Vagylagos vagy Semleges? – Androgün jelenség

Régiségek, bútorok, finom porcelánok és festmények, pianínók és  gépzongorák, asztalneműk, sétapálcák, faragott kövek, vasak, apró-cseprő tárgyak. Csecsebecsék és kerti berendezések – mindez háromezer négyzetméteren. Vége hossza nincs a kínálatnak, múlt századok köszönnek vissza a képeslapokon és a kiállító termeknek is beillő szobákban, lépcsőn föl, pincébe le, kalandozás műfajok és stílusok között, de mindent áthat az igényes válogatás és a szenvedélyes gyűjtés szelleme.

Márpedig egy valamirevaló régiségkereskedésben mindenképpen találni távol-keleti holmikat. Ezek nélkül egyetlen gyűjtemény sem lehet teljes. Arab kávéskészlet findzsával és vörösréz tálkákkal már akad, egyiptomi papirusz-utánzat is, meg kínai porcelánváza is. Festett selymek, napernyők, evőpálcikák rejtett puritánsága ellenpontozza a szecessziós tükrök és nagyvilági ruhaneműk tarka eleganciáját. Végre az egyik pulton, elhagyatottan hever néhány bábfigura. Jávai-balinéz bábok, itt egy fej, ott egy törzs, pálcák a mozgatáshoz, kelmék a babaruha szerű kosztümökhöz. A bábok szinte romos állapotán is átüt a misztérium: istenbábok ezek, a hajdanán a Földön járt Ráma királyfi és kísérőtársai, a gyönyörűséges Szítá meg a hűséges és nagy erejű Hanumán. Most ott hevernek szinte holtan a bájos asztalkán néhány fekete-afrikai totemfaragvány és bronz állatfigura mellett, várván, hogy megelevenedhessenek, mert az istenek örökké élnek…

AZ ISTENKIRÁLYFI ÉS TÁRSAI

Ez a találkozás Ráma istenkirályfival, valamint hitvesével, Szítával és hűséges szolgájukkal, Hanumánnal különös gondolatsort indított meg bennem, a folyton aktuális androgün archetyposzának újraértelmezését.
Az indiai bölcselet a távol-kelet és egyben az egyetemes emberi gondolkodás meghatározó szellemi forrásvidéke. Az indiai világszemlélet egyik sajátsága a szellemi-spirituális megalapozottság. Perdöntően elsődlegesnek tekintik a szellemi tudatosságot, mindent ennek fényében vizsgálnak. Ez a világszemlélet rendkívül sokrétű, gyakorlatilag mindent felölel, ami az ember tudati mezejében előfordul. Indiában a mai napig eleven a mágikus-szimbolikus világkép, és az indiai bölcseletnek természetesen az androgün-jelenségről is van véleménye.
Az androgünről annyit mindenki tud, hogy ez a misztikus hermafrodita, a szent szimbólum, a férfi és női jellegek egyesítője, a teljesség metafizikai jelképe. Ha egy gyermek vagy valamely állat egyede születik androgünnek, azaz mind a férfi, mind a női nemi jelleget mutatónak, az rendellenességnek számít, ám a pólusok egyesítésének e nagy kísérlete egy quasi örök szimbólum lenyomataként él az emberiség tudatában. Vagy ennek a teljességnek az elvesztésén bánkódunk, vagy e teljesség elérésére törekszünk, de senkit sem hagy érintetlenül az androgün-jelenség.
Az ember három szférájára reagál érzékenyen, a vallására, a pénzügyi helyzetére és a nemi életére. Életre szóló bélyeg lehet, ha valamely rendellenesség éri e három szféra bármelyikét. Témánk szempontjából a pénzügyek és a vallási alapállás mellett a nemi identitás és az ezzel kapcsolatos elváltozások érdemelnek nagyobb figyelmet. Egy XIV. századi pörös eset ilyesféle problémáról tanúskodik.[1]

