Találkozások

A gyermekkor jó néhány nyarát egy távoli város ódon kórházának bőrgyógyászatán töltöttem gyógyszerbeállítás miatt. Ma már alig emlékszem valamire azokból a hosszú, unalmas hetekből, csupán egy nap és egy kérdés él bennem nagyon tisztán. Azon az átlagos reggelen egy idős hölggyel beszélgettem a kórteremben, majd körbenéztem az egyazon betegséggel kezelt gyerekeken és felnőtteken. A beszélgetés felébresztett bennem egy kérdést: Mi az, ami mindannyiunkban közös? Tudtam, hogy nem valami testi problémára, hanem valami sokkal finomabbra, láthatatlan titokra gondoltam. Attól a naptól fogva tudom, hogy mindentől függetlenül betegségeink lelki eredetűek.
Később is sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy akikkel közös dolgunk van, azokkal valahogy találkozunk, egy helyre születünk vagy csendesen összehoz bennünket az élet, lehetőséget kapva csiszolódni, finomodni egymás által. Így gondolok, az élettől megköszönhetetlen ajándékként, a fiatalkor valamennyi apró élményére, formáló találkozására, csendes eszmélésére.

Mai napig ámulatba ejt az élmény, ahogy egyik barátnőmmel épp születésünk napján derült ki, hogy egy napon születtünk. Már több éve ismertük egymást, amikor egy kirándulás és esti tábortűz alkalmával valaki megkérdezte tőle, hogy az előző nap volt-e a születésnapja, mire ő azt felelte, hogy nem, épp aznap van. Hihetetlen volt az élmény, hogy egyazon év, hónap, napján született emberrel a születésnapunkkor derül fény arra, hogy miért is volt az, hogy ugyanúgy fejeztük be egymás mondatait, szinte ugyanaz a foglalkozásunk és mintha eddigi életünk is láthatatlanul párhuzamosan haladt volna. Érdekes, mert aznap reggel még azt gondoltam, hogy számomra ez egy titkon megélt ünnep lesz, mégis olyan ajándékot kaptam, melyet mintha az égiek rendeztek volna el.
Emberi kapcsolataink különös összefonódásai mellett, Erdély és Írország él emlékeimben úgy, mint a legbarátibb találkozások színtere. Nekem Írország földje az, ahol a hétköznapi érintkezések is a lelki tudatosságot ébresztik fel, ill. az élet egyszerűségének szépségét adják.
Például, mikor egy finom teát kortyolgatva az üres csészén belül egy bibliai idézeten pihen meg a tekintet: „Every gift comes from God.” (ford.: Minden ajándék Istentől való.) Semmilyen pohár mélye nem lehet üres, ha egy szeretettel készített teát fogyasztottunk belőle. Sok mindenért lehetünk hálásak, még ha életünk túlnyomó részében rengeteg dolog természetesnek is tűnik.
Az emberek meglepően barátságosak a pillanatnyi találkozások alkalmával, így sok év távlatából is rengeteg arc bukkan fel emlékeimben, akikkel mind ugyanaz a szinte rokoni, közvetlen, otthon érzése van az embernek.
Miként annak a hajléktalannak a boldog mosolya, aki egy fővárosi tomboló viharos éjszakán, a lámpafények homályában kedvesen rám köszönt. Csupán üdvözölt, de abban olyan béke és a legzordabb körülmények ellenére a „minden rendben van ezen a világon” földöntúli szabadságának az érzése volt, mely felfoghatatlanul rabul ejtett.
Karácsonykor például a busz egyik utasa egy kis csomaggal köszöntötte az egész évben mosolygós sofőrt, ugyanúgy mint közvetlen rokonainkkal tesszük ezen az ünnepen.
Vidéken öröm volt hallani, hogy a szomszédos nagyüzemi tehenészettel foglalkozó gazdák, rendszeres összejöveteleket tartanak, ahol a sikeresebbek átadják tapasztalataikat, segítik szomszédjukat.
Hálás szívvel gondolok ezekre az emberekre ismerve ínséges történelmüket, melyben komoly vallásosságuk tartotta meg őket. Hiszem, hogy aki közel van a Jóistenhez, ahhoz mi is közelebb érezzük magunkat.
