Post tenebras lux – Pokoljáró hősök

A valótlanból vezess a valóságosba!
A sötétségből vezess a fényre!
A halálból vezess a halhatatlanságba!
(Brhadáranjaka-upanisad 1.3.28.)

Mai világunkban a pokol szó nem hangzik rosszul. El lehet adni vele energiaitalt, könyvet, filmet és számítógépes játékokat, sőt a futballcsapatok szurkolói táborának kemény magját is előszeretettel nevezik vörös vagy kék ördögöknek. Ez nem is csoda, hiszen anyagi jólétünk ellenére egyre inkább „pokoli” az életünk. A média jóvoltából katasztrófák, természeti csapások részesei leszünk napról napra; az emberi gonoszság óráról órára lecsap ránk, s hiába a „reklám mennyország” rózsaszín világa, a fenyegetettség, a kétségbeesés és a reményvesztettség a mindennapi osztályrészünk. Személyes életünkben titokzatos betegségek pusztítanak, s emberi kapcsolataink is sokszor válnak „pokoli kínok” forrásává.
Manapság hódít a „halál pornó” – vagyis a horror filmekben, a számítógépes játékokban gátlástalan és rafinált öldöklés folyik – miközben a hétköznapi életben a halált letagadjuk, eltussoljuk és elfutunk előle. Pedig van. Az élethez tartozik, s az ember hivatása, hogy szembe nézzen vele, s így haladja meg. Évezredek óta léteznek hősök, akik hol sikerrel, hol sikertelenül meg is kísérelték ezt.

A HALÁL BIRODALMA – A TÚLVILÁG

Eleinte még csak osztatlan túlvilág létezett. Nem volt menny és pokol, csak a halál birodalma, a „láthatatlan” ország (ezt jelentette eredetileg görögül a Hádész), ahonnan „nem tér vissza utazó”. Úgy vélték, hogy a túlvilágot az élők világától folyók, hegyek választják el, szigeten, a föld mélyében vagy az égben terül el. Az út megtételéhez az elhunytnak csónakra, lóra, kocsira, elnyűhetetlen lábbelire és útravalóra volt szüksége. A természetfeletti akadályokkal nehezített úton lélekvezetők segítettek (állatok, sámánok vagy istenek) A túlvilág bejáratát őrök őrizték, és csak azokat engedték be, akiket minden szabálynak megfelelően temettek el, illetve meg tudták fizetni a lélekvezetőket. ( Az antik görögöknél például mézespogácsa járt Kerberosznak az alvilág háromfejű kutya őrének.)
Eleinte a holtak birodalmában – mint például a héber seólban is – minden halott egy helyre került, ahol a férgek martalékává vált, ahol csak a por és a csönd honolt; ahol legfeljebb nyugalmat nyerhetett az ember. Gilgames vadember barátja, Enkidu így számol be erről:

„Halljad, mit álmodtam tovább. Egy démon jelent meg előttem és megmutatta nekem az alvilágot. Reám tekintett, majd kézen fogva a sötétség házába, az Irkalla hajlékába vezetett. A házba, amelyet senki sem hagyhat el, ha egyszer oda belépett, azon az úton vezetett, amelyen nincs visszatérés és a házba, melynek lakói sötétségben élnek, fényt soha sem látnak. Az ott lakók madárruhába vannak öltözve, tolluk van ruha helyett. Por az italuk, és agyag az ételük. A por házában, ahová beléptem, láttam királyokat, akik régen uralkodtak országok felett, s akiknek elvették koronájukat, hercegeket, akik koronák számára születtek… A por házában, ahová én beléptem együtt van a főpap és a tanítvány, az előénekes és az olajkenők…”

Idővel aztán az emberiség tudatára ébredt, hogy a „másik világ” nem egyszerűen a magas hegyekben vagy a föld mélyén rejtőzik, hanem áthatja az egész világegyetemet, a látható világnak adva mintát. Az emberlakta föld a világmindenség középső zónája, s az emberi születés lehetőség a tudatos létezésre. Így megszületett a túlvilági ítélőszék, melynek fogalmát az egyiptomi mitológia dolgozta ki, s átvette az iráni és néhány más mitológia is. Itt már nemcsak az számított, hogy betartotta-e az elhunyt a rítusokat, hanem beletartozott az egyéni élet igazsága is, melyet, mint tollpihét tettek a mérleg egyik serpenyőjébe, míg a másikba az ember lelke (szíve) került. Ez idő tájt már úgy gondolták, hogy az ember földi életének következménye a halál utáni sorsa: jutalom vagy büntetés, boldogság vagy szenvedés, menny vagy pokol vár rá a túlvilági életben. A metempszichózis (a lélekvándorlás) tana pokolbéli születésekről, a keresztény felfogás örök kárhozatról beszél. A mennybéli örömök lényege az Isten –látás, az Isten társaságának elnyerése, a pokol pedig a testi–lelki kínok időleges vagy vég nélküli színhelye. Az évezredek során a pokol minél pontosabb lefestése az ember szenvedélyévé vált. A buddhizmus nyolc hideg és nyolc meleg pokolról tud, a hinduizmusban huszonnyolc az elsődleges poklok száma, de a pokol – a Naraka – náluk soha sem végállomás.
Az örök kárhozat a kereszténység teológiai „találmánya”. Jeruzsálem szemétégető völgyének ki nem alvó tüze – a Gehenna – lett a jelképe az Isten büntetésének. A kárhozat lényege egykor a „poena damni”, volt, amely nem más, mint a kizárás ez egyetlen célból, Isten színelátásából és abból a szeretetből, amely egyedül adhat értelmet a létnek…
A purgatórium – a túlvilág átmeneti helye, amely az elhunytak lelkének tisztító szenvedésre és megtisztulásra, végső soron a mennyországba jutásra adott lehetőséget — a skolasztika újdonsága volt. Dante Isteni színjátéka szinte tudományos pontossággal részletezi a túlvilág három szintjét: nála a pokol rettenetes viharoktól megtépett, vad szirteken elterülő vidék, amely a káromkodástól és a jajszótól hangos, s ahonnan a lelkek saját személyiségük börtönéből nem szabadulhatnak. A purgatórium viszont békés, a négy erény csillagától megvilágított csonka kúp alakú hegy: „ahol kitisztul az emberi szellem / s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója”.

