Szegénység Magyarországon és a világ más tájain

„Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltűnődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek”
(József Attila: Anyám)

Aligha vitatható, hogy a legtöbb emberi társadalom, különösen a modernek, jóléti társadalomnak nevezett egyenlőtlenségi rendszerek egyik legfőbb gondja és problémája a szegények és a szegénység problémája. Magyarország messze van a jóléti társadalmaktól, megalapozatlan lenne akárcsak hírbe hozni ezekkel a világokkal, ugyanakkor a modernitás jelei kétségtelenül jelen vannak a magyar valóságban is.

A szegénység hosszú évszázadokra visszavezethetően Magyarországon is a megoldatlan problémák közé sorolandó.
Ma e tekintetben más ugyan a helyzet, mint volt a korábbi évtizedben és évszázadokban, de a szegénység megoldatlansága és a szegények kiszolgáltatottsága alig változott a korábbi időszakhoz képest.
A Biblia könyveiben sem találunk igazi megoldást a szegények, a szegénység problémájára. Az Ó és az Újszövetség is valójában szinte természetes állapotnak tekinti a társadalmi különbségeket.
Jézus sokat tett a szegényekért, empatikus, toleráns és szolidáris volt velük, de példázatai a gazdagokról és szegényekről, a próféták beszédei és más megnyilatkozások, fohászok sem mutatják meg igazán hogyan lehet e nagyon súlyos kérdést megoldani Mózes V. könyvében a szegényekkel kapcsolatosan egyebek mellett így fogalmaz: „sohasem fog kifogyni a szegény a földről”.
Eric Hobsbawn és még jó néhányan úgy gondolták, hogy a múltban a szegénység normális és alig megváltoztatható jelenség volt. Ma is sokan úgy hiszik, hogy a szegénység természetes eleme a társadalmi egyenlőtlenségi rendszereknek, és sokan vélik, hogy ez nem megváltoztatható. Az kétségtelen tény, hogy a szegénység társadalmi jelenség, de a megváltoztathatatlanságáról vallott nézetek ugyanolyan hamisak, mint az, hogy ezt a jelenséget az egyik napról a másikra fel lehetne számolni. Ferge Zsuzsa szerint a legfontosabb a szegénységet újratermelő egyes feltételek megváltoztatása, a szegénységre ható erők, eszközök, jogszabályok tudatosabb kezelése.
Strukturális változások nélkül, a szegénységet előidéző elemek megváltoztatása nélkül nem lehet a szegénység valódi okait megszüntetni. Gyakori hiba, hogy a döntéshozók, a politikusok adományokkal és nem szerkezeti változásokkal akarnak enyhíteni a szegénységen. Nem értik, hogy a szegények rossz helyzete, kilátástalansága, reménytelensége a társadalmi változások és a fejlődés gátja. Bibó Istvánnal élve az elit azt hiszi, hogy a szegények egyszerű életviszonyok között élnek, a történeti (politikai) osztályok vezetésével lojálisak, sorsukkal, életformájukkal elégedettek. Ez bizony az elit súlyos tévedését és realitás érzékének elvesztését is jelenti. Ha az elit, főként a politikai és a gazdasági elit egy kicsit jobban ismerné a szegény embereket, talán jobban értené azt, amit egykor Féja Géza írt a parasztságról, a szegény emberekről. Nevezetesen, hogy nem lojális követői a vezetését igénylő osztályoknak, hanem anyagi és erkölcsi érdekeivel teljeséggel ellentétes vezetést érez, tud és tűr maga felett.
A tudomány és a politika világában is többen vannak, akik úgy gondolják, hogy a szegénység megszüntetéséhez nem okokat, hatalmi struktúrákat, hanem magukat a szegényeket kell megváltoztatni. Ennek a nézetnek az egyik legismertebb képviselője Oscar Lewis, akinek a nevéhez az ún. szubkulturális irányzat megalapítása is fűződik. Szerintük a szegénységnek az az oka, hogy a hagyományozódó szubkulturális sajátosságok miatt az új generációk nem képesek megszerezni a felemelkedéshez szükséges anyagi és kulturális javakat. Lewisék azt is mondták, hogy a szegények életmódja nem rosszabb és nem jobb csak más mint a tehetősebbekké. Ehhez képest jóval korábban, a két világháború közötti időszak Magyarországán Szabó Zoltánék más következtetésre jutottak. A parasztságot vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy a szegény emberek e nagy csoportjának életnívója a szoros szükség és a tehetetlen nyomorúság között mozog.