„Az egyházi fórum előtt megjelenik több városi fél igazságszolgáltatás végett. Az egyik fél a másikat azért perelte be, mert az alperes lányát saját ösztönének és néhány rokona rábeszélésének engedve, az Egyház színe előtt törvényes feleségül vette, mégpedig a megfelelő és megkívánt korban. És ámbár ő feleségével együtt töltötte az időt, az asszony nem tudott és nem tud házassági kötelességének eleget tenni, így tehát ő a feleségét nem is ismerhette meg hús szempontjából carnaliter, felesége meg azt állította, hogy az ő férje nemi tagjának valami baja van. A férj impotenciával vádolva feleségét, kéri az elválás kimondását.
Erzsébet asszony az ellene hozott vádakra azt felelte, hogy ámbár férje, félretéve minden isteni félelmet és emberi szégyent, őt impotenciával vádolta, azt  mondván, hogy nem tud eleget tenni házassági kötelességének, ez a vád léha és üres, mert a valóságban éppen megfordítva áll a dolog: az említett hiba az ő férjénél van és nem őnála. És midőn az oklevél-kiadó fórum kezdte részletesebben vallatni az asszonyt az illető hibára vonatkozólag, az asszony nagy érettséggel és szégyenlős homlokkal alig merte elmondani a hibát és előadta, hogy az ő férje hermafrodita és így semmiféle házassági kötelességnek nem tud és nem tudott eleget tenni.
Mi pedig (az oklevél-kiadó egyházi fórum) miután meghallottuk azt, mit nyilvánosan és elkülönítve elmondott az asszony, eltávolítva minden laikus és házas  embert a mi törvényszékünkről, tanácskoztunk és azt határoztuk el, hogy mind a  két fél külön-külön zárattassék el; a férfi vizsgáltassék meg férfiak által, a nő pedig nők által; a vizsgálat tárgya a nemi tag, mind a vizsgáló férfiak, mind a vizsgáló nők jó keresztények és kipróbált tisztességes életűek; a vizsgálat eredményét pedig hamisság nélkül fogják megállapítani.
A vizsgálat megtartatik és a vizsgáló férfiak azt jelentik, hogy az illető férfi gyermekkora óta a mai napig szenved oly hibában, hogy neki sohasem lesz semmiféle asszonnyal gyermeke és nem fog tudni eleget tenni házassági kötelességének. A matrónák pedig azt jelentik, hogy megvizsgálva az illető asszonyt, megállapították, hogy a vádlott asszony törvényes és tisztességes módon, mint valódi házastárs tud és már régi idő óta képes volt eleget tenni házassági kötelességének, nem lévén semmiféle akadály.
Mi tehát (a fórum) meghallva és elfogadva ezen jelentéseket, az illető asszonyt törvényesen és jog szerint elválasztjuk férjétől és megadjuk a szabadságot arra, hogy más férfival kössön házasságot; a férfinak pedig örökre hallgatást parancsolunk erre vonatkozólag.”

Hogy a hallgatás az elválasztás fölhánytorgatására, vagy saját testi fogyatkozásának titkolására vonatkozott-e, nem tudjuk, de  az nyilvánvaló, hogy egy hermafrodita meglehetős aggodalmat okozott a családban.
A nemi identitás a jelenkorban sajátos problémákat vet föl. Egyes svéd kezdeményezések szerint megtiltanák, hogy az óvodákban a kisfiúk dömperautókkal, a kislányok pedig babákkal játsszanak, mert ez túlságosan domináns módon befolyásolná nemi identitásuk alakulását. S tennék ezt azért, hogy a gyerekek felcseperedve, majd ifjú felnőttként dönthessék el, melyik nemhez szeretnének tartozni. A szabadságnak efféle értelmezése nagyon nem tiszteli azoknak a kisfiúknak és kislányoknak a jogait, akik jól érzik magukat kisfiúként, illetve kislányként, sőt nagyfiúként és nagylányként is jól éreznék magukat.
A nemi megosztottság, férfi-női polaritás természetes adottság, a természetben csak kivételes esetekben fordulnak elő hímnős fajok és egyedek, jobbára az egyszerűbb élő szervezetek körében. Ennek a nemi megosztottságnak egyik ellenpólusa kétségtelenül lehetne a semlegesség, a sem nem férfi, sem nem női identitás. Lehet ez egyfajta nem-telenség, ami a biológiai funkciót mellőző, közömbös, ide sem és oda sem tartozó semlegesség, de lehet nemek felettiség is, akár angyali lét, jóllehet az angyalokat férfiként képzelik el, de nem szexuális férfiként. Egy további lehetőség az androgün, a nemi identitásból fakadó készségek magasabb szintézise, amely mind a női, mint a férfi létnek az előnyeit képes ötvözni magában.
Sokan ezért tekintik az androgün jelenséget a polaritással, a megosztottsággal szemben az egységélmény szimbólumának. Azt azonban valószínűleg nagyon kevesen vállalnák, hogy egy androgünnel éljenek egy fedél alatt. A biológiai androgün ijesztő profán fenyegetés, míg az adnrogün-archetípus nagyszerű metafizikai kísérlet. Ez az androgün-jelenség nem rejtett ambivalenciája.

HASADÁS VAGY EGYESÍTÉS?

