A ’Magyarok Istene’

Áldja meg a Magyarok Istene! Őrizze meg a Magyarok Istene! Óvjon a Magyarok Istene! Segítse a Magyarok Istene! Megemlegeted te még a magyarok Istenét! Megemlegettetem veled a magyarok Istenét! Megtanítalak a magyarok Istenére! Nem rövidült keze a magyarok istenének. Él még a magyarok Istene. 

A fenti szólások, mondások nemcsak a különféle szólás- és közmondásgyűjteményekben, hanem – még ha nem is olyan gyakorisággal, mint a 19–20. században – a köznyelvben és a közbeszédben máig megtalálhatók, máig élnek, és a magyar nép használja azokat. Ám az, hogy vajon ki vagy mi rejtőzik a szólásokban, azazhogy ki egyáltalán a ‘Magyarok Istene’, azt már kevesebben tudják, és még ha tudni vélik is, nem biztos, hogy valóban azt értenek ezen kifejezés alatt, mint amit az ténylegesen jelent. Jelen cikkünk erre a kérdésre szeretne választ adni.

Igyekszünk körbejárni a ‘Magyarok Istene’ kifejezés megannyi aspektusát, azaz hogy ki és mikor használta először e kifejezést, ki terjesztette el. Megvizsgáljuk a kifejezés második részének, azaz az „isten” szavunk eredetét és jelentését. Választ próbálunk adni arra a lényeges kérdésre is, hogy a nyugati kereszténység felvétele előtt élt őseink vajon egyistenhívők vagy többistenhívők voltak-e? Továbbá megnézzük azt is, hogy mi kötődik a Magyarok Istene kifejezéshez, azaz hogy milyen funkcióban használatos, milyen tulajdonságok, mondhatni attribútumok köthetők hozzá. Mindezek után megpróbáljuk megállapítani, hogy a ‘Magyarok Istene’ vajon lokális (nemzeti) és/vagy globális Isten? A cikk végén pedig a prezentista szemlélethez idomulva arról lesz szó, hogy mit jelent, vagy mit jelenthet ma számunkra a ‘Magyarok Istene’. Vajon él-e még a ‘Magyarok Istene’?

I. A ’MAGYAROK ISTENE’ KIFEJEZÉS EREDETE

Ebben a fejezetben a következő három kérdésre keressük a választ:
1. A ‘Magyarok Istene’ kifejezés mikor bukkan fel először a forrásokban?
2. Mi a szókapcsolat eredete?
3. E nyelvi fordulat elterjedésében és népszerűvé válásában kik játszották a főszerepet, ki népszerűsítette?

1. A köztudatban általában az terjedt el, hogy a ‘Magyarok Istene’ kifejezés – amit írtak másképpen is (‘Magyarok Istene’, ‘magyarok Istene’, ‘magyarok istene’), de mi ezt az írásmódot használjuk – Dugonics András 1788-ban megjelent (1791-ben „meg-jobbított”) „szomorkás történet”-ében, az Etelkában bukkant fel először, leghangsúlyosabban a címszereplő fohászában:
„Tanítsd-meg minden ellenségeidet, minden irígyedet, édes Hazám-fia, a’ Magyarok’ Istenére. Légy olly bizodalommal hozzá, olly reménységgel felőlle: hogy, még azon Magyarok’ Istene élni fog, mind-addig Országunk’ fen-tartását el-nem-hagygya, bóldogúlását meg-nem-gátollya. – Ha valaha meg-esik, hogy a’ Vitéz Magyaroknak ama’ nagy Istene Országunkat el-hagyni láttszattatna, meg-ne-ütközzetek rajta, édes Feleim! Ha mingyárt nem egyébbel-is, csak éppen e’ kurta fohászkodásával járúllyatok hozzája: Él még a’ Magyarok’ Istene! és meg-láttyátok, hogy ügyeiteket minden bizonnyal meg-enyhíti; meg-gátlott szerencséteket elő-mozdíttya. Él tehát a’ Magyarok Istene! Él annak nagy hatalma.”
A kérdéssel foglalkozó kutatók viszont már az 1900-as évek elején bebizonyították, hogy a kifejezés használata Dugonicsnál régebbi időkre vezethető vissza. Több neves tudós is kikutatott számos adatot, melyek tanúsítják, hogy a ‘Magyarok Istene’ szófordulat már az Etelka megjelenése előtt is felbukkant. Ilyen pl. „Magyar Hírmondó” (1784), Illei vagy Illés János jezsuita drámaíró, fordító műve (1767) kuruc-ének a Szencsey-kódexben (1671), Vitnyédy István levele (1657). Ám Réthei Prikkel Marián publikálta először, hogy az „első forrás, melyben a »magyarok istene« név kifejezetten előkerül, Szamosközy István XVI. századbeli kiváló történetírónknak egy pasquillusa, mely a gyászos emlékű Bastát gúnyolja és átkozza breviáriumi (zsolozsmai) formába öltöztetetten.” Megjegyezendő, hogy a kifejezés latinul („Deus Ungarorum”) szerepel Szamosközynél, s a pontos évszám 1604.
Ám lehetséges, hogy mégsem ez a legrégibb leírt említés, mert a török korszak szakavatott kutatójától, Takáts Sándortól tudjuk (Magyar Nyelvőr, 1903), hogy a végvárak hadi népe nem németül, hanem magyarul írja leveleit a Habsburg uralkodóknak „s követeik a panaszokat Bécsben és Prágában magyarul adják elő. Rudolf császárnak még azt is megírják, hogy a magyarok Istene verje meg őt mind a két kezével.” Takáts dátumot nem ad meg, így csak annyi biztos, hogy már Rudolf korában (1576–1608) használatos volt a kifejezés.
A ‘Magyarok Istene’ szókapcsolatot a fentieknél régebbi forrásszövegben nem sikerült kimutatni, amiben persze szerepet játszhatott a „pogány” jelleg. Ipolyi Arnold szerint éppen ezért használták helyette a középkorban szinonimaként a „régi Isten” kifejezést. Akár így volt, akár nem, az írásos források hiánya nem jelenti feltétlenül azt, hogy a magyar nép körében ne lett volna használatos a ‘Magyarok Istene’ kifejezés. Egy 8. századi ótörök párhuzam is ez utóbbi feltevés igazát erősíti meg. Az 1904/2-es Magyar Nyelvőr Magyarázatok, helyreigazítások című rovatában a szerkesztő Thúry Józsefnek a Török nyelvemlékek a 14. század végéig c. tanulmányára hivatkozik, amiben „azt olvasni, hogy »A Kül-Tegin síremlékén levő (732. évi. ujgur nyelvű) feliratnak egyik helyére akarom felhíni a figyelmet, hol azt olvashatjuk, hogy mikor egy időben a sínai császár azt mondta, hogy a török népet meg fogja semmisíteni és kiirtja a föld színéről, ekkor a magasságban »Türk tengrisi, türk iduk jeri sub! anča temiš: Türk budun jok bolmasun, budun bolčun tejin«, azaz a törökök istene, a törökök hazájának védőszelleme, így szólt: a török népnek nem szabad elpusztulnia, a népnek meg kell maradnia, ezt mondom. E sorok olvasásakor kinek nem jutna eszébe a magyarok istene, aki, mint pogány őseinknek külön, nemzeti istene, az ő felfogásuk és hitük szerint, éppen ilyen pártfogója és fenntartója volt az ő magyar népének az idegen népekkel folytatott küzdelmeiben!«”
Valóban eszünkbe jut!

2. A kifejezés eredetével kapcsolatban három magyarázat létezik. A legelterjedtebb – Réthei Prikkel Marián által kidolgozott és 1895 óta több cikkben hangoztatott – nézet szerint a szófordulat születése a Bibliára vezethető vissza. Ő abból indult ki, hogy a Biblia „minden kereszténységre tért nép nyelvére volt több-kevesebb hatással. E hatás pedig nem csupán a grammatikára terjedt ki, hanem a szókincsre is.” Ezután számos összehasonlítást végzett, melynek végén kijelentette, hogy „krónikásaink munkáján a szentírás hatása lépten-nyomon megtetszik: Őseink nemzeti Istene Jehovának, Álmos vezérük Mózesnek, Árpád Józsuénak, a hazafoglalás dicső munkája Izrael népe Kánaánba vonulásának képmása náluk. (…) Ilyformán teljesen biztosra vehetjük, hogy a magyarság nemzeti Istenének eszméje nem az őshazából származott hozzánk, hanem a szentírásban gyökeredzik szintúgy, mint az «istennyila» kifejezés is. A «magyarok Istene» nem egyéb, mint a zsidók Jehovájának pap-krónikásainktól alkotott képmása, amely idő folytán, főképp a 16. században, midőn bibliai költőink a hazánk vesztére törő harcok zajában nemzetünk sorsát a választott zsidó nép küzdelmeivel hasonlítgatták össze, mind jobban és jobban kifejlődött s belehatolt a magyarság köztudatába.” Sőt, nemcsak maga a szókapcsolat, hanem „a magyarok Istenéről való szólásaink ugyanoda gyökereznek, ahová a magyarok Istene elnevezés: a bibliába.”
Simai Ödön szerint (Magyar Nyelvőr, 1911) Réthei Prikkel Marián véleményét az is erősíti, hogy „régi irodalmunkban Jézus Krisztus, vagy a magyarok, Magyarország patronája sűrűbben szerepel, mint a jó, kegyes, könyörületes vagy bosszúálló Isten. A magyarok Istene szólás keletkezésére talán a B. Szűznek Magyarországhoz vindikált viszonya is hatott.”
A Biblia-párti eredetelméletre 1968-ban – kicsit megkésve – Tompa József tette fel a koronát (Magyar Nyelv, 1968), amikor azt írta, hogy a „magyar–zsidó sorsközösség, illetőleg nyelvi rokonság hite nélkül nem kapott volna mitikus ködbe vesző archaikus hangulatot a magyarok istene szólam, s nem divatoztak volna annyira régiességként a képes kifejezést tartalmazó népies szólások.” Megítélésünk szerint nemhogy az egyszerű nép fiai, hanem a nemesség túlnyomó többsége körében sem divatozott a zsidó nyelvrokonság hite, azaz elég életszerűtlen, hogy az tette népszerűvé a kifejezést. A Biblia hatása a két nép sorsközösségét illetően már nem elvetendő ötlet, bár annak tömeges hatása csak a nyomtatott magyar nyelvű Szentírás elterjedése után elképzelhető.
Valóban igaz – mint ahogy azt Péter László írta –, hogy e jelzős kifejezést minden bizonnyal a 16–17. század protestáns gondolatvilágában gyökerezik? Valóban korabeli lánglelkű prédikátoraink vetették össze következetesen a három részre szakadt ország magyarságának viszontagságos sorsát az ótestamentumi zsidóságéval? Nem mond ennek ellent az, amit szintén ő állapított meg, miszerint a ‘Magyarok Istene’ kifejezés az első előfordulásnál jóval régebbi, s még régebbi az eszme- és képzettörténeti háttere?
Réthei Prikkel kissé egyoldalú és így támadható magyarázatához Vámbéry Ármin egy rövid kételkedő kommentárt írt (Magyar Nyelvőr, 1911), amiben némi malíciával tette fel a kérdést, hogy ezek szerint az ótörök orkhoni feliratok (mint a fentebb említett türk tengrisi = törökök istene) eredetét is a Bibliában kell keresni?
Tagányi Károly (Magyar Nyelv, 1924) is erőltetettnek tartotta a Biblia-pártiak magyarázatát. Ő is hivatkozott Kül-Tegin emlékoszlopára vésett analógiás szövegre, amit a régi törökséggel szoros kapcsolatban állt őseink átvehettek és fenntarthattak sok-sok évszázadon át. Ez esetben irodalmi, bibliai hatással nem lehet számolni. Tagányi annyi engedményt tett a Biblia-pártiaknak, hogy később – azaz már a Kárpát-medencében a nyugati kereszténység felvétele után – „az irodalom, talán éppen a bibliai analógiák hatása alatt, a néptől átvette és reánk származtatta.”
A fenti két vélemény mellett számunkra önként adódik a harmadik, azaz hogy a ‘Magyarok Istene’ szófordulat nem bibliai átvétel, nem úgy keletkezett, hogy az Ótestamentumban szereplő Isten elé egyszerűen csak odabiggyesztették a „Magyar” jelzőt. Nem is török kölcsönzésről vagy átvételről van szó, melynek áldozatul esett megannyi szavunk, s annak kapcsán kultúránk és civilizációnk meghatározó része (ne felejtsük el: a türkök első említése a 6. századból való!).
Hanem lehet magyar eredetű is. Így nem értünk egyet azokkal, akik szerint „az ősvallási eredet a mesék országába való”, s akik a „Magyarok Istené”-t egyszer s mindenkorra törölnék a magyar mitológiából. Számos kiváló tudós megállapította már nyelvünk – és így közvetetten kultúránk – régiségét, archaikus voltát (Grover S. Krantz Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyvében egyenesen neolitikus nyelvnek tartja a magyart!). Ez pedig – szerintünk – elég indok magyarázatunk elvi alapjának. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a „Magyarok Istené”-hez hasonló kifejezések használata az univerzalista kereszténység 4. századi „helyzetbe kerülése” előtti időkre utal, magyarán az ókori népekhez kötődik. Sőt, Egyiptomban és Mezopotámiában (de lehet, hogy még más korai magaskultúrában is) az egyes városokhoz külön helyi isten-kultusz is járult, azaz a városoknak saját védelmező istenségük is volt. Viszont magyar viszonylatban be kell ismernünk, hogy az írásos források bizonytalansága, illetve hiánya miatt (gondoljunk elsősorban a sztyeppei civilizációra, azaz az ókori és kora középkori ismert, ismertnek vélt vagy eddig ismeretlen eurázsiai népek és nyelvek problematikájára) jelenleg többet teljes biztonsággal állítani nem lehet.

