Amrita Sher-Gil (1913 – 1941) helye két kontinens festészetében

Egy csodálatos, de nálunk nem eléggé ismert, pedig részben magyar származású művésznőről szeretnék a következőkben néhány szót szólni.
Azt, hogy „nálunk nem eléggé ismert” azért mondhatom, mert bár Keserű Katalin nagy sikerű kiállítást rendezett műveiből 2001-ben az Ernst Múzeumban és 2013-ban Balatonfüreden, – a magyar köztudatban (az India iránt egyébként is érdeklődést mutató közönségen kívül) Amrita Sher-Gil nem foglalja el az őt megillető helyet.

Keserű Katalin sok szép festményt reprodukáló katalógust, majd kitűnő könyvet írt Amrita Sher-Gilről, amelyben művészetét igazi összefüggéseiben mutatta be – és a balatonfüredi kiállításhoz is egy szép katalógust szerkesztett és írt (a fenti könyvet kiegészítve), amelyben a magyar összefüggésekre helyezi a hangsúlyt. A katalógus 2013-ban jelent meg, és a 10 – 12 oldalon részletes bibliográfiát találunk, amely Losonczi Miklós, Wojtilla Gyula, Szabó László, Navina Sundaram, Pap Ágnes, Vivan Sundaram és Keserü Katalin, stb. írásait sorolja fel. Közben még egy alapvető könyv jelent meg Indiában, amelyet Amrita unokaöccse, Vivan Sundaram szerkesztett, és amely Amrita Sher-Gil összes írását, levelét és képeit tartalmazza.
Még egy nem egészen mellékes körülményre szeretnék rámutatni, hogy egy Bombayan rendezett árverésen Amrita Sher-Gil egyetlen képét (Village Scene) 2006-ban 69 millió rúpiáért vették meg, ami kb. 410 millió forintot jelent. Amrita Sher-Gil festőművész-hölgy magyar és indiai családokból származik. Édesanyja, Erdőbaktay Gottesmann Mária Antónia (1881-1949), aki külföldön a Marie Antoinette nevet használta, zene- tánc- és képző-művészeteket kedvelő magyar úrihölgy volt. Huszonkilenc éves korában Londonba utazott, hogy zenei tanulmányait folytassa, de amikor meghallotta, hogy egy indiai szikh hercegnő, Bamba Sofia Jindan, társalkodónőt keres, csatlakozott hozzá, és elutazott vele Lahore-ba, egy nagyon érdekes, gazdag városba, amely ma Pakisztánban fekszik, de akkor még Indiához tartozott. Itt ismerkedett meg egy indiai arisztokratával, Umrao Singh Sher-Gil-el, akivel össze is házasodtak. Hamarosan teherbe esett, és mivel gyermekét Magyarországon kívánta megszülni, 1912-ben Budapestre utaztak, ahol 1913. január 30-án első leánygyermekük megszületett. A születési anyakönyvi kivonatban Amrita Dalma név szerepel, a néhány évvel későbbi keresztlevélen Antónia Amrita neveket találjuk. Hamarosan, 1914 március 28-án, második kislányuk, Indira is megszületett. A háborús helyzet miatt a család egészen 1921-ig Magyarországon maradt, csak ezután hajóztak vissza Indiába.
Az Erdőbaktai Gottesmann család története színes világba visz el minket. Amrita édesanyja, Gottesmann Mária Antónia, öt testvér közül volt a legidősebb, a legfiatalabb testvér (Amrita nagybátyja) pedig Baktay Ervin volt. A szintén Gottesmann-ként született Baktay Ervin (1890-1963) a család nemesi előnevéből, a Bakta községi birtokból vette fel a Baktay nevet. Mária Antónia húga, Gottesmann Blanka egy írországi nemesi családból származó O’Egan Viktorhoz ment feleségül, és az ő, szintén Viktor nevű fia lett később Amrita férje.