Az kétségtelen, hogy a szegénységnek, a szegény embereknek van egy sajátos szubkultúrája, de ez nem jelenti azt, hogy a szegénység szubkultúrájának minden szegény ember tagja lenne. Arra viszont érdemes odafigyelni amint azt Oscar Lewis Az élet című munkájában külön is hangsúlyozza, hogy a szegénység körében az alacsony szintű életkörülmények átörökítődnek. Más vonatkozásban ugyan, de az egyenlőtlenségek az iskolai egyenlőtlenségek átörökítésére hívta fel a figyelmet Pierre Bourdieu és Jean-Claude Passeron egy 1964-es munkájukban. A szegénységből való kilábalás egyik meghatározó eleme az iskolarendszer fejlesztésében, az iskolai egyenlőtlenségek csökkentésében keresendők. Az iskolarendszert nyitottabbá, demokratikusabbá és a szegény rétegek számára is elérhetőbbé kell tenni ahhoz, hogy ne nőjenek tovább rohamosan a társadalmi különbségek, hogy legyen némi esélye a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedőknek is a mobilitásra, főként a felfelé való helyzetváltoztató mozgásra.
Egy emberek alkotta társadalmi berendezkedés általános állapotát és annak demokrácia fokát is jelzi, hogy az egyenlőtlenségi rendszer mennyire és milyen módon teszi elérhetővé és lehetővé a mobilitást. Magyarország e tekintetben rosszul áll. Bezárulni látszanak a mobilitási csatornák az emberek szélesebb rétegei előtt.
Szemben azzal, amit sokan gondoltak és főként a politikai és gazdasági elit tagjai közül még többen hirdettek és hirdetnek a nyugati típusú társadalmakban, mára a mobilitási lehetőségek jelentősen lecsökkentek. Ez nem csupán demokráciadeficitet jelent, hanem komoly akadálya a gazdasági és kulturális fejlődésnek is. A nyugati civilizációk által kreált harmadik világ meghatározással illetett államok közül többen szélesebbre nyitották a mobilitási csatornákat, mint tették azt mifelénk. Mindezzel persze nem rombolták le az évszázados vagy sok évezredes tradíciókat, pusztán csak megértették, hogy a társadalmi-gazdasági változások és fejlődés egyik meghatározó záloga a mobilitásban rejlik.
Az iskolai, munkaerő piaci, kulturális, földrajzi és egyéb mobilitás jótékony hatásait több ázsiai és dél-amerikai civilizációban is látjuk.
Ennek eredményei nem csak a kínai, indiai és más országok gazdasági fejlődésében érhető tetten, hanem ezt biztosító háttérben is jól megfigyelhető. A szélesebb társadalmi csoportok, a szegények számára is megnyíltak azok a mobilitási csatornák, amelyek korábban zártak voltak. Mifelénk ez mintha fordítva történne, bezárulnak a mobilitási csatornák, az iskola inkább szegregál mint integrál, a szegények végképp kilátástalan helyzetbe kerülnek, már-már a méltóságukat is elveszik tőlük, nem csupán az életben maradási esélyeik csökkenek. Több más nem nyugati típusú kultúrában így például Indiában is a szegénység nem jelenti feltétlenül az élet vereségét, nem úgy sok nyugati civilizációban.
A második világháború után úgy tűnt, hogy legalább is a nyugati típusú társadalmi berendezkedésekben a gazdasági fejlődés majd megteremti a szegénység felszámolásának feltételeit, mifelénk pedig az ideológia és politika szerves részévé tették azt, hogy a szegénységet a szocialista rendszer felszámolja, automatikusan megoldja. Egyik elképzelés sem vált valóra. Számos kezdeményezés volt a szegénység felszámolására, így maga az Egyesült Államok is már a múlt század hatvanas éveinek elején elég nyomasztónak találta a szegénységet ahhoz, hogy konkrét lépéseket tegyen ellene. Michael Harrington 1962-es könyve A másik Amerika címmel arra ösztönzi Lyndon B. Johnson elnököt, hogy meghirdesse a szegénység elleni háborút. Ennek sok pozitívuma lett az államokban és bizonyos hatással volt más nyugati társadalmakra is, de igazán nem csökkentette sem az abszolút, sem a relatív szegénységet.