A HALÁL BIRODALMA – A BEAVATÁS SZÍNTERE

„…A nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó” – mondja Hamlet, s bizonyos értelemben a communis opinio a halálról, de a mítoszok több típusa – a túlvilágjárás, a pokoljárás és a purgatóriumjárás is – látványosan ellentmondani látszik ennek az értelmezésnek. A túlvilágról ugyanis évezredek óta szinte rendszeresen térnek vissza istenek és különböző héroszok.
Az istenek közül számunkra most a görög Perszephoné. érdekes, aki az alvilág királynőjeként rendszeresen-vissza jár a középső világba, s Jézus, aki bár isten, emberként szenvedi el a halált.
Perszephoné – a hagyomány szerint a természet örök körforgását megszemélyesítő istennő – Zeusz és Démétér sarja. Ő a”lány”, a Koré, aki alatt virágszedés közben – amint éppen egy aranysárga nárciszért hajol le – megnyílik a föld, mert Hádész az alvilág királya – négy éjfekete mén húzta fogatán – elragadja. Így lesz Perszephonéból az alvilág királynője. Anyja közbenjárására azonban évről évre visszatérhet, és csak az év egynegyed részét kell az alvilágban töltenie. Perszephoné kultusza az eleusziszi misztériumok titkos középpontja. Úgy sejtjük, hogy a misztériumba való beavatás csúcspontján, az éjsötét csendben váratlanul fény világított be, s egy levágott kalászt emeltek a magasba. Ez Perszephoné oly sokszor ábrázolt jelképe – lélekjelkép – a meghalás és az újjászületés legtitkosabb szimbóluma.
A hősök szinte megszámlálhatatlanul sokan vannak: a sumér Gilgames, az egyiptomi Szetna és Sziuszire, az iráni zoroasztriánus Ardáj Viráz, a görög Odüsszeusz, Thészeusz, Héraklész, Orpheusz, Sziszüphosz és Alkésztisz is mind visszatérnek, ugyanúgy, mint a rómaiak ősatyja Aeneas. Indiában is hasonló a helyzet: Nacsikétasz és, Szávitri a halál – Jama – birodalmában jár; a bölcs Pándava, Judhistira király pedig a mennyből száll alá a poklokra, hogy aztán rövid idő múlva ismét csatlakozzon az égiekhez. Kínából Taj cung császár és Mu lien története ismeretes ebben a témában. S végül nem szabad megfeledkeznünk a sámánokról és a középkori purgatóriumjáró zarándokokról sem, Dantéről nem is beszélve, aki meditációjában teszi meg a túlvilági utazást.

KIBŐL ÉS HOGYAN LESZ POKOLJÁRÓ HŐS?

A mítoszok pokoljáró hősei szinte kivétel nélkül mind előkelő származásúak: Gilgames Uruk királya, Szetna egyiptomi király, Sziuszire Szetna fia, s a görög – római héroszok is mind királyi, ha nem isteni vérből valók: Héraklésznek Zeusz a nemzője, Aeneas pedig Aphrodíté gyermeke. Judhistira és Taj cung is uralkodók voltak a messzi keleten. Királyasszony is akad a hősök között: Alkésztisz és Szávitri férjük önfeláldozó társai. Az iráni Ardáj Viráz nemesi származású, szintúgy, mint a középkori purgatóriumjáró ifjak. A kelta sámán papokról, a druidákról és az ázsiai sámánokról úgy tudjuk, hogy nem tartoztak örökletes kaszthoz, a rátermettség alapján választották ki őket. Nacsikétasz viszont szentéletű bráhmana pap fia volt. Mu lienről csak annyit tudunk, hogy Buddha tanítványa. A legalacsonyabb és a legmagasabb származású a sorban Jézus, aki egyszerre a názáreti ács és a teremtő Isten fia.
Túlvilági élményekről – amit ma halál közeli élménynek neveznek – már Platónnál is olvashatunk. Ott a harctéren talált holttest támad fel, s meséli el, mi történt „odaát”. A középkorból pedig ismeretes Tnugdalus víziója, akit halottnak hittek, de temetése napján magához tért és beszámolt őrangyalával tett túlvilági utazásáról. Őket mégsem tekinthetjük hősöknek, mert a hőst a feladat teszi, az aktivitás. A döntés. Azonban a pokolba legtöbbször még a hős sem önszántából megy, inkább próbatételként. Kivétel ez alól az egyiptomi fáraónak, Szetnának az útja, akit fia, Sziuszire kalauzol végig az alvilágon. Sziuszire azt jelenti: Ozirisz fia. Így nevéhez méltón akadálytalanul lép be apjával az alvilágba, hogy oktassa őt. Arra tanítja, hogy hogyan tegyen szert helyes látásmódra egy uralkodó. A fennmaradt töredékben ezt olvashatjuk:

„…Halljad hát meg erről az igazságot, apám! …akiknek víz és kenyér függ a feje felett, és amikor felemelkednének élelmükért, mások ott nyomban gödröket ásnak, hogy lábuk besüppedjen, és az ő táplálékukat soha el ne érjék. A földön ezek mind a vágyakat hajszolták, és amidőn előttük mindig új vágy lebegett, lábuk alá az isten nagy gödröket ásott, hogy az ő vágyaikat soha el ne érjék. És az alvilágba lekerülvén, ami a földön, az történik velük idelenn is.”

