„Légyen élet! eddig ami nem volt!” – A teremtés a régi magyar hagyományban

 

Talán nem esünk túlzásba azzal a kijelentéssel, hogy a kozmogóniával, azaz a világ keletkezésével – a teremtéssel – kapcsolatos elképzelések, történetek, mondák valamilyen szinten tükrözik az adott nép lelki-szellemi világlátását. Jelen cikkünk témája a teremtés szakrális aktusának a régi magyar hagyományban meglévő megjelenítése és megjelenése, erről igyekszünk egy rövid keresztmetszetet adni.
Kálmány Lajos autodidakta néprajzkutató 1893-ban megjelent mitológiai tanulmányában (Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban) a következő összegzést adta a magyarság teremtő hagyományairól:
„Teremtő hagyományaink vallomásait összefoglalva a következő eredményre jutunk: nem számítva az iszlám és kereszténység maradványait, adataink a vogulokéval egyező hiedelmet tárnak elénk, elsősorban és csak mellékesen a török-tatárhoz, mordvinhoz, votjákhoz hasonlót. Találunk a gnosztikusok tanításához hasonló vonásokat is. Amely töredékünk az utóbb említett népek hagyományaival egyez, abban idegen vallás hatása is vehető észre. Ebből kifolyólag a mi Istenünket eredetileg hasonlónak kell vallanunk Numi-Taromhoz, kit sem bölcsnek, sem mindentudónak, de még igazságosnak sem nevezhetünk. Nálánál különb a török-tatár Kudai, aki tudja a jövendőt, de az ember itt sem önmaga okozója szerencsétlenségének, csak báb, sora a demiurg ügyességétől, illetőleg ügyetlenségétől függ. Itt is szánandó az ember, mennyivel különb a keresztény felfogás!” (27.)
Tényleg igaza volt az egyébként katolikus papi hivatalt is betöltő Kálmánynak, vagy a kép még árnyalható, módosítható, kiegészíthető más elemmel is? A sajnálatos módon elég szegényes forrásokat áttekintve jelen cikkünk erre a kérdésre igyekszik választ adni, azaz megpróbálunk egy rövid áttekintést adni arról, hogy miként vélekedtek őseink a teremtésről.

 

Légyen élet

 

Legelőször mindenképpen kell néhány megjegyzést tenni a magyar ősvallást kutató néprajztudósok módszertanát illetően. Elvileg még egyet is tudunk érteni Diószegi Vilmos kutatási módszerével, melynek „lényege, hogy a magyar adatokat előbb a környező népek adataival kell egybevetni, s csak ha ott ismeretlen a jelenség, akkor lehet nyelvrokon népeknél párhuzamot keresni. Ha ott ilyen van, ezeket genetikusan összetartozó elemeknek, honfoglalás előtti jelenségnek, következésképpen az ősvallás keretébe tartozónak tarthatjuk.” (Nagy, 324–325.) Nagy Ilona szerint még ha az ősvallási elemeket tartalmazó szövegeket „Ázsiából hoztuk, akkor is számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a bogumil tanok hatósugarának tőszomszédságában ez a régi hagyomány nem maradt érintetlenül: ha mást nem, erősítést bizonyára kapott.” Véleménye szerint az sem elképzelhetetlen, hogy a bogumilizmus magába olvasztotta a régi szláv, bolgár-török hagyományokat, s akár a bolgár-török népek és az Árpádi honfoglalás előtti magyarok kultúrájának közös eleme is tovább élhetett egymástól függetlenül a Kárpát-medencei magyar és a balkáni folklórban.
Mindezekkel kapcsolatban két fő probléma adódik:
1. a „nyelvrokon népek”-en a finnugor nyelvű népeket értik,
2. a balkáni bogumilizmus szellemi forrása, a manicheizmus a magyarok előtt már régen ismert volt, hiszen Phótiosz bizánci pátriárka a manicheus eretnekséggel foglalkozó iratában (Kata Manicheon) 895-ben azt írta, hogy a kijevi türkök (azaz Álmos népe) a manicheista eretnekség hívei.
Magyarán szélesebb alapokra kellene a kutatást helyezni, minimálisan az altáji nyelvcsalád török, mongol és mandzsu-tunguz nyelvű népeinek teljes mondai hagyományát is fel kellene dolgozni és összevetni a magyarral. A manicheizmus, illetve annak „nagytestvére”, a sokkal ősibb perzsa dualizmus hatása pedig egyértelműen kimutatható még a fennmaradt szegényes anyagban is, ami nem meglepő, hiszen történeti forrás is tanúskodik arról, hogy a korabeli magyarság egy részétől nem állt távol a zoroasztrizmus (Ibn Dasta 913 előtt: „A magyarok tűzimádók.”).
A vogul anyag gazdagságának természetesen örülünk, de le kell szögezni, hogy súlyos tévedés lenne egyenlőségjelet tenni a vogul és a magyar régi hagyomány közé! Ezért tartjuk – ebből a szempontból – kevésbé használhatónak pl. Kállay Ferenc vagy Kandra Kabos összegző munkáit, akik egyébként kiválóan bemutatták a sztyeppe északi pereméről a 16. századtól az orosz gyarmatosítás miatt részben erőszakosan kitelepített, részben kényszerből a mai zord éghajlatú hazájukba költözött vogulok szellemi hagyományát.
A magyarságnak a finnugornak nevezett népek közül a vogullal van messze a legtöbb kapcsolata, ami részben a nyelvben, részben a kulturális örökségben érhető tetten. Ennek oka igen egyszerű: a vogulok évezredekig a szkíták, szarmaták, hunok, avarok és türkök neve fémjelezte sztyeppei civilizáció és birodalom északi peremvidékén a mai magyarságot alkotó, illetve egyéb, a magyarokkal rokon népek szomszédságában éltek. Így tehát nem véletlen, hogy a miénkhez hasonlóan, de valószínűleg kisebb mértékben a vogul hagyomány egy része is a tradicionális ázsiai kultúrák szerteágazó szövetébe ágyazódik (ne felejtsük el: a Közép-ázsiai térség – benne Turán – a „népek országútján” fekszik).