Amennyiben a nemi megosztottságot a polaritás és a harmóniából történt kiszakadás jelképének tekintjük, az androgünt pedig a primordiális ősharmónia letéteményesének, akkor adódik a két jelenség szembeállítása, ekkor kibékíthetetlen közöttük az ellentmondás. Ám ha egyik jelenséget a másik tükörképének, szükségszerű kiegészítőjének tekintjük, akkor a látszólagos kibékíthetetlenség hajlik a konszenzusos megoldás felé. A nemi megosztottság nélkül valószínű nem is létezhetne az androgün fogalma, de vajon mondhatjuk-e, hogy az androgün fogalma nélkül nemi megosztottság sem létezne? Ez nehezebben megválaszolható kérdés…
E két tény – az androgünitás és a nemi megosztottság – pólusossága feszültséget is jelent, a feszültség pedig mozgást indukál. Ezért rendkívül fontos annak eldöntése, vajon mi az irány e két pólus között: a két jelleg egyesítése, vagy éppen az egységes lényegnek a megoszlása. hasadása? Netán állandó pulzálás a két pólus között?
Platón a Lakoma című tanulmányában fogalmazta meg véleményét, miszerint hajdanán létezett a teljes ember is, aki egyesítette a férfi és nő vonásait. Ez volt az androgünosz, azaz férfinő, ám idővel a megnevezés csúfnévvé korcsosult. Ezt az egységes, gömbölyű androgün lényt Zeusz vágta ketté elbizakodottságát korlátozandó, s ekkortájt támadt az így férfiként és nőként létező emberben a szerelmi vágy, az erósz, ami a két egyedből igyekszik egyet alkotni. Platón így oldotta föl a megosztottság és az egyesítés közötti feszültséget, mondván, a hasadás egy ős cselekmény következménye, az egyesítés pedig egy próbálkozás a teljesség visszaállítására.
Az indiai bölcselet a megosztottságot, a tagolódást nem csupán az ember nemi elkülönültségének tükrében vizsgálja, hanem az anyagi megnyilvánulás elengedhetetlen összetevőjének tekinti.

„Mindez (az univerzum) akkor még megnyilvánulatlan volt. Nevek és formák szerint nyilvánult meg később, ezért mondható, hogy az ilyen vagy olyan nevezetű dolognak ilyen és olyan formája van. Mind a mai napig megnevezés és forma különbözteti meg ezt (a világot, ezért mondják), hogy az ilyen vagy olyan nevezetű dolognak ilyen és olyan formája van. (Brhadáranjaka-upanisad 1.4.7.)

Ez a gondolatmenet hasonló az arisztotelészi hülomorfizmus elmélethez, mely szerint a kozmosz minden létezője anyagból (hylé) és formából áll. Az ősi Indiában azonban nemcsak a nevek és formák jelentettek egyfajta dualitást, hanem az anyag és szellem még tágabb és ősibb kategóriáinak megkülönböztetése is. Az anyag vagy prakrti, a mátrix, a tiszta anyag, ősmatéria, ami nem okozat, hanem oka minden anyagi dolognak, változó és tudat nélküli. A gyökér-természet a feminin matrica, amelyről számtalan levonat készíthető, azonban az első matrica felületét a patrica képezi ki. Ez nem más, mint a férfiúi erő, a purusa, a lélek vagy szellem, az egyediesülés letéteményese. A purusa változatlan, örök, öntudatos, tanúja a jelenségeknek, és mentes minden anyagi tulajdonság­tól.
Férfi és nő, szellem és anyag polaritásának logikus feloldása volna a spirituális homogenitás feltételezése, ám egyes iskolák gondolkodása a valóságnak több síkját tárja föl. A tapasztalati valóság és a közös emberi tudatosság síkján természetes jelenség a dualitás és a megosztottság. A világ harmadik dimenziója a megsejtés, a megismerés szokványos módjaitól eltérő intuíció révén mutatkozik meg. A negyedik dimenzió a transzcendencia-élmény, a jelenségek feloldódása, a különbségek eltűnése és a felfoghatatlan felfogása. Itt semmiféle megosztottság és elkülöníthető érzékelés nem értelmezhető, csak a puszta lét tapasztalása zajlik. Ezen túl már csak egyetlen sík létezik, amely megnyilvánulási formáiban hasonlít az anyagi lét sokféleségéhez, de mentes annak miden hiányos, tökéletlen vonásától. Itt újra létezik polaritás, sokrétűség és változatosság, de a teljes és tökéletes transzcendencia síkján.
Az anyagi lét során a nemek szerinti megosztottság tapasztalati tény. A Kybalion, egy mágikus princípiumokat összefoglaló középkori varázskönyv a következőképpen fogalmaz:

„Minden kettős, mindennek van pólusa; mindennek van ellentétpárja; szeretni és nem szeretni ugyanaz; az ellentét azonos természetben, de különböző a pozíciójában; szélsőségek összetalálkoznak; minden igazság csak féligazság; minden paradoxon feloldható.”

