Shehnai

A levegőpréseléssel megszólaltatott aerophon hangszercsalád jeles képviselője. Az Európában megszokott fafúvós hangszerek közül leginkább az oboára (Lásd még: oboa d’amore, valamint az angolkürt), Keleten pedig az arab zuma és a görög aulosz fúvós hangszerekre hasonlít.
Hossza változó, 40 és 70 cm között, hangterjedelme általában c’ – esz”’ között használatos. Ezen lyukak találhatóak, melyek meghatározzák a rezgő levegőút hosszát, akárcsak a furulya, vagy a fuvola esetében. Teste ébenfából készül, vastagabbik végén fa-, réz-, vagy vékony falú fém-tölcsérrel. Jellegzetes hangképzése a kettős nádnyelv, vagyis egymás felé fordított lapos nádlapocskák közé préselt levegővel történik. A zenész ajkai folyamatos rezgésbe jönnek. A hangképzés igen kevés levegőmennyiséget, de nagy nyomást igényel, ezért a shehnai megszólaltatása nagyon fárasztó.
A shehnai legjobban a török megszállás idején Magyarországon is használt töröksíphoz, a zumá-hoz hasonlít. Az eredeti magyar tárogató ehhez, a shehnai-hoz volt hasonló, szemben a ma használt tárogatóval, amely inkább a mai klarinétra emlékeztet.

Sírós, esengős hangja a sírás, a könyörgés, a jajgatás hangjára emlékeztet. Nagyon gazdag felhangtartománya miatt hasonlít az emberi hangra. Európában a barokk kor szerzői erős, nagy-levegőjű, mély-hangú változatát „fatrombita” (holztrompet) néven írták a partitúrákba. A shehnai, vagy máshol shehnayi indiai előadóktól általában másfél, ritkán két oktáv hangterjedelemben hallható. Dél-indiai megfelelője a nagaswaram vagy nadaswaram, a kígyósíp, általában ott is dobkísérettel.
Nathdvar zarándokvárosában sikerült egy felvételt készítenem az ottani híres Nathdzsí templomban, ahol a tűz melegével hangolt naggarák, agyagtestű, pálcákkal ütött egymembrános páros üstdobok (lásd a Kagylókürt 33. számában) dobkísérete mellett elmaradhatatlan, visítóan éles hangú szólóhangszerként szerepelt a shehnai. A templom bejárata fölötti erkélyen elhelyezkedő templomi zenészek egy pár naggara pergő dobhangjaival és egy shehnai éles trombitálásával hívták délutáni áhítatra, arti-ra a hívőket.
Messzehangzó zenei megszólítás hívta, hívogatta a helybéli hindukat és a két fáradt magyar vándort, hogy mennének fejet hajtani Isten lába előtt, szent lábai porát hintve fejükre, pihenvén fizikai elcsigázottságuk és lelki szomjuk miatt. Szerte Indiában a majdnem hogy fülsértően erős hangok egy idő után megszokottá váltak, s még távolodván is fülembe csengett a három Magyarországnyi Radzsasztán templomának shehnai-sírása, ami leginkább az elválás fájdalmára emlékeztet.
Évek múltán a George Harrison halála után a londoni Royal Albert Hall-ban 2002 november 29-én megtartott emlékkoncerten megszólaló shehnai hangja idézte bennem ezt a fájdalmas, visszasíró, visszahozhatatlan zenei „emlékezést”.
Először kerülgeti az alaphangot élesen és szokatlanul európai fülemnek, aztán elindul fölfelé, s az ötödik quint hangon áll meg, mintegy bizonygatva, hogy biztos alapokon támasztja magát. Aztán variálva futkos, bejárván az összes változatot, amely alatt egyre gyorsul a tempó, mígnem ismét az alap-hang körüljárása történik, de ez már mennyire más a variációk emléktükrében, belehalkul önmaga fulladásos fáradtságába, mígnem elvész :
mennyire pusztai, milyen végtelen, mily védtelen, milyen magányos és mennyire határtalan…
…..pásztorfiú az Isten,
vigyáz rám és őriz engem,
s én mégis jajgatok……

58/2012.
Váray László