Világra jönni – A születés misztériuma

Létezésünk egyik legfőbb szakrális eseménye a születés, még ha látszólag tudattalanul éljük is meg. Minden évben megünnepeljük magunk és szeretteink születésének évfordulóját, próbáljuk tökéletessé tenni azt a napot, de vajon hogy fogadjuk születésükkor a kis jövevényeket? A születések mesterséges indítása, a siettetés, a kapu kinyitása a gyermek helyett (gátmetszés, császármetszés), az anyától való elszakítás, a felesleges megpróbáltatások, az indokolatlan mesterséges táplálás, a személytelen bánásmód – arról ad tanúbizonyságot, hogy a folyamat szinte teljesen elvesztette szentségét, méltóságát.
A születendő gyermek jelleme sok esetben már az anyaméhben megmutatkozik az anya számára. Hasonlóképp születésének mikéntje is jellemrajzul szolgálhat. Ahol a születés háborítatlanul zajlik a maga természetességében, ott ez még jobban megfigyelhető. A látszólag egységes természeti jelenség mindenkinél egyénre szabott, ki lassan, ki gyorsan, ki fejjel, ki farral… lép az élet mezejére, az itt megmutatkozó egyéniség a későbbiek során is megmutatkozik.
Alaptalan azt feltételezni, hogy az újszülöttek öntudatlan lények, és nem érzékelik az őket ért sérelmeket. Ha érkezésünk csorbát szenved, az az egész életünkre kihathat. Szent pillanat ez, mikor egy lélek megérkezik földi útjára, hogy feladatát véghezvigye. A szeretet (szerelem) indította útjára, annak is kell fogadnia.

Átszabott érkezés

A születés egyik misztériuma a kiszámíthatatlanság. Van egy számolt időpont, amit a kis jövevény eltölt az anyaméhben, amíg éretté nem válik a megszületésre. Vannak testi jelek, melyek arra engednek következtetni: közel az idő, de igazán senki nem tudja mi az, ami elindítja őket kifelé, és azt sem, hogy ez mennyi ideig fog tartani, pedig magasabb szinten bizonyosan minden determinált. Aki az élet mindkét végén jelen volt már, kísért már szülést és eltávozást, hasonlóságot vélt felfedezni a két kapunál, éppen ebben a kiszámíthatatlanságban.
A mai emberre nem jellemző, hogy tolerálja ezt a kiszámíthatatlanságot, nem kísérni akar, hanem vezetni, kézben tartani, kiszámíthatóvá tenni, felgyorsítani, ehhez a technikai eszközöket is megteremti, illetve igényli.
Az utolsó napok várakozásaitól elgyötört anyukák, könnyedén beleegyeznek a szülés mesterséges megindításába, haladásának rásegítésére, még akkor is, ha az még nem volna indokolt – mindez kalkulálható időintervallumot jelent a szülés lefolyására a szülészeti személyzetnek. Ilyen a magzatburok megrepesztése, amitől jó esetben megindulhatnak, illetve felgyorsulhatnak az összehúzódások. Ez megindítja a visszaszámlálást, hisz innentől kezdve fennáll a fertőzés veszélye, és akár beindul a szülés, akár nem – a babának egy bizonyos időhatáron belül meg kell születnie. Ez vonatkozik arra is amikor a burok már otthon megrepedt, a kórházba besiető asszonyt rögtön belső vizsgálatnak vetik alá, és ha még nincsenek is kontrakciók (van úgy, hogy csak pár nappal később indulnának be), a visszaszámlálást ezzel elindították. Ha a test nem tudja felvenni a diktált tempót, akkor marad a császármetszés kényszerűsége. Ezekkel a beavatkozásokkal már órákkal, de akár napokkal előbbre hozhatják a szülés időpontját, ami hétköznapi szinten örömöt és megkönnyebbülést, de kozmikus szinten diszharmóniát hozhat.
Korunkban már arra is felmerült az igény – és van, ahol ki is elégítik – hogy a gyermeket egy előre egyeztetett időpontban, egyszerűen kioperálják az asszonyból (programozott császármetszés). Van ahol amiatt, hogy az első gyermek császármetszéssel jött a világra, az azt követő szüléseknél már automatikusan kínálják az időpontot az operációra – az asszonynak szinte úgy kell kiharcolnia, hogy legalább hadd próbálja meg hüvelyi úton a szülést (ami egyáltalán nem lehetetlen). A császármetszés számos esetben tényleg az egyetlen megoldási út a gyermek világrahozatalára, és nagy áldás, hogy a mai orvostudomány ezt lehetővé teszi, de sajnos nagyon gyakori az indokolatlan alkalmazása, az anyát meggyőző, szakmailag viszont megalapozatlan indikációval.
Gondoljunk bele, a gyermek a biztonságot nyújtó anyai méhben várja a jelet, amikor indulnia kell, egyszer csak feltépik a burkot, és úgy ahogy van kiveszik onnan. Semmi átmenet, felkészülés, hirtelen hideg, fények, zajok, vizsgálatok, ki tudja mikor kerül anyja szerető karjaiba… Még ha nem is tartjuk az újszülött kort egy tudatos életszakasznak, ez az élmény nem múlik el nyomtalanul, akár örök bizalomvesztéssel járhat.
A császármetszéssel világra-jövő gyermekeket is lehet, kellő gyöngédséggel fogadni – van ahol már erre is megvan a szép gyakorlat, amit követni lehetne, ennek hozzáállásbeli feltétele van, nem anyagi vonzata.
Háborítatlan szüléseknél, ahol megvárják a szülés spontán beindulását, megfigyelték, hogy egyre gyakoribb a terminus túllépés (nem túlhordás! – aminek monitorozható jelei vannak). A mai babák egyre inkább igénylik, hogy több időt töltsenek bent, mint a rutinszerűen számolt 40 hét, és 1-2 sőt akár 3 héttel meghaladják az elméletileg kalkulált, várható szülési időpontot, a túlhordás jelei nélkül. Erre a hagyományos kórházi rendszerben nem derül fény, hisz ott, ha a gyermek nem érkezik a kiírt időpontra, a szülést mesterségesen megindítják. Sajnos nagyon ritka, hogy erre jól reagáljon az anyai szervezet, ha még nincs itt az ideje, ezek a szülések szoktak gyakran császármetszésbe torkolni.
Érdekes megfigyelés ugyanakkor, hogy hazánk a koraszülések gyakoriságában is élen jár. Milyen lelki indoka lehet, hogy asszonyaink méhéből idő előtt jönnek világra az utódok? Megint valami testi rendellenesség, vagy valami rossz metódus? Nem kielégítő gondoskodás? A félelem, és bizonytalanság érzet lehet az egyik indukciója.
A koraszülés gyanújakor az orvosi szemlélet a testi megoldásban, és nem a lelki megerősítésben gondolkozik, a megnyugtatás helyett elég, ha csak felvázolják az esetleges következményeket, a nő félelme beteljesítheti a nem kívánt eseményt.
Az orvosokat elsősorban a egészségügyi problémák elhárítására képezték ki, ők a lehetséges komplikációkat látják, az objektív felvilágosításuk olykor félelmet kelthet az asszonyainkban. Ha ilyenkor a kismamák nem kapnak pozitív megerősítést – hogy bízzanak a testük intelligenciájában, a belső intuícióikban – csupán az aggodalom, a kétségbeesés, és az orvosi-technikai rendszerben való vak bizalom marad. Ez biztosíthatja az orvosok helyét a szülés körül, hisz egyébként egy normál szülésnél gyakorlatilag nincs szükség orvosra, csak az asszonyainkban elültetett félelem igényli azt, és a mesterségesen előidézett komplikációk.
Minden lélek fogantatásakor már adott, hogy milyen feladattal érkezik e világba, és hogy mely konstelláció a legkedvezőbb a megszületéséhez. Mondhatnánk karmikusnak az ebbe történő beavatkozásokat is, mégis inkább felülírása egy magasabb rendű, tökéletes rendező elvnek, ami nem marad következmény nélkül, hatásai lehetnek egyéni és össztársadalmi szinten is. Az is elgondolkodtató, hogy míg e világba való érkezést gyorsítani szeretnénk, a másik oldalon képesek vagyunk hónapokig, évekig „életben”tartani a menni vágyókat.