A talányos, aforizmaszerű megfogalmazás számos buktatót rejt. Az első három kijelentés jól ragadja meg a nevek és formák szerint széttagolt világot, és elméletileg a harmadik állítás – szeretni és nem szeretni ugyanaz – is igaznak tűnik, mindaddig, amíg ennek valóságát magunkon nem tapasztaljuk. Mert mégiscsak más érzést kelt, ha szeretnek, vagy ha nem szeretnek bennünket. Talán csak a jógík szent közömbösségét nem zavarja a világ ellentétes előjelű impulzusainak áramlása. Roppant figyelemre méltó a következő állítás: „az ellentét azonos természetben, de különböző a pozíciójában”, ami szerint a jelenségek egyazon skálán helyezhetők el, de más más pozíciót foglalnak el ezen a skálán. A szélsőségek összetalálkozása a dolgok és jelenségek egymásba történő átminősülését, pokol és menny egymáshoz mért roppant közelségét jelzi. A féligazságok hangoztatása ugyan relativizálja a mindenséget, mégsem zárja ki a metafizikai abszolút mérce, az Abszolút Igazság létét. Végül az utolsó állítás – minden paradoxon feloldható – önmaga ellentétét is magába foglalja, hiszen a feloldható paradoxon valójában nem paradoxon. E néhány talányos kijelentés sejteti, hogyan kél birokra egymással a polaritás és az egységélmény, olyannyira, hogy végül szinte lehetetlen megkülönböztetni, vajon az egyik, vagy a másik kerekedik-e fölül? Annyira egymásba kapaszkodnak és folynak e jelenségek, akár a Jin-jang sötét, illetve fényes, női és férfi mezői.

JIN-JANG, FELE-MÁS, IS-IS

Az egymásba fonódó sötét és világos mezők, amik ráadásul egymás tulajdonságait inverz pettyként magukban hordozzák, vagyis az ősi kínai jin-jang ábra remek dezantropomorf szimbóluma a polaritás egymást feltételező egységének. Külön-külön nem is fordulnak elő, s az egész ókori kínai világszemlélet e két minőség egymásba fonódó egységeként értelmezte a világ jelenségeit. A jin eredetileg talán a hegyek északi, hűvösebb, sötétebb oldalát, míg a jang a déli, melegebb és fényesebb lejtőket jelölhette, innen terjedt át szimbolikus értelmezésük a jelenségek szinte mindegyikére. Így vált a jin a hűvösség, sötétség, árnyasság szimbólumává, az északi égtáj, a föld és a Hold, valamint a páros számok, sőt a halál jelévé, annak ellenére, hogy ez a női princípium. A jang ezzel szemben, vagy inkább ezzel párban a déli égtáj, a fény, meleg, a Nap és az ég szimbóluma, a páratlan számok és az élet férfi princípiuma. Vagyis a jin-jang a pólusok szimbolikus egyesítésének gyönyörű példája.
Ezzel az absztrakt jellel szemben India más módon fogalmazza meg a teljességet. Az egyik – szintén absztrakt – szimbólum a szent óm szótag és ábra, amely rendkívüli mód áthatja az egész indiai gondolkodást és a mindennapi vallásosságot is. Az óm jelen van a napi jóga-gyakorlatokban, a templomok falán, az üdvözlő kártyákon és az otthonok bejárata mellé a falra felfestett áldó jókívánságokban: óm szvaszti, subh rddhi, óm szvaszti, labh sziddhi, azaz: óm jólét dicsőség siker; óm jólét, bőség tökély.