3. A tudósok, függetlenül attól, hogy a ‘Magyarok Istene’ kifejezés melyik eredetét vallják, egyöntetűen Dugonics András érdemének tudják be a sajátos szókapcsolat elterjedését, általános keletűvé válását. Simai Ödön azt írta 1915-ben, hogy „nincs magyar író, aki annyi közmondást alkalmaz műveiben, aki annyi népies hasonlatot, szólásmódot szúr párbeszédeibe, mint Dugonics, az ismeretes dolog.” Ennek ellenére a Pallas nagy lexikona szerint „csak Petőfi «Nemzeti dal»-jának refrénje („A magyarok istenére | Esküszünk, | Esküszünk, hogy rabok tovább | Nem leszünk!”) által lett igazán népszerűvé s valódi szálló igévé.”
Petőfi Sándor 1848 áprilisában írt egy „A Magyarok Istene” címet viselő verset is, aminek szintén jelentős szerepe lett a kifejezés népszerűsítésében, hiszen rendszeresen szavalták az iskolai ünnepségeken és egyéb megemlékezések alkalmával.
A szókapcsolat általános elterjedése és használatának fénykora a 19. század közepétől a második világháborúig tartott, amiről a közmondások, népdalok mellett a prózai és verses műveken keresztül a különböző sajtótermékekben megjelent publicisztikáig bezáróan rengeteg nyomtatott írás tanúskodik.

II. ISTEN SZAVUNK EREDETI JELENTÉSE

Az ’isten’ szavunk eredetét tekintve az újabb etimológiai szótáraink (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára; Magyar etimológiai nagyszótár; Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete) meglehetősen bizonytalanok, amit be is ismernek. Régen sem volt ez másképp, ami világosan kitűnik pl. Ipolyi Arnold Magyar mythologiájából vagy a Czuczor–Fogarasi-féle nyelvi szótár szócikkéből is. Ennek ellenére megpróbálunk e fontos szó eredetére vonatkozó számos mérvadó kutatás eredményéről egy keresztmetszetet adni.
Munkácsi Bernát az Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben 1. Magyar szójegyzék s bevezetésül: a kérdés története címet viselő, 1901-ben megjelent nagy munkájában ’isten’ szócikknél a szó eredetét tekintve két elmélet képviselőit sorolja fel, s az azok által képviselt érvrendszert mutatja be röviden. Az iráni vagy perzsa eredetet valló neves tudósok névsora már Munkácsi koráig bezáróan igen tekintélyes volt (a szerzők felsorolása időrendben: Fischer János Eberhard, August Ludwig Schlözer, Beregszászi Nagy Pál, Cornides Dániel, Révai Miklós, Besze János, Selig Cassel, Jerney János, Mátyás Flórián, Kállay Ferenc, Lorenz Diefenbach, Vámbéry Ármin, Kandra Kabos). Ez nem meglepő, hiszen Munkácsi szerint az „isten egyike azon szavainknak, melyeknek iráni eredetét legrégebben fölismerték.”
A perzsa/iráni/árja eredetnek egy kis hajtása az indiai szál, ami azonban csak elvi szinten, nem teljesen elvetendő lehetőségként fogalmazódott meg. Emellett még ide tartozik az a részelmélet is, mely szerint az ’isten’ szavunk alapvetően perzsa eredetű, de török közvetítéssel került a magyarba.
A másik eredetelmélet képviselői (Budenz József, Vasverő Rajmond, Steuer János) pedig a „rokon nyelvek szókincséből kísérlették meg az isten magyarázatát”. A „rokon nyelv” itt a finnugor nyelvekkel azonos értelemben használtatik.
Munkácsi summázata ellenére a helyzet már akkor sem volt ilyen egyszerű – mondhatni fekete vagy fehér –, mint ahogy azt a kor híres nyelvésze láttatni szerette volna. Ugyan a magyarság eredetének meghatározásáért kitört „ugor–török háború” már lecsengőben volt, mivel az ugorpártiak a tudományos közélet minden szegmensében túlnyomó többsége kerültek. Ám ettől még elég sokan voltak, akik szerint az ’isten’ szavunknak második tagja török eredettel bírt. És létezett még más magyarázat is, noha azok általában nem tettek szert akkora népszerűségre (legalábbis tudományos körökben), mint a fentebb említettek. Negyedik csoportba azokat az elméleteket vettük, akik a régi Közel-Kelet nyelveiben (asszír, káld/babiloni, sumér, hettita) keresik az eredetet, míg az ötödik magyarázat szerint az ’isten’ szavunk autochton ősmagyar szó. Természetesen még mindezeken kívül is van számos meghaladott elmélet és ősi titkokat leleplező „bizonyítás”, melyek bemutatását a szakmai komolytalanság és/vagy dilettantizmus és helyhiány miatt mellőznénk (ilyen pl. az egyiptomi – ’Isis’ –, a perzsa – ’atesch’ –, a szanszkrit – ’Visnu’ –, a héber – ’jesch’, ’Jehova’ – és a német nyelvből – ’ist’, ’Stein’ –, vagy Istemi/Isteni türk kagán – uralkodott: 552–575 – nevéből történő származtatás).
1. Mint talán már a fentebbi lista is sejtette, a tudósok körében máig az iráni eredet elmélete a legelfogadottabb, noha Bárczi Géza 1941-ben megjelent Magyar szófejtő szótárában mindenféle bizonyítást mellőzve az áll, hogy „isml. er.; ajánlott iráni származtatása elfogadhatatlan.” Ha e sommás vélemény mellé odatesszük Rédei Károly 1999-ben publikált sorait („Annak ellenére, hogy az eddigi [1756 óta!] megfejtési kísérletek kudarcot vallottak, isten szavunk irániból való átvételét mégis valószínűnek tartjuk.”), akkor nem nehéz belátni, hogy még e részkérdés sem megoldott.
A perzsában a Legfőbb Lényre a ’jezdan’ szót használták. Az átírás nehézségei miatt különböző változatai: izdan, jizden, izden, jisdan, jizdan, jezten, jeshtan stb. Megjegyezendő, hogy a ’tűz’ jelentést is hordozó szavak fogalmilag a nagybetűs ’Isten’-nek felelnek meg, noha az ’ized’ = kisbetűs ’isten’ többes számai.
Schmidt József szerint (Magyar Nyelvőr, 1926) ha „isten valóban iráni kölcsönszó, akkor legvégső forrása csak egy olyan hangalkatú szó lehet, mint az av. išta- (yašta-) „tisztelt, imádott” jelentésű part. praet. pass. Ez a szó nem csupán jelentés, hanem gyökér és képző tekintetében is a legszorosabb kapcsolatban áll az imént említett av. yazata szóval s mint ppp. igen könnyen „isten” jelentést vehetett föl. [Egészen analóg eset a n. Gott etc. főnév, amely ered. „segítségül hívott” v. „áldozattal megtisztelt” jelentésű ppp., v. ö. ói. hūtá– v. hutá-.] Arra a kérdésre persze, hogy mi volt szavunknak közvetlen előde, adatok végleges hiányában lehetetlen felelni. De érdekes, hogy az av. yazata-: phl. yazdān = av. išta-: phl. x analogikus proporció alapján egy középíráni *ištān volna konstruálható – tehát egy olyan alak, amelyre a m. isten is utal (a rövidüléshez v. ö. m. ezer < phl. hazár). – Komplikálja a dolgot a szanszkrit ištá-, amelyre már K. Csoma S. gondolt s amely az av. ista- szóval egyetemben még egy harmadik ős-árja *išta– alakra utal.”
Harmatta János (Honfoglalás és nyelvészet, 1997) úgy véli a középerzsa yazdān ’isten’ szóból a magyar isten szó hangalakja nem magyarázható meg, mivel a nyelv khotani szakában „az óiráni *yazata- szónak gyasta-, illetve nőnemben gyaśtä a folytatása, tehát benne palatális magánhangzó előtt az s hangnak másodlagos palatalizációja következett be. Minthogy egyes keletiráni nyelvekben, így a sangleči-iškašmiban a többes jele –ən, -εn és a szókezdő y- nem fejlődött affrikátává, a középperzsa yazdān megfelelőjének *yaśtən ~ *yaśtεn > *išten alakot tehetünk fel. Ebből a magyar isten szó már minden nehézség nélkül megmagyarázható.” Emiatt az átvétel nem a korábban elfogadottá vált Szászánida-korban (Kr. u. 224–642), hanem a kelet-iráni nyelvű tokhárok vagy jüecsik (később kusánok) nagy korszakára eshetett (Kr. e. 500 k.–174).
Ezzel a túl kései átvétel ellenérvét talán kihúzhatjuk a perzsa eredet gyengéi közül, ám a részkérdés megoldása mellett Harmatta alkot egy újat, hiszen szerinte a fő nehézséget az iráni vallásos terminológia vizsgálatában így az okozza, hogy „a keletiráni nyelvekből a régi vallásos terminológiát részint a buddhizmus, részint az iszlám kiszorította”. Ez némileg árnyalja a további ellenérveket, amit már Ipolyi is felvetett, miszerint a magyarban az ’isten’ szavunknak nincs meg az egyéb jelentése, pl. tűz (örök tűz, mint világteremtő napszimbólum), egy, lény, létező, az ez, ős. Ez utóbbi szó viszont benne rejtőzhet az első szótagban, de erről később szólunk.
A 19. század második felének nagy tekintélyű, de tudománypolitikai szerepe miatt elég ellentmondásos alakja, Hunfalvy Pál sem tudott a perzsánál biztosabb származást adni, mivel ’isten’ szavunknak „a rokon nyelvekben nincsen nyoma, tehát idegen nyelvből került hozzánk. Sokan a perzsa jezdan-ban akarták hasonmását fölismerni: de ha áll is e vélemény, csak a török nyelv útján kaptuk a szót.” Ennek oka az, hogy „a perzsa miveltség a törökökre hatott, s ezek által az ugorokra, tehát a magyarokra is.”
Vámbéry tiltakozása előre borítékolható volt, de az elmélet kétséges voltára Munkácsi Bernát is rávilágított, miszerint ténykérdés, hogy „egész sereg iráni szó van nyelvünkben, mely nincs meg a törökségben”.
Mátyás Flórián a Magyar–árja nyelvhasonlatokban (1857) az ’isten’ szavunkkal kapcsolatban összefüggést vél felfedezni egy avesztai alak és a szanszkrit ’istavan’ között:
„Az Avesztában jazata (tisztelendő, imádandó) személyesítve fordul elő, pl. a 6-ik Jaçnában: (…). Használtatik, de csak melléknévképpen a vedákban is jadsata (imádandó, tisztelendő) formában. Jezdan-nak tehát gyöke szkr. jads (tisztel, imád), melynek múlt részesülője ista, a ja szótag t. i. i-be foly össze, mit az ind nyelvészek szampraszârana-nak (összefolyásnak) neveznek. Ez vat ragot vehet föl, melynek erősebb vant themájának t-jét elvetve, lesz istavan s jelent avval bírót, mit a múlt részesülő értelmez; itt lényt, ki el van látva imádtatással, ki imádtatik.”
Felmerülhet a gondolat, hogy vajon az ’isten’ szónak lehet-e valami köze a szanszkrit ’īśvará’-hoz, mely ’Legfelsőbb Személy’, azaz ’Isten’ jelentéssel is bír? A régi bölcsek szerint minden mindennel összefügg, így akár ez sem zárható ki.

