Nemzeti szolgáló-mester – Móra Ferenc

„Szeretlek benneteket, városok és búzamezők
egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.”

(Móra: Ének a búzamezőkről)

Móra Ferenc (19 nappal halála előtt) 1934. január 20-án, utolsó beszédében – melyben a szegedi ipartestület tiszteletbeli elnökségét köszönte meg – többek között ezt mondta: „Én azt csak mint nemzeti szolgáló-mester fogadhatom el”. A szolgáló-mester a céhek egy felelősségteljes tisztsége volt, megkülönböztetett szerepét a másokra való fokozottabb odafigyelés miatt kapta. Megszokott dolog, hogy ebben a világban mindenki úr akar lenni, szolga pedig senki sem, mindenki mások fölé akarja helyezni magát, áldozatot vállalni pedig szinte senki sem akar. Móra épp ellenkező életeszményt hirdetett: a szolgálatban akart mester lenni, hogy mesteri módon szolgálhassa mindazokat, akik írásait a kezükbe veszik. E cél hatja át egész életművét, a vágy, hogy necsak külsőleg, de belsőleg is gyarapodjék az ember: „…vajha a testi és lelki szegénységből föl lehetne emelni ezeket az embereket, akikről szinte gúnyként hangzik, ha »nemzetfenntartó elem«-nek nevezik őket” – írja egy helyütt.

Nem véletlenül írták róla: a leglíraibb magyar elbeszélő; novellái, regényei megindítóan szép megfogalmazásban szólnak szinte mindig ugyanarról: a gyengékkel, az elesettekkel, az árvákkal való együttérzés, a becsületre, őszinteségre való nevelés, a mások iránti önzetlen cselekvés és szeretet sugárzik minden lapról. Kincskeresője az álmok világából érkezik meg a szeretet országába. A másokért fáradni és lemondani is képes gyermek alakjában önmaga tesz vallomást, hiszen eszménye a kincset a szívében hordozó ember. „A szeretet az élet” – írja Isten, haza, család c. versében. Jóság árad műveiből, megértő együttérző szeretet, ugyanakkor bájos humor és célzatos irónia. Saját szavai szerint „kétségbeesetten optimista”, aki néha hősies erőfeszítéssel állja meg a helyét, hiszen kötelezi rá a jövő, az evilági és az utána következő is. Könnyes-szomorú novellái is mind valami tisztább emberséget sugallnak, s ha néha össze is szorul a szívünk olvasásukkor, érezzük, hogy többek lettünk általuk. Életrajzírói, barátai feljegyzik, hogy magáról keveset beszélt, ugyanakkor írásai szinte teljes kitárulkozással állítják elénk őt és családját. Önéletrajzi ihletésű munkái is a szív emberét mutatják be, akinél a humor még a fájó érzéseken is felülkerekedik, még a szomorúság hangjaiba is belevegyül. Mondanivalóját „vidám szavakba csomagolva tálalta” – írja róla találóan Kosztolányi.

Móra egyszemélyben író, tanár, múzeumigazgató, akit a természettudomány éppúgy érdekel, mint a költészet, aki rendkívül szerényen így nyilatkozik önmagáról, így foglalja össze ars poeticáját néhány találó sorban: „Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok, sokat kell fúrnom-faragcsálnom. Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.”

Az az igazán elhivatott író, akitől az utókor is tanulhat, aki nemcsak korát, egy fél emberöltőt, talán 40-50 évet, de további évszázadokat is képes eszméivel nemesíteni, lelkesíteni és tanítani. Ilyen volt Móra Ferenc is. Mert az ő korában is, most is aktuális az, amit egész életén át hirdetett, amiért élt és dolgozott: „…ebben az országban, amelyet állandóan konvulziók gyötörnek, ahol mindenki gyűlöli egymást, itt nem kell gyűlöletet hirdetni, itt csak szeretetre kell tanítani az embereket, szegényeket és gazdagokat, urakat és parasztokat, nagyokat és kicsinyeket.”

Érdemes elgondolkozni, hogy a ma komputervilágában, amikor a gyerekek óraszám a televízió előtt ülve a robotok, szörnyek és démonok harcát nézik mese gyanánt, mese helyett, amikor a videojátékokra rögzül meredt tekintetük, s könyvet alig-alig vesznek a kezükbe – nos, érdemes elgondolkozni, mi lesz a sorsuk Móra Ferenc írásainak. A betű mestere, aki írásaival mindig a szépre, jóra akar nevelni, aki minden sorával szolgálni akar, eltalál-e a mai gyermekolvasókhoz? Hinnünk kell, hogy igen, s amit lehet megtenni ennek érdekében, hiszen nem nőhet fel úgy egy nemzedék sem, hogy ifjúsági olvasmányainak könyvespolcán ne legyen ott egy-két Móra-kötet.

Kellár Márta

1994/17.