A szigetországbéli emlékekhez nagyon hasonló, mégis teljesen más ízű hangulat tölti el az embert, mikor kiejti Erdély nevét. Sokféle vidék, politikai korszak, emberi szépség vegyes montázsa tolul fel emlékeimben. Az egyik kirándulás örökre lekötelezett. Főiskolánk népművelési szakkollégiuma szervezett egy nyári tanulmányutat Papp Gábor művészettörténész és jeles kutatók részvételével, melynek célja az erdélyi református templomok megmaradt kazettás mennyezetének megtekintése volt. Hihetetlen világ tárult fel előttünk, ahogy a letűnt korok embereinek gondolatait szimbolikus képekben láthattuk, értelmezhettük. Ott tanultam meg, hogy a fekete szín egyik jellemzője, hogy láthatóvá teszi a fehéret. Mindehhez az az összes érzékkel megélhető jelenlét társult, melyet e világvégi falvak tiszta embereivel való találkozás adhat. Sokszor éreztük magunkat a Jóisten tenyerén vagy szent ege alatt, különösképp, amikor például egy Ége nevű faluban jártunk. Csodálatos, hogy ilyen falunév is létezik!
Egy kiszámítható, túlprogramozott világból jőve, sikerült már az első faluban hamar felébrednünk. Történt ugyanis, hogy a falu papját, illetve vele együtt a templom kulcsát kerestük. Valakit szalajtottak is a tisztelendő úrért a határba, mivel hajnal óta ott kaszált. Visszajőve a hírnök kicsit kelletlenül hozta a választ, hogy várnunk kell, mivel az atya azt üzente, hogy amit elkezdett, azt ő be is befejezi. Nos, közel 40 fős kis csapatunk nekilátott berendezkedni e parányi faluban, annál is inkább, mert sofőrünk erősen kételkedett, hogy az a gyenge palló, amin sok nehézség árán sikerült egyszer végre bejutnunk, vajon kibírná-e még egyszer ezt a hatalmas terhet. Múltszázadot idéző hangulatba csöppentünk. Egy idő után a falubéliek kedvesen helyi pálinkával kínálták a busznyi embernépet. Csak pár faluval arrébb értettem meg, hogy mást nem is igen tudtak volna adni és mekkora áldozat ennyi üveget felbontani. Egy helybéli idős bácsival kedvesen beszélgettünk, hiszen, mi az általuk oly áhítozva szeretett „magyarbú gyüttünk”. Ekkor történt, hogy az egyik budapesti vezető csillagász elővette az otthonról hozott uzsonnáját. Leült és vendéglátóink asztalánál, italukat fogyasztva egyedül csemegézett a csabaiból. Erre a furcsa tiszteletlenségre az öreg bácsi jóízű erdélyi humorral, csak annyit mondott, „Jó is az a magyar kóbász!” Időközben megérkezett a pap, akit fokozott kíváncsisággal fogadtunk, főleg az egész napos várakozás után.
Egy másik alkalommal a helyi idegenvezetőnk elmondta, hogy aznap abba a faluba látogatunk, ahol rokonai élnek és szeretettel várnak bennünket. Nem is igazán tulajdonítottunk ennek a meghívásnak nagyobb jelentőséget és már majdnem el is felejtettük a nap végére, kiváltképp azért, mert egy nyári zápor elől nagy futással végre sikerült a buszba érnünk. Azonban, valakinek mégis az eszébe jutott, hogy illendő lenne beköszönni a családhoz, ha már kedvesen hívtak bennünket. A lehengerlő meglepetéssel ott szembesültünk. Milyen önzetlenségre képesek a tiszta emberek?! Vendéglátóink utolsó lisztjegyeiket is felhasználva, már két napja sütötték a kemencés túrós lepényt a busznyi vendégnek, hiszen mi „magyarból” érkeztünk. Nagyon elszégyelltem magam, ha arra gondoltam, hogy egy hajszálon múlott, hogy mindezt kihagyva, nagy csalódást okozzunk nekik. Senkit sem ismertek közülünk, mégis így vártak és egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg mindannyiunkat. Talán valóban ilyen könnyű magunkról megfeledkezve a másik örömét keresnünk?

Mindezeken elgondolkozva eszembe jutott Török Gábor frankfurti magyar szobrászművész kisplasztikája, melyet gyermekkoromban, édesapám jó barátjánál, Svájcban láttam. Két vonal egyszerű találkozását ábrázolja. Miközben hosszasan szemléltük kedves házigazdánk lefordította a címét: „Nem tudtak érintés nélkül, csak egyszerűen elmenni egymás mellett”. Hasonlóképp kapcsolódnak, néha úgy tűnhet bonyolódnak életünk szálai, de ha helyet adunk az isteni gondviselésnek, akkor az felemelheti a lelket akár a leghétköznapibb, akár a legfélelmetesebb történésekben is.

58/2012.
Bozsó Ágnes