Az egyén szintjén az élet fenntartása továbbra is veszélyeztetett maradt és nem találtak elegendő forrást arra sem, hogy a szegények úgy éljenek, ami a társadalomban szokásos vagy széles körben elfogadott.
Magyarországon a második világháborút követően, a koalíciós évek időszakában 1945-1948 között – ahogyan ezt Ferge Zsuzsa megállapítja –, a politika szintjén sok tekintetben összefonódott a gazdaság és szociálpolitika, illetve összekapcsolódott a háború előtt szándékosan elkülönített munkás, paraszt és szegénypolitika. Ennek ellenére a szegénység természetesen nem szűnt meg, de elindult egy folyamat a felszámolására. Az egyik legfontosabb lépés e tekintetben a népi mozgalom és a hatalmi elit egymást segítő akciója, a földreform volt. Földhiány, korrupció és manipuláció miatt sokan kimaradtak a földosztásból. A különböző társadalmi csoportok szintjén a cigányság szinte teljes egészében kimaradt a földosztásból és a bérarányok átszervezése is kevéssé érintette ezt a több százezer főt számláló, többségében szegénysorban élő embert. A döntéshozók úgy gondolták, hogy felszámolják a két háború közötti viszonyokat, új alapokra helyezik a gazdaságot és a szegénypolitikát egyaránt. Ez persze nem tűnt olyan egyszerűnek mert a társadalom hordozta azt a terhet is, amire még Keletei Károly 1869/70-es felmérése, illetve becslése mutatott rá, ami szerint az akkori közel 13.5 milliós lakosságból 9 milliónál is többen voltak a szegények. A huszadik század elejére a szegények abszolút száma valamelyest csökkent, de arányuk nőtt. Ez összefügg a gazdasági változásokkal, az urbanizációval és a mezőgazdaságban némileg javuló munkaviszonyokkal és munkafeltételekkel. Így is az 1900-as évek elején a szegények nagyobbik részét a mezőgazdasági foglalkozású, falusi, tanyasi emberek alkották, de már jól kimutathatóan tendenciaszerűvé vált a városi lakosság egy részének az elszegényedése is.
Az 1920-as évek végén Magyarországot is elérő gazdasági válság tovább nehezítette a szegények helyzetét. Magyarország sok szomszédjához képest is sokkal rosszabb helyzetbe került. A szegények aránya ebben az időszakban megközelítette a 80%-ot. Nagyok lettek a jövedelem különbségek is. Ez esetenként 30-50 szeres különbséget is jelentett az egyes emberek és embercsoportok között.
Az 1945-ös földreform és a nagyüzemek államosítása után látszólagos egyenlősdiség alakult ki Magyarországon, de ez nem jelentette az egyenlőség és igazságosság elvének tényleges magvalósulását. A lakosság több mint fele szegény sorban élt, az 1948-as életszínvonal és életminőség alatta maradt a tíz évvel előttihez képest is. Az abszolút szegénység kisebb mértékben, a relatív szegénység kicsit nagyobb mértékben csökkent és csökkentek az óriási jövedelem különbségek is, de ugyanakkor egységesebbé vált a szegények nagy tábora, elkülönítette őket a felzárkózás valóságos lehetőségétől.
A hivatalosságok azt tervezték vagy inkább azt hitték, hogy a főként gazdaságra épülő társadalombiztosítás és természetesen a szociális politika majd kiváltja vagy megszünteti az önálló szegénypolitikát, pontosabban annak szükségességét. Olyannyira így volt ez, hogy az 1949-es változásokat követően 1950-ben megszüntetik a Ratkó Anna vezette Népjóléti Minisztériumot. Szegénypolitikáról már alig esett szó, a szociálpolitikát is alárendelték a politikai céloknak.
Nem volt ez másként a későbbi időszakokban sem, de az 1950-es évek végétől a valamelyest javuló gazdasági feltételek, a foglalkoztatottság kibővülése, a bérek emelése, az egészségügyi szolgáltatások bővítése, a nyugdíjrendszer kiterjesztése, a munkavédelmi rendszerek szélesítése és még néhány más intézkedés enyhített a társadalmi feszültségeken és a szegények nyomorán.
