A hetedik napon

„A változás belülről indul és kifelé hat. A világ reád eső szelete saját belső képed kivetülése. Annyi békétlenséget kapsz, hogy belső békédet felmérhesd. A tagadás – odafordulás, a megismerés elfogadás.” (Theodor, a bölcs)

– Útba tudnánk ejteni Venga tanyáját? – kérdezte Zage, s kalauzukra, Iasra nézett. Az meghűlt a kérdéstől. Venga nevezetes némber volt, nagyhírű, sokak szemében közönséges boszorkány, másoknak látnoknő, valódi jósnő, az orákulum. Ias ismerte az odavezető utat, de egymaga nem merészkedett volna a jósnő tanyájára. Valami rettenet társult Venga személyéhez. Nemcsak a titokzatos némber képzete, akiről egyesek úgy tartják, valóságos gyilkos habzsolója volt valaha a férfinépnek, hanem a vénségére megközelíthetetlen orákulum, akinek sajna mindenben igaza van, minden jóslata beigazolódik. Ilyen jövendőmondót ne is kérdezzen az ember, jobb nem tudni a végzetet. Azt is mondják Vengáról, hogy tényleg boszorkány, aki mágikus kenőcseivel megbabonáz embereket, rontást vet az ellenségeire, s lepaktált az ördöggel. Ifjú korában szép nő lehetett, de mostanra megvénült, s lehet, hogy női szépségét adta mágikus erejéért az ördögnek. Gonosz erők megszállottjának tartják, aki nemcsak szenvedő kiszolgálója a rossz erőknek, hanem olykor maga is aktív tényezője az ártásnak. Persze, hogy fekete jószágok veszik körül: a macskája koromfekete, a szeme csak úgy szikrázik, a tyúkja kopasz nyakú, és persze fekete tollú, de még a környéket is úgy nevezik: Feketekő.
Sokszor el-eltűnik a környékről, senki nem tudja, merre jár. Sokfelé költik a hírét, néha rosszat, máskor jót tulajdonítanak neki. Aztán egyszerre visszatér, mintha mi sem történt volna, eteti a macskáját, a tyúkokat, akár egy közönséges halandó. Azt nem tudni mennyi idős, de hogy nagyon vén, az bizonyos. Ias félt Vengától. Számára a jósnő a Hold titokzatos misztériumát képviselte, de nem a telihold hűvös, ragyogó fényét, hanem a felhők mögé bújó, sejtelmes holdsarlót, amely néha olyan furcsán áll az égen, mintha kimozdult volna természetes állásából.
– Én nem ismerem a hozzá vezető utat, de a környéken van, az bizonyos! Megtudakolom, ha kívánod… – ajánlotta fel Ias. Lavisht izgalom fogta el. Már hallott Vengáról, a jósnőről, s mint aki mindig éhes a csodákra és a csudálatos jelenségekre, örömmel tekintett a találkozás elé. Hátha végre láthatja a nevezetes orákulumot! Kérdeznivalója is lett volna, ha éppen módja lenne rá… olyasmiről faggatná, amit Zagétől nem mer, vagy nem akar megkérdezni. Például azt, hogy vajon meddig marad Zage? Meddig társulhat mesterével? Vajon neki mi a szerepe a jövőben, reá milyen sors vár? Sikeres lesz-e az élete? Megleli-e feladatát, képes lesz-e teljesíteni azt a magasztos hivatást, ami előtte áll? És még ezer kérdés tolongott gondolatai közt, izgatottságát alig tudta leplezni.
Dion nem reagált. Ő nem hallott a jósnőről, a nők lelki erejéről is megvolt a véleménye. Egy nő vagy irracionális lény, és ettől az, ami – de ilyennel együtt élni egy életen át nagyon nehéz; vagy racionális, akkor pedig nem igazán nő, akkor meg minek éljen vele az ember? Csak a férfiak spiritualitását vette komolyan, a nőknek nem tulajdonított különösebb szellemi erőket. Így a látogatás híre is hidegen hagyta. Ha jósnő, hát hadd jósoljon. Ha látnok, ám lásson! Az orákulum hadd beszéljen, ő nem bánja.