2. „Hogy az ugor-iskola mennyire nem tud megbírni az isten szóval, az egyértelem hiánya eléggé föltünteti. A tanárnak ellentmond a tanítvány, ezt meg egy másik cáfolja meg.” – írta 1897-ben Kandra Kabos a Magyar mythologia című monográfiájában, ami Ipolyi Arnold (Magyar mythologia, 1854) és Kállay Ferenc (A pogány magyarok vallása, 1861) művével együtt a harmadik jelentős összefoglaló munka volt a témában (sajnos azóta sem született hasonló igényességű, vagy ezeket a munkákat meghaladó szintézis, Hetényi János korábbi munkája pedig kiadatlan maradt).
Az ’isten’ szavunk eredetét az 1860-as évektől egyre erősödő finnugor-iskola első számú nyelvtudósának, Budenz Józsefnek is meg kellett fejtenie, s értelemszerűen e megfejtésnek az uralkodóvá előléptetni szándékozott elmélethez kellett valahogy idomulnia. Budenz az 1873 és 1881 között füzetekben megjelent Magyar–ugor összehasonlító szótár lapjain „oldotta meg” e nehéz feladatot, ami soktucat korábbi és akkori (és persze későbbi) tudóstársán is kifogott.
Budenz szerint „a m. isten szónak alaprésze is- a finn isä „pater”-nek megfelelő szó, – ellentétben jelesen azon véleménynek, hogy isten kölcsönvett idegen szó = perzsa izdan, jezdan „deus”. Okaink a következők:
Az isten nyila „fulmen” azt vallja, hogy isten-üket a pogány magyarok ugyanoly személynek képzelték, amilyennek a finnek ukko-jukat; ukko pedig a mennydörgős főistennek neve, mely tkp. „öreget, öregatyát” teszen.
A személyesnek képzelt „isten”-nek neve több ugor nyelvben „pater”-féle szó: (…). Fölvehette tehát az isä „öreg (iso) és pater” szó is az isten-nevezet tisztét, (…).
A finn isä szónak mása amúgy is megvan a magyarban „pater”-féle jelentéssel: a régi is v. ise = mai ős, s így élhettek vele a régi pogány magyarok.
Az isten szót, az is „pater”-t alapul véve, meg lehet magyarázni diminutivumnak: akár isken helyett valónak (feledé-ken; v. ö. a k : t cserére nézve: lucsko és lusto), akár = istēn-nek (amilyen a nő-s-tény). Megjegyezzük, hogy a főleg megszólításul szolgáló „pater: deus” szóra a diminutiv alak igen jól illik rá: v. ö. vogul tarom-jäukve.
A perzsa izdan, jezdan-nak soha sem volt divatja a török nyelvekben is, amelyek azt az ugorságba bele vihették volna; még az sem hihető, hogy abból a magashangú és s (=š)-vel ejtett isten vált volna.”
Míg a Kandra Kabos által említett tanítvány, Vasverő Rajmond (Magyar Nyelvőr, 1887) még csak óvatosan árnyalta, bírálgatta, s a „bizonytalan” és a „lehetséges” kategóriába tette Budenz egyes kijelentéseit („Isten szavunknak az az etimológiája, amelyet Budenznek Magyar-Ugor Szótárában találunk, nem mondható minden tekintetben kielégítőnek.”); addig a magyarság török eredete mellett minden támadás ellenére kiálló Vámbéry Ármin A magyarság eredete című 1882-ben megjelent etnológiai tanulmányában keményen cáfolta a Magyarországra 1858-ban érkezett, Göttingenben doktorált német származású tudóst:
„BUDENZ e szóban erőszakos etymologiával a finn isä, pater szóra és a magyar kicsinyítő ken képzőre, melyből állítása szerint ten lett (!), akar ismerni, és az isten fogalmát e szerint atyácskára magyarázza. Ez etymologicus képtelenséget illető kifogásunkat már egyebütt kifejtettük és a philologiában nem jártas olvasó tájékoztatása végett itt csak azt akarjuk megjegyezni, hogy isten fogalmát jelentő persa szó nemcsak a török-tatároknál, kik még ma is ize alakot (hajdani izde, izden helyett) ismernek, mely istent jelent, hanem más nem persa népeknél is, melyek árja eredetűek, szerfölött nagy mértékben elterjedt: (…).” És az a bizonyos „egyebütt”:„Először az «isten nyila» (azaz: villám) kifejezés még távolról sem elég bizonyíték arra, hogy a finn Ukko-ban (nagyapa és a mennydörgés istene) a magyarok istenével azonos személyiséget födözhetnénk föl; mert amint mondják azt, hogy «isten nyila», éppen úgy mondják ezt is: isten neve (Gottes Name), «isten áldása» (Gottes Segen), stb. Másodszor a finn isä, lp. ačče (atya, öreg) és a magy. ős (Ahne) közötti hangtani analógia éppen olyan szembeszökő példát lel a tör.-tat. ozo (elöljáró, öreg), eži (idősebb fivér), eski (régi, öreg) stb. szavakban, s ennélfogva semmi esetre sem lehet ezt specialiter finn-ugor rokonságul tekinteni. Harmadszor azon fölvételnek, hogy a persa izdan a törökben nem honosodhatott meg, már azért is hamis alapja van, mert az iezdä (isten) szó a kun nyelvben is használatos volt (l. Petrarca-Codex 159.) s mert egy kölcsönösen hasonló viszony ilyen meghonosodás lehetőségéről győz meg bennünket, ha ugyanis a persa khuda (isten) szót szemügyre vesszük, mely a törökségben per longum et latum elterjedve, nemcsak a fél-mohamedán kirgizeknél, hanem még a sámánhitű altájiaknál is megvan kuda alakban; sőt Közép-Ázsia nomádjainál ez a szó használatosabb, mint a t. t. tangri, tingri (isten). Végre, mert a čagatajban ma is használt ize, izi (…) = isten a persa izdan maradványának tartatik. A persa izdan erőszakolt finnizálása tehát most már világosan fekszik szemünk előtt.”
A Budenzzel nyíltan szembeszállni nem merő Vasverő egy felettébb érdekes megoldást javasolt azzal a feltett szándékkal, hogy ’isten’ szavunk mégis a finnugor akolban maradjon. Bár maga is érezte etimológiájának nehézségeit, mégis ajánlott egy megoldást, mely „az ugor nyelvek egyikéből véve körülbelül teremtő-vel fordítható és išten-nek hangzik.” Ugyanis Vasverő talált a cseremisz nyelvben egy ’csinál, teremt’ jelentésű igét (ešt), ami a hegyi cseremiszben išt-nek hangzott. Szerinte a névszói állítmány feloldja azt a nehézséget, ami a két szót egyeztetéséből adódik, „hiszen a magy. isten névszó, a cser. išten meg ige, ha azt jelenti, hogy teremtette (creavit).” Abban igaza van, hogy a ’teremtő’ jelentésű szó semmivel sem alkalmatlanabb isten fogalmának jelölésére mint az ’atyácska’, ám nem tudja bizonyítani, hogy az „isten-beli végső -en a mondottak szerint egynek volna tehát tartandó az išten végebeli -en-nel, s így deverbális névszóképző lenne.” Arra a kézenfekvő ellenvetésre, miszerint isten jelentésű išten szó nincs is a cseremiszben, azt felelte, hogy ez a szó el is tűnhetett a cseremiszből.
Vasverő cseremiszes ötlete érthető módon nem tudott áttörést elérni (Steuer Jánossal egy ideig kölcsönösen cáfolgatták egymás érveit, levezetéseit), ám Budenzre, mint aki „bebizonyította” az ’isten’ szavunk eredetét, a részletes cáfolat ellenére még a 20. század folyamán is számosan hivatkoztak, s hasonló tartalmú utalások – sajnálatos módon – ez évszázad szakkönyveiben is fellelhetők. Ennek valószínűleg a finnugor-elmélet egyik Atyjának kijáró feltétlen tisztelet lehetett az oka (a másik „alapító atya” Hunfalvy Pál volt).
Mészöly Gedeon, Bárczi Géza, B. Lőrinczy Éva és Pais Dezső is a finnugor eredetet tartotta a legvalószínűbbnek, de érdemi bizonyításra nem vállalkoztak.
Rédei Károly Isten szavunk eredete című 1999-es tanulmányában először megállapította, hogy a finnugor nyelvekben a magyar és a mordvin kivételével az ’ég’ és az ’isten’ fogalmát ugyanaz a szó fejezi ki. Szerinte: „1. Az uráli nyelvek ’isten’ jelentésű szavai valamely ’ég’ jelentésű szóval azonos eredetűek; 2. Isten szavunkat egy uráli ’ég’ szóra nem tudjuk visszavezetni. 3. Az uráli nyelvek vallomásai alapján feltehető, hogy egykor a magyarban is azonos lehetett az ’ég’ és az ’isten’ jelentésű szó. 4. A m. isten a fent bemutatott uráli szócsoportok egyikével sem hozható etimológiai kapcsolatba.” E kacifántos finnugrista logika végső konklúziója két sejtetés: az ősmagyarban az ég és/vagy a menny szavunknak ’isten’ jelentése is lehetett, de az is lehetséges, hogy „a korábbi ’ég, isten; Himmel, Gott’ jelentésű szó kiveszett nyelvünkből.”
„Ami nincs, azt nem kell keresni” – mondja a mondás, ám ha már szóba került a finnugor-elmélet, néhány mondatban összefoglalnánk, hogyan is áll ez a kérdés, azaz mennyi létjogosultsága van napjainkban e ránk oktrojált elméletnek.
Az utóbbi évek genetikai- és vércsoportvizsgálatok eredményeiből egyértelműen kiderült, hogy a magyarság és a finnugor nyelvű népek nem vérrokonok, sőt kimondottan messze állnak egymástól. Ebből az következik, hogy nem létezik és nem is létezett soha sem magyar–finnugor, sem magyar–ugor ősnyelv és családfa (számos kutató szerint a családfa-modell már meghaladott, elavult elmélet). A magyar és a finnugor nyelvek közötti kapcsolat tehát nem nyelvrokonsággal, hanem elsősorban areális hatásokkal magyarázható. Hogy egykor a magyar nyelv az egymástól is különböző finnugor nyelvek közötti lingua franca volt-e, vagy hogy ezek a kis népek hosszú időn át a magyarság vezette törzsszövetség keretein belül éltek a sztyeppei civilizáció északnyugati peremén, még további kutatás tárgya. Elvileg mindkettő lehetséges, sőt valószínű.
3. A legtöbb kutató összetett szónak tartja az ’isten’ szavunkat, s a legnépszerűbb kettős – azaz a finnugor és török/tatár/altáji – eredetről a Czuczor–Fogarasi szótár a következőket írja:
„Némelyek megengedik, sőt elfogadják ugyan, hogy az is szótag am. ős, mely a finn nyelvben isä, (s am. apa), hanem a ten szórészt a tatár tengri (= ég, és isten) szóból öszvetettnek s módosultnak hiszik. Figyelmet érdemel, hogy a ,tengri’ szónál még egyszerűbb a sínai thién, mely am. ég; idő; nap (coelum, tempus; dies); ahonnét is-thien vagy ős-idő, (mintegy ős időtől fogva való), vagy ős-ég, (azaz églakó) jelentésü volna. Tagadhatatlan, hogy nyelvünk a tatár nyelvekkel van legközelebbi rokonságban, de az sem szenved kétséget, Deguignes egyetlen történész után, ki sínai forrásokból írta meg a hunok v. húnok, mint szerénte is a magyarok ősei történetét, hogy hun eleink ezer évnél húzamosb ideig laktak volt a sínaiak tőszomszédságában, sőt részben ezekkel egyesültek.”
Barna Ferdinánd 1867-es definíciója szerint „az isten szó annyi mint ise-ten mai nyelven atya-ég”.
Kandra Kabos a kérdés történetének összefoglalásakor azt írta, hogy az ’isten’ szavunk ’ős idő, öreg ég’ jelentésén kapva kapnánk, ha „nem oly két nyelvből (finn és tatár) alakulna az összetétel, melyeket lelkiismeret szerint bajos egy kalap alá venni, midőn csak egyetlen-egy szóról van emlékezet.”

Jelzés értékű, hogy maga Vámbéry nem fogadta el a török származtatást, pontosabban azt, hogy Hunfalvy ’isten’ szavunkat a finn isä (= atya, öreg) és a török ten, teng (= ég) összetételének gondolta (később „kevésbé ajánlható”-ra módosított). Ennek oka egyszerű, a számos török nyelven értő Vámbéry nem ismert ilyen szót.
Rédei Károly 2003-as tanulmányában tovább tekint, s kijelenti, hogy a „ten utótagnak a kínai t’ien, t’īn stb. alakkal való összekapcsolása történeti okokból képtelenség. A magyarság történelme folyamán sohasem állhatott kapcsolatban a kínaiakkal; a ten elemnek a tör.-mong. täŋri-vel való egybevetése hangtanilag helytelen, egy ten-féle alak továbbélése viszont a török-mongol nyelvekben nem dokumentálható.”
Lehet, hogy így van, de egy apró megjegyzést azért tennénk: szerintünk nem képtelenség összekapcsolni a kínaival, hiszen a hunok, akiket mi és a közép-ázsiai török népek is őseiknek tartanak, nagyon hosszú ideig éltek a kínaiak szomszédságában, azaz a kölcsönös nyelvi hatás jogosan feltételezhető.

4. ’Isten’ szavunk eredetét nyomozó tudósaink már igen korán felvetették a közel-keleti térség nyelveiből való származás lehetőségét, de ezen megoldások nem váltak sem elfogadottá, sem népszerűvé. A Czuczor–Fogarasi szótár természetesen korrekten beszámolt erről a nézetről is: „Mások szerént a chaldaeai esta-ból származott, mely tüzet jelent, s megegyezik az örök tüzet jelentő görög έστία (latin vesta) v. ίστία névvel.”
Steiner Ignác 1895-ben megjelent önálló tanulmányában (A magyarok „Isten”-e etymologiai világításban. Adalék az ősmagyarok mivelődés történetéhez) az ’Isten’ szinonimájának tekintett ’Egy’ asszír megfelelőjében (’istin’) vélte megtalálni a megoldást.
„Én a finn ihte-t, a héber aste-t s az assyr istin-t egyeredetűnek, a magyar isten nevezetet pedig azokkal azonosnak tartom, miből az következik, hogy isten alapértelmében és jelentésében annyi mint Egy”. Steiner szerint lehetetlen, hogy „ama tény között, hogy a magyarok, midőn a több isten imádásának szokásáról letéve, egy főlénynek hódoltak s ezen lénynek éppen azt a nevet adták, mely három nyelven annyit jelent, mint egy, s ama tény között, hogy ezen főlény tiszteletére szentelt házat megint csak egyházá-nak nevezték, hogy ezen összevágó s egybehangzó tények között, mondom, valami logikai összefüggés ne legyen.” Érdekes érvelés, de azért nem hisszük azt, hogy eme logikai összefüggés tagadása a ’lehetetlen’ kategóriába tartozna.
A mezopotámiai eredet elmélete tetszhalott álmából csak az utóbbi időkben ébredt fel. Borbola János könyvében (A Magyarok Istene) Steiner Ignáchoz hasonlóan – René Labat szótárára hivatkozva – szintén felfedezte, hogy ’isten’ szavunk ’ištēn’ formában, ’egy’ jelentéssel megtalálható a sumér/akkád/asszír/babiloni ékírásos jelek között. Borbola viszont nem ismerte fel, amit Steiner, azaz a kézenfekvő képzettársítást, hanem fantáziadús etimologizálással ’őstan’ eredményre jutott (így ’Magyarok Istenne’ = ’Magyarok Őstana’, s nála a ’Van’ szavunk jelenti ’Isten’-t, ami megegyezik a sumér An-nal, mert szerinte a ’v’ hang elhagyható, mert úgyis értelmes szó marad…).
Varga Géza íráskutató szerint (Isten szavunk eredete): „A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”
A fentieknél komolyabb visszhangot váltott ki Róna-Tas András hettita-párti véleménye, aminek A honfoglaló magyar nép címmel 1996-ban megjelent monográfiájában adott hangot.
Róna-Tas szerint a „hettiták a hattiktól vették át a napisten tiszteletét, és vele együtt a napisten hatti nevét is. A hatti Estan név a hettitában Istani ’Nap, napisten’ alakban jelenik meg. Minden valószínűség szerint ez a szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett a magyarokhoz.”
„Róna-Tast az tévesztette meg, hogy az általa használt műben, Gamkrelidze és Ivanov azt hitte, hogy férfi istenről van szó, holott nem” – írta Makkay János (Két öreg múzeumbarátom. Appendix: a magyar nyelv isten szaváról), majd így folytatta: „Nem tudom persze továbbra sem, mi köze van a kazár kagán zsidó vallásra térésének ahhoz, hogy a magyar nyelv átvett volna valahonnan egy sem nem zsidó, sem nem indoeurópai, sem nem török eredetű szót. Az is meghaladja az én logikámat, hogy a már zsidó vallású kazár hadvezér király [tehát a bég] egy nagyon ősi, bár hozzája csak 2 ezer esztendős késéssel továbbított, pogány napistennő előtt hajbókolt volna. Mindegy, akár került, akár nem került, a hattiban és a hettitában, az ősforrásoknál a szó nem napistent, hanem napistennőt jelentett. Nem Zeuszt, hanem Hérát, és nem Ukkon apót, hanem Boldogasszonyt.”
E sarkos vélemény önmagáért beszél, de azért azt megjegyeznénk, hogy szerintünk elvileg lehetséges a hettita nyelv hatása a későbbi Kaukázus-környéki népek nyelveire.
Voigt Vilmos úgy ismertette 1997-es tanulmányában (A magyar ősvallás kérdése I.) az új elméletet, hogy nem olvasta Makkay tanulmányát:
„Amikor tehát, mondjuk V. V. Ivanov (e témakör világszerte legzseniálisabb szaktudósa!) a hatti (!) nyelvből említi az eš-tan ’napisten’ szót, és ezt a hettita Ištanu szóból származtatja, ezen kívül az oszét és kelet-kaukázusi *3ămsV.’isten; ég, felhő’, a ket eş „Isten”, kot êş ’isten, ég’ t’aη-caη ’derült nap’ (ahol is az összetett szó még utalhat a hatti szó összetett voltára) szavakkal veti össze, annak bizonyítékaként, hogy a legkorábbi anatóliai indoeurópai nyelvek szavainak megvan a folytatása a közelmúltig egyes kaukázusi és nyugat-szibériai nyelvekben – nos, ehhez ugyan szótörténetileg és történeti nyelvészetileg is társíthatnánk ugyan a magyar szót: ám éppen, ha igaz lenne az etimológia, akkor okozna nehézséget ennek etnogóniai és vallástörténeti értelmezése.”
Ez utóbbi vélemény, függetlenül attól, hogy igaz vagy sem, rávilágít a saját magunk építette szellemi elefántcsonttorony – jelen esetben az ortodox finnugor-elmélet – veszélyes voltára.

