Mundaka-upanisad

BEVEZETŐ

A Mundaka-upanisad az Atharva-védához tartozik, három fejezetből áll, s mindegyik két-két részre tagolódik. A Mundaka-upanisad nem egy bizonyos véda-iskola sajátja, hanem ahogyan címe is mutatja, a beretvált fejű aszkéták alapműve. A mund szógyök jelentése beretválkozik, mert aki elsajátítja az upanisad tanait, megtisztul minden hibától és tudatlanságtól, ahogyan a beretvált ember szabadul meg szőrzetétől. A beretválás a gyakorlatban az aszkézis egyik jele.

Az upanisad határozott különbséget tesz a Legfelsőbb Brahman ismerete, és a tapasztalati világ ismerete között. Brahman ennek a magasabb rendű tudásnak köszönhetően érhető el, s nem az áldozatok és imádat eredményeként. A legfelsőbb tudás pedig csak a megfelelő módszerrel, valamint a kegyelem, „a tudás áldása révén” (3.1.8.) által sajátítható el. Így az üdvösség az intellektuson túli misztikus élmény.
A Mundaka az egyik legnépszerűbb upanisad, egyetlen gyűjteményből sem marad ki. Szövegünk népszerűsége a korai védánta-tanok tiszta egyértelmű kifejezésének, s a versek szépségének tulajdonítható. Föltételezi mindenekelőtt a Cshándógja-upanisad ismeretét, de a Brhadáranjaka-, a Taittiríja- és a Katha-upanisadok ismeretét is, ezekkel számos helyen egybe is vág a szöveg. Nyelvezete és egyéb vonásai miatt a Brhadáranjaka- és a Svétásvatara-upanisad mellé sorolható. E három forrás összességében ugyanahhoz a periódushoz köthető.
A Mundaka-upanisad első szakasza a Brahman ismeretét előkészítő lépésekkel foglalkozik, a második Brahman tanát fejti ki, míg a harmadik a Brahmanhoz vezető utat elemzi.

1. FEJEZET

1.1. szakasz: Brahman ismeretének hagyománya

1.1.1. szöveg
Az istenek közül Brahmá lett először, mindennek alkotója s lények őre.
Ő tanította első fiát, Atharvant minden tudás forrására, Brahmanra.

1.1.2. szöveg
A Brahman-ismeretet Brahmá Atharvannak tanította, s ő Angiraszt oktatta.
Ő a Bharadvádzs-fi Szatjaváhát oktatta, aki utóbb Angiraszt tanította.

1.1.3. szöveg
Saunaka, a tekintélyes házasember fölkereste Angiraszt, s illő módon megkérdezte:
– Tiszteletre méltó uram, mi az, amit megismerve minden ismertté válik?

1.1.4. szöveg
Ekképpen válaszolt:
– Két tudományt kell megismerni, ahogy a Brahman-ismerők mondják:
Felsőbbet s az alsóbbat.

1.1.5. szöveg
Az alsóbb a Rg-véda, Jadzsur, Száma és Atharva,
Kiejtéstan, rítus, nyelvtan, szóértelmezés tana,
Verstan, s csillagok tana.
A felsőbb meg amivel a Múlhatatlant éred el.

1.1.6. szöveg
Aki láthatatlan, nem fogható, családja nincs, s színe, keze-lába, szeme s füle sincs,
Örök, mindenható, rejtett, éteri s mindent áthat – a bölcsek látják: ő a lények forrása.

1.1.7. szöveg
Ahogy a pók eregeti a fonalát, vagy ahogy a növények sarjadnak a földön,
És ahogy az ember haja s szakálla nő, úgy sarjad minden a Múlhatatlanból.

1.1.8. szöveg
Vezekelve gyarapszik Ő, belőle lesz a táplálék,
Abból élet, elme s elem, világ, rítus s örök élet.

1.1.9. szöveg
Mindent ismer s mindent tud, bölcsesség a vezeklése,
Őtőle származik: világ, nevek, formák és az étel.