A FELADAT SZÜLI AZ ERŐT

A mítosz, a mese mindig próbatételekről szól. Arról, hogy hogyan haladhatja meg határait az ember, hogyan írhatja újra a sorsot, hogyan találhat vissza az elvesztett, eleven, tudatos és boldog létezésbe. A hős a legjobb esetben azért száll alá, hogy felemelkedhessen vagy, hogy felemeljen valakit. A hős útja a legtöbbször nem csak magáról szól, hanem áldozat is egyben.
Szeretné megszerezni az örökéletet, mint Gilgames és Sziszüphosz. A jövendőt akarja megtudakolni, mint Odüsszeusz és Aeneas. Szerelmeséért vagy szerelmese helyett megy az alvilágba vagy követi a halált, mint Orpheusz, Alkésztisz és Szávitri. Őseit kívánja megmenteni, mint Mu lien. Az igazságérzete és együttérzése vezeti a pokolba, mint Judhistirát. A szörnyet kell legyőznie, hogy életeket mentsen, mint Thészeusznak. Egy feladatot kell elvégeznie, mint Héraklésznek és sok mese hősének. Előfordul, hogy a halába küldik, mint Nacsikétaszt vagy Jézust. Sokszor a közösség kényszeríti a hőst, hogy vállalja a túlvilági utazást, mint a perzsa Ardáj Viráz vagy a sámánok esetében. A középkori purgatóriumjárót és Dantét pedig az erkölcsi megtisztulás reménye vezeti.

Az örökéletre sóvárgók

A sumér Gilgames Uruk királya – háromnegyed részt isten egynegyed részben pedig ember – hősies barátja, Enkidu halálán bánkódva a pusztában bolyong, majd egy hegy gyomrán és a halál vizén keresztül eljut egyetlen őséhez Utnapistimhez, aki emberként elnyerte a halhatatlanságot. Gilgamesnek hat éjjel és hét éjszakán keresztül kellene virrasztania, de elalszik, könyörületből azonban mégis hozzájuthat az élet füvéhez, amely örökké fiatalon tartja az embert. Az örökélet megszerzésének reménye azonban szertefoszlik, amikor egy kígyó elragadja a csodatévő növényt. Gilgames vigasztalhatatlan. Kívánságára az istenek lehetővé teszik, hogy betekintést nyerjen az alvilági életbe, s találkozzon Enkiduval.
A görög Sziszüphosz nem kereste a halhatatlanságot, de egy időre még is elhozta az emberek számára. Kifecsegte ugyanis Zeusz egyik szerelmi kalandját, ezért büntetésül Thanatosznak le kellett volna vinnie őt Hádész birodalmába, hogy a Tartaroszban bűnhődjön. Sziszüphosz azonban túljárt a halál eszén és foglyul ejtette. Amíg Thanatosz nála raboskodott senki sem halt meg a földön, az emberek pedig elhanyagolták az istenek imádatát. A képtelen helyzetnek Árész vetett véget. De Sziszüphosz újabb cselhez folyamodott: meghagyta feleségének, hogy ne temesse el. Ezért aztán hazaengedték, hogy rendezze el a dolgait. Bár esze ágában sem volt visszatérnie. A halál végül őt is elérte, s azóta is egy sziklát görget újra és újra a magasba egy hegy tetejére a Tartaroszban.

A jövendő fürkészői

Gyakran utaznak a hősök a túlvilágra, hogy a jövendőt megtudakolják. Erről szól Homérosz Odüsszeiájának híres tizenegyedik éneke a Neküia. Odüsszeuszt Kirké a nagyhatalmú varázslónő küldi el a Hádészba, a vértelen árnyak világába, hogy megtudakolja, hogyan térhet hazájába vissza. Az Ókeánosz partjára elérve – miután engesztelő áldozatot mutatott be – Odüsszeusz találkozik Teiresziásszal a vak jövendőmondóval, aki figyelmezteti, hogy mindenképpen keserves útja lesz, de ha Héliosz gulyáját nem bántják, mind hazatérnek. Ha azonban az állatoknak baja esik, keserves és magányos lesz hazatérése az „okosszívű” Pénelopéhoz.

Vergilius hőse Aeneas is jövőjét tudakolva jut el az alvilágba. A VI. énekben találkozik a cumaei Sibyllával Apolló isten jós papnőjével, aki jótanácsokkal látja el: meg kell szereznie az aranyágat, melyet majd Proserpinának az alvilág királynőjének kell átadnia; el kell temetnie egy halott bajtársát; majd engesztelő áldozatot kell bemutatnia a holtak szellemeinek. Ezután a Sibylla elkíséri Aeneast az alvilágba. Ott az Elysiumban találkozik Róma leendő nagyságaival, köztük Augustusszal is. Édesapja megmutatja neki a jövőt: a maga és utódai sorsát, az egész római történelmet, azt hogy hogyan válik Róma világbirodalommá, s itt fogalmazódik meg Róma politikai feladata is. (Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy!)

A szerelem ereje

Alkésztisz és férje Admétosz esküvői szertartásán a vőlegény elfelejt áldozni Artemisznek, ezért az istennő kígyókkal teli hálószobáról gondoskodik a nászéjszakára. Apollón békét teremt az ifjú király és nővére között, de kissé túllő a célon, mert leitatja a Moirákat, s így sikerül elérnie, hogy Admétosz elkerülheti a halált, ha valaki hajlandó helyette az alvilágba menni, amikor Thanatosz érte megy. A sorsdöntő pillanatban azonban sem agg apja, sem anyja nem hajlandó az áldozatra. Alkésztisz vállalja. Ő hal meg férje helyett. Héraklész szabadítja ki később és hozza fel a holtak birodalmából.
Szávitri történetét a Mahábháratából ismerjük. A csodálatos szépségű leány kezét senki sem meri megkérni, ezért őt küldi apja férjet választani. Szávitri akkor is hűen kitart választottja mellett, amikor Nárada a szent vezeklő megjövendöli, hogy férje éppen egy év múlva meg fog halni. Boldogan élnek, ámde egyszer eljön a megjósolt nap. Szávitri, aki már három napot böjtölt és vezekelt előtte, ezen a napon elkíséri férjét az erdőbe. Férje összeroskad, s feltűnik egy piros ruhás gyönyörű termetű férfi: Jama, a halál. Szávitri gyötrődve követi Jama lépteit, bár az egyre figyelmezteti, hogy forduljon vissza, de ő csak kitartóan lépdel nyomukban. Az asszony bölcsességétől és kitartásától meghatva Jama azt mondja neki, hogy ura életén kívül kérjen bármit, megteszi neki. Így is lesz, Jama teljesíti a kérést, de Szávitri nem tágít mellőle. Így szól:

…Az uram mellett nincs nekem vesződség: amerre ő megy, az az én utam már.
Amerre viszed az az én utam már. Hallgass tovább rám te hatalmas isten!..