– Nem bánom, ha kifürkészed az utat! Sokan ismerik errefelé, én rég jártam nála, nagyon rég, meg sem találnám az ösvényt.
Zage tudta, hogy Venga nagy erejű asszony. Ha úgy akarja, még a Feketekő környékén élők sem találják meg a tanyájához vezető ösvényt, képes elrejteni magát, megbabonázni a kíváncsiskodókat. Vengának hatalma volt a világ dolgai fölött, amit akart, azt föltárja, amit akart, azt elrejti. Annak idején neki is jövendölt Venga, titokzatos szavakkal, amint azt mindig is szokta. De az üzenetet mindketten jól értették: „Itt az idő, hogy befejezd a kezdetet, és elkezdd a befejezést! Lélekjelenlét!” – tette még hozzá a látnoknő, amitől akkor kirázta a hideg. Ma is élénken él emlékezetében a régesrégi látogatás.
Ias tájékozódott, beleszimatolt a szélbe, megnézte a mohos fatörzseket, madarak röptét figyelte és határozott léptekkel elindult. A többiek utána. Bár érezték, eltértek az addigi iránytól, mégis bátran lépdeltek, hiszen Ias határozott volt, Zage pedig tudós bizalommal szegődött a nyomába. Ias úgy érezte, Zage az ő bizodalma, ha mestere mögötte jön, s ő szolgálhatja azzal, hogy az utat fürkészi, akkor nagyon boldog. Zage pedig annak örvendett, hogy megbízhat a növendékekben – egyikben ezért, a másikban amazért. Egymásba fonódó liánszövevény volt az ő négyesük. Ha egyiket megérinted, a másikat is megfogtad, ha a másik felé nyújtod a kezed, mindegyiket eléred. Ami ösztönzés az egyiknek, a másikat is viszi előre, s ha valamelyik gyöngélkedne, a többi megsegíti, felkarolja. Nemcsak áthatolhatatlan kusza fonadék az igaz közösségvállalás, hanem olyan háló, amin fennakad a rossz, az ártó szándék, de amelyen keresztülhatol a napfény leggyöngébb sugara is. Ilyen fonadék, liánlugas voltak ők, mintha négyféle cserjéből összeszőtt sömlyékes volnának. Az egyik tövises, hogy védelmezzen, a másik illatos virágtermő, a harmadik ékes levelű, titkos gyógyír, a negyedik a szerény, visszahúzódó.
Jócskán eltelt az idő, amikor a sűrűből kiérve átvágtak a tisztáson, s az emelkedő lanka lombokba burkolózó oldalán elő-előtünedeztek a fekete sziklák. Ezek között bújt meg Venga tanyája. A fák koronája el is rejtette, de ki is emelte a formák gazdagságát, s ahol csak a cserjék gomolyogtak, magasabbra meredtek a kövek. Sziklák, táblák, ormok, laposok remek halmaza. Mintha évezredek óta használnák a sziklákat – lépcsők, pihenők alakultak ki. A mélyedésekben megült az esővíz, itt egy ágaskodó medveszerű forma, távolabb mintha hasított táblák dőltek volna egymásnak. Egy cipószerű sziklatömböt az óriások kése metszett szeletekre. Az ösvény úgy tekergőzött a sziklák közt, mintha különálló színhelyeket, kultikus tereket kötött volna össze. Venga tanyája hirtelen bontakozott ki előttük. Előszörre a fekete tyúkot vették észre, ahogy kapirgált, és jöttükre felkapta a fejét. Nem szaladt el, hanem élénken nézegette őket. A kis tisztás egy hatalmas kőtömb elé terült, s a szikla oldalában kicsiny lak. Lassan kihunyni készülő parázsból gomolygott felfelé a vékony füst, a tyúkon kívül sehol egy teremtett lélek.
Ias nem bánta. Lezökkent az egyik padként is használatos kisebb kőtömbre, a többiek nézelődtek. Zage is csak figyelt, majd egyszerre fölemelte a tekintetét: a kőtömb magasából alácsorgó, természet faragta lépcsők tetején megmozdult valami. A többiek is fölfigyeltek, de ők csak Zage feszültségét érzékelték.