Megvilágítás

1.1.1-2. Elsőként a tanítók láncolatát közli a szöveg: Brahmá, Atharvan, Angirasz, Szatjaváha Bháradvádzs és ismét (egy másik) Angirasz, aki azután Saunakát, a tehetős és tekintélyes családfőt oktatta. Mivel az upanisad az Atharva-védához tartozik, fontos tisztázni Atharvan kilétét. Brahmának, az első lénynek az arcából született fia (kephalogenezis), aki az égből a földre hozta a tüzet. Ahogy szövegünk is mondja, Brahmától sajátította el a istenismeretet, majd ennek folytán neki tulajdonítják az Atharva-védát, amit egyébként a Rg-, Száma- és Jadzsur-védához képest különállónak tekintenek.
Angirasz szintén Brahmá mentális fia, ősbölcs. Itt tanítói-tanítványi viszonyuk szerepel Atharvannal s Angiraszt Atharvángirasz néven is említik, mert Indrát az Atharva-véda himnuszaival köszöntötte. Atri muni fia Bharadvádzs, az eltökélt véda-tanulmányozó, akinek egyik utóda Dróna, másik fia az itt szereplő Szatjaváha, aki egy másik Angiraszt tanított. A 2. szövegben fontos az utóbb szó, mert az eredeti kifejezés pará-avara egyik jelentése felsőbb, vagy túlsó (pará) és ifjabb, későbbi, fiatalabb (avara). Más értelmezés szerint az Isten-ismeret a felsőbbrendű tudás (pará-vidjá), s minden egyéb az alsóbbrendű (avara). A parávara szónak Sankara még egy értelmet tulajdonít, a paramparát, azaz a mestertől a tanítvány felé, a felsőbbtől a fiatalabb felé irányuló tanítói átörökítési láncolat jelentést. Ez az értelmezés kiemeli a tanítónak, és az átörökítési láncolatnak mint intézménynek a fontosságát.
1.1.3. Saunaka teszi föl a kérdést Angirasznak: Mi az, amit megismerve minden ismertté válik? Ez a kérdés másutt is szerepel (Cshándógja-upanisad 6.1.3., Brhadáranjaka-upanisad 2.4.5.). Ez a leginkább lényegre törő tudakozódás, minden egyebet félretéve a mindenség gyökeres okát fürkészi, egyben a mindenség kozmikus és misztikus egységét tükrözi – a legfőbb ok ismeretével az összes okozat is ismertté válik.
1.1.4-5. Angirasz az alacsonyabb és a magasabb tudás megkülönböztetésével kezdi válaszát, s ez a különbségtétel itt jelentkezik először. Az alacsonyabb rendű tudás a négy védában lefektetett liturgikus ismeret és a hat mellékvédában (védánga) közölt kiegészítő tudományok, amik listáját szintén szövegünk közli elsőként. A hat kiegészítő védai tudomány a helyes kiejtés (siksá), liturgia (kalpa), nyelvtan (vjákarana), etimológia (nirukta), verstan, versmértékek (cshandasz) és asztrológia (dzsjótisa).
A felsőbb tudás a Múlhatatlannak (aksaram) nevezett Brahman, az egyetemes létprincípium ismeretére utal. Ez a megnevezés, valamint negatív körülírása a Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8. szövegéből eredeztethető, míg a világnak Brahmanból való származtatása a Brhadáranjaka-upanisad 2.1.20. versére vezethető vissza.
1.1.6-7. Az itt szereplő tagadó felsorolásban a színe nincs kifejezés többes értelmű. Az eredeti szó avarna, ami szó szerint jelenthet színtelent, nem színeset, s ez utal a Múlhatatlan transzcendens, a jelenségvilág sokszínűségén túli mivoltára. Varna a társadalmi rendek tagozódását is jelenti – ami a Múlhatatlan meta-szociális vonását sejteti, de Sankara szerint itt leírhatatlan, felmérhetetlen értelemben szerepel a kifejezés a √varn leír, elmond gyökből eredően. A lények forrása Madhva ácsárja szerint Visnu, a mindent átható Isten.
1.1.8-9. A szöveg a mindenség alapprincípiumainak a mindentudó Brahmanból való származását támasztja alá. Az előbb még csak negatívumokkal körülírt Brahmanról itt dinamikus képet kapunk. A vezekelve gyarapszik kifejezés értelmezésében segít a brahman szó etimológiája, mert a √brh növekszik, gyarapodik szógyökből fakad, s ez utal a mindenség forrásának eleven természetére, a vezeklés (tapa) pedig egyfajta belső energia-gerjesztés, elmélkedés, meditáció, ami által Brahman szertesugározza energiáját. Utalás ez a Rg-véda Purusa-szúkta (10.90.) istenáldozat koncepciójára is, ahol a teremtő önfeláldozása szolgálja a teremtett világ előmenetelét. Brahman túlcsorduló, maszkulin jellegű ereje táplál minden létezőt. Így lesz az ennivaló (annam) a Megnyilvánulatlan szimbóluma, s ételből az élet (prána), a mindenség aranymagzata, azaz Hiranjagarbha. Majd – ha az egymásból keletkezés logikai sorrendiségét tekintjük – a lélegző életből az elme (manasz), abból az elemek, a létezők (szatjam), majd a megnyilvánult világ (lóka). Ezzel éri el a rendszer bonyolódásának tetőfokát, kialakult az anyagi lét útvesztője, s a földi lét során cselekedve a karma szinte végeérhetetlen következményeket szül. De megadatik a mulandó lét problematikájának megoldása is, a kivezető út – a rítus, ami magában rejti a halhatatlanságot. Vagyis a bonyolódás célja a leegyszerűsödés, a teremtés célja az üdvösség.
Mivel minden belőle származik, így Brahman mindent ismer és mindent tud – ami az isteni mindentudáson túl a teljes bölcsességre is utal. E mindentudás egyben Isten vezeklése, amit értelmezhetünk terhes aszkézisként, de energiát gerjesztő bölcsességként is.
Az utolsó sorban a világ szó eredetije szintén brahman, amit nem értelmezhetünk a Múlhatatlanként, sem Brahmáként, az első lényként, hiszen itt egy teremtési, származási következmény láncolatról van szó. Brahman itt ezért Baladév Vidjábhúsan értelmezését követve az őstermészet, az anyagi világ megfelelője. A világ nevek és formák szerint különül el. Az oksági összeköttetés miatt mindegyik következmény analóg eredetével is, s az étel – Isten analógia másutt is szerepel (Cshándógja-upanisad 7.9., Taittiríja-upanisad 2.5.). E felsorolás alapvetően egybevág a Katha-upanisadban szereplő elemekkel, mindössze azzal a különbséggel, hogy a nagy léleknek (mahán átmá) és az értelemnek (buddhi) az életerővel (prána) történő azonosítása révén az közelebb áll a szánkhja tanaihoz.

1.2. szakasz: Rituális vallásosság

1.2.1. szöveg
Ez az igazság:
– Himnuszok tetteit, miket a bölcsek láttak, a három véda sokféleképp hirdeti.
Igazvágyók! Mindig így cselekedjetek! Jótett világába ez az út vezet!

1.2.2. szöveg
Amikor az áldozótűz lángnyelvei fennen égnek,
Áldozatod vaj-fölajánlás közben, nagy hittel akkor vessed a tűzre.

1.2.3. szöveg
Aki tűzáldozata után elmulasztja az új- s teliholdas, a négyhavi, s a termény-áldozatot,
Vendégnek s mind az isteneknek nem áldoz s szabályt tör, romba dönti mind a hét világot.

1.2.4. szöveg
A sötét, a szörnyű s a gondolat-gyors, a tűzvörös, füstszínű és szikrázó
S a minden formát felöltő istennő – ezek az áldozótűz hét lángnyelve.

1.2.5. szöveg
Aki ekként cselekszik, és jó időben áldoz a lobogó lángoknak tüzébe,
Azt áldozata – akár a napsugár – istenek Ura otthonába viszi el.

1.2.6. szöveg
– Jöjj hát! – fényes áldozata így hívogatja az áldozót, s vezeti, akár a napsugár;
És tisztelgő szép szavakkal így köszönti: – A jámborok isteni világa rád vár!