Jama újra meg újra megengedi Szávitrinek, hogy kérjen tőle, mígnem aztán annyira megszelídíti az asszony „észnek hasznos, szívnek édes szava”, hogy ura életét is visszaadja, sőt meg is hosszabbítja.
Orpheusz – Kalliopé múzsa fia, ki bűbájos énekével és lantja hangjával a fákat is megmozgatja és az állatokat is megszelídíti. Szerelme, Eurydiké kígyómarás következtében meghal, ezért Orpheusz leszáll az alvilágba, s a halál országának zord urait is annyira meghatja dalaival, hogy megengedik Eurydikének a felvilágba való visszatérést, egy feltétellel: Orpheusz nem tekinthet hátra, amíg a Hermész kíséretében mögötte jövő Eurydike az Alvilág határán túl nem ér. Az ifjú nem győzi a várakozást, hátranéz, s így újra elveszti kedvesét. E fölötti bánatában lemond a szerelem gyönyöreiről, mire őrjöngő trák asszonyok széttépik.

Az ősök megmentése

A kínai Mu lien – Buddha tanítványa – minthogy anyja pokolra került, leszáll az alvilágba, ahol végigjárja a rémisztő részletességgel ábrázolt pokoli termeket, végignézi a vétkesek gyötrelmeit, s végül az örök szenvedésre ítélt szerencsétlenek között rátalál iszonyú gyötrelmektől szenvedő anyjára. Ekkor Buddha tanácsára Mu lien áldozatot mutat be, s ezzel megmenti anyját, majd mindketten a mennybe emelkednek. Mu lien pokoljárásának történetét – s ennek részeként az ősök megmentésének rítusát – mind a mai napig ünnepségek keretében adják elő Kínában, mint a holtak megváltásának szertartását. A történetnek népszerű opera feldolgozása is létezik.

Az igazság és az együttérzés diadala

A Mahábhárata című indiai eposz zárójelenetében a bölcs Judhistira király száll alá a mennyekből a pokolba, mert megdöbbenésére ellenségeit látja viszont a mennyben, s megtudja, hogy erényes felesége és bátyjai apró bűnökért a pokolban szenvednek. A pokolba érve annyira elviselhetetlennek érzi a látványt és a megkínzott lelkek segélykiáltásait, hogy vissza akar fordulni, amikor azonban meghallja szeretteinek jajszavát, vad keserűség szorítja össze szívét, s isteni kocsisával megüzeni, hogy nem tér vissza a mennybe. Ebben a pillanatban azonban mennyei ragyogás árasztja el a Kínok Helyét, mert az Istenek jönnek el érte. Megtudja, hogy egyrészt azért kellett megjárnia a poklot, mert életében egyszer csak félig igazat állított, másrészt pedig minden uralkodónak életében legalább egy alkalommal el kell látogatnia a pokolba. Hamarosan családtagjai is megtisztulva csatlakoznak hozzá.
(Sajnos nem minden király élt Judhistira szellemében: a kínai Taj cung császárról feljegyezték, hogy hogyan járta meg élve az alvilágot. Találkozott az alvilág bírájával, mert sok ezer lélek elpusztításával vádolták, de az egyik ottani hivatalnokkal megalkudott, hogy előlépteti, ha visszajuttatja trónjára. A császár így nemcsak megmenekült, hanem a Sorsok Könyvében számára előírtnál hosszabb életet is nyert.)

A szörny legyőzője

Thészeusz athéni királyfiként azokkal a fiúkkal és lányokkal tart, akiket a Kréta szigetén található földalatti labirintusban élő – félig bika félig ember testű szörnynek – a Minótaurosznak szánnak áldozatul. A krétai király lánya, Ariadné, amint találkoznak, azonnal beleszeret az ifjúba, és Daidalosz tanácsát követve egy gombolyag aranyfonalat ad neki, hogy segítségével kitaláljon a föld alól. Thészeusz a halálos ítélet kimondása előtt önként hatol be a sötétségbe, eljut a labirintus középpontjába, ahol szembenéz a szörnnyel és legyőzi azt, majd az aranyfonal segítségével ki is talál a sötét útvesztőből. Így megmenti önmagát és társait is. Ariadnét magával viszi, de később Naxosz szigetén elhagyja. Úgy tűnik, ezzel tisztánlátása is odavész, mert fekete vitorlákkal fut be az athéni kikötőbe, s ezzel édesapját a halálba kergeti.

Megkísérelni a lehetetlent

Héraklész – mivel Héra tébolyt bocsát rá – megöli feleségét és kisgyermekeit, ezért a delphoi jósdában azt a tanácsot kapja, hogy szegődjék el 12 évre Mükéné királyának a szolgálatába. Ez idő alatt a hősnek 12 feladatot kell elvégeznie. Az utolsó közülük Kerberosznak az alvilág háromfejű kutyájának foglyul ejtése és felhozása Mükénébe. Ez nem mást jelent, mint a világrend megrengetését és kísérletet a halál legyőzésére. („Megnyílt a holtak lelkétől a visszaút, s a zord halál szentsége közprédán hever…”- mondja Iuno Seneca Héraklészről szóló drámájában.) Héraklész az alvilág bejáratát meglelve először jó néhány léleknek segít, majd puszta kézzel megragadja Kerberosz két fejét és addig szorongatja, míg a harmadik is megadja magát. Miután felvonszolja Mükénébe „a mélység démonát”, Héraklész elküldi, hogy Démétér egyik titkos ligetét őrizze, de a szörny végül visszatalál Hádészhoz, ahol még mindig a bejáratot őrzi.

