Kakas István és Tectander György

A jelen cikkben kivételesen két keletutazóval foglalkozunk, aminek magyarázata egyszerű: közösen indultak el II. Rudolf német-római császár és magyar király (e néven csak az első) megbízásából 1602. augusztus 27-én Perzsiába Abbász sahhoz, ám a küldöttség vezetője, Zalánkeményi Kakas István még a cél elérése előtt, 1603. október 25-én, a perzsiai Lahidzsánban meghalt. Helyét titkára, Tectander György vette át, aki sikeresen megérkezett a perzsa uralkodó udvarába, teljesítette küldetését, s jelentésében felhasználta egykori főnöke leveleit is.

Zalánkeményi Kakas István erdélyi diplomata és keletutazó 1558 körül született Kolozsváron. Apja Kakas András előkelő kolozsvári nemes polgár, János Zsigmond erdélyi fejedelem kamarása; anyja Larlay Anna. Bécsben, Bolognában és Padovában járt egyetemre, ahol elsősorban jogot tanult. A jogi-diplomáciai ismeretei mellett nagy műveltsége és nyelvismerete miatt már visszatérése után Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem (1588–1602, kisebb megszakításokkal) udvarában találjuk. Volt a fejedelem feleségének, a Habsburg-házbeli főhercegnőnek, Mária Krisztiernának titkára és jószágkormányzója; a fejedelem kincstartója, a fejedelmi ítélőszék bírája, s gyakran teljesített diplomáciai szolgálatot (Angliában, Lengyelországban, illetve Erdély zavaros korszakában Prágában). Emellett rendszeresen adott kölcsönt Báthorynak és a császári biztosoknak, s ha a fejedelmi pár Kolozsvárott időzött, mindig az ő házában szálltak meg (emiatt a házat a hagyomány Báthory-háznak nevezi).
Kakas István 1597-ben nősült meg, a fejedelemasszony egyik udvarhölgyét, a tiroli (Boltzen, ma Bolzano) származású Romer Zsuzsannát vette feleségül. Az erdélyi anarchikus viszonyok elöl felesége családi birtokára vonult vissza, s onnan hívta a jobbára saját elméjének elefántcsonttornyába zárkózott Rudolf magához, hogy aztán fontos megbízatást adjon neki. Ne feledjük, még tartott a török elleni 15 éves háború (1591–1606), a császári kincstár folyamatos gondokkal küzdött (emiatt került sor a felségsértési perekre, ami majd a Bocskai-féle felkelés és szabadságharc egyik kiváltó oka lesz). Emiatt szükség volt minden fellelhető szövetségesre, s a Török Birodalom „természetes” ellensége, Perzsia önként adódott, mint szövetséges. A császár Kakast bízta meg a veszélyes küldetés vezetésével, amiről titkára, az erdélyi szász Tectander György a következőképpen számolt be:
„Legkegyelmesebb urunk, II. Rudolf, Isten kegyelméből római császár, magyar és cseh király, elegendő tanácskozás után jónak látta, hogy szívélyesen viszonozza Abbasz sah, a felséges és hatalmas perzsa király néhány évvel ezelőtti, az 1600. esztendei követségét, melynek tagjai az ősi perzsiai nemes Husszein Ali bég és az ugyancsak előkelő angol nemes Anthony Shirley voltak. Ennélfogva e megtisztelő feladatot nemes és vitézlő Zalánkeméni Kakas István előkelő erdélyi nemesre bízta, aki 1602. augusztus 27-én el is indult.” (Tectander, 320.)
Tectander György (1570 körül/1581–1614/1620 körül) életéről nagyon keveset tudunk, az utazási irodalommal foglalkozó szerzők még a születésének és halálának idejét-helyét sem tudják biztosan. Egyesek szerint valamelyik erdélyi szászok lakta városban született, mások szerint pedig a szászországi Gabelből származott. Mindenesetre ő lett Kakas István titkára, s ő végezte be, amit Kakas elkezdett.
A követség útvonala a következő volt: Szilézia, Lengyelország, Litvánia, Oroszország (Szmolenszk, Moszkva, Vlagyimir, Nyizsnyij-Novgorod, Kazány, Asztrahány), Kaspi-tenger, Perzsia. Mint fentebb írtuk, a perzsa Lahidzsánban a küldöttség vezetője, Kakas István (alighanem vérhas következtében) elhalálozott. Sírversét, amit Hieronymus Megiserius, császári koszorúzott költő és a lipcsei egyetem választott professzora írt, Tectander megörökítette munkájában:
„Erdély szült engem, Prága nevelt, most hamvaimat Perzsia takarja, lelkemet az ég bitorolja. Azt pedig, hogy hűségünk a császár előtt ismeretessé vált, s hogy az emlékező utókortól hírnevet szerzek, kegyes Tectander, neked köszönöm. Te most életem dicsérője vagy, ki azelőtt utam társa voltál.” (Tectander, 318.)
Kakas István halála után Tectander teljesítette a küldetést. Perzsiából 1603 decemberében indultak vissza és 1604 őszén ért Prágába. Úti élményeit megörökítő műve, amelyben egykori főnöke jegyzeteit is felhasználta, az Iter Persicum (első kiadás: Lipcse, 1609) hosszú ideig a Perzsiára vonatkozó ismeretek egyik fő forrása volt.