Venga idős volt. Már eltűntek női szépségének vonzó vonásai, maradt az aggkor. Nem rongyokba öltözött, bár kivehetetlennek tűnt öltözete. Madártollak? Szőrmellény? Leplek itt, köntös ott, fátyol, átalvető, stóla és karing egyszerre volt az, amit hordott. Mintha testi énjének sokszerűségét tükrözte volna ruházata, éppoly titokzatos, egyszersmind egyszerű, kifürkészhetetlen, több feladatnak eleget tevő. Ősz fürtjei varkocsba összefogva, néhány kósza hajszál lengedezett csak szabadon. A tekintete eleven parázs. Zage jól ismerte ezt a szúró, fürkésző, mindenen áthatoló tekintetet.
Ias beigazolódni látta félelmeit. Valóságos némbernek látta Vengát, tekintetét gyanakvónak érezte, s a hely elhagyatottsága további kétségekbe taszította. Rejtezést sejtett a hanyag környezet mögött. Lavish megbabonázva nézte a jelenséget, akár csak Dion.
– Nos hát, eljöttetek! – mondta Venga inkább szelíden, mint erős hangon.
– Köszöntünk, látnoknő! – felelt bátorítóan Zage. – Rég nem találkoztunk.
– Rég. Világok múltak el. Sikerült? – szögezte Zagénak a kérdést minden magyarázat nélkül Venga. Zage vonakodva vallotta meg:
– Félig-meddig – és mély hallgatásba burkolózott.
Venga felvidámult. Arckifejezése megváltozott, nyájasság vette birtokba vonásait a kezdeti vizsgálódás helyett. Tekintete megenyhült, valóságos bölcs mosoly áradt el rajta, mint a titkok tudóinak arcán szokott. Az ifjakhoz fordult, és szó nélkül hellyel kínálta őket. Az alkonyat még messzi volt, de a lefelé ívelő nap fénye a lombokon keresztül sajátos fénybe vonta a környezetet, a laposan szóródó sugarak különösen finom tónust kölcsönöztek mindennek, amire csak rávetődtek.
Venga térült-fordult, nem tudni honnan korsóban vizet, kosárban bogyókat, kendőben lepényt, sajtot tett elébük. Zage hallgatása lassan oldódott, előbb a mozdulataiban, majd az arckifejezésében, szeme szögletén a ráncok táncában, végül egész sugárzásában. A botot, amit a kezében szorongatott addig, maga mellé állította – és nem a földre fektette! – s még mindig némán az étel fölé terjesztette kezét. Néhány szót mormolt el, tekintetét az égre emelte, s szemlehunyva magába mélyedt. Már feledte, hogy Venga rögtön a lényegbevágó kérdést tette föl, mintha csak néhány nap múlt volna el legutóbbi találkozásuk óta. Ezért tartotta Vengát kíméletlen bölcsnek, mert mindig lényegbevágó kérdéseket tett föl. Kíméletlen kérdező és kinyilatkoztató volt az orákulum, kevesen állták a szavait. „Lélekjelenlét!” – csengett Zage fülében az évtizedekkel korábban elhangzott szó, ami akkor is, azóta is aktuálisnak tűnt. Venga egyetlen kérdéssel levizsgáztatta, ismét megmutatta erejét. Zage legbelül elismerte finom vereségét, de Venga bölcs volt ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha észre se venné. „Kezdet és vég, befejezés…” – emlékezett Zage a régi jövendölésre, nagyon jól emlékezett. Így, vereségét beismerve könnyebbnek érezte magát. Elvégre az orákulum jogosult kérdezni és kijelenteni, s Venga soha nem élt vissza a hatalmával. Ezért is tisztelte Zage. Megrázta magát és várakozással nyitotta tágra a szemét. Venga bölcs mosolyát látta.
– Egyetek kicsit, megfáradtatok, amíg megtaláltatok. Már vártalak benneteket. Látom, nem vagy egyedül. Mindig is megvolt arra az erőd, hogy mások követhessék nyomdokaidat. Egyetek hát!