1.2.7. szöveg
Ingatag lélekvesztő az áldozat tizennyolc eleme – ezek gyatra tettek.
Az ostobák örvendeznek csak ennek, kik újra öregségbe s halálba vesznek.

1.2.8. szöveg
A tudatlanság közepette magát nagy bölcsnek s tudósnak vélő ostoba
Nyomorúságtól sújtva bizony úgy jár, akár a világtalan vezette vak.

1.2.9. szöveg
A sok tudatlanságtól sújtott éretlenek bizony úgy hiszik: – Mindent elértünk már!
A ragaszkodástól nem látnak előre, s világukat kimerítvén elbuknak.

1.2.10. szöveg
Áldozat s jámborság a legjobb – vélik, jobbat ennél nem tudnak az oktondik.
De a jámborsággal elnyert boldog mennyből visszatérnek ide, vagy ennél is lejjebb.

1.2.11. szöveg
Ám az alamizsnán élő békés bölcsek, akik az erdőben hittel vezekelnek,
a Nap-kapun keresztül bűntől mentesen az örök s múlhatatlan Lényhez jutnak el.

1.2.12. szöveg
A tettekkel nyert világokat ismervén oda nem vágyik, s amazt tett el nem éri!
E tudás végett oly mestert keressen, aki Brahmant s az írásokat is ismeri.

1.2.13. szöveg
Brahmanról a bölcs annak mindent megtanít aki higgadt, s békés szívvel közelít.
A tényleges Brahman-ismeret révén ismerheti a Legfőbb, igaz Urat.

Megvilágítás

Az első szakasz az intellektuális tudakozódáson alapszik, és Saunaka arról kérdezi Angiraszt, mi az, amit megismerve minden ismertté válik? Úgy tűnhet, a második szakasz szövege nem konzekvens: előbb az áldozati kultusz lelkes dicsőítését olvashatjuk (1-6.), majd hirtelen annak szigorú elítélését (7-10.).
Pedig a szakasz csak visszautal a kétféle tudás, az alsóbb és felsőbb (1.1.4.) tudás témájára, s a kétféle életút – az erkölcsi alapú világi életigenlés (pravrtti márga) és a világ meghaladása, a lemondás (nivrtti márga) szokásos leírását, sőt magasztalását adja. A szöveg előbb az alsóbb tudást ismerteti, majd rávilágít arra, hogy miért nevezte alsóbbnak.
1.2.1-6. Az 1. szöveg a hagyományos védai rítussal, az áldozatokkal foglalkozik, amik a mennyekbe vezetnek. A himnuszok (mantrák), a látnokok (rsik) és az áldozatok (jagják) szorosan összefonódnak, ez alkotja a védák szövetét. Az átszellemült bölcsek nem alkotói a himnuszoknak, hanem látnokai annak a magasabb rendű valóságnak, ami aztán az általuk is gyakorolt rítusokon keresztül megközelíthető. A 3. szöveg az áldozatok körét említi, vagyis mindegyik mozzanat szerves része a kultikus egységnek, nélkülözhetetlenek az archaikus-mágikus világképben, amikor az ember a cselekedeteivel (ezek az áldozati fölajánlások) még képes volt befolyásolni a világ menetét. A többször visszatérő hetes szám – hét világ, hét lángnyelv – mágikus kalkulus, a 3 és 4, azaz a szellem és anyag szintézise.
1.2.7-10. Az ősatyák mennyei boldogsággal kecsegtető útjának idilljét hirtelen megtöri a 7-10. szöveg, előre vetítve a hagyományos áldozatokkal nyerhető áldások korlátozott voltát. Az áldozatok tizennyolc eleme a tizenhat áldozópap (rtvik), az áldozat bemutatója és annak hitvese, s azért gyatra az áldozat, mert ha nélkülözi a magasabb szellemi tudást, akkor a szent rítus üres formula csupán. Az 1.2.8. szöveg egybevág Katha-upanisad 1.2.5. szövegével, míg a 9. szöveg az erények korlátozottságára figyelmeztet. Amikor kimerül a mennyei örömök élvezőinek erénye, a jámbor tettekkel elért szférákból ismét vissza kell térniük a földi születésbe s halálba.
1.2.11. Az erényes világi léttel szemben e vers az aszketikus élet alternatíváját vázolja föl. A lemondás útja, vagy másként az istenek útja a Nap-kapun keresztül vezet a tökéletességre, szemben az ősatyák útjával, amely a Holdra visz, s onnan vagy visszafordulásra kényszerít, vagy tovább vezet. Az ősök útja a cselekvés – rítus, áldozat – útja, míg az istenek útja a tudás, a megvilágosodás ösvénye, amelynek gyakorlatai a remeteség, a vezeklés, a bűnbánat és az elmélkedés. Az istenek útját és az ősatyák útját ismertető 10-11. szövegek a Cshándógja-upanisad 5.10.1-3. verseivel állíthatók párhuzamba.
1.2.12-13. E szövegek a magasabb rendű tudás elsajátításának módjáról szólnak. A 12. szöveg prózai fordítása: „Alaposan áttanulmányozva a tettekkel elérhető világokat, a bráhmana szabaduljon meg a ragaszkodástól. Cselekedettel nem érhető el a nem teremtett (világ). E bölcsesség elsajátítása végett olyan gurut keressen – tűzifával a kézben -, aki járatos az írásokban és elmélyült Brahmanban.”
A tanítómester intézménye rendkívül fontos a keleti szellemiség minden iskolájában. A 12. szöveg a mester szükséges kvalitásairól szól, amelyek az elméleti felkészültség és a személyes realizáció, a gyakorlati istenélmény tapasztalása. A rákövetkező szöveg a tanítvány nélkülözhetetlen vonásait említi: higgadt önfegyelem és békés szív – vagyis kontrollált cselekvési mód, valamint tiszta érzelmiség és erkölcsiség. A szokás megkívánta, hogy a tanítvány tüzelőfát gyűjtsön az erdőben élő guruja s annak társai számára – ez az alázat és a gyakorlati szolgálatkészség kifejezése.