A teremtés értelmezhetetlen a teremtő nélkül, ezért a teremtő vagy teremtők (ahogy alább látjuk) kilétének és egymáshoz való viszonyuk vizsgálata kulcsfontosságú. De előbb röviden helyretennénk Kálmány Lajos szerintünk téves véleményét, aki szerint a „mi Istenünket eredetileg hasonlónak kell vallanunk Numi-Taromhoz, kit sem bölcsnek, sem mindentudónak, de még igazságosnak sem nevezhetünk.” A mi Istenünk (a Magyarok Istene, aki persze az Isten számunkra vonzó megjelenési formája) Numi-Taromtól eltérően bölcs, mindentudó és igazságos, amit számtalan történet, mese, anekdota, szólás, közmondás stb. bizonyít, de elég ha csak a leggyakrabban használt nevére, a Jóistenre (vagy Jó Istenre) gondolunk. Érdemes megjegyezni (mint ahogy azt már Ipolyi Arnold is megállapította), hogy a magyar nyelvben a jellemragok, illetőleg állítmányok, tulajdonságok kifejezései az Isten névvel szinte összeforrtak. Így a közbeszéd, a népnyelv és a költészet egyaránt használta a következő szerkezeteket, kifejezéseket: egy Isten, úr Isten, örök Isten, élő Isten, édes Isten, jó Isten, szerelmes Isten, boldog Isten, teremtő Isten, Istenem teremtőm, nagy Isten, öreg Isten, való és bizony Isten, Magyarok Istene.
A magyar hagyományban még itt-ott meglévő teremtésmondá(ka)t a néprajztudósok sokáig nem gyűjtötték össze és nem publikálták, ezért az 1960-as évek végéig a köztudatban az élt, hogy az sajnos már elveszett. Ám szerencsére a moldvai csángók, a bukovinai székelyek és a nógrádi palócok közt Bosnyák Sándor megtalálta az egykori teremtésmítosz eredeti jellegét is megtartó változatait, s azt közkinccsé is tette az Ethnograhia folyóirat 1969/3-as számában. Az uráli és az urál-altáji népek kisebb-nagyobb eltéréssel ismerték a tenger fenekéről felhozott iszapból vagy homokból teremtett föld mítoszát. Bosnyák szerint az ázsiai mítoszokhoz legközelebb a legteljesebben fennmaradt csángó változat áll (lásd keretes írásunkat!). Ezt bizonyítja a „teremtőnek az ördöggel való szövetkezése, a többszöri alámerülés, a föld fokozatos növekedése, az ördög cselvetése a vogul regékben is előfordul, s így az egyező mozzanatok egész sora, egyetlen mondában, kétségtelenné teszi, hogy a csángó változat a honfoglalás előtti idők regevilágát őrzi. A csángó és a palóc változatban az ördög a demiurg, mint a már idézett második vogul mondában. A bukovinai változatokban a keresztény hatások még erősebbek: az angyal segít a teremtésnél, s a tenger fenekéről felhozott, teremtésre szánt földből, a bibliai legendához hasonlóan, annak hatására lesz az első ember.”
Bosnyák a Magyar Bibliához írt bevezető tanulmányában azt írja, hogy a magyar hagyomány alighanem legrégebbi rétegéhez tartozó teremtésregékben a babiloni, mongol, görög és más népek mondáihoz hasonlóan a „kezdet kezdetén csak végtelen ősvíz volt, s a két teremtő, az Isten és az Ördög. Az Ördög háromszori alámerülés után a tenger fenekéről a körme alatt földet hoz fel, amelyet a vízre tesznek, s amely nőni kezd, s végül megteremtik az első emberpárt: az Isten az embert, az Ördög az asszonyt.