Venga elismerő szavai jól estek Zagének. Ias még nem enyhült meg, viselkedése távolságtartó maradt. Zage vett az ennivalóból, amit immáron megszenteltnek tekintett, s a többiek is falatoztak. Venga örömmel figyelte őket. Nem leereszkedő volt, hanem bensejében boldog. Sőt, inkább derűs, aminek csak a halovány felhőfoszlányai vonultak keresztül homlokán. Mintha egy iskolába jártak volna Zagével. Ugyanaz a finom lelki intelligencia, belső erő, s ennek tudatában vállalt, önkéntes visszavonulás. Ők némán falatoztak, Venga sem szólt, s a csönd békessége nem feszélyező, inkább megnyugtató módon ölelte körül őket. Zage fogalmazta kérdéseit. Elvégre azért jött ide. Általában őt faggatják, s ha kedve úgy tartja, meg is válaszolja a kérdéseket, de néha neki is szüksége van tanácsra. Ezért hatalmazta föl szíve mélyén Vengát a válaszadás tekintélyével. Kapcsolatuk nem a napi összeköttetésen alapult, alig néhány alkalommal találkoztak ebben az életben – de a korábbiakban ki tudja hányszor? Zage úgy érezte, vele bizonyosan régóta, nagyon régóta ismerik egymást. Az életek, születések, naprendszerek kavarogva adnak helyet a dráma újabb és újabb színeinek, de a szereplők mintha változatlanok volnának. Ilyen mélységű ismeretség esetén nem szükséges nap mint nap találkozni, együtt lenni. A lelkek találkozása legyőzi a fizikai távolságot, de egy másik dimenziót, az időt is.
A rejtőzködő nagyság volt Venga és Zage közös nyelve. Ezt Ias is észlelte, de még gyanakodott. Míg Zage a tépelődésével birkózott, Venga az ifjak felé fordult:
– Nem kérdezem, kik vagytok, nem érdekel honnan jöttök. De jól figyeljetek arra, aki mellettetek van, mert titok van a szívébe írva! – ezt úgy mondta, hogy Zage is hallja. Lavish elbűvölten hallgatott.
– Az élet hosszú, s ti a dicsőséges isteni iskolába jártok. Szerencsések vagytok!
– Venga, anyám! Tudom, sokak folyamodnak hozzád, s bizonyára kimerít az izzás, de … kérdezhetlek?
– Persze! Kérdezz bátran, több válaszom van, mint neked kérdésed!
– Hallottam nagy híredet, s örvendek, hogy ilyen szívélyesen fogadsz minket. – Lavish szerényen és átszellemülten leszegte tekintetét. Amíg a gondolatait rendezgette s a bátorságot gyűjtötte, Venga szólt:
– Ismered a véráldozat erejét? A vér – szentség. Az élet éltető nedve. Asszonyvér az élet záloga, embervér ha hullik, az a halál hírnöke. Ha véredet tartogatod, elveszejted az életed, ha feláldozod, megnyered egy örökkévalóságra. Kevesen hajlandók a vérüket adni a szent ügyekért, pedig aki áldoz, az megszabadul!
– Én az életemet is boldogan áldoznám! – súgta Lavish.
– Tudom, kedvesem… – nyugtatta meg Venga, s belefogott egy hosszas történetbe. Lavish itta Venga szavait, Ias is odafülelt, Dion pedig előbb közömbösen, később egyre figyelmesebben hallgatott.
– A mester tanítványával járta hosszas zarándokútját. Az egész napos vándorlás után napnyugtakor megpihentek. A szent hagyomány tanácsát követve elhatározták, ott éjszakáznak, ahol rájuk esteledett. Mester és tanítványa kölcsönös tisztelettel adóztak egymásnak, s úgy döntöttek, vigyázzák egymás álmát. Előbb a mester tért nyugovóra, s a tanítvány őrködött, majd éjfél után váltották egymást. A tanítvány a hódolatát ajánlotta mesterének, majd nyugovóra tért, gondviselője pedig meditációjába mélyedt.