Az 1970-es évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől érezhetően rosszabbá váltak a belső és külső gazdasági körülmények egyaránt. A lakosság, főként a szegényebbek ezt közvetlenül is megérezték. A politika ennek kompenzálására nyugdíjkorrekciót, bérminimumot, segélyezési rendszereket és néhány más intézkedést vezetett be. Ugyanakkor az élet és a megélhetési feltételek is nehezedtek, különösen nehéz helyzeteket teremtett mindez a szegény társadalmi csoportoknál. A Kádár korszak utolsó évei már a súlyos gazdasági, társadalmi és erkölcsi válság jegyében teltek. A szegények problémája erős nyomást gyakorolt a politikai elitre és a társadalomra egyaránt, de igazán komolyan csak nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az infláció felgyorsulása, a lakosság vásárlóerejének jelentős csökkenése, főként az ÁFA okozta áremelkedési hullám 1988-tól kezdve felgyorsította az elszegényedési folyamatot. A munkanélküliség megjelenését és nyilvánvalóvá válását a politika egy darabig tagadta, strukturális jellegét titkolta, a szegényekre gyakorolt hatását elkendőzte, de feltartóztatni már sem ideológiai, sem gazdasági és szociálpolitikai elemekkel nem tudta.
A társadalmi, politikai változások, az emberek százezreinek elszegényedése a nyolcvanas évek végére ismét felszínre hozták a szegénység és a szegények problémáját. Mindezek mellett már a rendszerváltozás előtti utolsó években jelentős teret kapnak a különböző devianciák, amelyek majd a kilencvenes évek elején nagyon nagymértékben felerősödnek. A deviancia, a deviáns viselkedések minden társadalmi csoportnál, rétegnél megjelenik, ez nem a szegények sajátossága csupán.
Magyarországon 1989-ben a lakosság legkevesebb tíz százaléka a létminimum alatt, húsz százaléka a létminimum környékén élt, majd a kilencvenes évek elején már a magyarországi népesség 30%-a a létminimum szint alá került. Ez megdöbbentő és szégyenletes és egyben az ország gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődésének is komoly gátja. A szegénység generációk közötti átörökítése, a tartós szegénység hosszú távon sodor kilátástalan helyzetbe embercsoportokat.
A rendszerváltozás a szegények szempontjából gyökeres változást nem hozott a korábbi időszakhoz képest, „pusztán csak” tovább mélyítette a szakadékot a szegények és nem szegények között, az egypólusú rendszer szegényeit még szegényebbé tette és a szegénység határára sodort újabb százezreket. Megjelent a gyermekszegénység. Már nem pusztán a felnőttek széles tömegei lettek depriváltak, hanem a gyerekeket is kizárták, megfosztották bizonyos javakhoz, alapvető javakhoz való hozzájutástól. Kialakult a többszörösen hátrányos helyzetűek és kirekesztettek nagy csoportja. A szegénység, Spéder Zsolt szavaival élve valóban megmutatta változó arcait.
Magyarország Európa szegény országai közé tartozik, írta Pankucsi Márta. E tekintetben alig van olyan a nemzetközi összehasonlítások során használt mutató, amelyben Magyarország ne lenne rosszabb helyzetben a legtöbb európai országhoz képest. Óriásiak és szinte áthidalhatatlanok a társadalmi különbségek, aránytalanok és gyakran igazságtalanok a jövedelmi különbségek, mértékük nagyobb, mint a legtöbb európai országban ideértve néhány volt szocialista országot is. E mellett nagyok a különbségek az egyes etnikai csoportok között, ezek szintén a megoldatlan és súlyos társadalmi problémák közé sorolandók.
A KSH legújabb adatai rémisztő képet tárnak elénk. Egy év alatt Magyarországon a szegénységi küszöb alatt élők száma több mint 150 ezer fővel emelkedett, de a nagyon súlyos anyagi depriváltságban ennél sokkal többen, több mint két millióan élnek. Különösen riasztók az adatok a szegénységi küszöb alá kerülők korcsoportos lebontása tekintetében. 2010-ről 2011-re a 0-17 éves gyerekeknél közel 40 ezer fős a növekedés és elérte a 415 ezret, a 18-64 éves felnőtteknél a növekedés 106 ezer fő és összességében meghaladta a 880 ezer főt, a 65 évesnél idősebb lakosság körében is növekedés mutatható ki, de ennek mértéke, „mindösszesen” közel 8 ezer fő és összességében a 70 ezres létszám felső arányához közelít. Nőtt a nem foglalkoztatottak szegénységi aránya is. A három vagy annál többgyerekesek, valamint az egyszülős háztartásokban élők helyzete talán a legrosszabb, közülük tízből hárman a szegénységi küszöb alatt élnek. A szegénységi küszöb kiszámítása mindig több változó eredményéből adódik és éppen ezért nem állandó. Ennek nettó összege nem sokkal haladja meg a havi 63 ezer forintot… Mindezek mellett nagyon fontos tény az is, hogy a magyarországi szegény háztartások – egyes társadalmi csoportokra különösen jellemző módon – jövedelmének döntő részét a társadalmi juttatások teszik ki.