A világ teremtése: a sötétből a világos, a végtelenből a véges, az időtlenből az idő, a rendezetlenből a rendezett kiemelése. S a teremtés folytatódik: a vízre tett föld egyre növekszik, egyre többet hódít el a rendezetlenből, a világos egyre kijjebb szorítja a sötétséget.
A kezdetekről a XX. századi csillagászok is ugyanígy beszélnek. Az első másodperc: a maroknyi (vagy még kisebb) ősanyag felrobbanása, s a világ ugyanúgy, mint a vízre tett föld – azóta is egyre nő, egyre tágul. [az ősanyag „felrobbanása” – rohamos tágulása – oka az isteni akarat kontra megmagyarázhatatlan gravitációs szingularitás]
De a teremtett világ sem egyneműen világos: a fény mellett megjelenik a sötét, a nappal mellett az éjszaka, s a jó mellett a rossz. A klézsei rege szerint az embert az Isten, az asszonyt az Ördög teremti, s ily módon az emberi nemen belül is a világos és a sötét fonal végtelen végig egybefonódik: mindannyian szemünkben hordozzuk a teremtő Isten napfényes tekintetét, s az Ördög sárból tapasztott bélyegét.” (5–6.)
Ipolyi Arnold a magyar ősvallás még fellelhető nyomaiból arra következtetett, hogy őseinkre mindenképpen hatással volt a perzsa dualista világfelfogás. A régi, „pogány” vallás a „világ teremtését egy rossz, eb minőségű, ördög lénytől származtatja; (…) míg an tisztább szellemi világ egy jó istenség művének tulajdoníttatik, addig az anyagi romlott, szenvedő, véges világ ismét a gonosz elvének, az ördög csinálmányának s teremtésének tartatott.” És itt visszautalnánk a manicheus hagyományokra, melyek szerint is a szellemi világ Istenhez, míg az anyagi világ az Ördöghöz kapcsolódik.
Kálmány Lajos jegyezte fel először, hogy Isten és az Ördög együtt teremtenek ellentét nélkül. Az ördög formálja ki a testet, de nem tudja megindítani; a lelket Isten leheli bele. Ráadásul a régiek szerint a magyar Ördög nem csak a rossz dolgokra (például dohányzás, kártyázás, korcsmázás) tanította az embert, hanem a demiurgoszi szerep mellé kultúrhéroszi attitűdöt is ruházott rá a népi hagyomány, mivel pl. az Ördög készített először malmot az embernek, ő tanította meg szántani, ő teremtette számára a lovat stb. Magyarán az, hogy az Ördög csak kárt okoz, s hogy kizárólag csak negatív dolgok kapcsolódnak hozzá, már a keresztény hatásra terjedt el. A keresztény hagyományok megfosztották az Ördögöt a demiurgoszi szerepétől, s az embert folyamatosan kísértő és rosszra csábító, lélekvadász „ szörnnyé” változtatta. Helyét a magyar tradícióban sok esetben Szent Péter foglalta el (neki tulajdonítható vagy hozzá kapcsolják Tisza girbegurbaságát, az örvényt, a görcsöt a fában, az időjárást, a meleget, a Fiastyúkot az égen, Éva teremtését stb.). Ám az „ördög teremtette” és hasonló szólásainkban, kifejezéseinkben máig fellelhető az Ördög korábbi demiurgoszi szerepe, mint ahogy azt már Ipolyi Arnold észrevette.