Az öt Gottesmann testvér édesapja (Amrita nagyapja) Gottesmann Rezső ~ Roul (1849-1905) gazdag üzletember volt. Az ő édesapja, Gottesman Adolf (1813-1907) (Amrita dédapja) német eredetű magyar huszár, „ulánus” kapitány volt, aki háborús helytállásáért kapta meg a magyar nemességet és az „Erdőbaktai” nemesi előnevet, minthogy a Bereg megyei Bakta községben (ma Ukrajna) épített kastélyt a családnak. Az épület fényképe Keserü Katalin említett könyvének 13. oldalán látható. Gottesmann Adolf háromszor házasodott, harmadik felesége, (Amrita dédanyja) a francia D’Albon márki leánya, Marie-Antoinette D’Albon bárónő volt. Amrita édesapja, Umrao Singh Sher-Gil of Majitha (1870-1954) szintén figyelemreméltó családi hagyományra tekint vissza. A Majithia (=Majitha településből származó) család az Északnyugat-Indiában honos szikh közösséghez tartozott. Magát a szikh szót a szanszkrit: „sisja”, pandzsábi „szikkh” (disciple, pupil) „tanítvány” szóból származtatják. A szikh vallást Guru Nánakh (1469-1538) alapította, aki a hindu és muzulmán közösségek ellentétein kívánt túllépni. Sokat merített a muzulmán misztikus költő és reformer Kabír (15-16 sz.) tanításaiból, aki az egyistenhit alapján szintén túllépett az iszlám és a hinduizmus ellentétein. A szikh tanítások a vallási türelmetlenség, a kiüresedett rituálék, és a kaszt-megkülönböztetések ellen irányultak. A ma ismert szikh vallás Guru Nánakhot követően két évszázad alatt alakult ki, még kilenc Guru (mester, tanító) alakította tovább, sokat küzdve az uralmon levő muzulmán uralkodókkal.
A szikhek a hindu hagyományból a karma tant (tetteink következményei a következő életben is velünk maradnak), az iszlámból és kereszténységből pedig az egyisten-hitet építették be vallásukba. A sok hindu istenség kultusza helyett az „Egyetlen-Időtlen-Láthatatlan-Lény” (Váhigurú) fogalma áll a középpontban. A szigorú életvezetési szabályok szerint a szikh közösséghez (khálszá) tartozók nem lophatnak, nem fogyaszthatnak kábítószereket (alkoholt sem, nem dohányozhatnak), törvényes, becsületes munkával kell biztosítani életüket. Az életvezetési szabályaik szerint nem vághatnak le a testükön megjelenő hajból, szakállból, szőrzetből, (ennek a szabálynak a neve kés ki bédbi), maguknál kell hordaniuk egy tőrt (kirpán), egy fésűt (kangha), kezükön pedig acél karkötőt (kará) viselnek, alsótestükön bő nadrágot (kaccsha) hordanak, és a fejükön általában turbánt viselnek. Erről az öt jellegzetességről a szikh férfiak azonnal azonosíthatók. A nevük is jelzés értékű, minden férfi nevében viseli a Szingh (= oroszlán, szanszkrit szingha), a hölgyek pedig a Kaur (hercegnő, szanszkrit kumárí) szót. A Mesterek írásait és még néhány más fontos szent szöveget egy nagy könyv, a Guru Granth Sahib foglalta össze, amelynek egyik ősi példányát a szikhek szent városában Amritszarban, az Arany-templomban őrzik, és recitálják hangosan énekelve. Az Arany Templom mai szépségéért Randzsit Szingh mahárádzsa nagyon sokat tett, kupoláját arannyal borította (kb. 400 kg arany levelekből), belsejét is csodálatosan díszítette.
A 19. század elején, Randzsit Szingh (1780-1839) szikh államot hozott létre, amely halála után gyorsan széthullott. Udvarában Kőrösi Csoma Sándor is megfordult. Az ellenségeskedésektől tartó britek a pandzsábi határra vezényelték csapataikat, s megkezdődtek a szikh háborúk. A szikhek veresége (1849) után a Pandzsábot Brit Indiához csatolták.
Érdekességként megemlíthetjük, hogy a régóta ismert Koh-i-noor nevű 186 karátos drágakövet Randzsit Szingh a turbánján hordta, és a szikh – brit békeszerződés egyik fontos pontja volt a gyémánt angol tulajdonba való juttatása. A soron következő büszke tulajdonos Viktória királynő volt, aki 1850-ben kapta ajándékba.