A pólusos ellentéteket, nevesül a férfi-nő nemi megosztottságot az indiai szent hagyomány ikonográfiája egészen páratlan módon is képes feloldani. Több esetben duál-istenpárok testesítik meg bizonyos ellentétek szintézisét, így Mitrá és Varuna kettőse a Nap fénye és a mélység sötétsége szintézisét biztosítja, Nara-Nárájan pedig az ember (nara) és Isten (Nárájan) közös vezeklését, aszkézisét mutatja föl. Mint ismeretes, az indiai panteonban minden férfi istenségnek megvan a női párja, aki jelenlétével kiegészíti, teljessé teszi az adott személyiség szerepét és hivatását. Brahmá másodlagos teremtő és legfőbb intelligencia párja Szaraszvati, a tudás és ékesszólás istennője, Visnunak, az élet védőistenének párja Laksmí, a szerencse istennője, Krsnának, a szépség vonzó istenének Rádhá, a szeretet istennője a társa. Ezek a példák azonban még mindig két alak párosát jelentik, a két fél szövetségét és egymás mellé rendelését az adott jelenség vagy eszmény megtestesítése végett.
A páros alakokon túl azonban léteznek az egy testben két pólust ötvöző isteni alakok is. Az egyik ilyen kivételes alak, a maszkulin és feminin jellegeket saját testében ötvöző szent androgün, Siva egyik sajátos megjelenése, Ardhanárísvara. Mint megannyi más esetben, ez is beszédes név. Három elemből tevődik össze: ardha jelentése felerészben, félig; nári jelentése nő, asszony; míg ísvara jelentése férfiúr, irányító. Sivának ez az aspektusa egyetlen antropomorf alakban egyesítik a férfi és női oldalt, azaz az alak jobb kéz felőli oldala a férfi, bal kéz felőli oldala pedig a nő. Ez a kompozit lény a visuddha-csakra, vagyis a torokcsakra energiaszintjének uralkodó istensége. Az igazmondás, az értelem, intelligencia és értelemszerűen a magasabb szintézis kapcsolódnak ehhez a csakrához. Eleme az éter, ami képes harmóniát teremteni az alacsonyabb, földi-világi energiasíkok és a magasabb értelmi-spirituális működések között.
Siva félig férfi, félig nő hermafrodita alakja a transzcendens teljességet szimbolizálja az ellentétek egyesítése révén. Ardhanárísvara tehát a felerészben női férfiú, ami egyfajta prioritást sejtet. Ki a fontosabb? Melyik oldal az elsődleges? Mert hiszen nem felerészben férfi istennőről van szó, hanem felerészben női férfiistenről. Siva eme alakja látszólag férfi dominanciáról árulkodik. A jobb testfél – bal agyfélteke a patriarchális világ uralkodó képlete, s ez látszik érvényesülni Ardhanárísvara esetében is.
Ardhanárísvara bal kéz felőli oldala a női aspektus, formás keble és kecses testtartása hangsúlyozza nőiségét. Ez a testfél Párvati, vagy Sakti (am. energia), Siva örök társa.
Az első Ardhanárísvara ábrázolások a Krisztus utáni évszázadból, a kusánok uralkodásának idejéből valók, ezt követően szerte Indiában elterjedtek. Szobrok és festmények, miniatúrák egyaránt születtek, s általában a férfi oldalon két karral, a női oldalon egy karral szokták ábrázolni. Természetesen ettől eltérő, több vagy éppen kevesebb karú alakzatok is ismeretesek. A férfi oldalt általában egyszerűbb, sima ruházat fedi, míg a női oldal ékesebb. A férfi oldalon a mozdulatok is visszafogottak, míg a női oldal testtartása sokszor túlhangsúlyozott. A férfi oldalon a legtöbb esetben áldásosztó és minden bajt elhárító kéztartás látható, míg a női oldal tükröt tart a kezében – mintha a női princípium csak visszatükrözné azt, ami a férfi oldalról kiindul, vagy ami a világban látható.
Ahogyan az ember jobb keze a jövő, a férfiasság, az értelem és az elektrikus tevékenység záloga, úgy Ardhanárísvara jobb oldala is a férfias, isteni oldal, amely az áldozótűzzel és Agni tűzistennel állítható párhuzamba. A férfiember bal keze a múlt, a nőiesség, a lényiség és a magnetikusság, s a szent androgün bal oldala is a nőiség, az energia, a tükörkép és illúzió (ld. tükörtartás), a Hold és az áldozati fölajánlás szimbóluma. A kettő együtt pedig a kozmikus áldozat, sőt, az élet misztériumának záloga, minthogy a két nem elválaszthatatlansága a teremtés kulcsa.
Ardhanárísvara testi formában jeleníti meg a korábban említett anyag-szellem aktív és passzív princípiumainak, illetve a jin-jang elvont szimbólumának, vagy az absztrakt Abszolútum-képnek az egyetlen egységes formában történő szent, teremtő egyesülését.
Ardhanárísvara személyében végbemegy a nemi pólusosság egyesítése, ami fantasztikus teljesítmény az indiai mitológiában. De ilyen, nemüket változtató, vagy a nemi jellegeket egyesítő mitológiai alakok más hagyományokban is léteztek. Az egyiptomi Ré napisten önmagával lép frigyre, s hozza világra a lényeket, a végtelen idő perzsa istene, Zervain is androgün, az ógermán Tuisto (a.m. kettős, kétnemű) teremtette az első embert, s az afrikai dogonok is megemlékeznek kétnemű halhatatlan ősökről. A görögöknél Hermaphroditosz a férfi és női vonások legjellemzőbb egyesítője, de olykor Zeusz is női ruhát ölt, és Afroditét is ábrázolják szakállasan. Az óceániai bennszülött törzsek gyakran önmegtermékenyítésre képes lényektől eredeztetik a világot.
Azonban az indiai gondolkodás még egy lépéssel továbbmegy. Igaz, hogy Siva és Sakti egy alakban egyesülő párosával végbemegy a nemek egyesítése – ami egyébként Visnu és Laksmí esetében hasonló ikonográfiai megjelenítésben szintén ismeretes –, de Visnu és Siva, tehát két férfialak egyesítése még nagyobb szimbolikus teljesítmény. Siva és Sakti együttese a potencialitás és az aktiválás nagy szintézise, de azonos körben marad az istenpár, akik különálló formában is egymás társai. Visnu és Siva egyesítése azonban az indiai hitvilág két nagy vallásos folyamatának imádott istenségét, két istenférfit ötvöz, természetesen mindenféle szexuális vonatkozástól mentesen. E kettős Hari-Hara néven ismert, jobb kéz felőli oldala Siva (Hara), bal kéz felőli oldala pedig Visnu (Hari). Ez utóbbi sokszor nőies megjelenésű, gyöngéd, finom, kecses megformálású, talán Mohiní múrtira, Visnu női avatárjára utalóan, aki elragadta Siva figyelmét.
Metafizikai szempontból Visnu az élet védőistene, a mindent átható élő Isten, a mindenség fenntartója, Siva pedig a világ megsemmisítéséért felelős istenség, aki ugyanakkor áldásos természetű és a transzcendencia megtestesítője. Mintha kettejük párosában az élet és halál, lét és nemlét, a fenntartás jóság-ereje és a lebomlás pusztító ereje ötvöződne. Az egy test – két szellem a saiva és vaisnava kultusz szintézisét jelzi, s egy sajátos értelmezés szerint Hari-Hara nem más, mint a kozmikus tejóceán kiköpülésekor megjelent Visnu-Mohiní és Siva frigyéből született gyermek.
Filozófiai szempontból Hari-Hara az ellentétek egymást kölcsönösen feltételező és alátámasztó szintézisét jelzi, a két istenférfi eleven kettőse a realitás paradox jellegét testesíti meg, amely a keletkezés-megszűnés folytonos kavargásában létezik. Hari-Hara ugyanakkor a tér és idő végső egységének is szimbóluma: Siva az idő (Mahákála), Visnu pedig a tér vagy űr.
Hari-Hara azért tekinthető tágabb és magasabb szintézisnek mint Ardhanárísvara, mert az utóbbi a két nem amúgy is életteremtő misztériumának egyesülését jelzi, míg Hari-Hara a férfienergiák pólusosságának és nagy vallási folyamatoknak a szimbolikus egyesítése, ami nem kioltja, hanem meghatványozza kettejük erejét.