A kozmogóniáról, a teremtés folyamatáról már fentebb részben esett szó, de vizsgáljuk meg most részletesebben, hogy a magyar hagyományban miként jelenik meg mindez. Természetesen itt is tetten érhető a korszakok rétegződése, hiszen jelentős különbség van a nyugati keresztény, illetve az elsősorban Ázsiában elterjedt vallási irányzatok hatása alatt keletkezett hagyományok között.
Az ősvízről és ördög által a víz mélyéről felhozott körömpiszokból gyúrt Földről már esett szó. Balkányi Szabó Lajos az 1860-ban megjelent Magyar ősmesék egyikében (A fehér kígyó. Magyar ősmese négy énekben) ekként örökítette meg saját költői vénája segítségével a magyar nép ajkáról vett hitrege kozmogóniáját:

Kezdetben hogy a Jó isten így szólt:
„Légyen élet! eddig ami nem volt!”
E teremtő IGE zengedése
A világnak lőn teremtése.
A Kau vagy Kavarék zűréből
A föld és menny gyönyörűn kiépül,
Majd előállt a Mot, s ezer élet
Pezsdült a föld hátán s tengeren meg.
„URAM isten végre eltökélte,
Hogy kezdődjék földön ember élte,
És beléje tűzlelket lehelvén
Mondá: légyen olyan lelke, mint én.
S lett az ember isten szellemével
Felruházva s fennálló fejével. (16–19.)

Látjuk, hogy itt az egyedüli teremtő az Isten (de a Jó isten!), aki a régi népek mitológiájához hasonlóan a káoszból teremti meg saját akaratából az IGE segítségével a világot (Ipolyi szerint világ = világosság, s ehhez kapcsolódik a többi jelzős szerkezet: másvilág, alvilág, hétvilág, világtalan világ stb.), a földet, a mennyet és az embert.
A ’Kau’ vagy ’Kavarék’ annyit tesz, mint: Káosz. Maga a teremtés (creatio) a világnak a káoszból való alakítása, megformálása. A ’mot’ szó jelentése Balkányi szerint „a kezdetleges életjelenséget, melynek motztzanás, mozgás a feltétele.” A Czuczor–Fogarasi szótár is hasonló véleményen van: „MOT, elavult vagy elvont gyök, melyből motol, motóla, motonoz, motoz, motozik, motorász, motyog származnak. Alapfogalom mindezekben a mozgás, miért mot (másképpen mat) gyökhöz legközelebb áll moz; szanszkritul math am. mozgat.”
Mindehhez kiegészítésképpen hozzátennénk, hogy idetartozik a szintén ’mozog’ jelentésű latin moveo, movere, movi, motum is.
Az Erdélyi Zsuzsanna-féle archaikus népi imádságokat összegyűjtött kötetben is olvasható egy gyönyörű, kevert tudatformájú-funkciójú szöveg (pogány-keresztény, archaikus imamotívum), mely a kozmikus Genezist mutatja be:

„Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ megváltóját.” (182.)