Akiket a halálnak áldozatul szántak

Az ind Nacsikétasz apja áldozatot mutat be az isteneknek, szétosztja mindenét. Ezt látva a fiú égi sugallattól vezérelve megkérdi apját, hogy őt vajon melyik istennek szánta? Mire apja, – akit kérdezősködése megzavart – ingerülten azt feleli, hogy a halálnak! Így akaratlanul a pokolba küldi. Nacsikétasz Jama birodalmába kerül, de az istenség három napig távol van. Amikor visszatér, elnézést kér, hogy három napig várakoztatta az őt, s megígéri, hogy teljesíti három kívánságát. Nacsikétasz elsőnek azt kívánja, hogy béküljön meg vele atyja, amikor hazatér. Másodiknak az a kívánsága, hogy hadd gyakorolhassa egész élete során a jót. A harmadik kívánsága pedig az, hogy ne győzze őt le az újrahalál (a fizikai halál után a túlvilágon elszenvedendő halál). A második és harmadik kívánság teljesítése végett a halál istene az ifjúról elnevezett áldozótűz jelentőségére tanítja Nacsikétaszt. (Katha upanisad)
Jézusról úgy tudjuk, hogy miután a kereszten emberként elszenvedte a kínhalált, élettelen testét egy sziklasírba zárták. Bár a Bibliában nincs nyoma, Nikodémusz evangéliuma szerint miközben Jézus földi porhüvelye ebben a „barlangban”nyugodott, isteni része ” alászálla a poklokra”, a tisztítótűzbe, hogy az ott senyvedőket kiszabadítsa. Az apokrif evangélium leírja, hogyan törik a pokol rézkapuja darabokra, és hullik le minden halottról a bilincs, amikor a dicsőség királya megjelenik. A sátánt vasra veri, megáldja Ádámot, a pátriárkákat, a prófétákat, a mártírokat és az ősatyákat, homlokukra rajzolván a kereszt jelét, majd kézen fogva vezeti ki őket a pokolból, pontosabban a pokol tornácáról. A sírok fedőlapjai felborulva, összetörve hevernek a Megváltó lábainál.

Kiválasztva

Az iráni Ardáj Viráz Námag az erényes Igaz Viráz földöntúli, pokol- és mennybéli utazásának történetét beszéli el. Az utazásra egy zoroasztriánus tűzszentélynél összegyűlt közösség választja ki tiszta élete miatt, noha hét nővére ezt ellenzi. Ardáj Viráz toxikus italok hatására eszméletét veszti, s transzba esik. Lelke hét napon és éjszakán keresztül utazik, miközben nővérei az Aveszta imáit recitálják fölötte. Mikor visszatér, hitében megerősödve beszámol tapasztalatairól: először a mennybe vezető csillag-, hold- és napösvényről, aztán mennybéli találkozásáról az „áldott” lényekkel” és Ahura Mazdával (minden bölcsesség tudójával). Majd azt is részletezi, hogy hogyan szenvednek a gonoszok a pokolban. (Mint szinte mindig ez az utóbbi rész a legterjedelmesebb – a teljes szöveg mintegy kétharmada.)
A sámánokról azt tartják, hogy, senki sem lesz önként, a maga jószántából sámánná. Akarata ellenére „hívják el”. A leendő sámánnal a nemi érettség elérésének időszakában egyik idegrohama vagy ájulása közben az ősök tudatják, hogy kiválasztott, és felszólítják, hogy tegyen eleget a hívásnak. A jelölt huzamos időre, napokra olykor hetekre elalszik, élettelenné válik; a magyar szóhasználat szerint meghal, elrejtezik vagy elragadtatik. Az alvilágban jár. Ez alatt az idő alatt testét feldarabolják, megfőzik. …Végül azonban mindig összerakják és életre keltik. Az életre keltést követi a sámán avatása, amelynek lényeges mozzanata a sámánfára, hágcsóra vagy létrára való felkúszás. Ez a fa vagy létra a felső világba vezet, ahol a jelöltnek meg kell küzdenie kiválasztottságáért, s ebbe a küzdelembe akár bele is halhat. Ha a próbatételeket kiállja, az ifjú alkalmas lesz a közösség és a szellemek szolgálatára, a gyógyításra és a jövőbe látásra.

Lelki megújulást keresve

A középkorban a purgatóriumjárás nemcsak irodalmi, hanem gyakorlati „műfaj” is volt. Az írországi Szent Patrik purgatóriumába. (a „világ végére”) sok középkori lovag – köztük több magyar is – elzarándokolt, hogy hitében megerősödjön. Ez a hely tulajdonképpen egy nehezen megközelíthető szigeten lévő barlang vagy üreg volt. A legenda szerint Szent Patrik, hogy a kétkedőket meggyőzze, jelet kért Istentől, aki megmutatta neki, hogy hol rajzoljon keresztet a botjával. Amikor ezt Patrik megtette, a föld szája megnyílt, s egy hang szólalt meg: itt a tisztítótűz bejárata, aki önként leereszkedik ide, megszabadul a bűneitől. Ezt sokan meg is tették. A vállalkozás azonban egyáltalán nem volt veszélytelen, mert a legtöbb látogató kéngázmérgezést kapott, s odaveszett. Aki viszont visszatért, élénk látomásokról számolt be.
Pokol, purgatórium, paradicsom: Dante meditációjában a teljes utat bejárta. Az Isteni színjáték céljáról így ír: „az egész műnek szó szerinti értelmében ez a tárgya: a lelkek állapota a halál után, mégpedig nem bizonyos tekintetben, hanem teljes egészében véve…”
Allegorikus értelemben: „.. az ember, amint érdemeket szerezve vagy érdemtelenül, szabad akaratának megfelelően, a jutalmazó vagy büntető igazságosság alá van vetve...”
Célja pedig: „...az ez életben élőket a nyomorúság állapotából eltávoztassa, és a boldogság állapotára vezesse…”

ÁTJÁRÓ HONNAN HOVÁ?