A mi művésznőnk, Amrita Sher-Gil személyneve a szanszkrit a-mrita szó „halál-nélküliség, halhatatlanság” jelentésben, és személynévként is nagyon korán előfordul. A legkorábbi szanszkrit himnuszokban, a Védákban (Kr.e. 1500) is használják, és a hindu mitológia sok történetében szerepel, például a tejtenger megköpülésekor az egyik eredmény a halhatatlanság itala, az amrita, amint ezt a Visnupurána leírja. De a fogalom (és a szó) még régebbi létezésére utal az a tény, hogy etimológiailag a görög ambroszía rokonértelmű és alakú szóval egyezik, amely a görögöknél az isteneknek halhatatlanságot és örök ifjúságot adó étel és ital volt. A latin mors, mortis „halál”, morior-, morire „meghalok” ige, és a mortuus „halott” szó is rokon. Valószínű tehát, hogy a szónak egy ősi formája már az idoeurópai előzményekben, talán Kr.e. harmadik évezredben is létezhetett.
A szikh hagyományban az amrit, a halhatatlanság nedűje is használatban van, alapvetően fontos szerepet játszik a beavatási (a nálunk szokásos keresztelési, baptism) szertatásban, melynek elnevezése amrit szanycsár = a halhatatlanság átadása. Az amrit-italt magát egy bonyolult szertartás keretében állítják elő, egy fém edénybe tiszta vizet és cukrot öntenek, ezt acél kardokkal kavarják, és ebből az italból a beavatandó markába öntenek egy keveset, aki ezt megissza, közben a szent imát, a mantrát mormolják: „Vahéguru dzsí ká Khálszá, Vahéguru dzsí kí Fatéh”. Mindez elég hosszan zajlik, a rítus egyes elemeit általában ötször ismétlik meg. Umrao Singh Sher-Gil a vallástörténetet, jógát, filozófiát, művészi fotográfiát (1892-től), csillagászatot és különböző mesterségek munkáit kedvelte, – anyanyelvi szinten beszélt több nyelvet (az angolt, pandzsábit, hindusztánit, urdut, kasmírit), és ezek mellett tudományos tanulmányaihoz a szanszkrit és a perzsa nyelvet is használta.
Amrita Sher-Gil életének első nyolc évét Magyarországon töltötte. Budapesten a Szilágyi Dezső téren, a Pecz Samu-féle református téglatemplommal szemben áll egy régi belvárosi bérház. Sorban, a többi között. A 4-es számot viseli, magas, több szintes építmény, lakásokkal és irodákkal zsúfolt. Ha közelebb megyünk hozzá, máris sejtelmesebbé lesz. Rendezett ugyan, de itt-ott azért omlik róla a vakolat. Egy-két repedést, szúrágott ablaktáblát is látunk, és őriz magában valamit, hiszen emléktáblák vannak rajta – nem is akárkiké. Az egyik tanúsága szerint Bartók Béla élt itt a 20. század első felében, mielőtt a II. kerületi Csalán úti villájába költözött. És a másik kétnyelvű (magyar-angol) emléktáblán a következő magyar szöveget (is) olvashatjuk:

„Ebben a házban született 1913. január 30-án Amrita Sher-Gil (1913-1941) magyar-indiai származású kiemelkedő festőművész, Umrao Singh és Gottesmann Antónia lánya Dr. Baktay Ervin unokahúga.” Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

1921-ben Indiába hajóztak, és Simlában, a Summer Hill körzetben laktak. Már öt éves korában elkezdett rajzolgatni, és kilenc éves korában már komolyabb kísérleteket is tett. Ebben az időben zongorázni, és hegedülni tanult, olyan sikerrel, hogy húgával együtt koncerteket adtak, és színdarabot adtak elő a Gaiety Szinházban, Simlában.