5. Meglepő módon a német Fessler 1815-ben megjelent könyvében (Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen 1. Die Ungern unter Herzogen und Königen aus Arpad’s Stamme. 1. Bd.) bukkant fel először az a vélemény, hogy az ’isten’ szavunk nem kölcsönszó. Kandra Kabos a következőket emelte ki a könyvből: „Fessler szerint „a magyar ős-kultusznak csak némi nyomát találjuk a kortársaknál és nyelvükben, és bizonyos, hogy az Isten, mely nem kölcsönzött szava a magyarnak, egy jóságos és egyedül álló istenségnek neve vala, mivel ők azt az anyaszentegyházba való belépés után is megtarták” stb.”
Ipolyi Arnold is egyetértett Fessler véleményével, azaz hogy az isten név nyelvünk saját és eredeti elnevezése, s hogy a szót már őslakunkban bírtuk, mivel nem mutatható ki a ’lény’ jelentése, s nem lehet következtetni belőle semmilyen tűz- és naptiszteletre sem. Ipolyi hosszasan fejtegette az ’isten’ szavunk jelentését, de a végeredmény egyáltalán nem lett meggyőző. Az első szótagban szerinte a metafizikai jelentéstartalmat (a létező levő, az egy, az ős, a mindenek előtti, s fölött levő névtelen lény) hordozó ’ez’ bújt meg, ami aztán iz-zé, isz-szé, majd végül is-sé változott. „A szó második tagjában: ten, a: t betű tehetne nehézséget, az ajánlkozó egyszerű en szóképző felvételére nézve, mint az, az: ez-en határozóbb mutatót képzi, tehát: ez-en, iz-en = hic istud, s ekkor végső szükségben euphonicusnak volna a: t vehető; de kéznél áll a ten v. den képző is mindjárt, névmutatóink: itten, ide = ez-ten, iz-ten, ez-de, iz-de, alakjában; egyébként is már feltűnő, hogy a felsorolt hason hangzású isten nevekben, mind a t betű, mind a tan ten szótag előjő, így a jizdan, jesthan, isheth, a kaldej lény: its; figyelmeztetek még végre általjában az i alaphanggal, az: ez helyett iz-zel előjövő határzó, mutató, bizonyító, állító, felkiáltó st. beszédrészeinkre, mint: ime, ihon (régibb iróinknál), itten, ide, igy, st. melyek a fenntebbiekkel együtt, amaz, ez, az, s ettől ismét o-val is képzet (ott, oda, st.) hason beszédrészek ellenében különösen a határozottabb bizonyosb állapotot fejezik ki. A szó képzése, az eredeti gyökbőli átmenet tehát történhetett ez–ten – iz-ten, iszten, isten.”
Miután az ’isten’ szavunk eredetére vonatkozó elméleteket röviden bemutatta, a Czuczor–Fogarasi szótár azt a kritikát fogalmazta meg, miszerint ezeknél a fejtegetéseknél „kevés vagy semmi figyelemmel nem valának éppen magára a magyar nyelvre. A magyarban régiesen is am. a mai ős, ten pedig vagy tön, vagy dön, s mély hangon: don ismeretes képzők, mint újdon, zordon, mely csak újabb időben rövidült zord-dá, s mely képzők különösebben főneveket is alkotnak, mint ösztön (= űz-tön), hajadon, gordon stb. Ezek után itélve ősdön v. régiesen: isden vagy isten, annyit tesz mint is-tevő v. ős-tevő, öszvébbhúzva is– v. ős-tő (,tő’ előtő szóban is am. tevő), és n toldalékkal (mint eleven), ős-tön, is-tön, is-ten; tehát jelentése: ősműködő vagy ősvaló, őslény, melynek ezek szerént akár tiszta magyarságát, akár találó jelentését, találóbbat, mint bármelyik a mondottak közől csak az elfogult tagadandja.”
Pedig azóta is tagadják, csakúgy mint a magyar nyelv lényegét, a gyököt, melynek kigyűjtésében és közkinccsé tételében a Czuczor–Fogarasi szótár elévülhetetlen szerepet játszott.
Varga Géza szerint a szóösszetétel első tagjában az ’ős’ szavunk régi alakját látja, míg az utótag „nem képző, hanem a jelző nélküli, eredeti istennév. (…) A ten kezdetben a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dong, zeng, peng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Istennévként szolgáló változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel stb.”
’Isten’ szavunk – melynek eredeti jelentése ’ős Ten, ős dörgő, ős tenyésző’ – szócsaládja tehát elég kiterjedt, ami nem meglepő, hiszen „a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak.”
Vajon Kandra Kabosnak van igaza, aki szerint ’isten’ szavunk magyarsága mellett fölhozott érvek sokkal gyöngébbek, mint a török-perzsa kölcsönzés mellett szólók, és ez esetben a legősibb magyar isten-fogalmat jelentő szó elveszett? Vagy éppen ellenkezőleg: abból az eurázsiai ősnyelvből való, melyből a magyar nyelv is reánk maradt? Esetleg minden fentiekben vázolt elméletben ott van valamilyen szinten az igazság magva? Netán Pálfy Károlynak van igaza? Ez az elfelejtett szerző ugyanis az 1941-ben megjelent A magyar nemzet ősvallása című könyvében a következőket írta:
„A nyelvészek eltévedtek, mert először is Ipolyi tanácsára „ignorálták” a sémi nyelvet, azután pedig a török és finn-ugor nyelvek felhasználásánál is hamis feltevésből indultak ki. A török-tatár és finn-ugor népek u. i. több mint tízezer esztendővel ezelőtt mongol és árja keveredésből jöttek létre, amikor vér és nyelv tekintetében egységgé alakultak. A mongol és árja szótövek tehát a török-tatár és finn-ugor nyelvekben nem kölcsön-, hanem ősszavak, amelyekből nem lehet következtetni sem későbbi szomszédságra, sem hódításra, vagy hódolásra, mint ezek a nyelvészek teszik, amikor az ilyen feltevésekbe úgy belebonyolódnak és belekötődnek, mint a selyemhernyó a maga gubójába.”
A válasz ott van a Tisztelt Olvasó elméjében…