Hosszasan próbált összpontosítani, de valami folyton megzavarta elmélkedését. Hamarosan megértette, mi háborgatta – egy jószág neszezését hallotta a közelben. A holdvilágnál észrevette, hogy egy kígyó kúszott elő a sűrűből, s egyenest a tanítványa felé tartott.
A mester azonban megálljt parancsolt a kígyónak, s neki szögezte a kérdést:
– Miért settenkedsz tanítványom körül?
– Csupán az igazság törvénye vezet, amit elszenvedtem tőle múlt élem során, azt kell törlesztenem, ezért kívánom a vérét!
A kígyó elmagyarázta, milyen átok ül rajtuk. Az értetlenség átka – hajdanán fivérekként éltek, de nem értettek egyet. Kígyót-békát kiáltottak egymásra, s a meghasonlás szelleme véres indulatokra ragadtatta őket. A sors rendelése szerint egymás gyilkosai lettek, egyszerre pusztultak a viaskodásban, egymás vérét ontva. S mert emberként nem értették meg egymást, az a balvégzet szállt rájuk, hogy eltérő fajokba kényszerültek, s egymás esküdt ellenségeivé lettek. Egyikük emberként született, míg a másik kígyóként volt kénytelen megszületni. Azóta több életen keresztül kísérik egymást, s a kígyó mindig megtalálja egykori fivérét. Bosszút áll a kiontott vérért, ezzel azonban újabb vérbosszúra jogosítja a másikat. Hol egyikük születik emberként, s esik áldozatul a kígyóként megjelenőnek, hol pedig megfordítva, s akkor a kígyóként megszülető áll bosszút az emberként élőn.
– Több életet éltünk már végig így, s most rajtam a bosszúállás sora.
– Megállj! Az adok-kapok bosszútörvénye csak a hétköznapi embernek parancsol, de a növendékem már nem olyan, mint a többiek. Elkötelezte magát a szent élettel, az isteni ösvényt járja, rá a vérbosszú kígyósorsa már nem hathat!
– De bizony hat! – fortyant föl a kígyó. – A vérét akarom!
A mester eltöprengett. „A tanítványom vére – még nem az élete! Ha néhány csepp vérrel beéri a kígyó, megmenthetem növendékemet. Így az nem pusztul bele a kígyómarásba, vagyis az átok megtörik, a bosszú láncolata megszakad, a régi viszály egyszer s mindenkorra feloldódik.
Ahogy ezt elmagyarázta a kígyónak, az boldogan egyezett bele a mindenkinek előnyös bölcs ajánlatba, a mester pedig kést ragadott, hogy tanítványa vérét vegye.
Fölébe hajolt, s kését a torkának szegezte. A növendék fölriadt mestere érintésétől, s az első rémület után inkább mégis lehunyta szemét, s rábízta magát a gondviselésre. Amint mestere megvágta, bűvös álom szállt reá, vagy az eszméletét vesztette, ki tudja? A mester felfogta a vérét egy tálkában, s odaadta a kígyónak. Az elfogadta a vért, majd eltűnt a szeme elől.
A mester gyógyító csodafűvel beforrasztotta a tanítvány nyakán az apró sebet, s mikor az magához tért kábulatából, megkérdezte:
– Féltél-e, megijedtél-e?
– Tán a legelső pillanatban – vallotta meg – de aztán arra gondoltam, eddig mennyi jót tettél velem, olyankor is, amikor nem értettem, mit miért cselekszel. Az irántad való bizodalmam legyőzte az ijedtségemet, mert tudom, minden tetted a javamat szolgálja.
Aztán a mester elmagyarázta a kígyó történetét, s mindketten könnyeket hullattak a bosszúállás nyomorú sorsszerűségén.
– A sors megváltoztatható – magyarázta Venga – olyan az, mint a pergamen. Hiába írtak rá, éles késsel kivakarhatod, s fölébe írhatod a magad üzenetét. Az életed pergamenjén az akarat, a tudás és a tisztaság, meg az áldás az éles kés. Ezzel kivakarhatod a legszörnyűbb pecsétet is életed menetéből, hogy újraírd a történetet.