A SZINTÉZIS KÍSÉRLETE

Ha az ősharmónia hasadásáról beszélünk, akkor az androgünitás a kiindulópont, ha viszont az eltérő pólusok szintéziseként értelmezzük az androgünitást, akkor az elérendő cél. A nagy kérdés most már, hol érhető tetten, és hogyan valósulhat meg ez a szintézis?
A jelenkor meghasonlott állapotaiban, a természetes és kozmikus szerepektől eltávolodott ember nehezen, áttételesen és sokszor hamis, torzult formában éli meg saját nemi identitásából fakadó hétköznapi életfeladatait és spirituális hivatását. A kali-juga a világciklusok közül a legtöbb ellentmondást és zavart hordozza, ezen belül a közelgő vagy már kezdődő vízöntő kor karneváli forgataga mindent a feje tetejére állít. Így nem a metafizikai androgün-szintézis valósul meg, tehát nem a tudatosság egy magasabb oktávja, hanem egy kvázi-szintézis, amikor férfias nők és nőies férfiak próbálgatják saját magukat furcsa szerepükben. Nem bevonja a férfi a nőies életfelfogás előnyeit, ezzel téve gazdagabbá és árnyaltabbá reagálókészségét, hanem férfias vonásait elveszítve pusztán egy szakállas nő lesz belőle. A saját hivatás elvesztése megfordítva, a nők esetében is igaz lehet, amikor határozottságában a nő elfelejt gyöngéd és igazodó lenni.
Genetikai szempontból mindenki nő ivarú, az átörökítésért és a nemi jellegekért felelős kromoszómák gyakorlatilag mindenkit női létre predesztinálnak, a férfiúi Y-kromoszóma csak módosulása a női X-kromoszómának. Ez érdekes módon egybevág a jóga egyik ősi bölcseletével, miszerint Isten az egyetlen férfi (purusa), s minden más – értsd a teremtett világ – minden elemével együtt női természetű (prakrti), azaz a férfi Isten örömét szolgálja. Úgy tűnik, a biológia tudománya csak az anyatermészetre lát rá, a transzcendens Istent nem képes felfedezni, mert az nincs a látókörében.
Ezen túlmenően a hatha-jóga, a Nap és Hold jellegeit egyesítő misztikus iskola ontológiája szerint mindenki eredendően androgün! Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor mind kiindulásként, mind elérendő eszmei célként reális az androgünitás.
Amennyiben a polaritást a meghasonlottság állapotának tekintjük, akkor törekedni kell az áhított szintézis vagy egységélmény megtapasztalására, visszaállítására. Ennek különféle módjai ismeretesek. Az ontológiai egyesítés Platónnak a már említett elmélete, amely teljes egészként említi az emberlények ősállapotát. Még pontosabban: „A nemek száma pedig azért volt három és azért volt ilyen alakjuk, mert a hím a nap sarjadéka volt, a nő a földé, a közös nemű pedig a holdé, mert a holdban is van valami mind a kettőből.” A közös nemű lények jelentik az ontológiai egységet, míg az égitestek jellegének említése tovább vezet egy sajátos motívumhoz, a kereszt-referenciához. A nemek egyesítésének másik nagy kísérlete szexuális téren valósul meg. Elemi szinten a biológiai ösztön hajtja az embert párjának meglelésére, s kettejük nászából születik egy harmadik egyed, a gyermek – aki csecsemő korában akár androgünnek is tekinthető, hiszen bár megvannak az elsődleges nemi jegyei, még jó darabig nem feltétlenül cselekszik nemi identitása szerint. A nászban nem szűnik meg a szülők nemi identitása, de egyéniségük „feláldozása” révén születik az új élet, amely kezdetben androgün jegyeket mutat.
A nemi késztetés hihetetlen erejét használja fel a szexuálmágia, amely az ösztönök késztetéseit igyekszik alsóbb vagy magasztosabb módon egyfajta spirituális lendítőerővé átminősíteni. A tantra szexuálmágiája a nemi aktus speciális gyakorlatai révén igyekszik a feloldódás-élményt megtapasztalhatóvá tenni. Így a férfi és a nő egyedi nemi identitása is egy időleges látszat-egységben oldódik fel, bár a tudatállapot megváltozása aligha állandósítható. Okkult iskolák olykor auto-, hetero- és homoszexuális praktikákkal igyekeznek áttörésre juttatni gyakorlóikat.