III. EGYISTENHÍVŐK (MONOTEISTÁK) VAGY TÖBBISTENHÍVŐK (PILITEISTÁK) VOLTAK-E ŐSEINK?

Mivel a cikk célja, hogy a ‘Magyarok Istene’ kifejezés megannyi aspektusát bemutassa, mindenképpen választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy a nyugati kereszténység felvétele előtti magyarság vajon az egy Istenben, vagy több istenben hitt? Bemutatjuk a kevésbé ismert Damasek-kérdést, valamint az Ármány kapcsán tisztázzuk a „hamis dualizmus” fogalmát. E rész végén pedig igyekszünk megvilágítani az „egy és a sok”, azaz Isten és az isteni aspektusok problémakörét.
A kérdéshez hozzászóló tudósok (teológusok, történészek, nyelvészek, etnográfusok stb.) túlnyomó többsége azon a véleményen volt és van ma is, hogy a már a történelem színpadára lépett magyarok (azaz amióta vannak rólunk vagy őseinkről szóló források) nem voltak bálványimádók, vagy valamilyen természetkultusz hívei; s ugyan tisztelték a természeti erőket is, de már a legkorábbi időkben egyistenhitűek voltak. E nézetüket jellemzően a bizánci történetíró, Theophülaktosz Szimokattész szövegére alapozták:
„A türkök rendkívüli tiszteletben részesítik a tüzet, tisztelik a levegőt és a vizet is, a földet pedig himnuszokban dicsérik. Ám imádni csak az Ég és Föld teremtőjét imádják, s csak őt nevezik istennek. Ennek lovakat, szarvasmarhákat és bárányokat áldoznak saját papjaik, akikről úgy vélik, hogy a jövőt is képesek előre megmondani.”
Egyesek Béla király névtelen jegyzőjét, azaz Anonymust is idézték véleményük alátámasztására: „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: (…).”
Megjegyezendő, hogy a Gesta Hungarorum tudós szerzője nem kortárs volt, azaz szövege csak másodlagos forrás (csakúgy, mint a többi magyar krónika), ráadásul a műben tetten érhető a régi és az új világ összeegyeztetésének szándéka.
Ám nem kell megijednünk, nem csak ennyi forrás tanúskodik őseink hitéről és vallási szokásairól. Az antik és kora középkori írók szerencsére érdemesnek tartották megörökíteni a szkíták, a hunok és az avarok szokásait is, kiknek birodalmában éltek a magyarság ősei is. Emellett arab, szír és perzsa szerzők is írtak a 9–10. századi magyarokról. Nézzünk ezek közül néhányat!
Hérodotosz a következő szöveget adta a perzsa Dareiosz ellen harcoló szkíta király szájába: „Uramnak pedig csupán Zeuszt ismerem el, akitől származom, s Hesztiát, a szküthák királynőjét, más uram nekem nincsen.” Zeuszon az Istent kell érteni, míg Hesztia alighanem a Földanya vagy a Boldogasszony megfelelője.
Strabón szerint a massageták „Csak a napot tartják istenüknek, s ennek lovat áldoznak.”
Curtius Rufus a makedón Nagy Sándor ellen küzdő szkíták követének szájába adta a következő sort: „Egyik kezeddel Keletet markolnád, a másikkal Nyugatot, s ha e területet mind átfogtad volna, arra lennél kíváncsi, hol rejtőzik a ragyogó, hatalmas istenség.”
Szent Jeromos 403 körül írta, hogy „Armenia lerakta tegezét, a hunok zsoltárokat tanulnak, Scythia hidegét a hit melege hevíti, a geták aranysárga és szőke serege templom-sátrat hordoz magával, és mivel ugyanazt a hitet vallják, ezért ellenünk talán egyenlő csatasorban harcolnak.”
Orosius 418-ban arról emlékezik, hogy „azonban, ha csak amiatt rohanták le a barbárok a római területeket, hogy széltében keleten és nyugaton Krisztus egyháza hunokkal, suebekkel, vandálokkal és burgundokkal és a hívők különféle számtalan népével teljen meg, dícsérendőnek és magasztalandónak látszik Isten könyörületessége, mivel, bár a mi megingásunk révén, ilyen nagy népek ismerték fel az igazságot, amelyet ezen alkalom nélkül soha nem tudtak volna megtalálni.”
A korabeli források szerint a keresztény hittérítők a 6. század első felében már hun nyelvre is lefordították a Bibliát, ami azt jelenti, hogy hunok közül sokan keresztények voltak.
Menander Protector így írt Baján avar kagán esküjéről: „Ő azonban kivonta kardját, s avar szokás szerint megesküdött: átkot mondott saját magára és az egész avar népre, ha a rómaiak ellen mesterkedve tervezné a Száva-híd építését. Kardtól vesszen el akkor maga és az avarok egész törzse, a magasságos ég és az égben lakó isten küldjön le tüzet reájuk, körös-körül hegyek és erdők zuhanjanak rájuk és a Száva folyó föléjük áradva borítsa el őket.”
Ibn Fadlán (Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról): „Az égben található Úr a legnagyobb”. „Ha a villám belecsap egy sátorba, akkor nem mennek közel hozzá, úgy hagyják ott, ahogy van, minden bennelévővel: emberrel, javakkal és minden mással, amíg csak az idő el nem emészti, s azt mondják: „Olyan sátor ez, amelyet (az isten) haragvása sújtott”.”
Az egyistenben való hit melletti forrásidézetekből egyelőre elég lesz ennyi is, s most adjuk át a szót a másik, lényegesen kisebb tábornak.
A Szent István előtti magyarság egyistenhitét elutasító tudósok a következő forrásokban látják a maguk igazát:
Thietmár salzburgi érsek így írt Gézáról: „Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte. Ez a mindenható Istennek, de [más] istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.”
A Dzsajháni-hagyomány alapján Ibn Ruszta és Gardézi, valamint Ibn Dasta is azt írta, hogy: „A magyarok tűzimádók.”
Szent László első törvénykönyvének 22. fejezete tiltja a „pogány módra történő áldozást”: „Aki pogány módra kutak mellett áldoz, avagy fának és forrásnak és kőnek ajándokot ajánl, akárki legyen, egy ökörrel bünhödjék érte.”
Barna Ferdinánd az 1881-ben megjelent, s nem túl szerencsés címet viselő Ősvallásunk főisteneiben azt próbálta bizonygatni az istenes mondások ’öreg’ és ’nagy’ jelzőivel, hogy a pogány magyaroknak a finn mitológia öreg istenéhez, azaz Ukkóhoz hasonló főistenünk volt (azaz egy, nem úgy, mint a címben!).
Kandra Kabos A magyar ősvallás többisten-hivése című, 1894-ben megjelent tanulmányában azt írta, hogy „Minden nyomok és jelek oda mutatnak, hogy a magyar ősvallás csakugyan természettiszteletben állott. Úgy ám, de ha ezt ténynek vesszük, amint kell vennünk: akkor Teofilaktosz haszontalan akarja velünk elhitetni, hogy csak azt imádták s Istennek csak azt nevezték, ki az eget és földet alkotta. Monotheismust és természetkultuszt egymástól áthidalhatatlan távolság választja el. A természettisztelet sajátlag természet-imádás levén, a mythologiák bizonysága szerint az egyistenhivés lehetségét egészen kizárja.”
Természetesen nem zárja ki, s hogy mennyire nincs igaza a Csengery Antal-féle pozitivista hatás alá került Kandra Kabosnak, arról a fejezet utolsó része tanúskodik. Az pedig irreleváns, hogy egy kortárs német egyházi személy, aki nem ismeri a magyar szokásokat és még ellenséges érzelmeket is táplál velünk szemben, miként látja az erős „pogány” szomszéd uralkodójának vallási szokásait. Géza hódolatának tárgya – vagy inkább személye – nagy valószínűséggel a ‘Magyarok Istene’ lehetett.
Réthei Prikkel Marián 1906-os tanulmányában (Magyarok istene. Isten nyila) megpróbálta a két tábor véleményét közös nevezőre hozni, de ez értelemszerűen nem sikerült, amiről e zavaros és értelmetlen szöveg is tanúskodik:
„Azon eredmény alapján, melyet ősvallásunkról eddig főleg a nyelvészet segítségével kiderítettünk, annyit határozottan állíthatunk, hogy eleink nem voltak igazában egy istent imádók, amint krónikásaink akarják bizonyítani; de nem is voltak szoros értelemben vett polytheisták. Nagyon valószínű, hogy nem voltak egy fő isteni lénynek ismerete nélkül, de hogy ennek eszméje olyannyira kidomborodott volna hitükben, mint amennyire rég: történetíróink s részben még a korunkbeliek is feltüntetni igyekeznek, semmiesetre sem fogadhatjuk el. Kétségtelen, hogy imádtak, tiszteltek megszemélyesített természeti jelenségeket, valamint különféle szellemeket, geniusokat is. Voltak bálványaik is.”
A forrásszövegek tanúskodása mellett Fessler szerint maga az ’isten’ szónak az anyaszentegyházba való belépés utáni megtartása is azt bizonyítja, hogy a korabeli magyarság egy jóságos és egyedül álló istenséget tisztelt. Ezt – azaz hogy őseink nem többistenhívők voltak – erősíti meg az is, hogy nem maradtak fent ősi magyar istennevek. Erre többen is megjegyeznék, hogy akkor micsoda, kicsoda Ármány és Damasek? Mindjárt megtudjuk. (Haddúrral – mint a Magyarok Istenének egyik nevesített tulajdonsága, funciója – a következő fejezetben foglalkozunk).
Az ’ármány’ szavunk eredetét illetően egyetérthetünk a Pallas nagy lexikona címszavában foglaltakkal, miszerint az a nyelvújítás koránál aligha régebbi (Kertész Manó szerint 1816-os az első fennmaradt említése), az ’ármányos’ szóból gyökelvonással keletkezett, s népszerűvé válását főleg Vörösmarty Mihály 1825-ös hazafias eposza, a Zalán futásában játszott – Hadúr ellenfele, Ármány – szerepével magyarázhatjuk. Magyarán szó sincs arról, mint ahogy sok helyen olvasni – hiszen a köztudatban tévesen ez rögzült meg –, azaz Ármány = Ahrimán (vagy Angra Mainju). Ahrimán a perzsa vallás démonikus elvének megszemélyesítője, a Gonosz Szelleme, ám helytelen vallási dualizmusról beszélni, ha azon azt értjük, hogy két azonos erejű és hatású elv létezik, mivel Ahrimán nem egyenlő Ahura Mazdával (vagy Ormuzddal), a Szent Szellemmel (Istennel), hanem annak teremtménye (kiáradása, a romlott anyag szelleme), aki végül elbukik.
Ettől függetlenül az ’ármányos’ kifejezésnek mégis lehet köze Ahrimánhoz: ahrimáni = gonosz, fondorkodó, alattomos, lator, rabló; Kiss Bálint (Magyar régiségek, 1839.) meghatározása alapján: „a setétség fejedelmével tartó vagy azt követő álnok, kártékony ember”.
Emellett az idők során számos magyarázat született az ’ármányos’ eredetére vonatkozóan (származtatták pl. az armenus = örmény és a szkíta arimaszp népnévből, a haramiából és az ariánusok nevéből is), ám ezek kevésbé voltak hihetők, így hamar elfelejtődtek.
Ám Kertész Manó 1907-es tanulmánya nyomán egy új és a tudományos körökben hamar tért hódító – amúgy téves – megfejtés kezdett elterjedni. Kertész végkövetkeztetése szerint az „ármányos a 17. században Otrokocsi tanúságtétele szerint parasztot jelentett és a vele tökéletesen egyértelmű német armannak olyan módon való átvétele, mint amilyen a mészáros a szláv mesár-ból, a furmányos a német Fahrmann-ból. A szónak, mivel alkalmasint az ellenséges német katonaság útján terjedt el, már az átvétel alkalmával volt valami megbélyegző mellékértelme (’huncut paraszt’) és így a későbbi ’praedo, latro, nequam’ jelentést könnyen megérthetjük.”
Tolnai Vilmos némi iróniával jegyezte meg 1923-ban a Napkelet hasábjain, hogy az Ármánynak (valójában ’ármányos’-nak) négy évszázad alatt nem megvetendő a pályafutása, hiszen „huncut paraszt”-ból „Rémisten, gonoszoknak kútfeje” lett.
Kertész Manó okfejtésében már azt sem értjük, hogy miért kellene átvenni a németből régóta és a korabeli forrásokban is gyakran használt szavaink helyett egy ugyanolyan jelentésűt (az armann = paraszt, jobbágy, szegény ember), s azt magyarítani? A kérdés költői, de szerencsére Fehértói Katalin 1971-es cikkében megcáfolta a század eleje óta sajnálatos módon meggyökeresedett és néha még most is előforduló német eredet-magyarázatot. A bőséges forrásadatokkal alátámasztott bizonyítás Fehértói így összegzett:
„Két ellentétes „előjelű” embercsoport állt tehát egymással szemben a XVII. században. Egyfelől a zsákmányoló, kóborló, rabló katonák, kiket a nép zsákmányosok-nak csúfolt, másfelől az ellenük fellépő ármások, az őket üldöző parasztvármegye fegyveresei, hadnagyai, tisztjei, akiket viszont a katonák csúfoltak ármányos-oknak. A hivatalos jelentésű ármás-ból a zsákmányos analógiájára alakulhatott ki a pejoratív árnyalatú ármányos.” A szerző szerint az ármányosnak – ami sosem jelentett tolvajt, latort – ma talán a zsaru, fejvadász lenne a hangulati megfelelője.
Az egyik vallomásban ez is szerepel: „te ármányos, eördög atta lelkű”, azaz a fentiek mellett az ahrimáni tulajdonságok is tetten érhetőek.
Térjünk most rá Damasek istenre!