Zage a maga pergamenjére gondolt. Hol az ő ereje, hová párolgott el az akarata és a tudása? Hol a tisztasága? Maradt valami mély, elementáris meggyőződés, hogy tenni kell a jót, ápolni a világosságot, nem hinni a hamisságban. Föl akarta mutatni a tisztaságot, hogy lehet és érdemes a szentségben élni. Hiányosságai, gyöngeségei hányszor megakasztották… S hogy sikerül-e újraírni a történetet a ki nem vakart pergamenen? Ki a megmondhatója?
Szívesen hallgatta az orákulumot, aki ugyan az ifjaknak, azok közül is inkább csak az egyiknek beszélt, mégis mindannyiukhoz szólt. Zage az iszákjában keresgélt, s előhúzott valamit, az ifjak nem látták. Csöndesen közelebb húzódott Vengához és a markába nyomta a talizmánt. Különös véset rajzolódott ki a pici táblácskán. Körök, négyszögek, háromszögek látszólag kusza hálózata, de a középpont mindet rendszerbe foglalta. A vörösréz lemezen az idomok mágikus erődiagrammá szerveződtek, szent szavak, igék belevésve, a hátoldalon pedig a nagy védőkép – az egymásba fonódó Nap és Hold képe. Ahol e két égitest együtt áll, oda soha semmi gonosz nem teheti be a lábát. Köröttük a csillagok, az égboltozat fényszikrái. Így a táblácskán együtt állt az egész világmindenség képe – az isteni akaraterő, a magasabb tudat, az élet záloga az uralkodó Nap képében, benne és körötte a titokzatos, hűvös és termékenyíthető Hold, mint a nőiség emblémája, majd a milliom fénymag, a lelkek sokasága, a csillag-emberek. Az isteni nász utóda minden, ami csak él. A táblácskát megfordítva ugyanezt a titkot olvashatja ki az egymásba fonódó vonalakból az értő szem.
Venga tudta, mi a felirat körös-körül a lemez finoman megmunkált kerületén:

A valótlanból vezess a valóságosba!
A sötétségből vezess a világosságra!
A mulandóságból vezess az örökkévalóságra!

A szent ige a lemez három oldalát fonta körül, a negyediket üresen hagyva. Itt áramolhat be a talizmánt birtokló emberre az áldás, és ezen a nyitott oldalon keresztül találhat vissza a lélek a fény világába.
Zage már nem akart kérdezni. Jóllehet nem tudakolt semmit, mégis mintha minden választ megkapott volna. Nem is voltak határozott kérdései, gondolatai inkább egy örvényt alkottak, közepében el-elsüllyedő önmagával. A kérdései, kételyei finom, alig megragadható bizonytalanságot eredményeztek, de Venga bölcs belátása és segítsége révén ez most eloszlani látszott. Biztatást kapott és bizonyosságot érzett. A szíve nyugodt volt, a lelke szárnyalt, a tudata megnyílt. Ezért kedvelte Vengát, mert ő szavak nélkül is megsejtette a kérdéseit, és szavak nélkül is válaszolt. Nem is válaszokat adott, inkább sugárzást, melegséget bocsátott reá. Ez jó érzéssel töltötte el.
A Feketekő fölött már lefelé hanyatlott a Nap, közelgett az alkonyat, majd a setétség. Ők pedig szedelőzködtek, mert nem maradhattak Venga tanyáján, itt idegen ember nem szállhat meg. A búcsú? Inkább mint felhívás a következő látogatásra, vagy a lélekben közösen befutandó pályára.
– Isten veletek! – szólt halkan, a kezdődő fájdalom keserű cseppjeivel édes hangon Venga. Ment volna ő is, de most maradnia kellett. Az ifjak tekintete fátyolos, de nincs mit tenniük, követik Zage példáját. Ha a mester az esőben is csak ül a szabad ég alatt, mit tehet a növendék? Annak is tűrnie kell. Ha pedig elindul a mester, a hűséges tanítvány követi.