Óriásiak a jövedelmi és még nagyobbak a tulajdoni különbségek és egyenlőtlenségek. Ferge Zsuzsa szerint a nyomor és a mélyszegénység nagyobb mint amit az ország forrásai indokolnak.
A rendszerváltozás óta eltelt több mint húsz év sem volt elegendő ahhoz, hogy érdemi, tényleges és hathatós változások történjenek a szegénység felszámolása érdekében. A rendkívül kedvezőtlen gazdasági körülmények a legfőbb okozói a nagymértékű elszegényedésnek, ugyanakkor azonban hiba lenne úgy tenni, mintha a mindenkori politikai elitnek ne lenne felelőssége e téren. E tekintetben megszólat az EU elitje is. Nem törekedtek ugyan Gandhi szellemiségét megvalósítani, nevezetesen, hogy a „gazdasági egyenlőség az erőszakmentes függetlenség kulcsa” és talán a Dalai Láma szavait sem hallották meg aki azt mondta, hogy „a könyörületesség arra irányuló kívánságunk, hogy mások ne szenvedjenek”, de mégis egy 2001-es dokumentumban megfogalmazták a szegényellenes terveik stratégiai elemeit. Legfontosabbnak e tekintetben mint megoldási alternatívát az EU a következőket említi: tartós munkanélküliség, hosszú időn át rosszul fizető, rossz feltételeket jelentő munkahelyek, szakképzettség hiánya, ideje korán abbahagyott iskola, kirekesztéssel fenyegetett családból való indulás, rossz egészségi állapot, droghasználat és alkoholfogyasztás, számos hátránnyal küzdő lakókörnyezet, hajléktalanság, kisebbséghez való tartozás, faji előítéletek. Magyarország alkotmánya, az Alaptörvény is rendelkezik a szegényekről, foglalkozik a szegénység problematikájával és egyéb szociális kérdésekkel is. Ebben a legmagasabb rendű jogi szabályozó rendszerben azonban kevés támogató és annál több büntető jellegű rendelkezés foglaltatik benne a szegények és elesettek vonatkozásában.
Indiában és több más olyan országban, ahol sok szegény ember él, a szocializáció szerves része az, hogy az emberek megtanulják a náluk elesettebbek segítésének szükségességét.
Mifelénk viszont a tagolt szerkezetű szegények is csak sorstársak, de nem szolidárisak egymással és velük is nagyon kevesek szolidárisak. A tehetősebbek közül pedig csak igen kevesen szolidárisak a szegényekkel, inkább látványos, mediálisan jól reprezentálható akciókkal hívják fel saját magukra a figyelmet adakozásuk közepette.
A szegénység kérdése nem csupán gazdasági és szociális probléma, hanem egyebek mellett kulturális kérdés is. Az, hogy egy társadalom hogyan bánik a szegényekkel, nagyon komoly kulturális kérdés is. Ebben jelentős eltérések vannak az egyes nyugati és más kultúrák között. Oliver Clément szavaival élve: „A Nyugati kultúra, miközben az egész világon elterjedt, annyira elszigetelődött a mélységtől, hogy nem válhat azzá az erővé, amely felkarolja, megvilágosítja ezt a nagy életfakadást. Manapság a nyugati kultúra a spekulatív kvinteszencia és a káosz között ingadozik”.