„Végül pedig semmiféle hitelt nem érdemel, amit a magyarok Damasek nevű istenéről mond Székely István Világkrónika című munkájában. Heltai Gáspár újraélesztette ezt a mesét Damasekről, a magyarok egykori istenéről – forrása, miként köztudott, Székely István volt. De kérdem, ki hallott bármit is erről a nevetséges Damasek istenről, ilyet nem ismer a régiségtudomány! – írta Cornides Dániel a régi magyarok vallásáról szóló értekezésében (Commentatio de religione veterum Hungarorum, 1791.).
Valóban nem hallott és írt korábban Damasek istenről senki, sem magyar, sem külföldi szerző; s a magyar néphagyomány sem tud semmit se a kérdésről. Akkor hát hogyan bukkant fel Damasek a semmiből és mi a háttere mindennek?
A ’Damasek’ név valóban bencédi Székely István 1559-ben megjelent munkájában (Krónika ez világnak jeles dolgairól) bukkant fel először a 888-as év eseményeinél: „Magiaroc ez eztendőbe esmet ki indulanac Scithiabol, kiket keet dolog indita fel. Elsó, á Chabanac az Atila fianac testamentoma, á ki innet oda ment vala, ki mikoron meg hala á Damasec istenre kiszelitte őkőt hog ha meg sokasodnanac, esmet é Pánonianac főldet el foglalnac, es boszut allalanac az ő attianac az Atilanac ellensigiről.” Kicsit érthetőbben Heltai Gáspár híres történeti művében (Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575.): „Mert midőn Csaba igen megvénhedett vólna, minek utána Pannóniából hazament vala, és immáron halálos ágyában vólna, hozzá hívatá a fő népeket a magyarok közzül, és kényszeríté őket az ő istenekre, Damasekre, etc., hogy bosszút akarnának állani az ő jobb attyoknak, az Atila hercegnek ellenségin.”
Az idők során háromféle típusú magyarázat született a ’Damasek’ név eredetére vonatkozóan. Az első személynevekből (a szkíta Thamimasadas/Thamimasedes, a gót Taunases és a hun Dengezik/Dengizik), a második Damaszkusz város nevéből próbálta meg értelmezni az „ősmagyar” istennevet, míg a harmadik szerint egyszerű elírásról van szó.
Ha egyetértünk Kállay Ferenccel abban, hogy az „oly gondos iró, milyen Székely István volt, e hagyományt magától nem költhette” – értve ez alatt a szkíta–hun királynevek magyaros átírását –, akkor igazából csak Sebestyén Gyula 1896-ban publikált megfejtése jöhet szóba. Az Ethnographiában megjelent cikk (Damasek istenről) lényege a következő. Székely István egyik forrásában, Bonfini eredeti szövegében Emese álma és Álmos születését leíró szövegben az szerepel, hogy „Damas ex Bora”. A „hallatlanul korrumpált szövegben a böngésző szeme Nembroth [Nimród] harmadik szkitha szomszédján, Damason akadt meg, melyet nagyon könnyen érthető paleográfiai hibából a rá következő kötszóval összefolyatva Damasexnek, illetve még romlottabb formájában Damasecnek olvasott. A középkori s a belőle származó XVI. századi kurziv írás az ex és ec szócskákat csak igen kevés eltéréssel különbözteti meg.” Sebestyén szerint a feltételezett paleográfiai hiba csak az esetben volna valószínűtlen, ha a „Damasek név első tulajdonosa nemcsak a «Damas ex» szövegrészecskét, hanem vele együtt az egész lajstromot is földolgozta volna. Mert ebben az esetben az ex hibás olvasását okvetlen ki tudta volna köszörülni a többivel.” Ám ez jelen esetben kizárt, mert Székely István a nemzetiségi lajstromot nem Bonfini, hanem „Thuróczi szerint közli, amit semmi esetre sem tett volna meg, ha ugyanezt az előnyben részesített ismeretlen poétánál csak valamelyest is eltérő változatban megtalálja.”
A Damasek = Damaszkusz megfejtést már 1839-ben Kiss Bálint is felvetette, de Kállay Ferenc írt először meggyőzőbbnek tűnő bizonyítást, aki szerint Székelynél egy elfeledett hagyomány ilyetén megemlítéséről van szó. „Damasek a syriai Damask város neve, hová az islam hitű magyar ismaeliták kereskedés és tanulás végett kijártak, könnyen megeshetett hát, hogy a magyarok ezen más hitű felekezetjeiknek istenét Damaseknek hivták a kalifák egykori fővárosáról”. Elmélete megerősítéséül Kállay magyar családnevet (Kulifai = Kalifa) és földrajzi helyeket (Dámos, Dámotz, Dömös, Dömsöd, Dömölk, Dömefölde, Damasa) is felsorolt, valamint megemlítette, hogy Damaszkuszt magyarul Dömötz-nek is nevezték.
A kérdéssel még Révész Imre foglakozott, aki nem tartotta meggyőzőnek Sebestyén Gyula és Nagy Géza megfejtését, s 1953-as cikkében Kállay Ferencre történő utalás nélkül a Damaszkusz-vonalat fűzte tovább. Szerinte egy bibliai párhuzamról van szó:
„A Magyarország területéről kiűzött hunok sorsában Benczédi Székely és prédikátortársai – a kor irodalmából egyébként is jól ismert analógia alapján – ezen a bibliai vonalon valamiféle hasonlóságot fedezhettek föl s ezért képzelhettek olyasmit, hogy a hazátlanná vált hun-szittya-magyar ősöknek a száműzetésben egy pogány „damaskusi” istenséget kellett imádniok. Nép, ország, város megszemélyesítése, géniusz, istenség gyanánt felfogása a bibliai és nem bibliai antikban köztudomásúlag egyaránt megszokott.”
Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy Damasek nevű ősmagyar isten sosem létezett, s tárgyunk szempontjából ez a lényeges.
Fentebb ígértük Kandra Kabos Theophülaktosz-kritikája apropóján („Monotheismust és természetkultuszt egymástól áthidalhatatlan távolság választja el.”), hogy később még foglalkozunk e fontos problémával. Sajnos a manapság is igen elterjedt ateista-materialista alapú, a természettudományokból kiinduló pozitivista világnézet, melynek középpontjában – szinte dogmatikus módon – a „fejlődés” elve áll, ami az emberi lét értelmét, célját tekintve az anyagi jólét kiteljesedését jelenti. Ez persze önmagában nézve nem elvetendő, hiszen az anyagi világban élünk, a sokszor áldott vagy átkozott matéria is az életünk szerves részét képezi függetlenül attól, hogy valójában lelki-szellemi lények vagyunk. A 19. század közepe táján megszülető pozitivista világszemlélet – mivel nézőpontja egyéb filozófiába, -izmusokba is beépült – azonban erőteljesen rányomta bélyegét egész életünkre, köztük a tudományra és ezen belül a vallástörténetre is, s az idők során számos tévképzetet emelt a köztudatba. Ennek eklatáns példája Kandra Kabos véleménye is, akire Csengery Antal munkássága is hatott, jelesül a Tanúlmányok a magyarok ősvallásáról című, 1870-ben megjelent, a témát összegző munkája. Csengery pozitivista felfogásában a vallás időbeni „fejlődése”, mondhatni lépcsőfokai, amiken a népek átmennek a következő: nyers természetimádás, fetisizmus, samanizmus, politeizmus, monoteizmus. Kandra Kabos munkájában a kortárs tudománytörténészre, Czógler Alajosra is hivatkozott, aki – mint fordító – a következőket írta Jean Charles Houzeau A csillagászat történelmi jellemvonásai című, 1889-ben megjelent munka egyik lábjegyzetében:
„Az eddigi fejtegetések meggyőzőleg igazolván, hogy valamely nép csak akkor jutott az asztrolátria [csillagimádás] korszakába, midőn az értelmi fejlődésnek bizonyos fokát elérte: bízvást mondhatjuk, hogy a magyarok nemcsak a honfoglalás idején, hanem már Európába való vándorlásuk korszakában is, az értelmi fejlettségnek egy bizonyos, mondjuk harmadik fokán állottak, ha a szerző felfogásával egyetértőleg első foknak a földi tárgyak tiszteletét, második foknak a légköri jelenségek tiszteletét vesszük. (…) És evvel is elegendőképpen meg volna magyarázva az a viszonylagos könnyűség, mellyel a kereszténység behozatala járt.”
Úgy hisszük, hogy ehhez a „tudományos” levezetéshez nem kell külön kommentár.
Most nem térünk ki arra, hogy már az ismert történelem során is különböző szintű kultúrák születtek és tűntek el, azaz a civilizációs szint önmagában is igen hullámzó jelenség, mindig függ a körülményektől. Csakúgy, mint a vallás, hiszen az isteni tanítás mindig idő, hely és az akkor ott élő emberek életkörülményeit figyelembe véve nyilvánul meg, ezért is van számtalan vallási út, vallási folyamat. Ebből következik, hogy az emberek Isten-képe és istentisztelete is különböző.
Érdekes, hogy leginkább a papi hivatást is űző tudósok voltak fogékonyak a probléma megértésére. Domanovszky Sándortól tudjuk, hogy Hetényi János magyar mitológiáról szóló kéziratában azt írta a magyarok bálványimádása ellenében, hogy valójában közvetett istentiszteletről van szó, s „pl. a napban tisztelték magát a fölényt, tűzben a tűzalkotót, földben a föld alakítóját.”
Ipolyi Arnold klasszikus munkájában szépen végigfejti a gondolatot:
„A természeterők szemlélése, azok hatalma, befolyása, mindenkor különös hatást gyakorol az emberre; annak úgynevezett elemei, ezen mindenegyéb alakítást, teremtést látszólag megelőző ősanyagok, melyek mindent áthatnak, mindenütt környeznek, s mégis a végtelen s láthatatlanban, hová a vizsgálat fel nem ér, enyésznek el, a mély érzés és tisztelet bizonyos nemével töltik el a bennök és belőlök élődő lényt. Annál inkább az emberiség gyermeki őskorában, midőn az, az összefüggő mindenség főlétoka eredeti eszméjét is, melyben mintegy harmonicus egészben annak ismeretét birta, elveszté, és csupán csak a természet nyilatkozó erei maradtak fenn érzékei és eszmélete számára, természetes volt, hogy egyenest ezekhez fordult, s még sokáig bennük, az okozatban kereste az okozót, a teremtettben, mint sz. Pál mondja, a teremtőt. Bennük vélte feltalálni a főlény, nem ugyan hasonlatosságát, mert ez előtte csak az emberi lehet, honnét ezen istenített természeterők, mint általában, az istenség emberi személyesítései, de különös természete, tehetsége nyilatkozatát. A tűz ezen éltető világosság s hőségi ragyogó fényelem, legtalálóbb jelképeül vétetett fel; a lég, szellő, fuvallat az ő mozdulata, közelítése, megjelenése módjává lett; a víz és föld minden theo- és cosmogoniai alakulások ősanyagául tekintetett. Ezzel egyszersmind megvan mondva, miben állott s mi volt, a természettisztelet alapja és lényege (…). Tévednek azért véleményem szerint mind azon mythologok, kik a természettisztelet alatt csupán értelem nélküli, durva fetisféle hitnézeteket akarnak érteni, vagy pedig azt igen is mellékesnek állítva, mint amelyet csupán szükségük, használatuk s a velük élés szokása szentelt volna meg (p. a tüzet világa, melege; vizet, leget, földet minden életviszonyban elkerülhetlen szüksége st.), s ezen természettisztelettől elválólag, véle összefüggetlenül, kivüle, sőt föléje s elébe polytheisticus alak s képzeteket emelnek; holott világosan kimutatható, hogy ezen polytheisticai alakok, ha nem is mindig, úgy nagyobbára mégis ezen elemek personificatioi, mivel bár gyakran más tulajdonságok képe s értelme is elvegyült, s idő, rajongó képzet s elévülés által, ez eredeti értelem s alakból sok elenyészett, de legkitűnőbb vonásuk még gyakran csupán csak ezekből magyarázható. Innét a tünemény is, hogy midőn az óvallások enyésztével a sokistenségi hitképzet rég elmúlt, eredeti alapjuk, a természetelem cultus még sokáig fennmaradt, és maig számos előítélet és babonás szokásban fennvan.”
Kállay Ferenc szerint is tévedtek azok a korabeli keresztény papok, akik Szent László törvényeit írták, hiszen „a fák, vizek mellett s hegyeken végbe vitt áldozatokból külsőleg itélve nem csak azt hivék, hogy mindenütt más meg más istent tiszteltek, hanem azt is következteték, hogy magok ez anyagi tárgyak is isteneknek tekintetnek-e, pedig nem áll, mert, mint ma vannak templomok, hol az isteni tisztelet végbe megy, igy voltak hajdan is bizonyos szentelt helyek arra a célra kiválasztva, hol az áldozatokat végbe vitték, melyek mint a chinai császár 1710. kelt nyilvános jelentése tudatja az égnek felmutattattak, de nem magát az éget illették, hanem az ég fő urát, világ teremtőjét, a mindent tudót, és látót, a láthatatlan fő lényt.”
Igaza lehet Marczali Henriknek is: „Még napjainkban is, midőn a nagy monotheisticus és dogmaticus vallásokat uralja az emberiség, minden egyes ember, minden egyes nép a maga szellemére, a maga egyénisége szerint alkotja meg istenségét. Mennyivel inkább kellett ennek meglennie azon korban, midőn a vallás egy volt a nemzettel és családdal, midőn a közös isteni tisztelet csak úgy elválasztotta más néptől, mint a nyelv.”
Isten úgy mutatkozik meg nekünk, ahogy mi hiszünk Benne, képletesen szólva: amennyire a por el van törülve a tükörről. Ha nem egyénben, hanem csoportban, jelen esetben népben gondolkodunk, akkor jogosnak tűnik az a vélemény, hogy az isten-kép a néplélek függvénye.