2. FEJEZET

2.1. szakasz: A Brahman-átman tan

2.1.1. szöveg
Ez az igazság:
– Amiként a fellobbanó zsarátnokból ezer tüzes szikra pattan szerteszét
A Múlhatatlanból úgy keletkeznek a lények, s majd beléje visszatérnek.

2.1.2. szöveg
Isteni és testetlen Ő, ott van kint s bent; nem született;
Nem lélegzik, elméje nincs, tiszta, s Múlhatatlannál jobb.

2.1.3. szöveg
Belőle lesz a lélegzet, elme és az érzékszervek
Űr, levegő, tűz és víz, és a mindent megtámasztó föld.

2.1.4. szöveg
Tűz a feje, szeme a Nap és a Hold, fülei égtájak, szava a védák,
lélegzete szél, szíve bizony a mindenség, s lába a föld – Ő a lények belső ura.

2.1.5. szöveg
Tőle van a tűz, amit a Nap táplál, Holdból jő az eső s földnek növényei,
Asszonyba oltja a magját a férfi – a Legfelsőbbtől sok utód származik.

2.1.6. szöveg
Tőle jő himnusz, dal, ige s avatás, áldozat, ceremónia és adomány,
Esztendő, áldozó s a világszférák is, ahol a Hold s ahol a Nap világít.

2.1.7. szöveg
Églakók, emberek, jószágok s madarak, és az istenek mind tőle származnak,
Mint a be- s kilégzés, rizs, árpa, s a hit, vezeklés, igazság, szűziség s szabály.

2.1.8. szöveg
Tőle származik a hét érzékszerv, a hét láng, a tüzelő s a hét szent tűz,
A hét világszféra, amit az élet bejár, s a titkos zugban rejlő hétszer hetes.

2.1.9. szöveg
A tengerek s a hegyek tőle vannak, folyamok sokasága belőle fakad,
Akár a növények s azok tápnedvei. Ekként lakik a Belsőúr a lényekben.

2.1.10. szöveg
Purusa itt minden: a tett, vezeklés, Brahman, a Múlhatatlan.
Aki ismeri a rejtek lakóját, az elvágja a tudatlanság csomóját!

Megvilágítás

Ez a szakasz páratlanul költőien írja le Brahmant, s a jelenségvilágként történő kiterjedését. A verslábak szabad verselésbe mennek át, a szótagszám alig tartható. A szöveg tartalma pedig szinte minden mozzanatában a korai upanisad-szövegekre emlékeztet. Leginkább a Jágjavalkjának Gárgival folytatott beszélgetésében ecsetelt Múlhatatlan (aksara) leírásához hasonlatos a szöveg, de a Rg-véda Purusa-himnuszának s egyéb forrásoknak is találhatók itt áthallásai.
2.1.1-4. Az 1. szöveg a Brhadáranjaka-upanisad 2.1.20. versével párhuzamos, a 2. szöveg pedig a Legfelsőbb Személyre (Purusa) utal, akinek anyagi dimenziói nincsenek, s az egyetemes Brahmanon is túl van. A 3. szöveg a mindenség forrását említi a transzcendens istenkoncepció jegyében, míg a 4. szöveg a minden jelenségben benne rejlő immanens aspektust említi. A párhuzamok a Rg-védától (10.90.14.) a Bhágavata-puránáig (2.1.26-37.) megtalálhatók sok helyütt. A belső úr jelenlétét a Katha-upanisad 2.1.12-13. versei említik.
2.1.5-6. Az 5. szöveg mintegy összefoglalása a Cshándógja-upanisad 5.3-10. részeiben kifejtett öt tűz elméletnek, s a lelkek által bejárt dimenziók tanára utal, míg a 6. szöveg (vö.: Rg-véda 10.90.9.) utalás a három védára (himnusz – Rg-, dal – Száma- és ige – Jadzsur-véda), amik bölcseletét a beavatási rítus aktiválja a növendékben, valamint a szent tűzáldozatra (jagja – áldozat) s a cselekvő áldozati rítusra (kratu – áldozati ceremónia), az adományt pedig a papoknak osztják a szentségek kiszolgáltatása fejében. De nem csak a rítus, hanem a tér (világszférák), az idő (esztendő), sőt, maga az áldozó is isteni eredetű (lásd a Brhadáranjaka-upanisad 3.8.9.). A Nap és a Hold fénye utalás az ősatyáknak a Hold által bevilágított útjára, ahol az odakerülő lelkek megtisztulnak megmaradt ragaszkodásaiktól (pavate jelentései: tűz, ragyog, tisztít), illetve az isteneknek a Nap által megvilágosított útjára, ami a teljes üdvösségre vezet (vö.: Cshándógja-upanisad 5.10.).
2.1.7-10. A benépesült univerzum lakosai az állatoktól a félistenekig és a tökéletességre jutott églakókig (szádhják) éppúgy isteni forrás szülöttei (vö.: Rg-véda 10.90.7-8.), mint az életjelenségek, az erények , vagy a gabonafélék (vö.: Atharva-véda 11.4.13.).
A 8-9. szövegek némi eltéréssel szerepelnek a Mahánárájana-upanisad 10.2-3. alatt. A 8. szöveg ismét a hetes szám szimbolikáját használja. A hét érzékszerv (prána) a fejen lévő hét testnyílás, amik egyben a hét áldozati fölajánlást is szimbolizálják. A külvilág impulzusai a tűzifa, az érzékszervek által adott reakciók, az érzetek az áldozótűz lángjai. Az érzékfelfogás működései (látás, hallás stb.) az áldozati ajándékok, s az érzékszervek működését a szívben honoló elme koordinálja. A 9. szöveg visszavezethető a Brhadáranjaka-upanisad 3.8.8-9. verseire, azok költői ismétlése. Az utolsó szöveg egységes látásmódot tükröz, s a Purusa itt minden kifejezés a Rg-véda 10.90.2. versével rokon. A múlhatatlan további értelmezése: a legfőbb gyönyör (parámrtam), ami a Védánta-szútra egyik fő témájára, Isten örömlényegű voltára utal. Végül az utolsó vers megállapítja, hogy a szívzugban lakozó Brahman ismeretével legyőzhető a tudatlanság.