Ha végigtekintünk a pokoljárásról szóló történeteken, jól látszik az átjárhatóság. Lefelé és felfelé is vezet út. Bukás vagy siker egyaránt lehet az ember osztályrésze. A hősnek fel kell ismernie, hogy hová tartozik, hogy kivel vállal közösséget. Fel kell ismernie, hogy létezik egy felsőbb szint is: a tudatos és boldog isteni létezés. Enélkül ugyanis hosszú távon szinte biztos a bukás.
A kevély Gilgames hogyan is érhetné el a célját, amikor – bár látszólag barátját, Enkidut siratja – csak önnön magára gondol?
Az agyafúrt Sziszüphosz kétszer is kifog a halálon, de végül reménytelenség és hiábavaló szörnyű erőfeszítés lesz az örök sorsa. Hiába a találékonysága, az mit sem ér, ha önzéssel párosul, nem pedig magasabb eszményekkel.
Orpheusz kudarca is az önzésről szól, de már egy magasabb szinten. Látszólag szerelmes szabadítóként megy az alvilágba, ott édes dalával el is bűvöl mindenkit. Saját magát is – a tehetségével. Akkor bizonytalanodik el, amikor csöndben kell kifelé haladnia. Nem érzi, nem érezheti Eurydiké jelenlétét, mert valójában nem is kapta vissza. Csak akkor találkoznak igazából, amikor az őrjöngő asszonyok szétszaggatják a testét, s maga is a Hádész lakója lesz.
Thészeusz magával viszi Ariadné biztonságot adó aranyfonalát az útvesztőbe. Önnön erejéből győzi le a szörnyet, s a fonalat követve jut vissza a fénybe. Diadalt aratva Ariadnéra már nincs többé szüksége. Naxos szigetén elveszíti vagy elhagyja.
Odüsszeusz leleményes, mint Sziszüphosz és elszánt, mint Thészeusz. Az ő sorsa azért alakul másként, mint ez utóbbiaké, mert bármi történjen is vele útja során, az „okosszívű” Pénelopé haza várja. Nem véletlenül végződnek a mesék is a hős és a királykisasszony egymásra találásával. A hős által megtestesített ész, erő, tehetség és a királylány által képviselt bölcsesség (amely nem más, mint a szeretet gyakorlati képessége) egymás nélkül mit sem érnek!
Héraklész az hős, aki az alvilágban összeszedetten cselekszik. (Mondják, mielőtt leereszkedett volna a Hádészba, még az eleusziszi misztériumokba is beavatást nyert.) Földi útja során viszont sokféle őrültséget követ el: egy időben festmények témája volt, de mára már elfeledtük, hogy Héraklészt, miután puszta kézzel megfékezte és felhozta Kerberoszt az alvilágból – mivel haragjában emberölésre vetemedik – büntetésül – rabszolgának adják el. Így Omphalé királynő birtokába kerül, s szerepet cserél vele: az asszony viseli a párducbőrt, ő pedig gyapjúfonásra is hajlandó… Nagyon sok megpróbáltatáson kell még keresztülmennie ahhoz, hogy végül elfoglalja a helyét az Olümposzon, s feleségül vegye Hébét az istenek pohárnokát. Ez a végső, isteni nász itt is az ember eredeti természetének elnyerésére utal…
A görög mitológiában egyedül Alkésztisz az, aki a visszatérés reménye nélkül indul férje helyett az alvilágba, nem is gondolva arra, hogy Héraklész megmentheti.

ÁTJÁRÓ – HOGYAN?

A keleti gondolkodásmód máshogy fogja fel az átjárhatóságot. Azt mutatja be, hogy lehet máshogy is viszonyulni élethez, sorshoz, halálhoz.
Szávitri és Nacsikétasz története arra példa, hogyan kell tiszteletteljes módon is közelíteni a halálhoz, meghódolva.

Szávitri így szólítja meg Jamát: „Minden teremtményt te vezetsz, irányzol, bölcs akarattal féküket te tartod,/ Mindnyájan ezért ismerünk urunknak…” Szávitri nem áll ellent a halálnak, inkább vele tart férjét követve, s ezzel nyeri meg magának férjét, férjének pedig az életét.
S mintha Indiában a halál is máshogy bánna az arra érdemessel! Jama vendégként kezeli Nacsikétaszt, Nacsikétasz – akinek a neve azt jelenti, hogy a tudásra vágyó – pedig tanul tőle. Miután próbára tette, Jama felszólítja őt a megvilágosodásra és áldásban részesíti, sőt elégedettségében a mennyekbe vezető áldozótüzet is Nacsikétaszról nevezi el.
A legmeglepőbb azonban Judhistira király történetének befejezése a Mahábháratában. Először is, mert őt, a világ legtisztább lelkét, legerényesebb uralkodóját alig engedik be a mennybe, ugyanis nem akar megválni a hű ebtől, amely a hosszú út végéig egyedüli élőként követte. Még őt is próbára teszik!
Másrészt, mert Judhistira a mennyben legfőbb ellenségével – a vérontás okozójával, a gyűlölet szítójával – találja szembe magát, szeretteiről pedig megtudja, hogy azok a pokolban gyötrődnek. Ez az a pont, amikor Judhistira saját akaratából elhagyja a fényt, hogy a sötétségbe leereszkedjék. Aztán kiderül, hogy ez is csak egy próbatétel volt csupán. Az istenek pedig így tanítják őt:
„…Halljad az igét: minden élőlény cselekszik, és tetteiből két fa csírázik: jó tetteiből egy, és rossz tetteiből egy. És a két fa gyümölcsérését el nem kerülheti senki; aratnia kell, amit vetett. Aki kevés jót cselekedett, ezért kevés jutalmat nyer: az Egek üdvében részesül rövid időre, hogy aztán a gyötrelem helyére szálljon alá. Aki sok jót tett, és csak kevés a vétke, az előbb a szenvedés honába tér, ahol hamarosan megtisztul csekély bűnétől, és akkor az örök gyönyörűség honába emelkedik. Édes a béke a kínok után, ám keservesebb a gyötrelem, amely az üdv békéjét követi: a gonosz annál inkább érzi a szenvedést, ha az égi létet ízlelte már; s a megtisztult lélek annál inkább gyönyörködik a mennyei kéjben, ha előbb megismerte a gyötrelmet, amelyben a bűnért kell fizetni. Szeretetünk tett súlyos próbára téged.”