A nemi identitás sajátos meghaladása a nemváltoztatás. Meglehetősen aberrált megoldásnak tűnik, amikor a másik nemi pólus iránti kíváncsiság és fogékonyság oly erős, hogy akár a biológiai nemet megváltoztató operatív beavatkozást választ az ember. A transzvesztitákat hasonló idegenkedés övezi, ám Indiában különös tiszteletnek örvendenek. Jelenlétük például a házasságkötési szertartások alkalmával áldásos jelnek számít, valószínűleg a szokványostól gyökeresen eltérő életvitelük miatt. Hajdanán a nemváltoztatás szertartásos gyakorlata más kultúrákban is kultikus próba volt a másik nemi pólus spirituális célú megtapasztalására. Szélsőséges példája volt ennek Kübelé istenasszony imádása, akit a férfiak önkasztrációval és nemi szerveik feláldozásával imádtak – egyfajta androgün jelleget öltve ezzel. A jelenkor ondolált hajú férfiúi és katonai szolgálatot teljesítő női hasonló kvázi-androgünitást mutatnak.
A nemváltoztatás a Platón kapcsán említett keresztreferencia szellemében is alkalmazható. A naprendszerben több égitest szolgál férfias, illetve nőies archetípus gyanánt. A Nap és a Mars férfias példák, a Hold és a Vénusz női szimbólumok. Ha az ellentétek vonzzák egymást, akkor a férfiaknak érdemes a női természetet megtestesítő égitesteket imádniuk, és viszont, a nőknek a férfiúi égitesteket, hiszen így megvalósulhat a nemek találkozása, egyesülése, égi-földi szintézise: a férfi imádó kapcsolatba kerülhet az égitestek által képviselt női princípiummal, a nő pedig a férfi elvvel. Ezt tükrözi az az Indiában előforduló speciális lelki gyakorlat, amikor a férfiak női ruhát öltenek, és érzelmes módon próbálnak közeledni imádott istenükhöz. Ilyenkor a test nemi identitását időlegesen fölülbírálva lelki nőiségük átélésével próbálkoznak. Hasonlítható ez gyakorlat a karnevál forgatagához, amikor az álarc elrejti az ember valódi identitását és a megengedheti magának, hogy ne a megszokott módon cselekedjék. A dionüszoszi forgatagban fölszabadulhatnak a megszokások kötöttségei és szabadon kitombolhatja magát az ember oly módon is, amit máskülönben nem engedne meg magának. Valójában egy színész is alakot cserél minden este, leveti saját énjét és más valaki, a szerep identitásába bújik. A távol-keleti színházakban, de olykor az európai gyakorlatban is nemváltással jár együtt. A japán no-színházban például csak férfiak szerepeltek, a női karaktereket is ők adták elő. Jó előadásról pedig akkor beszélünk, ha a színész eredeti énjét észre sem vesszük, ha sikerül a teljes átlényegülés, és magával ragadó átéléssel jeleníti meg a szerepet, ami így második, fölvett énjévé válik. Ilyen az említett átlényegülő meditáció is. Tiszta formájában egyáltalán nem félreérthető, sőt, egyes beszámolók arról tudósítanak, hogy bizonyos embereknél intenzív elmélkedésük folytán akár testi fiziológiás elváltozások is bekövetkezhetnek. Ennek ellentettjéről, amikor is női gyakorlók öltenének férfias szerepeket nincs följegyzés.
A hinduizmus gazdag panteonja alkalmat ad arra, hogy a női hívek rajongó szeretettel övezhessék imádott isteneiket, s a férfiaknak is, hogy az istennőknek, istenanyáknak az oltalmát élvezhessék.
A nemeknek az ontológiai és szexuális egyesítési kísérletein túl beszélnünk kell a pszichológiai szintézisről. Ennek atyja Carl Gustav Jung, aki rámutatott a férfiben lakó női lélekrészre, az animára, és a nőben lakozó férfi lélekrészre, az animusra. Így az ellentett pólus nem kívül keresendő, hanem az ember pszichikai rendszerében, és így, pszichikai úton is megvalósulhat egészséges egyensúlyuk.
Végül az egyesítési kísérletek között meg kell említeni az ikonikus módszert. Ennek eleven gyakorlatát ismét Indiában találjuk, ahol az isteni férfi avatárok és személyek mellett mindig megtalálható női párjuk, s környezetükben híveik is jelen vannak. Egy bengáli mondás elárulja, a magasabb szintézisnek milyen lehetőségeit ismerik: ek prán do déh, ek déh do prán, azaz „egy lélek – két test, egy test – két lélek”. Mikor Isten és híve találkoznak és a szeretetben egyesülnek, egy élet, egy lélek fűti őket, bár két testben léteznek, s ha a hívő ember a szívébe zárja imádott Istenét, akkor az kísérőül melléje szegődik, s így egy testben már ketten lakoznak. Akárcsak Ráma istenkirályfi, hitvese, Szítá, valamint hívül, Hanumán esetében…