Égető lélegzet

Az anyaméhben a tengervízzel azonos só-koncentrációjú magzatvíz veszi körbe a fejlődő gyermeket. Ez egyrészt védelmet biztosít számukra, másrészt már odabent „begyakorolhatják” a nyelés, ürítés folyamatát, miközben a magzatvíz tisztaságáról a méhlepény gondoskodik. A légzést viszont a magzat nem tudja begyakorolni, az oxigénnel dús vért a köldökzsinóron keresztül a méhlepényből kapja. A légzőszerveit nyák tölti ki, miközben áthalad a szülőcsatornán és már a feje kint van, ez a nyák kipréselődik belőle. Ha gyorsítják a szülést, akkor ez a természet által egyébként elrendezett feladat nem tud maradéktalanul végbe menni, ezért az ilyen újszülöttek első élménye, hogy csövet dugnak az orrukba és a szájukba, hogy leszívják a bennmaradt nyákot.
Hihetetlen átalakulások mennek végbe az újszülöttben a világra jövetelét követően a keringési- és a légző-rendszerében. Ennek is megvolna a maga üteme, hogy fokozatos legyen az átállás a „vízi létformából” a „szárazföldire” a természet erre is kidolgozta a megoldást. A megszületést követően a kisbaba továbbra is kapja a még működő méhlepényből az oxigénnel dús vért, a köldökzsinór pulzálása fokozatosan hagy alább, eközben a légzésre történő áttérés is fokozatos. Háborítatlan szülés során a köldökzsinór elvágása akkor történik, mikor már megszűnt benne a keringés, már nem pulzál, így már a fertőzésveszélytől sem kell tartani.
Az orvosi-technikai hagyományunk ezt sem várja ki tétlenül, mihelyst az újszülött világra jött, azzal a mozdulattal már választják is le az anyjáról. A hirtelen oxigénhiányba került kisbaba azonnal működtetni kezdi az újdonsült légzőszervét nagy adag levegőért kapkodva. A léghólyagocskák hirtelen kitágulása égéshez hasonlatos fájdalmat okoz.
Egyes nézetek szerint a köldökzsinór elvágását is fájdalomként élik meg, bár kimutathatóan nincsenek benne érző idegek. Ezek meg is adják az okát, annak a kétségbe esett, fájdalmas sírásnak, ami megszületését követően előtör a kis jövevényből, és aminek még örülni is szoktak.
Általánosan elterjedt tévhit, hogy a kisbabának fel kell sírnia a megszületés után, valahol fejjel lefelé lógatják, megpaskolják, csipkedik e célból. Nem kell sírnia. Elég, ha szépen elkezd lélegezni.