A magyar nép biblikus és nem-biblikus világképéről fellelhető hagyományt megőrző Parasztbiblia így ír a teremtés folyamatáról:
„Ahogy hallottam a régi öregektől, az Isten csinált a markába egy gömböt, de hát Főddé vált. S abból a fődből került ez a nagy Főd, amelyik máma van és laknak népek rajta.
A csillagok es gömbök, mint a Főd. Díszítette az Isten az eget, dísznek mutatja a csillagokat meg a Holdat meg a Napot. S így látunk es, éjjel es van világosság, mikor hold van, nappal süt a nap.
A Főd mikor megmozdul, azért mozdul meg, hogy van négy hal, és ezek tartják a fődet a vízbe. Mert vízen állunk.” (17.)
Lammel Annamária egy kiváló tanulmányban elemezte a Parasztbiblia világképét, azon belül is a kozmogenezist. A teremtés – ami nem a semmiből történik, hiszen már eleve létezik magasság, a levegőég és a víz is – egy bonyolult tér- és időrendszerben zajlik. Létezik „nyílt tér, azaz a levegőég (ahol Isten és az angyalok, a jó él); a zárt tér (a föld, ahol is a sátán, az ördög, a rossz élhet); a harmadik kategória a „földből kint”, ami lehet egy pontja a térnek, mint maga az ember (embernél, emberhez, embertől).”
Emellett van még „fent és a lent, a magasság és a mélység vertikális tengelye, amely épp annyira szimbolikus mint konkrét valóságnak felel meg. A magasság létezése minden esetben állandónak és tulajdonképpen öröknek tekinthető, egyes szövegekben viszont a mélységet az Isten később alkotta meg, ledobálva, lehajítva, lehányatva oda az „elkevélyedett” angyalokat. Ez a dualitás megismétlődik a földi, horizontális szinten, de ott egy síkon létezik: a földet együtt teremtette a jó és a rossz, egyszerre tevékenykednek rajta az emberek, akik egyszerre helyezkedhetnek el függőleges és vízszintes síkon, pontok a térben, részben jók, részben rosszak.”
A Parasztbiblia időszemléletében egyszerre van jelen a linearitás és a ciklikusság, ami Lammel szerint a holisztikus gondolkodásmódot tükrözi (minden mindennel összefügg). A ciklikusságot jelenti pl. a teremtések sorozata (Isten/ördög, özönvíz utáni újrateremtés, Jézus teremtése, a Szűzanya teremtése), vagy a világpusztulások (korábban az .emberek buborékot fújtak, azért víz által pusztultak el; most pipálnak, tehát majd a jövőben tűz által fognak elpusztulni). Az idő tehát „ily módon végtelen, amelyben ugyan van lineáris kronológia is, de ugyanakkor a párhuzamos létezés elve is elfogadott. S ez a párhuzamos létezés az időben nem elválasztható a térben való létezéstől. Így például Isten nem rendeli Ádám társául a Szűzanyát, mivel a Szűzanya túl szép. Tehát a Szűzanya létezik már az asszony teremtésének pillanatában, de egy másik térben. Mindez azt sugallja, hogy az idő mint egymásutániság és a tér mint egyidejűleg létező dimenziók együttese egyetlen közös tér-idő fogalmat alkot.”
Lammel végül így összegez:
„Ily módon a Parasztbiblia kozmogenezise igen összetett képet mutat: a négy elem felhasználásával, valamint az isteni és ördögi alkotóerő által teremtett, emberek által látható és tapasztalható világot a holisztikus „tudományos” világkép által kialakított sajátos tér és időszemléletben helyezi el. A tapasztalati ismeretek magyarázatát mitologikusnak nevezhető képekkel egészíti ki.”
Végezetül az ember teremtésével kapcsolatban említenénk meg egy kis érdekességet. A fentiekben is olvashattuk, hogy jellemzően földből, vagy a földhöz kapcsolódó anyagból teremtette Isten az embert (néhol az Ördög az asszonyt). Ám ismerünk Zilahy József jóvoltából (1909) ismerünk egy Nyárád-menti teremtésmondát, ami szerint „a jó Isten is úgy teremtette az embert, hogy egy küs vért csepegtetett arra fődre, amejikből az embert formálta. Ezér van az embernek is vére.
A képzettársítás talán első olvasatra meglepőnek tűnhet, de ne feledjük, a vér más ősidők óta életszimbólum, így az ember teremtésében való részvétele végeredményben természetesnek mondható.
Rövid összegzésként megállapíthatjuk, hogy a magyar hagyományban meglévő teremtésmítoszok legrégibb rétegében Isten még az Ördöggel együtt teremtette a látható világot, majd a nyugati keresztény tradíció terjedésével a hagyományos kép folyamatosan megváltozik, és – szerencsére megtartva a korábbi világlátás némely elemét – az uralkodóvá váló szellemi-kulturális irányzathoz idomul.