… s mert az istenek örökké élnek, bizony megelevenednek. A személytelen filozófiai hit számára Isten elképzelhetetlen, kifürkészhetetlen, a végső szellemi agytorna. A hívő emberhez viszont közel jön az Isten, megmutatja személyes, kegyes arcát. Ráma királyfi erdei száműzetésbe kényszerült, így a királyi trón helyett a vadon zarándokélete várt rá. Ifjú hitvese melléje szegődött, akárcsak testvére, Laksman. Ketten védelmezték minden veszélytől, de hiába minden óvintézkedés, egy gonosz király elrabolta Szítát. Márpedig a gyönge istennő az érzelem, míg a délceg istenherceg az értelem. Amíg ketten együtt járták a vadont – két test, egy szellem –, nélkülözésük ellenére is békesség és boldogság honolt szívükben. Amikor azonban elszakadni kényszerültek, mindkettejüket bánat emésztette, s bár nem lehettek együtt, gondolatban mégis mindig együtt időztek – egy szellem, két test. Ezért a figurák egyszerre tükrözik az elválás fájdalmát és a várakozás izgatottságát. Szítá törékeny alakja megrendítő. Alkarjai a bábnak hiányoznak, de meglehet, a bánat és a sóvárgás emésztette el a csodaszép Szítá istennő testrészeit. Arca fakó, haja egyszerű kontyba fogva, törékeny alkata mégis aranyszínben pompázik, tört arany színben…Ráma királyfi délceg, termete szálas, arcán mégis ott az elválás kínja. Gyötrődik az értelem az érzelmek távollétében. Szítá nélkül nem teljes az élet, még egy Isten élete sem. Érződik, Ráma még nem találta meg az utat imádott hitvese kiszabadításához. Párja távollétében hiány kínozza, sisakjából ki is tört egy darab.
És itt van Hanumán! Majom arc, de hős emberi szív. Roppant erő és ebből fakadó büszkeség, de imádottjaira, Ráma istenkirályfira és Szítá istennőre büszke. Az ő figurája a legerőteljesebb. Nagyságra és kidolgozottságra is a legmarkánsabb. Robusztus alkat, hatalmas fejkoponya, erőteljes tartás. Szája megvetően lefelé görbül – bizonyára ellenfelére, a gonosz királyra gondol. De csak a fejében. Szívében egészen más lakozik. Egyszer megkérdezték Hanumánt, mi lakozik a szívében. A hős harcos erre bátran feltépte mellkasát, hogy feltárja szívét és megmutathassa, szíve rejtekén az isteni pár, Ráma istenkirályfi és Szítá istennő laknak – két lélek, egy test. Az értelem és az érzelem szintézise, az imádott Isten és párja, az Istennő találkozása hívük szeretettől rajongó szívében. Ez a nagy szintézis, ez az emberfölötti androgünitás…

PLATON: A Lakoma (részlet) Fordította: Telegdy Zsigmond
KOVACHICH: Fromulae Solemnes Styli és Fejérpataky László: Tapolczai Bertalan-féle házasságjogi formuláskönyv – in Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok, Dante 1924.

A kéztartások (mudra, am. pecsét) beszédes jelek a világ minden táján. Indiában ennek külön szimbolikus nyelve alakult ki, egy-egy gesztus vagy mozdulat történeteket mond el. Ardhanárísvara esetében nem kevesebb, mint ötvenhat különféle kéztartás ismeretes, ezekből sorolunk föl néhányat.

 Rettenthetetlenség (abhaja-mudra) – a tenyér a hívő felé fordul, az ujjak összezárva egyenesen fölfelé mutatnak, a mozdulat a félelemnélküliség és a megnyugtatás kifejezője

Áldásosztás (varada-mudra) – a fenti mudra egy változata, de a tenyér s az összezárt ujjak lefelé mutatnak

Bölcsesség (csinmudra) – nagyon hasonló jelentésű és formájú az előbbiekhez, de a kéz a mellkashoz közelít, és a mutatóujj összezár a hüvelykkel

A női oldalon: ejtett kéztartás (katjavalambita) – a bal kéz a test mellett vagy a lábon, illetve a combon pihen, az abhaja-mudra mellett ez a felsőbbség, felsőbbrendűség markáns kifejezője.