Édesanyja ez idő tájt ismerkedett meg egy olasz szobrásszal, és 1924-ben kimentek Olaszországba, ahol Amrita Firenzében az elegáns Santa Annunciata iskolában tanult tovább, de az intézmény zárdai szigorúsága elriasztotta. Az sem javított a helyzeten, hogy Amrita elmondta a kolostorban, hogy édesapja ateista. Az iskola kiutasította, így felhagyott a tanulmányokkal és visszatértek Indiába.

Amrita ezután a festészetnek, olvasásnak és zongorázásnak szentelte a következő hónapokat, legkedvesebb zeneszerzője Beethoven volt. 1927-ben a nagybátyja, Baktay Ervin meglátogatta őket Indiában, és örömmel látta, hogy az utóbbi években milyen nagy művészi fejlődésen ment keresztül a lány. Javasolta neki, hogy dolgozzon élő modellel, amit addig még nem próbált ki. A modellek a családtagokból és a család körüli emberekből álltak. Baktay Ervin kritikus szemmel vizsgálta a műveket és sok jó tanáccsal látta el. Fiatal korában ő is festőművész szeretett volna lenni, de a keleti világ és vallások szeretete letérítette erről a pályáról. Amrita ezekben az időkben telt el önbizalommal és érezte azt, hogy most már külföldön is képes folytatni a tanulást.
Újabb utazásra 1929-ben kerül sor, a fiatal lány művészeti tanulmányai fejlesztése érdekében a család Párizsba költözött. Amrita először a Académie de la Grande Chaumiére-ben Pierre Vaillantnál tanult, majd az itt eltöltött idő után a híres Ecole des Beaux Arts-ban Lucien Simon iskolájába ment át. „Nem tanított, hanem hagyott kínlódni minket” – írta Amrita levelében mesteréről, a legnagyobb elismerés hangján. Itt kezdett valódi aktokat festeni. Kiemelkedő tehetsége miatt fiatal kora ellenére nagy jövőt jósoltak neki. Képei sorra születtek, több kiállításon vett részt, portréi nagy sikereket arattak, díjakat nyert. Az 1932-ben készült „Fiatal lányok” című képe aranyérmet kapott, és ennek alapján Amritát a párizsi Grand Salon (Grand Salon Paris) tagjává választották, amelynek a legfiatalabb és egyben az első ázsiai tagja lett.
Ebben az időszakban a párizsi bohémak életét élte. A művészeti szalonokkal, galériákkal, múzeumokkal ismerkedett meg, tanulmányozta a kortárs festészetet, ugyanakkor a régebbi művészek alkotásait is. A jelentős híres festők, mint Paul Cézanne és Paul Gauguin, valamint a kortárs barátok, mint pl. Boris Taslitsky hatása érezhető a művein. Párizsi évei alatt többször járt Magyarországon is, ahol a Gottesmann család tagjaival találkozott, megismerkedett későbbi férjével. Azonban az „indiai haza” utáni honvágy kezdte igazán gyötörni, aminek nyoma a naplójában is megvan: „valami sajátos módon az az érzés erősödött meg bennem, hogy a festői végzetem Indiában található”. 1934-ben el is indultak hazafelé, és simlai otthonában telepedett le. Fel akarta fedezni az indiai hagyományokat, amire kollégája, Karl Khandalavala is buzdította. Barada Ukil műkritikus újságíróval el is indult a közép-indiai tanulmányútra.
Ebben a korszakban Indiában két domináns festőiskola létezett, a bengáli (hagyományos, érzelgős stílus) és a Bombay School of Art, mely modernebb irányzatot képviselt. Amrita robbanásszerűen tört be ebbe a környezetbe, forradalmi változásokat hozva új eszméivel. Gondolkodása édesapjáéhoz volt hasonló, tisztelték Gandhit és Nehrut, akik a társadalmi változások elkötelezett kezdeményezői voltak. Első modern pandzsábi festőként, Amritának határozott és világos elképzelései voltak arról, hogyan alakítsa ki egyedi technikáját, melyet a közeljövőben kívánt megfogalmazni. India művészetének, múltjának megismerése érdekében 1936-ban Karl Khandalavala, művészeti kritikusa és barátja tanácsára délre utazott, hogy „gyökereit” felfedezze, kiállításokat és anyagi sikereket remélve. Az utazás igazi élményei számára az adzsantai és elúrai barlangtemplomokban tett látogatásai, a Mughal and Pahari miniatűrök felfedezése volt. Az emancipált, művelt nőt ugyanakkor megdöbbentette az Indiában uralkodó szegénység. Festményein csontsovány embereket ábrázolt, a mindennapi élet küzdelmes történései jelentek meg, portréi szomorúak voltak. 1935 és 1937 között született műveire a nyugati technikák és az indiai szellem együttes hatása a jellemző.