Ez a szeretet Jézust is próbára tette, hogy esélyt adhasson nemcsak a királyoknak, hanem mindenkinek. Ez a szeretet tesz minket is próbára, mert – talán – mindannyiunknak van esélyünk!

ÁTJÁRÓ – INTELLEKTUS ÉS INTELLIGENCIA

Washingtonban a törvényhozás – a Capitolium – jól ismert kupolás épületének a tetején egy titokzatos nő szobra áll. Csak kevesen tudják, hogy a soha ki nem világított fekete nőalak nem más, mint Perszephoné. Az alvilág királynője! Az eleusziszi misztériumokról rég elfeledkeztünk már, s az is feledésbe merült, hogy az Olümposzon volt egykor Perszephoné helye. Mára a Koré szinte végleg elszakadt anyjától, a természettől. Ő szimbolizálja a mi alvilágjáró kultúránk. S ez a kultúra teremt minket, ha nem vigyázunk! Médea–média uralma pedig elhiteti velünk, hogy egy következmények nélküli világban élünk. Közben leplezetten és leplezetlenül kiszolgáltat bennünket a rettegésnek.
Az ember cselekszik,- hiszen nem lehet tétlen – s beleragad tetteinek a következményeibe. Ez a pokol. Évezredek óta szinte ugyanazok a bűnök ismétlődnek. Hogy lehet innen továbblépni? Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni a saját világunkért. Újra kell alapoznunk a transzcendenciához való viszonyunkat. Helyre kell állítanunk a transzcendenciával való kapcsolatunkat és a transzcendenciára való képességünket. A transzcendens egyfelől jelenti az értelemmel fel nem fogható, tapasztalatfeletti, érzékfeletti isteni szintet, de jelenti az emberi képességet arra, hogy felemelkedjék és túlszárnyalja, meghaladja önmagát. A beteljesülést.
Életkortól, műveltségtől és anyagi helyzettől függetlenül mindannyian tudjuk, átéltük, tapasztaltuk, hogy krízis helyzetekben létezik az átjárhatóság. Nincs lehetetlen. Csak lélekjelenlét van: amikor az ember túlszárnyalja önmagát, s a transzcendens lehajol hozzá, s megsegíti. Az ilyen élmények általában nem tartanak soká, hamar visszazuhanunk a hétköznapi elmeállapotba. Idővel, kellő rákészüléssel és tudatossággal azonban megsokszorozódhat a számuk. Fel lehet készülni rájuk. Eszünk kategóriákat gyárt, elhatárol, megítél, elfogad és elutasít – ez a fölkészülés. Csak addig jó, míg bele nem ragadunk! Szívünk összeköt, túlszárnyal és beteljesít.
Alászállni, hogy felismerjük börtönünket, tudatosítani, hogy milyen pokolban vagyunk – ez az ész feladata.
Felemelkedni és felülemelkedni, majd meghaladni, újjászületni – ez a szív dolga. Lélekjelenlét!

Szávitri történetéből
(Mahábhárata V. 1-13, 19-25, 29-30, 34-36, 51-57, 61-64)

Szávitri történetét a Mahábháratá-ban Márkandéja meséli el. Asvapati király csodálatos szépségű leányát, Szávitrit senki sem meri megkérni, ezért őt küldi apja férjet választani. Szávitri az ellenség által elűzött Djumatszéna király fiát, Szatjavánt választja, s akkor is hűen kitart mellette, amikor Nárada, a szent vezeklő (rsi) megjövendöli, hogy Szatjaván éppen egy év múlva meg fog halni. Szávitri és Szatjaván boldogan élnek, ámde eljön a megjósolt nap. Szávitri, aki már három napot böjtölt és vezekelt előtte, ezen a napon elkíséri férjét az erdőbe.
MÁRKANDÉJA:
Ama dalia és párja gyümölcsöt gyűjtögetve ott
Fazekát teletöltötte, aztán fát hasítgatott. (1)

Ahogy a fát hasította, verejték lepte tagjait
És az erőfeszítésre fejébe szállt a fájdalom. (2)

Odafordúlva párjához, lankadtságtól csigázva szólt:

SZATJAVÁN:
Ím az erőfeszítésre fejembe szállt a fájdalom. (3)

Tagjaim, szívem, Szávitri, szenvednek, ki se mondhatom,
Tán beteg vagyok, úgy érzem – ó halljad, te kevés szavú! (4)
Olyan heves a fejfájás, mint nyárs szúrja velőmet át,
Lelkem, aludni óhajtok, ládd-e, még állni sincs erőm. (5)

MÁRKANDÉJA:
Hozzá-fordulva Szávitri, indult feléje kedvesen,
Leült a földre melléje, fejét ölébe fogta fel. (6)

Akkor ő, a vezeklő-nő Náradára emlékezett,
Végzetes napra, órára, percre és pillanatra is. (7)