– A befejezés… – szólt elfúló hangon Venga, akinek a torkát az a furcsa érzés szorongatta, amit az emberek szeretetnek, megilletődöttségnek neveznek.
– … a kezdet! – fejezte be a mondatot Zage. – És a kezdet megint csak befejezés – tette hozzá, mintegy lezárva a meg sem kezdett beszélgetésüket. Ám ebből a két fél mondatból mindketten mélységesen megérezték egymást, az összehangolódás igényét és meglétét, a finom lelki harmónia sziporkáját. Zage is megrendült, de nem mutatta. Amikor zavarban volt – ritkán fordult elő – akkor mindig sokkal határozottabbnak mutatta magát, mint általában. Sosem fordult vissza, ha egyszer elindult, mert tudta, a hosszas búcsú szívszaggató lehet, vagy éppen nevetségessé torzulhat. Most azonban mégis visszafordult, a válla fölött nézett az őszbe csavarodó hajzatú, kivehetetlen köntösbe burkolózó asszonyra, aki megrendülten állt, s szinte sugárzott róla annak tudata, hogy ebben az életben soha többé nem látják egymást. Ennek sugallatát Zage is megérezte, s éppen ezért erőnek erejével elfordult, nézett előre és megindult az ösvényen. Azért szaporázta lépteit, hogy a növendékei ne láthassák arcát, a könnypárába borult szemét és az orcáján végigpergő kristálygyöngyöket.
Szállást kerestek, hogy megéjszakázhassanak. „Gondolkodtál már azon, mi a szállás? Hiszen nem szárnyra kél az ember, ha megszáll, hanem inkább megpihen, nyugovóra tér. Hol lészen szállásunk? – kérdik néha az utazó vándorok, de csak a földi utazók gondolnak pihenésre, világi hajlékra. Az égi-szellemi utazók máshol járnak, ha megszállnak, őket nem a hajlék vonzza, hanem éppen a messzeség. A szállás a lélek szállása, szárnyalása. A test pihen, a lélek szárnyal. Minél magasabbra, annál messzibbre. Ha behunyod a szemed, kinyílik a látásod, kiélesedik a hallásod.” – Zage belső monológja Venga hangján szólt. Nem is vette észre, hogy őt hallgatja, mintha a második énje szólalt volna meg, minden olyan természetesnek tűnt.
Álmában a lélek kiszáll a testből, szabadon, szelek szárnyán röpül messzibb, mint a gondolat. Zage gondolata is messzi járt, előre nézett, Lavish inkább vissza-vissza tekingetett. „Itt az idő, hogy befejezd a kezdetet, és elkezdd a befejezést! – ez a mondat duruzsolt a gondolatai közt, s miközben fölidéződött benne a múlt, öntudatlanul egy másik dallam is a tudatában rezgett – ahogy ütemesen, mégis kényelmesen, finom eleganciával ringatózva lépdelt az úton, lábait egy rigmus szótagjainak lüktetésére rakva egymás után: „Lélekjelenlét! Lé-lek-je-len-lét…”

BÖLCSESSÉGEK A NYOLCADIK NAPRA…

1. A mágikus utazás során megfordulnak az irányok, összecsúsznak a idő fázisai, szinte  beleveszünk az eseményekbe – majd rávilágosodunk, hogy a tudat szféráját jártuk körül, amelynek középpontja a minden, kerülete a sehol. Így érnek össze  a végpontok, így tágul ki a látóköröd, így érted meg az örökkévalóságot egy szempillantás alatt. Fordulj vissza, s meglátod, előre haladsz majd… (A vándorló királyság)
2. Az egyén énjének és minden hozzá tartozó tudatának távolléte, az ember megszabadulása az eszközöktől, mikor az embernek már nincs egyéni célja, akarata, mert elmerül az Isten akaratában… – ez a tökéletesség lebegése, amikor az ember nem a semmibe merül, hanem a mindenbe, a végtelen istenségbe, mindennek Mindenébe… (Sama)