1938-ban Magyarországra utazott, hogy újra találkozzon gyerekkori szerelmével, Egan Viktor orvostanhallgatóval, aki első unokatestvére volt. Szülei tiltakozása ellenére a fiatalok összeházasodtak. Amrita rajongásig szerette Ady Endre költészetét. Sokat kirándultak, Verőce, Zebegény, a Dunakanyar, Dunaharaszti legalább olyan meghatározó élmény maradt a lány számára, mint találkozása Karinthy Frigyessel, Bartók Bélával. Nagyon művelt nő volt, csodálta Baudelaire, Verlaine költészetét, Dosztojevszkij, Thomas Mann, James Joyce, D. H. Lawrence és a modern magyar írók, például Szabó Dezső regényeit. Viktor doktorátusának megszerzése után és a világháború kitörése előtt, 1939 júniusában Indiába költöztek a családi otthonukba, az Uttar Pradesh állam Gorakhpur városa melletti Saraya-nevű birtokukra. Viktor Egan itt Amrita nagybátyjának Sundar Singh Majithianak cukorgyárában helyezkedett el orvosként. Amrita a táj és a környezet tanulmányozásával töltötte az idejét.
Innen számítjuk festészetének második szakaszát. Subramanyan a modern művészet egyik sajátosságának nevezte azt a problematikát, ami az európai művészeti központoktól távol eső régiókban, s így a magyar művészetben is felbukkant már a 19. században, s amit a helyi, hagyományos művészettípus és a „nyugati”, autonóm művészet témáinak, reprezentációs módjainak találkozása okozott. Stíluskérdéssé vált ugyanis az, hogy a nyugatitól egészen eltérő művészeti hagyományok – akár monumentális vagy kézműves hagyományokról van szó – összefüggenek-e a „modern” világgal, hogy megújításuk lehetséges-e, s miként, s hogy milyen élettapasztalatok fogalmazhatók meg így, s ezeknek milyen a viszonya a modern, nyugati élethez és művészethez. Hogy az esetleg évezredes hagyományokban megőrzött művészet- és világkép egyetemesen jelentős-e annyira, hogy általuk a világ és a maguk számára új gondolatok legyenek közölhetők. Vagy megfordítva: a modern, nyugati művészet képes-e olyan művészetet, világlátást magába olvasztani, amely addig távol állt tőle. A bengáli iskola, a Kalkutta csoport, Jamini Roy, Rabindranath Tagore hatott művészetére erőteljesen. A Két elefánt című festménye már ezt a letisztult stílust tükrözi. 1941 szeptemberében a házaspár tovább költözött Lahoréba. Férje itt rendelőt nyitott, Amrita pedig műtermet rendezett be. Nappali fénynél festett, kerülte a mesterséges megvilágítást. Első nagy kiállításának megnyitójára készülődtek, amikor Amrita megbetegedett. A betegség hirtelen tört rá és nagyon súlyos volt. Rövidesen kómába esett és 1941. december 5-én Amrita egészen váratlanul meghalt. Másnap a hagyományos indiai rítus szerint testét elégették és a Ravi folyóba szórták, így a betegség és a halál valódi oka rejtély maradt. A korabeli pletykák szerint Amrita állapotos volt, és a nem kívánt terhesség megszakítása okozta hashártyagyulladás végzett vele. Édesanyja nem sokkal ezután öngyilkos lett, édesapja teljesen depresszióba esett. Legutolsó befejezetlen képe is műremeknek számít.

60/2013.
Bethlenfalvy Géza