2.2. szakasz: A Legfőbb Brahman

2.2.1. szöveg
Nyilvánvaló s mégis rejtett – így nevezik. Rejteklakó, végső hajlék, akiben
Él mind, ami mozog, lélegzik s pislog. Létnél és nemlétnél kiválóbb,
Felfoghatatlan, s minden lény közt a legjobb…

2.2.2. szöveg
Ragyog, finomak közt legfinomabb, a világok s lakói benne élnek,
Ez a múlhatatlan Brahman, ő az élet, szó s az elme.
Igazság Ő és halhatatlan, ismerned, kedvesem, Őt kell!

2.2.3. szöveg
Íjad legyen a titkos tanok nagy fegyvere, meditálással edzett vessződ arra tedd!
Őnéki szentelődő szívvel feszítsd meg, a Múlhatatlan a cél, el ne feledd!

2.2.4. szöveg
Az óm az íj, lelked a vessző, Brahman a cél – ekként mondják.
Pontosan kell eltalálni – ahogy a nyílvessző ér célt.

2.2.5. szöveg
Föld, lég s menny benne fonódik össze, elmével s érzékekkel egyetemben.
Minden más szót félretéve tudd, egyedül Ő a Lélek! A halhatatlanság hídja ez.

2.2.6. szöveg
Ahol mint küllők futnak össze az idegpályák, ott tartózkodik, de sokféleképp megszületik.
Az óm-ként meditálj a Lelken, s diadalmasan juss túl a sötétségen!

2.2.7. szöveg
Mindent ismer s mindent tud, nagyságát tükrözi minden.
Brahman fényes városában s e zugban Ő az Átman!

2.2.8. szöveg
Lénye gondolat; test s élet ura; ételben lakozik, s uralja a szívet.
A bölcsek felismeréssel tapasztalják az örömtestű s ragyogó Halhatatlant.

2.2.9. szöveg
Oldódik szíve béklyója, kételyei eloszlanak,
s karmája megszakad annak, aki mindenben őt látja.

2.2.10. szöveg
A legfőbb aranyburokban ott a tagolatlan Brahman.
Tiszta ez, a fények fénye – átman-tudó így ismerje!

2.2.11. szöveg
Ott nem ragyog sem a Nap, Hold, vagy a csillagok, villámok sem cikáznak, s minek volna tűz?
Azzal a fénnyel fényeskedik minden, fénye beragyogja a mindenséget.

2.2.12. szöveg
Brahman, ím, halhatatlan!
Előttem és mögöttem Brahman,
Dél felé és észak felé,
Az ég alján s magasán is!
Brahman bizony áthat mindent.
Mily csodás!

Megvilágítás

2.2.1. E szakasz tovább magasztalja a Legfelsőbb Lényt. A szívben lakozónak és az óm-mantra meditációja révén elérhetőnek nevezi, s ezzel mintegy megelőlegezi a később következő szakaszokat. A nyelvezet tömör, jelzésszerű, olykor alig érthető, csak utalásokat tartalmaz.
2.2.2-4. E szöveg válaszol az eredeti kérdésre – mi az, amit megismerve minden ismertté válik? –, s a rákövetkező íj-hasonlat (3-4.) kiemelkedő értékű. A célját eltaláló nyílvessző bizonyos értelemben azonosul a céllal, ahhoz hasonló természetűvé válik, s a megvilágosodott lélek is megszabadul testi önazonosításától, s fölelevenedik eredeti lelki identitása.
2.2.5-7. A makrokozmosz (Brahman városa) párhuzamban áll mikrokozmosszal (a szív rejteke). A föld-lég-menny hármasa a világszférákat idézi, s ezek centruma a Brahman, míg az emberi szervezetben a szívzug a lélek lakhelye, s itt futnak össze a test idegpályái, a nádik. A lélek ezeken át jut alacsonyabb vagy magasabb szintekre vezető testi kapukhoz a test elhagyása során. A 7. szöveg visszautal az 1.1.9. versre.
2.2.8. Itt a legfontosabb mozzanat a felismerés, eredetileg vigjána. Az indiai hagyomány éles különbséget tesz az elméleti ismeret vagy információ (gjána) és a felismerés, megvalósítás (vigjána) között, ami transzformációt eredményez. Srídhar Szvámí, a kiváló írásmagyarázó szerint az előbbi inkább a szentírásokon alapuló tudás, az utóbbi viszont közvetlen, személyes tapasztalat, megértés (anubhava). Visvanáth Csakravartí, és az ő nyomán Srídhar Mahárádzs értelmezése a gjánát az isteni fenségről szóló (aisvarja-maja) tudással, a vigjánát pedig Krsna csodás édességének közvetlen megtapasztalásával (mádhurja-anubhava-maja) azonosítja. Ez a „tudás” természetesen más, mint puszta információ, inkább a tudás követő, tudással felvértezett odaadásra utal. Ezért a felismerés nem kognitív működést sejtet, hanem emocionális megközelítést és eleven, misztikus istenélményt. Költői interpretáció lehet a „bölcsek szívük tisztaságával érzékelik őt” változat, s ez a misztikus közelítés a Legfelsőbb legbensőségesebb arculatát, a végtelen boldog és ragyogóan sugárzó arcát tárja föl.
2.2.9. A szöveg a Katha-upanisad 2.3.15. versével párhuzamos, de a szívet gúzsba kötő béklyó a szent hagyomány szövegeinek is kedvelt fordulata (vö.: Bhágavata-purána 1.2.21.). A szöveg visszautal az 1.1.2. versre (parávaré), így a „mindenben látni” kitétel valójában a felsőbb és az alsóbb megnyilvánulásra, a lelki tényekre és a relatív anyagi világ illuzórikus tényeire, az előbbire és a későbbire vonatkozik.
2.2.10-12. Az aranyburok (10. szöveg) utalhat Hiranjagarbhára, a mindenség aranymagzatára, bár az arany-szimbolika a transzcendenciát, a teljességet, a világosságot is jelenti. Oszthatatlanság és tisztaság Brahman jellemzői, s világát a transzcendens fény ragyogja be (11. szöveg), aminek párhuzamai például a Bhagavad-gítában (9.15.) vagy a Svétásvatara-upanisadban (6.14.) is fellelhető. Végül Brahman egyetemes víziója zárja a szakaszt, aminek további értelmezése: „Brahman a Teljesség, ez a legkiválóbb.