IV. A ’MAGYAROK ISTENE’ SZEREPKÖREI

Ebben a fejezetben arra a kérdésre igyekszünk választ adni, hogy milyen szerepkörben használatos a ’Magyarok Istene’ kifejezés, azaz hogy mi kötődik hozzá és milyen funkcióban használatos. Szó lesz még a nemzeti hagyomány megteremtésében játszott szerepéről, s az elmúlt két évszázad társadalmi-szellemi közegével fennálló kapcsolatáról, valamint tárgyaljuk a ’Hadúr’ kérdését is.
Áldja meg a Magyarok Istene! Őrizze meg a Magyarok Istene! Óvjon a Magyarok Istene! Segítse a Magyarok Istene! Megemlegeted te még a magyarok Istenét! Megemlegettetem veled a magyarok Istenét! Megtanítalak a magyarok Istenére! Nem rövidült keze a magyarok istenének. Él még a magyarok Istene.
Nem véletlenül írtuk le ismét a cikk elején szereplő, s a ’Magyarok Istené’-vel kapcsolatos szólásokat, mondásokat, mivel a figyelmes újraolvasás után nagyjából össze is tudjuk szedni azokat a funkciókat, tulajdonságokat, melyekben vizsgált kifejezésünk megmutatkozik. Ezek a funkciók vagy szerepkörök jellemzően a következők: nemzetvédő, áldó, óvó, segítő, minket és az ellenséget is büntető. Ha mindezekhez hozzávesszük a híresebb versekben, dalokban, költeményekben stb. szereplő részeket (pl. Rákóczi induló, Dugonics András: Etelka, Batsányi János: Tekintetes nemes Abaúj vármegye örömünnepére, az Erdélyi János gyűjtötte „Áldom nagy nevedet, magyarok istene” kezdetű népdal, Petőfi Sándor: A Magyarok Istene, Huszár Miatyánk, Arany László: A hunok harca, Babits Mihály: A Magyarok Istenéhez), akkor egyrészt megerősítést nyerünk a fentiekhez; másrészt még kipótolhatjuk három új szerepkörrel: a nemzetvezető, a hitvédő és a teremtő szerepkörével.
Grandpierre K. Endre könyvében (A magyarok istenének elrablása avagy a magyar faj nagy elárultatása, 1993.) így foglalta össze a ’Magyarok Istene’ legfőbb jellemzőit:
„a) védistenség volt, a magyarok védelmezője, segítője
b) minden magyaré volt, egyformán kedvelve, védve és szeretve mindegyiket
c) a magyarságot a haza – az őshaza, az ősszülőföld – mindenekfelett való szeretetére és szolgálatára ösztökélte
d) a magyarságot háborúban és békében egyaránt oltalmazta és gyámolította, a magyar hadak élén járt, a késlekedőket és a vonakodókat megintette, figyelmeztető csapásival ösztökélte, a bátrakat védte és helytállásra, megfontolásra ösztönözte, győzelemre vezette
e) éltető erőt öntött az egész magyarságba és életüket napfényessé, hivatásban gazdaggá, tartalmassá tette.”
A ’Magyarok Istené’-hez kapcsolódó szerepkörök természetesen nem mindig voltak jelen azonos hangsúllyal a közbeszédben. Ugyan egyes funkciók jelenléte mindig megfigyelhető a forrásokban, míg másoknak a felbukkanása, a gyakori használata elsősorban a magyarság lelki-szellemi állapotának a függvénye, amit nagyban befolyásul az ország aktuális politikai-hatalmi-gazdasági helyzete. Magyarán más funkción van a hangsúly a reformkorban, 1848–1849-ben, az önkényuralom idején, a dualizmus korában vagy az első világháború pusztító évei alatt.
Ipolyi Arnold a ’Magyarok Istene’ kifejezés használatának elterjedését a 18. század azon szakaszába tette, „midőn nemzetiségünk az idegen szokások, élet és nyelv elharapódzása által veszélyeztetve érzé létét. E korból valók legalább többnyire, azon keserű gúnyérzettel vegyült, azért is inkább kor- mint népdalok, melyekben a magyarok istenének átka szóratik azok ellen, kik a nemzeti érzetet sértve, a külső szokások utánzói: ezen alaphang vonúl mindnyáján keresztűl, majd keseregve, majd buzdítva, majd kárhoztatva”. Ipolyi óvatosan tette fel a kérdést, hogy – mivel nem talált adatokat „sem az idegen járom alatti szenvedés, sem a belső szakadások gyászos korából” – „a sértett nemzeti érzet lett volna tehát legerősebb ébresztője!?”
Lehet, hogy ez is belejátszott, de valószínűleg másról is szó van, elég ha csak a reformkori szellemi pezsgésre, a nemzeti hagyományokhoz való visszatérésre, illetve ezzel kapcsolatban a népi-nemzeti mitológia megteremtésére gondolunk. S. Varga Pál szerint (A gondviseléshittől a vitalizmusig. A magyar líra világképének alakulása a XIX. század második felében) Kölcsey nem „kevesebbet állít itt, mint hogy világ csak nyelvileg rögzített hagyomány által állítható föl, hogy csak az a nép lát maga körül teljes univerzumot, amelynek nyelve, nemzeti hagyománya őrzi a világ s a nép keletkezésének közös, homályba vesző „emlékét”, amely tehát úgy érzi, hogy a világ az ő nyelvét beszéli. Ezért kell a vallásnak nemzeti vallásnak lennie”. Kölcsey azon a véleményen volt, hogy „a nemzeti hagyomány szerves gyökerei nélkül nem állítható föl világ; az olyan nemzet költészetének, melynek nyelve nem hordozza sajátként és problámátlanul az univerzum eleve-adottságát, nem lehet világképe”. E világkép – lényegében magyar lelkialkat – alapjává vált, vagy válni látszott a ’Magyarok Istene’ is, s lett része többek között ’Ármány’ és ’Hadúr’ is.
A ’Magyarok Istene’ ugyan büntetett, ha kellett (a bűneink, a forradalom vagy a széthúzás miatt), s megóv minket az ellenségeinktől; a magyarság kultúrmissziója, küldetése, célja mégis a távoli homályba veszett, aminek oka az 1860-as évektől egyre erősödő általános értékválság és a deszakralizálódási folyamat mellett S. Varga Pál szerint elsősorban a nemzeti hagyomány megteremtésében, megőrzésében és továbbvivésében központi szerepet játszó csoportok sikertelen polgárosodása, magyarán általában a féloldalas magyar polgárosodási folyamatban keresendő. A polgári értéktudatot és a régi, tradicionális világot alkotó nemzeti hagyományt nem sikerült összeegyeztetni. A dualizmus korában hiába csengtek-bongtak „a földi mennyországot jövendölő ódák, a magyarok istenéhez szóló himnuszok, de csak a lelkek üressége visszhangzott bennük, s „a végzet tengelye harsogott tovább”: a valóságosnak kikiáltott világhorizont mögött egyre gyűltek az értelmezésből kirekesztett mozzanatok.”
Gerő András tanulmányát (A második parancsolat és a magyarok istene) három megállapítással összegzi: „Először: a múlt századi polgárosodás belső igénye hívta elő a ‘Magyarok Istene’ megteremtésének szándékát. Másodszor: akkor a magyarok istene a polgári értelemben vett nemzettel vált azonossá, vagy legalábbis a nemzet lett központi rendező elve. Harmadszor: a XX. századra – főként a nemzeti és állami veszélyeztetettség érzésének okán – lényegi belső megújulás nélkül a nemzet–ország–haza–Isten együttesében értelmezve a fogalmi kör a maga teljes szakralizálódásában továbböröklődött.”
Gerő erősen leegyszerűsített és hamis fejlődéstörténetével nem tudunk egyetérteni, hiszen a ’Magyarok Istene’ fogalma a tradicionális magyar nacionalizmus talaján állt. Szilágyi Mártonhoz (Horvát István és Ferenczy János levelezése) hasonlóan mi is úgy látjuk, hogy a ’Magyarok Istene’ kifejezés és a szakralizált nyelv- és nemzetfogalom között szerves összefüggés van, s ebben az olvasatban „nem az Isten-képzet leszűkítését vagy az isteni érvényesség korlátozását jelenti végső soron – noha teológiai képtelensége miatt így is értelmezhető lenne –, hanem egy nemzetfogalom hatókörének kiterjesztését.”
A ’Magyarok Istene’ a két világháború között is megőrizte aktualitását, hiszen a trianoni katasztrófa okozta társadalmi-szellemi közegben a magyarság majdani egyesítését illetően fontos lelki-segítő szerepet játszott. Igaza lehet Turbucz Dávidnak (A Horthy-kultusz kezdetei), hogy ebben kiemelkedő szerepe volt Horthy Miklósnak, akit hívei szerint a ‘Magyarok Istene’ küldött, hogy a „keresztre feszített Magyarországot megváltsa”. „Horthynak a megtépázott nemzeti nagyság helyreállítását célzó tevékenységéhez hozzátették a ‘Magyarok Istene’ motívumot, s így a kultusz isteni akaratként állította be a fővezér tevékenységét.”
A Turbucz által kicsit túldimenzionált Horthy-kultuszon kívül a turanizmus eszméjét valló kiadványok, előadások is jelentősen népszerűsítették a ’Magyarok Istené’-t.
A második világháború utáni államszocialista rendszerben – mint megannyi „feudális, klerikális és rekciós csökevénynek” – nem volt helye a ’Magyarok Istené’-nek. Pontosabban időnként egy-egy finnugrista szaktanulmányban felbukkant, de ez a ’Magyarok Istene’ nem az a ’Magyarok Istene’ volt. Példaként elég, ha csak Róheim Géza 1954-ben megjelent angol nyelvű tanulmányát (Hungarian and Vogul Mythology) hozzuk fel, aki szerint ugyan a ’Magyarok Istene’ több mint egy költői fikció, ám azt a finnugor népek mítoszaiban felbukkanó Lúdfejedelem vagy Világfelügyelő analógiájának tartotta. Végső konklúziója pedig a következő:
„A kérdésre, ki volt a magyarok istene, úgy gondoljuk, meg van a válasz. Magyar volt, az ős, a vadász, a harcos, aki lányokat fog el a Tejúton, és ha a vogul mítoszt pre-magyarnak vehetjük, „a lázadó fiú” oedipuszi kontextusban.”
Bár csak kis részben tudunk egyetérteni Róheim Géza véleményével, az iménti sorok átkötnek a fejezet utolsó részéhez, a ’Hadúr’ kérdésköréhez.
Katona Lajos A magyar mythologia irodalma című, 1897-ben megjelent tanulmányában a következőképpen foglalta össze ’Hadúr’ születésének történetét:
„Aranyosrákosi Székely Sándor, aki három-énekes kis eposzában (A székelyek Erdélyben. „Hébe” 1823.) az „egy igaz Isten” helyébe lépett „magyarok Istené”-nek nevet adott s az azóta mind népszerűbbé lett, lassankint mythikussá fejlődött, pedig csak apokryph „Hadúr” (nála Haddúr: I. én. 86. sor) első ismert szerzője – talán tudtán s bizonyára akaratán kívül, de mindenesetre korának szellemében egyénítette a magyar Olympos addig csak határozatlan körvonalakkal megrajzolt képzeletbeli fejedelmét. Ezzel szemben Vörösmarty (Zalán futása, 1825.), a Cornides óta mind jobban kialakuló dualisztikus parszizmus felvétele alapján, odaállítja a gonosz elv személyesítőjeképen Ármányt, nem tehetvén róla, ha költői képzelme szülöttét, az elődjétől átvett Hadúrral együtt, az ősi időkből eredő hagyomány emlékének tartja a hovatovább mind szélesebb körökre terjedő balvélemény.”
Több tudós szerint a ’Magyarok Istene’ megegyezik a ’Hadúr’-ral, pontosabban a ’Hadak vagy Seregek Ura’ fogalmával, azaz a hadistennel. Már hamar felmerült ez a nézet, ám érthető módon az első világháború alatt vált igazán népszerűvé, mint arról Tordai Ányos A háború költészete című tanulmánya is tudósít:
„A háború sok mindenre megtanított bennünket, sok elhalványult, elfelejtett ideál kapott új ragyogást. A halálfélelem imádkozni is megtanított s a nemzet rettegő, könyörgő lelkét a költők imája emeli mindjárt a háború elején az Isten trónjához. A rég elkopott frázis: magyarok Istene, újra nagyon aktuális lett.”
Barna Ferdinánd és Kandra Kabos szerint ez nem valószínű, mivel a voguloknál meg a mordvinoknál külön isten áll a hadak élén, azaz nem azonos a nemzeti isten és a hadisten (Numi Tarom kis fia és Kant-tarom, illetve Pirgine Páz és Velen Páz). Elfogadjuk az analógiát, hiszen mi is azon a véleményen vagyunk, hogy a ’Magyarok Istene’ nem egyenlő a ’Hadúr’-ral, hanem ez utóbbi az előbbi egyik tulajdonságának, funkciójának, szerepkörének a megszemélyesülése. Emiatt a nyelvújításkori szó jól visszaadta a lényeget.
Ennek ellenére vannak, akik egészen más véleményen vannak. Gragger Róbert Hadúr címet viselő, 1920-as tanulmányában a kifejezés germán eredete mellett tör lándzsát. Szerinte Székely Sándor, akinek kis eposzában először bukkant fel – ugyan még ’Haddur’ írásmóddal – ’Hadúr’, bécsi tanulmányai alatt ismerkedett meg az északi germán mitológiával, s azzal a törekvéssel, miszerint „a renaissance és a barokk költők keresztény és klasszikus mythologiája helyébe HERDER eszméinek megfelelően nemzeti, germán isteneket tegyenek általánossá.” A dualisztikusnak mondott felfogás, csakúgy mint a magyar ősvallással kapcsolatba hozott perzsa mazdáizmusban, az ősgermán (pontosabban skandináv) mitológiában is érvényesült. „A jóság, igazság, nemes felfogás, a fény szelleme ezeknél a költőknél Baldr, Baldur. Ellensége, a harcnak, harcias szellemnek, a sötétségnek megszemélyesítője Hođr, Hödur, Hadur, Baldr halálának okozója.” Tehát Gragger szerint Hödur–Hadúr tehát skandináv isten, a harc isteni képviselője. A nevet etimológiai szempontból a Hader = perpatvar, civódás szóval rokonítják. A ’hadur’ szóalak 1060 után már csak kétszer fordul elő, s az ófelnémet hadu = harc szó r képzős alakjának tekintik. Gragger szerint Székelynek feltűnt a kor mitológiai irodalmában szereplő ’Hadur’, s felhasználta. A mélyebb összefüggés kizárt, mert „a magyar had (hodu Tihanyi okl.) és a vele együtt árja (iráni) eredetű finnugor rokonai (MUNKÁCSI B. Árja és kaukázusi elemek … 316. l.) az ófn. hadu szóval és fentebb felsorolt indogermán rokonaival nem tartozik egy szócsaládba.” Hogy miért írta Székely két d-vel, arra nincs elfogadható magyarázat. Emellé még hozzátennénk, hogy Hödur és Hadúr funkciói nem teljesen azonosak, ez utóbbié lényegesen szélesebb (nemzetvezető, -segítő, -óvó stb.).
Vyda Imre a fentiekkel szemben a bibliai eredet mellett tört lándzsát. A Hadúr szó eredetéről című 1926-os cikkében az próbálta bebizonyítani, hogy a Hadúr szó a bibliából ered, fogalma a régi zsidókig vezethető vissza.” Itt természetesen nincs szó etimológiai hasonlóságról, amit aztán – legalábbis a germán eredet hívei szerint – megtöltöttek valós fogalmi tartalommal. A Bibliában a ’Hadak Ura’ (Dominus exercitus) fordul elő, s Vyda szerint Székely Sándor nem volt új szavak alkotója, e kifejezést „egy szóba egyesítve használta: Hadúr, ill. Haddúr.”
Némi gondot okoz, hogy Székely a ’Haddur’-ral pogány istent jelölt, de ez feloldható azzal, hogy az „Egyisten tulajdonságait a sokisten-hívők többek között osztják szét. Az Egyisten az összes legfőbb tökéletességek letéteményese és így bármely legfőbb tiszta tökély jelölheti. A pogányoknál más különböző legfőbb tökélyek különböző isteneket jelölnek. (Legfőbb jó a jóság istenét, legfőbb ész az ész istenét stb.)”
Végül Kandra Kabos érdekes véleményét mutatjuk be, aki szerint nem kell csodálkozni azon, hogy külön hadistennek nincs nyoma a magyar hagyományban, mert a hadak istene = nemzetségek istene = magyarok istene. E véleményt azzal próbálta megtámogatni, hogy a ’had’ a régi magyar nyelvben s a palóc szójárásban, mindig ’nemzetség’ értelemben használatos. Barna Ferdinánd ezért vélte azt, hogy „a „hadak útja” csillagnév őspogánykori töredék, mely nem annyira „hadseregek”, mint a magyarral rokon népek, nemzetségek szétoszlásának őrzi az emlékezetét, vagyis a „hadak istene” nemzetségek istenét, a „hadak útja” pedig a nemzetiségek útját jelentette.”

V. LOKÁLIS (NEMZETI) ÉS /VAGY GLOBÁLIS ISTEN A ‘MAGYAROK ISTENE’?

Miután megpróbáltuk körüljárni a ’Magyarok Istene’ kifejezés megannyi aspektusát, időszerű feltenni a kérdést: vajon a ’Magyarok Istene’ lokális (nemzeti) és/vagy globális Isten?
A forrásszövegek és a kérdéssel foglalkozó szakirodalom áttekintése után ötfajta választási lehetőség bontakozik ki előttünk, pontosabban több, hiszen már a fejezet címében lévő a „vagy”-gyal jeleztük, hogy nem feltétlen egy válasz lesz a megoldás. Nézzük meg először, hogy mik az alaplehetőségek!
1. nemzeti isten,
2. hadisten,
3. félisten,
4. Isten,
5. Istennek a magyarság számára megmutatkozó kivetülése, aspektusa.
Bizonyára ezeken kívül is találnánk a hatalmas anyagban néhány egyéb megoldási javaslatot, ám azokat jellemzően Isten egyik tulajdonságának vagy aspektusának kivetüléseként lehet értelmezni, amiről még lesz szó (pl. Ipolyi felvetette a Régi Istennel való azonosítás lehetőségét, Steuer János szerint a ’Magyarok Atyja’ is volt, míg Vikár Béla lehetségesnek tartotta a keresztény fiú-isten analógiát).

1. A leggyakrabban felbukkanó azonosítás – mint ahogy az már a korábban tárgyalt fejezetekből kiderült – vitathatatlanul: a ’Magyarok Istene’ = nemzeti isten. Eleutherius Pannonius próféta (Horányi Elek vagy Alexius) 1790-ben megjelent műve (De sacra coronae Hungariae ac de regibus eadem redimitis commentaruis) óta nagyon sok szerző a bibliai párhuzammal magyarázza ezt, hiszen ott is egy helyi – törzsi – isten istápolja, vezeti, jutalmazza és bünteti az ő népét, jelen esetben a kiválasztott zsidó népet.
Horváth János 1817-es híres tanulmányában (A’ Régi Magyaroknak Vallásbéli ’s Erkölcsi Állapottyokról) továbbgondolva az analógiát, így érvelt:
„Mert nem volt a világon oly nemzetség, mely magát Istennek különös oltalmára más egyebeknél érdemesbnek ne tartotta volna. Fussunk csak által a föld hátán élt népeknek történeteiket, s tekéntsünk bele egy kevesé a lefolyt Századok Évkönyveibe; nem egy könnyen találunk oly nemzetet, mely magának egy Fővalót Véd-Istenül ne választott volna. Ebben minden nyers, s csinosabb nemzetségek megegyeznek, a felvilágosodott Socratestől fogva a buta Yameoszig; kezdjük el bár a Gangesnél, s menjünk fel a föld éjszaki sarkáig, a heves Khinában, s a Szamojédák fagyos Tartományaiban Véd-Isteneket mindenütt találunk”.
Nem nehéz egyetérteni Kiss Bálinttal, aki szerint régen minden nemzet azt hitte, hogy „az egyedül az igaz Isten, akit ő tisztel, és csak ő tiszteli helyesen az Istent. Különösen hát őket szereti az Isten, más idegen Isteneket tisztelő népeket pedig gyűlöl; és ebből származott a nemzetek védlő Isteneikről való vélekedés, mely a Magyarok lelkében is helyet talált.”
Ám ne felejtsük el, miként azt Posonyi Erzsébet 1927-es Erdélyi János és a népköltészet című tanulmányában megjegyezte, hogy „ős eleinktől származó jelenség, hogy a nemzetek közül jóformán egyedül a magyar hisz külön Istent magának.” Ezzel sem lehet nagyon vitatkozni, hiszen ki hallott manapság pl. franciák, angolok, spanyolok, lengyelek, csehek, szlovákok, oroszok, szerbek, románok stb. istenéről? Úgy tűnik, csak a kereszténység előtti korszak népeire volt jellemző a speciális nemzeti isten, ám a magyarság ebben is kakukktojás, hiszen – Beöthy Zsolt A magyar irodalom kis-tükre című munkáját idézve – „Keresztyénsége ellenére megtartja s mind máig őrzi régi pogányságának legnemzetibb képzetét és szólamát: a magyarok istenét.”
2. Az előző fejezet ’Hadúr’-ral kapcsolatos részében – néhány tudós véleményével szemben – szerintünk egyértelműen kiderült, hogy a ’Magyarok Istene’ nem egyenlő az 1820-as évek irodalmi pezsgésében nevet kapott hadistennel, mert az előbbinek, azaz a ’Magyarok Istené’-nek a harcon kívül számtalan egyéb funkciói, tulajdonságai is vannak. (és mint fentebb láttuk, e hadisten szintén nem feltétlenül felel meg a ’Hadak Urá’-nak vagy a ’Hadak Istené’-nek). Emiatt a hadistent – akit Hérodotosz tudósítása szerint már a régi szkíták is rendkívül tiszteltek – „mindössze” a ’Magyarok Istene’ egyik – bár jellemző és fontosabb – aspektusának tekintjük.