Büntetlen beavatkozások

A veleszületett rendellenességek mellett, a testi-lelki beavatkozásokkal terhelt szülés is okozhat problémát a kisbabáknál. A gyógypedagógiai intézményeinkben meglepően magas a szülési műhibák áldozatainak száma, több mint, ami a kórházi zárójelentésekből következne. Ezt persze nehéz utólag bizonyítani, a szülészek mossák kezeiket, hisz ők megtettek minden tőlük telhetőt – de lehet, hogy pont ez okozta a bajt. A természet rendjébe történő szükségtelen beavatkozások emberéleteket, családokat tehetnek tönkre.
Jelen helyzetben is hasonló esemény zajlik, mint Semmelweis idejében. Az orvosok többsége nem látja be, hogy a legtöbb komplikációt pont ők okozzák, a szülés rendjét megzavaró hozzáállásukkal, beavatkozásaikkal.
A szülés során adott mesterséges oxitocin sokkal inkább okozhat oxigénhiányos állapotot, mint a természetesen elhúzódó vajúdás. Az anyai testből az újszülöttbe átjutó fajdalom-csillapító légzési nehézséget okozhat, mint ahogy a korán elvágott köldökzsinór is. Az orr és szájüregből a nyák, illetve gyomorból a magzatvíz kiszívása sérüléseket okozhat, tovább nehezítve az első napok megpróbáltatásait.

A vissza nem térő első órák

Az állatvilágban megfigyelhetjük, hogy a megszületést (vagy a tojásból kikelést) követő első pár óra milyen jelentőséggel bír az anyaállat és az utódai közti kapcsolat bevésődésében (imprinting), és az anyai ösztönök kiépülésében. Nem szabadna feltételeznünk, hogy nálunk, tudatosabb lényeknél ennek nincs jelentősége. A kilenc hónap szoros együttlétet követően, illetve a szülés-születés heroikus küzdelme után, mindkét fél részéről érthető igény – az azonnali szoros kontaktus létrejöttének igénye. Lehetőleg bőrkontaktusban, ahol a babának az anyai test melege folytonosságot biztosíthat a belső körülölelő melegség után. Az anya leghőbb vágya, hogy a kilenc hónapig a szíve alatt hordott gyermeket a karjaiba zárja. Arról nem is beszélve, hogy ez az együttlét tovább fokozza azoknak a hormonoknak a termelődését, ami mindkettőjüket felkészíti az új életszakaszra. Már a szülés alatt természetesen termelődött oxitocin – melyet szeretethormonnak is neveznek – az egyik főszereplője az életre szóló kötelék létrejöttének, a szintetikus változat nem tudja betölteni ezt a kulcsfontosságú küldetést. Az anyára tett újszülött hamarosan szopizni kezd, ezzel is segíti a méhlepény természetes leválását.
Komplikációmentesen zajló szülést követően, ha a baba láthatóan jól van – ez, az állapot az anya testére téve is megfigyelhető, eldönthető – nincs semmilyen elfogadható indok arra, hogy a gyermeket elszakítsák az anyjától. A fürdetés, a súlymérés, a rutinvizsgálatok nem lehetnek olyan fontosak, hogy az első pár órát az anyjától távol töltse a kisbaba, de sajnos sok helyen még mindig ez a bevett gyakorlat.

Az átsegítő böjt

Az első napokban még csak az előtej (kolosztrum) áll rendelkezésre, ami kis mennyiségű, de minden benne van, amire az újszülöttnek szüksége van, és ha nem szívták ki megszületésekor a gyomortartalmat, akkor az elegendő is arra az egy-két napra, mire rendesen beindul a tejelválasztás. Teljesen szükségtelen a hozzátáplálás, itt sem kellene megkérdőjeleznünk a természet bölcsességét. Itt megint egy érdekes párhuzamot találhatunk, a kezdet és a végstádium közt: böjttel kezdjük életünket és azzal is fejezzük be. A böjt klasszikus változatának a legfőbb célja a befelé fordulás, kapcsolatteremtés a magasabb szférákkal. Feltehetően ezeknél a kapuknál nem volna más dolgunk, mint a gyöngéd, méltóságteljes átmenetet biztosítanunk az érkező és távozó lelkek számára.

59/2013.
Dérné Faust Imola