És azon-nyomban egy férfit pillantott meg, piros-ruhást,
Fején tiara, nap-fényű és termete csodálatos, (8)

Rőt szemű, ragyogó arcú, kezén hurok, irtózatos,
Odaállt Szatjaván mellé, reátekintve hosszasan. (9)

Férje fejét szelíd kézzel letette, ujra talpra állt,
Két kezét összekulcsolta és szívében remegve szólt: (10)

SZÁVITRI:
Tudom én, hogy te isten vagy, ez a termet nem emberi.
Mondd kegyesen, te mennybéli, mi a szándékod? és ki vagy? (11)

JAMA:
Hűség virága, Szávitri, tudom érdemeid sorát,
Ezért válaszolok néked: Jama vagyok, te jó, te szép. (12)

Letelt ideje férjednek, hős Szatjaván királyfinak,
Viszem, magamra-hurkolva. Kérdezted; mondom, ezt teszem. (13)

MÁRKANDÉJA:
Összekötözte őt Jama, vitte honába, dél felé.

És az urához hűséges, miatta vezekelni kész
Nemes Szávitri gyötrődve követte Jama lépteit. (19)

JAMA:
Menj, forduj vissza, Szávitri, illőn temesd a férjedet.
Megtetted kötelességed: jöttél vele, amíg lehet. (20)

SZÁVITRI:
Ahová viszed jó férjem vagy ahová megy ő maga,
Nekem is oda kell mennem: ez a törvény örök szava. (21)

A vezeklés, örök hűség és szeretet nagy árama
És legkivált kegyességed által nyitott az én utam. (22)

A barátság hét-lépéssel erős lesz – mondja mind a bölcs.
Tisztelve a barátságot, így szólok én, ha hallgatod: (23)

A tiszta bölcsek a vadonban élnek, az igazságra szemüket meresztve
És hirdetik is helyes ismerettel; a jók ezt mondják a legüdvösebbnek. (24)

Ha csak egy tudja, mi a szín-igazság: mindnyájan ennek ösvényét kövessük,
Ne áhítozzunk soha erre-arra: a jók ezt mondják a legüdvösebbnek. (25)

Szávitri bölcseségétől és kitartásától meghatva Jama azt mondja neki, hogy az ura életén kívül kérjen bármit, megteszi neki. Szávitri apósa szemefényét kéri vissza. Jama teljesíti a kérést, majd újból figyelmezteti Szávitrit, hogy most már ne kísérje tovább. Ám Szávitri rendíthetetlen.

SZÁVITRI
Az uram mellett nincs nekem vesződség: amerre ő megy, az az én utam már,
Amerre viszed, az az én utam már. Hallgass tovább rám, te hatalmas isten! (29)

A jóknak épp csak egy találkozás kell, azontúl mindig régi hű barátok,
Jó emberekkel összejönni hasznos: mindenki az ő közelükben éljen. (30)

Jama ismét egy kérést enged Szávitrinek. Az apósa trónját kéri vissza. Jama ezt is megadja, s felszólítja, hogy most már térjen vissza. De Szávitri megy tovább.

SZÁVITRI
Minden teremtményt te vezetsz, irányzol, bölcs akarattal féküket te tartod,
Mindnyájan ezért ismerünk urunknak. Hallgass tovább rám, te hatalmas isten! (34)

Jószándék minden eleven teremtmény iránt, lélekben, tettben és szavakban,
Örök segítés, örök bőkezűség: ez az igazság, ez a jók parancsa. (35)

Világunk ilyen: nyájas minden ember, ha illendően tiszteljük-becsüljük,
A jó pedig az ellenség iránt is szánalmat érez, irgalomra készen. (36)

Jama újra meg újra megengedi Szávitrinek, hogy férje életén kívül bármit kérjen tőle, s ismételten megkísérli visszafordulásra bírni. Végül Szávitri hűsége, okossága és kitartása annyira meghatja, hogy megengedi, hogy bármit kérjen tőle korlátozás nélkül.

JAMA:
Addig beszélsz, s mind csupa szín-igazság, az észnek hasznos és a szívnek édes,
Míg barátságom tetejére érsz föl. Kívánd hát, asszony, ami lelkeden van! (51)

SZÁVITRI
Végső szavadban éppúgy ott a jóság, miként a többi kérésem fogadtad,
Hát azt kívánom: Szatjavánom éljen, mert uram nélkül én sem élhetek már. (52)

Férjem nélkül öröm nem gazdagíthat, férjem nélkül az ég nem üdvözíthet,
Férjem nélkül szépség nem ékesíthet, férjem nélkül létezni sem kívánok. (53)

Megadtad már, hogy lenne száz utódom; de lehet-e, hogy párom elveszítsem?
Hát azt kívánom, Szatjavánom éljen; ígéreted most íme teljesüljön! (54)

MÁRKANDÉJA
„Legyen” – s a hurkot oldotta nagy Jama, Vivaszván fia,
Igazság nagy őrzője vidáman szólt Szávitrihoz: (55)

Kedvesem, átadom férjed – vedd, nemzetséged dísze te!
Vezesd magaddal baj nélkül; sorsát ne rontsa semmise. (56)

Veled együtt négyszáz évre terjedjen ritka élete,
Áldozatokkal, jósággal kilombosodjék hírneve. (57)

MÁRKANDÉJA:
Óhaját így beváltotta az élet és halál ura
És visszaküldve Szávitrit, indult honába dél felé. (61)

Jama tűntével Szávitri, elnyervén, amit úgy kívánt,
Sietett ura testéhez, mely elterült élettelen. (62)

Urát a földön meglátta és nyomban keltegette őt,
Leült a földre melléje, fejét ölébe fogta fel. (63)

Ő eszméletre serkenve: „Szávitri!” – mondta csendesen,
S mint ki nagy útról tért vissza, nézett reá szerelmesen. (64)

59/2013.
Szabó Edit