3. Barna Ferdinánd több dolgozatában is érintette a témát (Észjárási találkozások a magyar és finn nyelvben, 1867.; Ősvallásunk főistenei, 1881.) s szerinte a ’Magyarok Istene’ ugyan nemzeti isten, de egyúttal félisteni tiszteletben részesült hős. Az általa rekonstruált pantheon élén az Öregisten, a tulajdonképpeni Fősiten áll, de a nemzeti félistennél magasabb státuszúak az alistenek vagy kisebb istenek is, mint pl. a Hadisten, a Természet istenasszonya/tündére, a Boldogasszony, a Tűzisten/Napisten, a Vízisten, a Földisten, a Szélisten, a Vadászat istene, az Erdő istene, a Tél, az éj és a hold istene és a Méhészet istene vagy Méhkirály, de még az alvilági vagyis földalatti hatalmasságok is. A félisteni hősök alatt már az ember található.
Barna Ferdinánd véleményével nem állt egyedül, bár megállapítása nem rögződött a szakirodalomban. Kálmány Lajos még csak azt állapította meg A csillagok nyelvhagyományainkban címmel 1893-ban megjelent tanulmányában, hogy „(…) a Nagymedvének Döncöl [Göncöl] elnevezése nem a 12. századból származik, hanem nemzetünk bölcsőkorából, vagyis nem kölcsönvett, hanem eredeti név”; „Döncöl a közönséges halandónál nagyobb személy volt, és nem a kereszténység adta valamely szent.”
Kandra Kabos folytatta Kálmány gondolatmenetét. Szerinte a ’Magyarok Istené’-nek volt neve, „s ha nem csalatkozom, föl van írva az égre is. Vajon nem a Göncöl hordozója-e nevének?” Kandra Kabos úgy látta, hogy mivel a ’Magyarok Istene’az ősi hagyományok szerint vérrokonságban állt a szeretett népével, azaz hogy „pogány őseink erősen tarták a Nagyboldogasszony sok gyermekével vagy unokájával az atyafiságot”, nem lehet kétséges, hogy „ezen nagy és fényes rokonsághoz a magyar nem juthatott másként, mint a magyarok istenével való vérrokonsága révén.” A népi imádságokban a magyar „a szép, ragyogó Napot „testvér”-nek tiszteli, a Holdat „asszonynénénk”-nek, a Csillagokat „húgaink”-nak, a Szelet „süvünk”-nek, sógornak, a Vizet „ángyikánk”-nak, a Tüzet „urunkbátyánk”-nak, a Földet „nagyasszonyunk”-nak.”
Nagyon szép és kedves megszemélyesítések, s mitológiai szempontból bizonyára igaz is.

4. Számos szöveg egyenlőségjelet tesz a ’Magyarok Istene’ és Isten közé, azaz szinonimaként kezeli őket, s nem különbözteti meg a két nevet. Főleg a milleniumi ünnepségek időszakától bukkantak fel az ilyen értelmű írások, mint pl. a következő, ami a Századok ’Tárca’ rovatában látott napvilágot:
„Ünnepet ül a haza minden egyes lakója. Ünneplő díszt ölt magára e hon minden egyes polgára, s leborulva Isten, a magyarok Istene előtt, koronás királyával együtt hálát ad a seregek vezérének, hogy ez ünnepre minket felvirrasztott. Az áldozati tömjén füstje felszáll az Egek Urához, betölti a templomok magas bolthajtásait, s felhangzik az ország első főpapja ajkiról a hálaadó »Te Deum laudamus.«”
Látjuk, hogy itt már számos klasszikus isteni funkció, tulajdonság, illetve szerepkör is megjelenik. Előfordult a következő formula is: „Isten, magyarok Istene, Atyánk a Jézus Krisztus által!”
Vajon igaza van Péter Lászlónak, aki Babits híres versével ért egyet? Az irodalomtörténész így írt 1994-ben erről:
„Tagadja tehát, hogy „a magyarok Istene” „mérges kis Wotánok öccse” volna; „egy a sok közül”; „pogány csillag”; ellenkezőleg, egyetemes: „magyarok és mindenek Istene”. (…)
Nacionalizmus ez? Ahogy Gerő András gyanúba vette? Annyira, amennyire a választott nép a maga egyedüli Istenének tekintette Jahvét. S annyira, amennyire bizonyára sok más nemzet is ilyen vagy ehhez hasonló kifejezésekkel személyesebb, bensőbb kapcsolatot kívánt teremteni a sorsát vigyázó, gondviselő egy Istennel.”
Magyarán arról lenne szó, hogy ugyanaz az effektus zajlott le a magyar néplélekben, mint amikor a zsidók istenéből a keresztények számára a kereszténység egyetemes Istene lett? Mint ahogy Kiss Bálint írta, azaz hogy „A Magyarok is az egy jó Istent tisztelték, ki felől azt hitték, hogy a magyar népet különösen szereti”?

5. Fentebb már idéztük Beöthy Zsoltot, de fontossága folytán most ismét idekívánkozik a szöveg: „Keresztyénsége ellenére megtartja s mind máig őrzi régi pogányságának legnemzetibb képzetét és szólamát: a magyarok istenét.” E mellé kívánkozik még Kandra Kabos hasonló jelentést hordozó megállapítása is: „Akik az ezer év előtti magyarokat egyisten-hivőknek tarták, azonosíták vele a „magyarok istenét” is. A kettő ugyanazon egy személy volt.”
Ezt a látszatra ellentmondást tartalmazó két hasonló értelmű állítást oldja fel az a lehetőség, miszerint a ’Magyarok Istene’ Istennek a magyarság számára megmutatkozó kivetülése, aspektusa.
A „sok és az egy” ugyanazon voltát, illetve az „egyidejű azonosság és különbözőség” (acsintja bhéda-abhéda) hasonló tartalmú elveit nem könnyű felfogni, pedig jelen esetben valószínűleg ez az elsőre különösnek látszó vallásfilozófiai fogalom adhat számunkra megoldást. Ám ha profánabb példákat hozunk fel, mint amilyen pl. a fizikából a hullám-részecske kettősség, a víz három halmazállapota vagy „A bíró okos lánya” című Mátyás-mese, talán könnyebben megérthető.
Keresztény szempontból Karácsony Sándor 1943-ban megjelent híres könyvében (A magyarok Istene) a következőképpen összegezte felismeréseit:
„Magyarok Istene tehát van. Nem sámánkodó ősvallásunk Numi-Tarenje, vagy más elnevezésű Haddúrja ő, keresztyén Isten, sőt aszerint, amilyen a hozzá imádkozó magyar ember: katolikus vagy református Isten ő, de ha – mondjuk – református is – más, mintha skót, vagy holland, vagy hugenotta, vagy valdens, vagy cseh-morva testvér, vagy rajnai német, vagy genfi kálvinista Isten volna, mert azok a logizmák, tételek és szillogizmusok, melyek társaslogikájának törvényszerűségein keresztül manifesztálódnak, egy magyar valló pap és egy magyar hívő laikus eszejárásának logikus csak, más református pároknak különösek, elképesztők, érthetetlenek, talán-talán bizonyos mértékben botránkoztatóak is egy nagyon kevéssé. Egy másvallású magyar pár viszont, ha őszinte és lelke mélyéig meghatott, bár nem osztja, logikusoknak találja e logizmákat, tételeket és szillogizmusokat, mert a maga részéről nem református ugyan, de mégis: magyar. A Biblia erre vonatkozólag a maga terminológiája szerint így nyilatkozik: zsidónak zsidóul, görögnek görögül – mindkettőnek egyformán: a Krisztus.”
Majd így folytatja: „Nem Haddúr a magyarok Istene, hanem – akár tudva, akár csak sejtve – a teljes Szentháromság egy örök igaz Isten. De nem a kultuszba, dogmába és ritusba zárt, hanem az élő és ható Atya, Fiú, Szentlélek. Azzal magyar, hogy minduntalan újra fogalmazandó. Azzal magyar, hogy végtelenségből és örökkévalóságból érkező transcendens csoda és csodálatos voltának az evidenciájára tör. Azzal magyar, hogy egyetlen igazán lehetséges: pneumatikus formája a létnek és a teremtett világ sóvárogva várja megjelenését.”
A ’Magyarok Istene’ fogalmához kötötték régebben a ’magyarok védőszellemét’ (tutelaris genius hungarorum) is. Szintén érdemes elgondolkozni a világ számos népe által ismeretes ’hely szelleme’ (genius loci) fogalmon, melynek értelmezése nem tisztázott. Balla Ede-Zsolt szerint – aki a Kárpát-medencével kapcsolatban használja e kifejezést – a ’hely szelleme’ „egyének feletti entitás, intelligens energiamező, melynek rezgése egy bizonyos helyen érzékelhető és az adott helyre vonatkozó. A kijelölt területre fejti ki hatását, cselekedetet segít, vagy korlátoz.”
A ’hely szelleme’ más megfogalmazásban az adott térség élőlényeinek közös karmikus hálója, azaz az egész hat a részekre, s vica versa.
Ezen érdekes elméletet be lehet illeszteni a ’Magyarok Istene’ fogalomkörébe, de érthető módon nem azonos tartalmú fogalomként, hanem csak részaspektusként.
Mindezek után arra kérdésre, hogy vajon a ’Magyarok Istene’ lokális és/vagy globális Isten?, azt tudjuk válaszolni, hogy: egyszerre mindkettő.

VI. ÉL-E MÉG A MAGYAROK ISTENE?

Zárásképpen arról szeretnénk néhány gondolatot mondani, hogy ma mit jelent vagy mit jelenthet számunkra a ’Magyarok Istene’? Szükségünk van-e egyáltalán rá? Azaz él-e még a Magyarok Istene?
Gerő András szerint intellektusunk lekorlátozásával járna, ha visszatérnénk a régi ’Magyarok Istené’-hez, de a radikális szembefordulás sem járható út, mert akkor idegen isteneket imádnánk. Szerinte alternatív, polgári ’Magyarok Istené’-re van szükség, mert akkor ugyan „soha nem lesz még egy fél Regnum Marianumunk sem, de lesz egy teljes Kölcseynk, egy teljes Vörösmartynk, Kossuthunk s persze Adynk. Esetleg még egy 56-unk.”
Ugyan Gerő nem fejti ki, hogy mit ért alternatív, polgári ’Magyarok Istené’-n, de cikke (és egyéb írásai) kapcsán az a gyanúnk, hogy nála aligha a régi tradíción alapuló magyar néplélek áll a középpontban.
Grandpierre K. Endre a ’Magyarok Istene’ neve fémjelezte nemzeti valláshoz való visszatérést javasolta, bár sajnálattal állapította meg, hogy – elsősorban hatalmi és politikai okok, valamint számos egyház univerzalista attitűdje miatt – „a nemzeti vallás kérdései világviszonylatban mindmáig tisztázatlanok”. A magyarságnak volt és részben van is régi nemzeti vallása. „Nem férhet kétség hozzá: az őseredeti nemzeti vallás kulturális, nemzeti, eszmei jelentősége óriási: ez az alapja, talaja, összetartó anyaga, tartópillére a nemzeti hagyományoknak s egyben legbensőbb magva a nemzet önmagáról való tudatának, összetartozásának és önbecsülésének, s ha ez megdől, múlhatatlanul összeroskad a nemzet szellemi léte és a nemzeti hagyományok egész rendszere.”
Szép és építő gondolatok, de azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a régi magyar vallás teljes rekonstrukciója és közzététele – minden ellenkező vélemény és kiadvány dacára – sajnos még várat magára.
Melich János 1920-ban, azaz a nemzetromboló Trianon évében írt soraival zárjuk cikkünket, mely reményeink szerint közelebb hozta a Tisztelt Olvasót a ’Magyarok Istené’-hez:
„Nemcsak bízom, de biztosan tudom is, hogy a magyarok istene, aki ezer esztendőn át annyi ellenség, veszély és csapás közepette védett, megtartott, naggyá nevelt bennünket, ezúttal is velünk lesz.”

Rákóczi induló (1700-as évek eleje)

Magyarok Istene, rontsd a labanc erejét!
Közeleg az óra csata riadóra
Hogy a magyar akarata, csata vasa, diadala
mentse meg a szomorú hazát.
Hős Rákóczi népe, kurucok, előre!
Diadal veletek, ellenes feletek letiportátok,
verje gonoszokat átok!
Már a hazán íme újul a vész,
Íme a gonoszok seregi fenyegetik.
Hej! Hova lettek a hős daliák?
Hova lettek a hős, a derék vezetők,
A szegény nép sokezerje,
A legigazabb dalia vezér
Bujdoshatnak most szanaszét.
Lobogónk magasan,
ez a büszke nemzet újra talpon áll.
Aki előtt ellen soha meg nem áll
csak elő, csak elő, csak előre!
Szabadon él a magyar vagy érje a halál.
Mert a magyarok Istenére, szent nevére,
esküt esküre teszen e hős nép:
Míg ragyogón kel a nap az égen,
Rab a magyar soha, soha, soha, soha, sohase leszen.

Petőfi Sándor: Huszár Miatyánk (1849)

Délibábos puszták nagy mindenhatója,
Magyarok istene, világ alkotója;
Hallgasd meg ez egyszer én szívem kérését,
A te huszár fiad nyájas könyörgését.

Ha jő az a német, vagy cseh, vagy akárki,
Aki a bajuszát szokta beretválni;
Ne segítsd én uram sem engem sem őtet,
Csak saját vitézség adjon dicsőséget;

Hunyd be két szemednek ezüst szempilláját,
Ha kezdi te néped ellen a csatáját.
A többit én uram, teremtő istenem,
Ten dicsőségedre emberül bevégzem.

Arany László: A hunok harcza (részlet) (1874)

Oh lessz-e segítőd? lessz-e ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Le birod-e győzni az összetolúlt bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljőve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel
Védett beözönlő népek hada ellen…

Babits Mihály: A Magyarok Istenéhez (1927)

Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.

60/2013.
Szendrei László