Könyve megírásának oka

„És végül mindezek leírása azért történik, hogy ha a jövőben mások követségbe vagy más ügyekben ilyen helyekre küldetnek, minél jobb tudomásuk legyen ezen tájak sajátosságairól, nevezetességeiről, valamint a népek erkölcsiről – amin különösen sok múlik, s amelyről a históriák sohasem tudósítanak oly szavahihetően, mint a személyes tapasztalat – helyesebb értesüléseket szerezhessenek s esetleg alkalmazkodjanak.” (315.)

A nogaji tatárokról

„A tatárok nem maradnak egy helyen, hanem ide-oda vándorolnak. A nogaji tatárok, mint az előbb említett cseremiszek, lovat és birkát nagy számban tenyésztenek. Lóhúst esznek, juh- és kancatejet isznak, amit először felforralnak, majd savanyítanak, s bőrtömlőkben magukkal hordanak. Nem ismerik a kenyeret, s gyakran megtörténik az, hogy az oroszok fogságába esve sokan meghalnak, mielőtt a kenyérevést megszoknák. Semmilyen pénzt nem használnak. Ha eladni vagy vásárolni akarnak valamit, akkor cserébe a tárgy ellenértékének megfelelően lovakat vagy birkákat adnak. Ha az oroszoktól arany- vagy ezüstpénzt rabolnak, azokkal asszonyaikat ékesítik és csinosítják. Sokszínű, takaros lakásaikat nemezből és pamutból készítik. Ezek kis sátrakhoz hasonlítanak, de fent gömbölyűek; kétkerekű kordékon tevékkel húzatják. Ha állataik körös-körül lelegelték a füvet, akkor néhány mérfölddel arrébb vonulnak, míg megfelelő helyre nem lelnek. Potom áron eladják egymást, apa a gyermekeit, a férj a meddő asszonyát, az úr pedig alattvalóit, foglyait.” (339.)

A perzsák és a törökök viszonyáról

„Ami a perzsák vallását és istentiszteletét illeti, nem láttam s nem tudtam meg mást, csak azt, hogy amiképp hírlik, igaz törököknek nevezik magukat, amazokat pedig nem tartják valódi töröknek. Csekély különbség van vallási dolgokban a perzsák és a törökök között, azonban mégis gyűlölséges és halálos ellenségek.” (347.)

A vallási életükről

„Nagyon sok templomuk van, ezek különböznek egymástól. Az egyikbe férfiak, a másikba a nők járnak, akiket egyáltalán nem szabad látni. Nem közönségesen, hanem két emelet magasra és kis kerek tornyokkal építik a templomokat. Előimádkozóik naponta háromszor, reggel napfelkeltekor, délben és este azt kiabálják: Halla, Halla, Hechwar, Rachmanne, Rachim, lai, lai, illa, lai! A szavakat úgy használják, mint nálunk a keresztények a harangot. (…) Templomaik előtt források és szökőkutak vannak, s mielőtt a templom küszöbét átlépnék, itt először kezüket, lábukat megmossák, lehúzzák cipőjüket, s úgy mezítláb mennek be. Szép selyemkendőbe bebugyolált nyolcszögletű, márványkőhöz hasonló barna követ fektetnek a pompás tapétával díszített földre. Székek, padok nincsenek, a falakat pedig körös-körül török írásokkal ékesítik. Hol az arcukra borulnak, megcsókolják a követ, hol pedig felállnak, s ezt sokszor megismétlik. Ugyanilyen módon cselekednek az utazás alatt vagy otthon a házaikban is.” (347–348.)

Az ünnepeikről

„Évente különböző ünnepeik vagy ünnepnapjaik vannak. Ilyenkor borotvakéssel fejüket, testüket iszonyatosan megvagdossák, összekarcolják, kezüket pamuttal és zsíros, borzalomkeltő anyaggal megégetik. Fejüket s a titkos helyeket megnyírják, s nem tűrik a szőrzetet. Pénteken tartják a vasárnapot, s a körülmetélést úgy csinálják, mint a törökök. Folyton lámpákat égetnek, és imádkoznak minden helyiségben.” (348.)