3. FEJEZET

3.1. szakasz: A könyörületes Isten

3.1.1. szöveg
Két madár, kebelbéli jóbarát, egyazon fának élvezi oltalmát.
Egyik édes termést csipeget, a másik nem eszik, csak figyelget.

3.1.2. szöveg
Az ilyen fán a megtévedt élőlény gyámoltalanul egyre bánkódik,
Ám társát, Urát, ha felismeri, s meglátja fenségét, már csak örvendezik.

3.1.3. szöveg
Aki a mindenség aranyló Urát, teremtőjét, Brahmá atyját megpillantja,
Magáról jót s rosszat bölcsen lerázva megtisztulván Őhozzá válik hasonlóvá.

3.1.4. szöveg
Minden lényben életerőként ragyog föl, Őt ismervén semmi másról nem szól a bölcs,
a Lélekben cselekszik s örvendezik – Brahman-tudók közt ő a legjobb.

3.1.5. szöveg
Igazság, vezeklés, tökéletes tudás s szűziesség révén érik el a Lelket,
Akit testükben fényként és tisztaságként érzékelnek a hibától ment’ bölcsek.

3.1.6. szöveg
Nem ármány, hanem az igazság győz! Igazság mutatja az istenek útját,
amit követve a vágyatelt bölcsek az igazság legfőbb hajlékába mennek.

3.1.7. szöveg
Óriás, isteni s mérhetetlen testű, kisebb a legkisebbnél, s messzi ragyog,
Távol van, és mégis közel – a bölcsek a szívük rejtekén fedezik Őt fel.

3.1.8. szöveg
Nem ragadja meg sem a szem, sem a szó, de más érzékszerv, vezeklés, vagy tett sem.
Ám a tudás áldásától megtisztultak elmélkedve meglátják a Tagolatlant.

3.1.9. szöveg
E titkos Lelket csak oly szív látja meg, amelyben az öt lélegzet elcsöndesedett.
Lélegzet szövi be a lények szívét, ami ha megtisztult, fölragyog a Lélek.

3.1.10. szöveg
Gondoljon bár a tiszta szívű ember akármely világra s legyen bármilyen vágya,
Világát és óhaját elnyeri majd. Sikerért őt imádd, e Lélek-ismerőt!

Megvilágítás

A harmadik fejezet két szakasza az üdvösség útját taglalja.
3.1.1-2. A versek párhuzamosan szerepelnek a Svétásvatara-upanisadban (4.6-7.), s roppant fontosak az átman-Paramátman, vagyis az egyéni lélek és az Isteni Lélek igazolásában. Az egyéni lélek alávetettje a karma hatás-következmény rendszerének, mindaddig, amíg a figyelem iránya meg nem változik. Ez első mozzanatában lehet intellektuális vizsgálódás eredménye is, de valójában inkább az önátadás, a megvilágosodás meta-intellektuális, misztikus átlényegülésére utal.
3.1.3-4. A világi kettősségeken, s az egyetemleges spirituális princípiumon is túl ott az aranyló Úr, a személyes Isten. A megtisztult lélek elnyeri a legfőbb hasonlóságot – tehát nem azonosságot. A Legfelsőbb felismerése – mint objektív tény – visszahat a lélekre, és felszínre hozza eredendő tulajdonságait. Az egyetemes látás birtokában bármiről beszéljen is a megvilágosodott ember, az mind a Legfelsőbb dicsőítésévé válik. Így a szavak, a cselekedetek és a gondolatok (boldogság) harmóniájának záloga az isteni fókuszáltság.
3.1.5-7. A lelki eredményekre vezető eszközök felsorolásában egyszerre találunk ismeretelméleti fogalmakat, amik a tudás elsőségét húzzák alá, és aszketikus gyakorlatokat. Vagyis a szöveg a hétköznapi vallás áldozat-alapú világszemléletétől eljut a filozófiai kutatás (tudás), majd a misztikus felismerésig (szív rejteke). A 6. szöveg tartalmazza India nemzeti jelmondatát, amely a címeren is szerepel: „Az igazság győz!” (szatjam éva dzsájaté). Ez az upanisadok szellemének, és India eszmeiségének erkölcsi megalapozottságát szemlélteti. A vágyatelt bölcs olyan ember, aki a fokozatos fejlődés, valamint a társadalmi tagozódás és a lelki életrendek egymásra épülő hierarchikus rendjében szisztematikusan halad előre, s a különböző élethelyzetek megtapasztalása folytán vágyai beteljesedtek, s ezzel ki is hunytak.
3.1.8-9. Az emberi eszközök gyöngék és alkalmatlanok az Isten látására, ezek mind csak az előkészítésben játszanak szerepet. Maga a megvilágosodás misztikus élményként megy végbe. Az öt lélegzet az érzékszervek zabolátlan működését sejteti, ami lehetetlenné teszi a szívbéli spirituális érzékelést. A teremtett lények elméjét át meg átszövi az öt prána, s ez nyughatatlanná teszi őket, de mikor az elme megtisztult, fölragyog a szívben az isteni jelenlét világossága.
3.1.10. E szöveg a tiszta szívű embert – a Lélek ismerőjét –, s annak vágyait említi, ami ellentmondásosnak tűnik. Ám a lelki világ sokrétűségét, a megvilágosodás aspektusait és fokozatait ismerve érthetővé válik, hogy a megvilágosodott ember lelki vágyakkal rendelkezik. Az Istenhez fűződő viszonyok különböző szférákban bontakoznak ki, így beszélhetünk „világokról”. Márpedig alaptétel, hogy a Legfelsőbb épp olyan módon mutatja meg magát híve előtt, amilyen szellemben az közeledni képes hozzá. Ha viszont nem kiragadva, hanem a megelőző versekkel szoros egységben értelmezzük a záró szakaszt, kiderül, hogy az egyetemes látás birtokában az ember bármely tette, vágya, gondolata összefügg Istennel (3.1.4.), ezért a megvilágosodott ember óhaja és célállomását jelentő világai nem anyagi ambíciók, hanem lelki eszmények. Ráadásul a vers visszautal a még meg nem tisztult emberre, aki még csak törekszik a tökéletességre. Az ilyen siker-vágyó számára a tiszta szívű, vagyis megvilágosodott Léleklátó az imádatra méltó példakép. A számunkra üdvös és vonzó lelki eszmény megtestesítőjének tisztelete a lelki fejlődés rendkívül finom módszere. Ez a tisztelet egyszerre jelent követést, imádatot, hódolatot – vagyis ismételten túlmutat a puszta intellektuális próbálkozásokon. Ez az áhítat útjának (upászana-kánda) felsőbbségét igazolja a cselekvés útjával (karma-kánda) és a tudás útjával (gjána-kánda) szemben.