3. Tested a tál, a tudat a benne lévő víz, aminek felszínén a Mindenható örömének fénye tükrozódik. E tükörképen elmélkedve az iseni kegyelem folytán megláthatod az eredeti Napot is… Mert egy kis tó ugyan lehet sekély, mégis elég mély ahhoz, hogy magába fogadja a Napot, a Holdat, a Csillagokat… (Parvata swami, XII. század, Dél-India)
4. A mag megfogan, sarjad, kihajt, felnövekszik, termést hoz, elöregszik és elpusztul. Vajon ilyen a tökéletesedés magja is? Elhal-e, amikor meghozza gyümölcsét? Hadd legyen inkább természetfölötti növény, ami meghazudtolja a világi törvényeket és legyőzi a korlátokat. (Az odaadás kertje – anonim zarándoknapló a XVIII. századból, a himalájai Kuli-völgyből)
5. Azt kérded, miképp törtéik ez? A kegyelmet kérdezd s ne a tudományt, a vágyat s ne az értelmet, az ima sóhaját s ne az olvasmányokat, a Jegyest s ne a tanítót, az Istent s ne az embert, a homályt s ne a világosságot. Ne a fényt, hanem a tüzet, amely teljesen lángra lobbant, s bódító kenetével és izzó hevével az Istenhez ragad. (Bonaventura: Itinerarium Mentis in Deum 7.6.)
7. „Mert a szerzés vágya teszi szegénnyé az embert, gazdaggá pedig a vágyakat nem tápláló elégedettség, hiszen a szegénységet a hiányérzetről, a gazdagságot a kielégültségről lehet felismerni.” (Apuleius: A mágiáról)
8. „A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre, és eleve lerendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy leve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy  a megigazulás visszaadásához.” (Quiercy-i zsinat Kr. u. 853 tanítása a szabadságról és az elrendelésről 1. fejezet)
9. „Ha a visszatérés lezárja a kört és oda tér vissza, ahonnan a kiáradás (proodos) kezdődik, márpedig a kiáradás forrása a legtökéletesebb, akkor  a visszatérés (célja) a legtökéletesebb. Továbbá az, ami a kiáradás szerint az utolsó, attól mint elsőtől kezdődik a visszatérés. A kiáradás szerinti legutolsó a legkevésbé tökéletes, tehát a visszatérés kezdete a legkevésbé tökéletes. A visszatérés kezdete tehát az, ami a leghiányosabb, vége pedig az, ami a legteljesebb.” (Proklosz: A metafizika elemei 37.)
10. A szent igazság azt mondja: légy egyszerű! A szent szeretetmisztérium azt mondja: légy nagylelkű! A világi szépség csak konvenció, az Abszolút Szépség azonban zsinórmérték! (Az igazság zsarátnokának fényében – a Fehér Lótusz titkos szövetség kézikönyve)
11. „-Mondj igazat! Gyakorold az erényt! Napi tanulmányaidat el ne hanyagold! Ha mesterednek kedves ajándékot hoztál, ügyelj arra, ne szakadjon meg nemzetséged fonala. Az igazságot el ne hanyagold! Az erényt el ne hanyagold! A boldogulást el ne hanyagold! A gyarapodást el ne hanyagold!  A tanulást és tanítást el ne hanyagold! Az istenek és ősök szolgálatát el ne hanyagold! (Taittiríja-upanisad 1.11.1. rész: Intés a távozó növendékhez)
12. Ami van, létezik, nem tud soha elveszni. Ami nincs, az sem tud elveszni. Így tehát mindig minden megmarad, semmi sem vész el. (Kamala-patra – A fehér lótusz levele, rádzsasztáni templomi kézirat)
13. Háromféle tudás létezik: a könyv-tudás, az áporodott elmélet; a tapasztalati tudás, amely könnyen megcsal; és a belső felismerésen alapuló intuitív tudás, amiben a leginkább megbízhat az ember – ha tiszta és kifinomult a tudata, s őszinte a válaszvárása. (szufi Pir Irimshak Dal-tavi misztikus)
14. Aki tíz dolgot ismer, tanítson csak kilencet. (Távol-keleti közmondás)

58/2012.
Rácz Géza