A művelődési viszonyaikról

„A tanulás ma sem több, mint hajdanában. Nyomdát sem találni náluk, hanem könyveiket kézzel írják. A históriában viszont igen jártasak, s őseikről nincs olyan, amit ne tudnának.” (348.)

A papjaikról

„Papjaik, egyházi embereik a fehér süveg és turbán helyett tarkabarkát hordanak, s teveszőrből szőtt köpenyt. Nem lovon, hanem öszvéren utaznak, s a köznép szinte istenként tiszteli őket.” (348.)

A temetésről

„Ily módon temetik el halottaikat: ha valaki elhalálozik, ugyanabban az órában, legyen az nappal vagy éjjel, a halottas házból a cselédség, a gyerekhad, a baráti kör, a rokonság az utcára özönlik, s jajgatva kiabál. (…) Két óra hosszat is kiabálnak, az elhunytat siratják. Másnap kihozzák a holttestet a házból, s úgy helyezik koporsóba, mint nálunk. Ha azonban az elhunyt lovag volt – egy öltözet ruhát – kalapot, kabátot, cipőt, kardot, mindent, amit életében használt – mellé helyezik. A koporsó előtt és mögött nagy égő rézlámpákat visznek, s néhány lépést haladva háromszor-négyszer felemelik a holttestet, kiabálnak valamit nyelvükön, s ezt a ceremóniát addig csinálják, míg a sírhoz nem érnek. Távolabbról követik a halottat a rokonság nőtagjai fekete, vékony kendővel lefátyolozva, hogy orcájukat nem lehet látni, sírnak és panaszosan jajgatnak. Az elföldelés után a megboldogult fejéhez négy-öt öl magas perzsa feliratos vésett kőoszlopot állítanak. Távolról olyan az a sík mezőn, mint egy külön város, mégpedig egy tornyokkal tele város. Ha eljön az évforduló, az elhunyt rokonsága, baráti köre kimegy a sírhoz, sajnálják, fájlalják, megsiratják őt, gyertyákat, lámpákat helyeznek a sírra, de más káprázatot is látni.” (348–349.)

Az étkezési szokásokról

„Sokféle módon készítik ételüket: sok cukorral, mézzel, mazsolával, mandulaszemmel, fűszerrel és hasonlókkal, de mégsem lehet édességnek nevezni ezeket. Nagy ezüst vagy kifényezett vastálcákon és tálakon különböző sülteket, rizzsel főzött vadhúsokat, fogolyt, fácánt, birka- és lóhúst tálalnak fel. (…) Csupasz kézzel, kés, tányér és kanál nélkül esznek. Ezután két-három arany vagy ezüst csészével körülmennek, és mindenféle fűszeres, gőzölgő vizet, nagy ritkán bort kínálnak.” (350.)

Az örmények között

„Megérkezvén az örmények örömest fogadtak, mint egy királytól érkezettet. Legelőször a templomba vezettek, ahol egy összeaszalódott, aranyba foglalt kezet mutattak. Tolmácsom útján megtudtam, hogy az Szent Gregorij Nasianzeni [Nazianzi Szent Gergely, ókeresztény egyházatya] jobb keze volna, akit ugyanitt temettek el. Az ő tiszteletére építették a templomot, amely szép boltozatú, világos kőépítmény, a közepén kerek lyukkal, de egyetlen képet sem láttunk benne, aminek az okát kérdeztem. Azt felelték, hogy a törökök sem a hajdani harangokat, sem a képeket nem engedik meg nekik. (…) Barátságosan kérleltek, mivel én is keresztény vagyok, ha visszatérnék a király őméltóságához, szóljak érdekükben, hogy megtarthassák keresztény vallásukat és ősi jogaikat, amelyeket a törökök elvettek tőlük.” (351.)

A házasságról

„A házasságot kevesebbre értékelik a semminél, annyi nőt vásárolnak, ahányat el tudnak tartani, mint ez előbb a jelentésből kitűnt.” (349.)

Felhasznált irodalom:
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Panoráma, Budapest, 1993.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, V. Budapest, 1897.
Georg Tectander: Perzsiai utazás (1609). Mary György fordítása. In: Magyar utazási irodalom 15–18. század. Válogatás, utószó: Kovács Sándor Iván. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 313–360.
Új magyar életrajzi lexikon III., VI. Főszerk.: Markó László. Magyar Könyvklub, Helikon, Budapest, 2002., 2007.

58/2012.
Szendrei László