3.2. szakasz: Vágy az újjászületés oka

3.2.1. szöveg
Ki ismeri Brahman legfőbb hajlékát, ahonnét sarjadva ragyog a világ,
Az biz túljut a világi lét magján. A vágytól mentes bölcs Purusát imádja.

3.2.2. szöveg
Ám ki vágyakra vágyva elmélkedik, vágyai folytán itt-ott megszületik.
A vágyatelt tökéletes embernek azonban vágyai már itt elenyésznek.

3.2.3. szöveg
Oktatás, ész ereje vagy sok hallás – így a Lélek elérhetetlen marad.
Elérni csak az tudja, kit Ő választ – önmaga természetét föltárja annak.

3.2.4. szöveg
Szeszélyes vezekléssel vagy hanyag mód, s erő híján a Lélek elérhetetlen.
Ám ha egy bölcs törekszik a helyes módon, annak lelke Brahman birodalmába jut.

3.2.5. szöveg
A tudásával elégedett, békés, szenvedélytől mentes, tökéletes bölcs,
Ki mindenben látja a Jelenvalót, fegyelmezetten lép a Mindenségbe.

3.2.6. szöveg
A védánta-tudást elsajátítván a lemondás révén megtisztult aszkéták
Idejük végén mind fölszabadulnak, s Brahman honában üdvösségre jutnak.

3.2.7. szöveg
Tizenöt részük az anyaghoz tér meg, érzékeik meg az istenségekhez,
Míg a tettek s a tudatos önvaló mind eggyé válnak a Múlhatatlanban.

3.2.8. szöveg
Miként a hömpölygő folyam levedli nevét s formáját s belevész a tengerbe,
A nevektől és formáktól mentes bölcs úgy jut a Legfelsőbb Isteni Személyhez.

3.2.9. szöveg
Ki e Legfőbb Brahmant ismeri, Brahmanná válik az is, s övéi közt nem lesz Brahmant-nem-ismerő.
Bűnt s bánatot legyőzve, a titkos zug csomóját leoldva halhatatlanná válik.

3.2.10. szöveg
Ezt magyarázza a vers:
„Áldozó, írástudó, Brahmanhívő, önmagát hittel a mesternek szentelő
S a fő-fogadalmát hűséggel gyakorló – e Brahman-tan ezeknek tanítható.

3.2.11. szöveg
Ez az igazság, Angirasz mondta.
E fogadalom híján ne kövesse senki!
Üdv a legfőbb a látnokoknak, üdv a legfőbb a látnokoknak!