 

A világ teremtésének a magyar ősvallás szempontjából legteljesebb, csángó változata

„Az Isten őszencsége és az ördög ketten dolgosztak. Akkor az ördögöt lekűtte az Isten őszencsége a tenger fenkire, hogy hozzon fel fődet. Hát fődet markolt ő lent a tenger fenekin, de amig felért a víz szinire, addig kimosta a víz a markából.
Hát nem tudott hozni.
Akkor megint lekűtte, megint leszállott a víz fenekire és markolt fődet, de nem tudott akkor se hozni. Hát harmaccor, mikor feljött, akkor se tudott hozni. Akkor es kérdeszte az Isten őszencsége az ördögöt, hogy
– Hát hosztál-e fődet?
Aszongya:
– Nem tuttam hozni, mer kimosta a víz a markomból.
– Jól van – aszongya –, méges hosztál, piszkáld ki a körmeidet, me ott a főd.
Akkor kipiszkálta a körmeit szépen, valamennyi főd a körmei közi beragadott, akkor aszt szépen kipiszkálta. Hát addig gyúrták, Isten őszencsége addig csináta, amig hat nap alatt akkorát csinált, hogy egyik lábával rálépett. Hát akkor, mikor rálépett egyik lábával, akkor aszonta, hogy mekpihennek.
Lepihentek. S amikor lepihentek, újból hat nap alatt az a föld megnőtt, megnőtt akkorára, hogy ők le tuttak mind a ketten feküdni. S amikor lefeküttek este, hát akkor az ördög elkeszte lökdösni az Isten őszencségit, hogy essék bé a vízbe, hogy meríccse el a víz. Akkor ő nem tutta lelökni a fődről, hanem amennyit lökte Isten őszencségit, annyit nőtt a főd arrafelé. Nagyon-nagyot nőtt azon az éjen a főd. Reggel monta az Isten őszencsége, aszongya:
– Hát mi csináltál – aszongya –, egész éjjel lökdöstél – aszongya.
– Hát – aszongya – nem bírtam pihenni, hát olyan rosszul feküttem – aszongya –, nem bírtam pihenni.
– Na jól van, látod-e, mos már nagy a főd.
Nagy vót a főd, hát most kell valamit teremteni ere a fődre. Aszongya:
– Teremcsünk.
– Hát teremcsél – aszongya. Az ördögnek monta az Isten őszencsége.
Hát akkor megrúgott az ördög egy gallyat, lett belőle egy béka. Hát a béka elkezdett ugrálni.
– Na látod – aszongya –, hogy én tudok teremteni.
– Jól van – aszongya –, de embert es kell teremteni.
Hát akkor az Isten őszencsége megrúgott egy gallyat, akkor lett egy ember belőle. Az az ember elkezdett beszélgetni, és így lett ember a fődre.
Így monták a régiek.
Máris György (Klézse, 1903) Egyházaskozár, 1968.” (Bosnyák, 463.)

 

Felhasznált irodalom:
Balkányi Szabó Lajos: Magyar ősmesék mint hitregék a magyar nép ajkáról véve s a világtörténettel egyeztetve. Első és második évezred. Első rész. Debrecen, 1860.
Bosnyák Sándor: A tenger fenekéről felhozott föld motívuma a magyar teremtésmondákban. In: Ethnographia LXXX. (1969) 3. 462–464.
Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 4. kötet. Emich Gusztáv, Pest, 1867.
Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. 3., bővített kiadás. Kalligram, Pozsony, 1999.
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Európa, Budapest, 1987.
Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban. Mythologiai tanulmány. Szeged, 1893.
Lammel Annamária: A holisztikus gondolkodás, a kozmogónia, a biogenezis és az ontogenezis reprezentációja a Parasztbibliában. In: Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére. Szerk.: Ekler Andrea, Mikos Éva, Vargyas Gábor. L’Harmattan, Budapest, 2006. 45–61.
Lammel Annamária–Nagy Ilona: Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek. Osiris, Budapest, 2005
Magyar Biblia. A világ teremtése, az özönvíz, Jézus élete, s a világ vége napjaink szájhagyományában. A kötet regéit gyűjtötte és bevezette Bosnyák Sándor. Európai Folklór Intézet–L’Harmattan, Budapest, 2001.
Nagy Ilona: A föld teremtésének mondája. In: Ethnographia XC. (1979) 3. 323–330.
Vargyas Lajos: Honfoglalás előtti, keleti elemek a magyar folklórban. In: Történelmi Szemle 1977/1. 107–121.
Zilahy József: Nyárádmenti teremtésmondák. In: Ethnographia XX. (1909). 363–364.

 

 

59/2013.
Szendrei László