Megvilágítás

3.2.1-2. Az előző szakasz a siker-vágyó ember bíztatásával végződött, most pedig az intés következik. A vágyakra vágyó kénytelen újra testi formát ölteni, ami az üdvösség szempontjából a legnagyobb kudarcnak számít. Amilyen az ember vágya, olyan a gondolata, s amilyen a gondolata, olyan lesz a cselekedete, és annak megfelelő következményekre számíthat. (Brhadáranjaka-upanisad 4.4.5-6.). Az előző szöveg instrukciója szerint a siker-vágyónak a vágytalan embert ajánlatos imádnia, míg a vágytalan ember önzetlenül imádja a Lelket, Istent. Aki vágytalan, ismeri a mindenség titkát, s tudja, hogy Brahman mindennek a forrása, s annak fénye ragyogja be a világmindenséget (vö.: 2.2.11.). A bölcs túljut a ragyogáson – vagyis a világ pompája már nem tereli el a figyelmét transzcendens céljáról. A szövegben szereplő eredeti szavak (subhra – tündöklő, ragyogó, és sukra – hímivarsejt, illetve fényes, fehér, csillogó) találó szójátékot alkotnak, s kétszeresen is aláhúzzák a világi lét sokszínűségének (tündöklés) és az újjászületésnek (hímivarsejt) csökevényes voltát a Lélek felismeréséhez képest. Az újjászületés magja értelmezés Sankara kommentárjából való.
3.2.3-4. A szöveg azonos a Katha-upanisad 1.2.23. szövegével, és ismételten az isteni áldás elsőségét hirdeti az emberi tudással szemben. A választás ugyanakkor nem predesztináció, nem eleve elrendeltséget sugall, hanem a Legfelsőbb kötetlenségét, szabad akaratát, sőt bizonyos értelemben kedvteléseit. Őt nem kényszerítik az ember önfegyelmező gyakorlatai, sem pozitív, sem negatív értelemben, vagyis egy látszólag képesítetlen ember előtt is föltárhatja magát, míg akár egy buzgó szabálykövető előtt is rejtve maradhat. Ezt az isteni szabadságot könnyű félreérteni és kibúvót keresni a lelki gyakorlatok alól, ezért a 4. szöveg figyelmeztet a helyes és a gyönge gyakorlatokra. Az erő minden lelki önfegyelmező gyakorlatnak az alapja, ami az önvalóra koncentrálva a vezeklésből származik. A szeszélyes vezeklés (alinga) az aszkézis külső jeleinek mellőzését jelenti anélkül, hogy annak belső erényeit már birtokolná az ember. Ilyen külső jegyek a szerzetesi ruházat, a beretvált fej, stb. Ugyanakkor pusztán a külső jegyek birtoklása nem elegendő az üdvösséghez: „Mi a gond a hajviseleteddel? Inkább bűneidet beretváld le! Mit használ a szerzetesi köntös a bemocskolt elmének?” A sikerhez hiteles gyakorlatokra van szükség. Ezért fontos a helyes módszer tisztázása, mint például a szeretet fűtötte hallás, emlékezés, a kegyelemért esedező fohászkodás, s így tovább.
3.2.5-8. A szöveg a lelki gyakorlók két csoportjáról szól, az önfegyelmezett bölcsekről (rsi) és a rendíthetetlen aszkétákról (dhíra). A felsorolt tulajdonságok mindkettejükre vonatkoznak, s mivel mindenben látják a Lelket, ezért képesek közösséget vállalni minden létezővel.
A 6. szöveg azonos a Mahánárájana-upanisad 10.6. versével, s a fejlődés fokozatait és eszközeit taglalja. Az upanisadok bölcsessége segít a végső cél elsajátításában, s a lemondás jógájával a tiszta jóságot elnyerő jámborok az anyagvilág legmagasabb régióiba jutnak, s az idők végezetén elhagyják a mulandó szférákat és üdvözülnek.
Az anyagi elemek – a tizenöt rész – visszarendeződnek oda, ahonnan a test vétetett, az érzékszervek pedig a saját irányító istenségeikhez, vagy természeti szellemeikhez (szó szerint: kisisteneik az istenségekhez).
3.2.8-9. A lelki sík elérése egyfajta visszahúzódást jelent az anyagi síkról, vagyis a megnyilvánulás különböző, egymás után kibontakozó elemei fordított sorrendben redukálódnak saját gyökeikre. Így talál vissza a Múlhatatlanba például a cselekedet és a tudatos önvaló is. A nevek és formák szerint széttagolódott és mesterkélt identitást nyert létezők visszatértnek saját forrásukhoz. Talán a legkényesebb állítás a 9. szöveg kitétele: „Aki a Legfőbb Brahmant ismeri, Brahmanná válik maga is.” Anquetil Duperron az upanisadok első francia tolmácsolója ezt választotta fordításainak mottójául, s így tolmácsolta: „Aki ismeri Istent, maga is istenné válik (quisquis Deum intelligit, Deus fit).” A szanszkrt eredeti (brahmaiva bhavati) jelentése szó szerint bizony brahman lesz. A kijelentés ember és Isten kapcsolatára, a megigazulás lehetőségére és tartalmára vonatkozik, értelmezése pedig az egyéni lét teljes megsemmisülésével járó egybeolvadástól a minőségi azonosság ellenére megőrzött kvantitatív és egyéniségbéli különbözőség felismeréséig terjed. A megelőző szöveggel összefüggésben vizsgálva azonban egyértelműnek tűnik az állítás valódi értelme. A szöveg visszautal (tat – azt) a korábban említett Legfelsőbb Isteni Személyre, s ennek fényében megnyugtatóbbnak tűnik az a magyarázat, miszerint a Brahmanná válik kifejezés a közös lelki, transzcendens természetnek az egyén által történő fölismerését jelenti. Mert a nem-Brahman nem válhat Brahmanná, és ez fordítva is igaz, Brahman nem válhat nem-Brahmanná. A Csaitanja-féle dualista védánta szerint a legfelsőbb lelki szubsztancia létén túl az egyéni individuum léte is valóság, s kettejük természete egyaránt spirituális, transzcendens, de nem felcserélhető egymással. Tehát nem arról van szó, hogy a megvilágosodás folyamatának köszönhetően az anyag ismerné föl lelki mivoltát, ez képtelenség, s azt sem állíthatjuk, hogy e megvilágosodásnak köszönhetően a nem-Brahman Brahmanná válna, vagyis természetet cserélne. Sok egyéb magyarázat volna még elképzelhető, de a Brahmanná lesz kifejezés legmegnyugtatóbb értelmezése az, hogy az egyén felismeri az illúzió keltette ön-tévképzeten túl saját lelki identitását, ami láthatóvá teszi minőségi hasonlóságát a Legfelsőbb Személlyel, Brahman-Purusával.
Brahman felismerésének áldásos következményei kisugárzanak a megvilágosodott személy családi környezetére is, s generációkra visszamenően és előremenően segíti rokonsága felszabadulását.
3.2.10-11. Az upanisad titkos tant, tanítást jelent, s a titkosság a tan közlésére vonatkozó utasításban jelenik meg, akár egy záradék. A 10. szöveg a tanításra alkalmas jelöltet írja körül. Az áldozó a szent fölajánlások rítusait követő ember, az írástudó járatos a kinyilatkoztatásban (sruti), a Brahman-hívő elmélyedt Brahman ismeretében és szeretetében, az önmagát mesternek szentelő pedig egyfelől a tanítványi fogadalom követője, másrészt az elsődleges látnoknak (rsi), azaz a Katha-upanisad 2.11. szerint az életerőnek (prána) szentelődő gyakorló, vagy pedig a legfőbb Látnoknak, Istennek szentelődő ember. A fő- vagy fej-fogadalom (siró-vrata) lehet a fenti kitételeket összefoglaló gyűjtőfogalom, vagy egy speciális rítus, miszerint az áldozathoz a jelöltek a fejükön hordják egy edényben a rituális parazsat. Végül az utolsó szöveg visszautal a tanítói láncolatot említő kezdő versekre, s áldás-kívánsággal zárul.
Összegezve tehát az egyszerre immanens és transzcendens Isten megközelíthető, a tudás révén és a misztikus élményben megtapasztalható. Felismerését elősegítik az aszketikus lelki gyakorlatok, de végső soron Isten választásától függ.

58/2012.
A Napkelet Bölcseleti Iskola munkaközössége:
Rácz Géza, Andrássy Csongor, Tenkei Imre