Az indiai civilizációnak, az indiai világszemléletnek Rácz Géza szerint az egyik sajátossága a szellemi-spirituális megalapozottság ami elsődlegesnek tekinti a szellemi tudatosságot és valójában minden ennek fényében vizsgálódik. Ez a szemlélet, érték és normarend tükröződik az indiai kultúra szinte minden megnyilatkozásában, kinyilatkozásában és dokumentumaiban is. Az 1950-ben elfogadott indiai Alkotmányban is ez a szellem tükröződik, védelmet biztosítva az elesetteknek és szegényeknek. Manu törvényei (Manava Dharmasastra) melynek legfőbb forrása a Véda és a hagyomány amely valójában az egyén társadalmi helyzetének és életkorának megfelelő életvitelt megszabó előírásokról szóló tanítás, világosan beszél arról is, hogy miként kell a szegények kérdését kezelni. A Manu-törvények 7. fejezete a király kötelességévé teszi, hogy megvédelmezze az egész világot, hogy bőkezű legyen mindenkivel. A 11. fejezet az adakozást ajánlja, főképpen ajánlja ezt a gazdagoknak. A Védák, a Tudás könyveinek mindegyike, mind a négy Véda érinti az elesetteket. A hinduk két ősi eposza a Mahábhárata és a Rámájana is szól az elesettekről, a segítségnyújtásról. Picit mélyebben értelmezve a Mahábhárata slókáit vagy Ráma és Szita szerelmét világos utalásokat kapunk a segítségnyújtás lelki, fizikális és spirituális fontosságáról. A Bhagavad-gítá 14. fejezetének 16. verse a jóság szerepét emeli ki, azt, hogy a jóság kötőerejében megtisztul az ember. A Fenséges ének, Magasztos szózat 6. részében Krisna tanításait olvashatjuk. A segítségnyújtás szempontjából ez azért is fontos, mert Krisna Ardzsuna szekérhajtójaként is látta a társadalmi valóságot, de persze az egyetemes érvényű tanításai túlmutatnak Ardzsuna kételyein is.
Oláh György 1929-ben jelentette meg a Három millió koldus c. munkáját, ma három, de még inkább négy millió szegény ember címmel ki lehetne adni egy kötetet, mert a magyarországi szegények becsült száma az 1989-es fordulat óta ilyen drámai magasságokba emelkedett. Ezt megállítani, de még inkább visszafordítani kizárólag csak a gazdaság eszközeivel és a politikai retorika módszereivel nem lehet. Természetesen az kétségtelen, hogy a gazdaságnak ebben meghatározó szerepe van, de előrelépni csak a probléma komplex kezelésével lehet. Theodore W. Schultz ezt a népesség minőségének változásával javasolja elérni, ami alatt mindenek előtt azt érti, hogy egy meghatározott területen élő emberek létszáma, szerkezeti összetétele, iskolázottsága, szubkultúrája, magatartása, szocializációja, egészségi állapota, mobilitása és mindezek gyakorlati kivitelezése alkotják mindazt, ami meghatározza az élet minőségét. Schultz úgy gondolja, hogy magába az emberbe, az emberi csoportokba, az emberi tőkébe való beruházás lehet a kiút, ezt előbbre valónak hiszi, mint az iparba vagy más ágazatba való befektetéseket.
Lengyel László is a három millió szegény országáról beszél és arról is, hogy a szegény emberek döntő része egy széttagolt, falvaiba zárt népességet érint. Lengyel megemlíti azt is, hogy a nagyon sanyarú helyzet ellenére sem várható Magyarországon szegénylázadás, főként azért nem mert nem úgy szocializálódtak a szegények, hogy lázadjanak nyomorúságos helyzetük ellen. Magyarország egyik nagy problémája a merev településszerkezet. Ez is jelentősen hozzájárul egyes területek és az ott élő népesség nagymértékű elszegényedéséhez és kiszolgáltatottságához. Oláh és Lengyel becslését a három millió szegényről, a KSH által számított létminimum adatok szerint mára jelentősen meghaladtuk, talán már a négy millió főt is elérte a szegények száma Magyarországon.
A pénz és a haszonszerzés kizárólagos világában, a mi világunkban az ember már egyáltalán nem fontos, csak a profit számít. Ez egy hibás szemlélet, ezzel a szegénységet orvosolni, a szegényeken segíteni aligha lehet.
Magyarország rossz gazdasági helyzete nem ok arra, hogy ne gondolják át a döntéshozók, és ne hozzanak konkrét intézkedéseket a merev településszerkezet feloldására, a mobilitás megkönnyítésére, az emberi méltóság megóvására, az emberi tőkébe történő beruházásokra.
Az ipari beruházások nagyon fontosak, de a mezőgazdasági fejlesztések nélkülözhetetlenek Magyarországon ahhoz, hogy maga a társadalom és vele együtt a szegények helyzete is javuljon.
Charles Darwin a szegényekkel kapcsolatosan azt mondta: „Ha a szegényeink szenvedéseit nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk.” Valóban a különböző szervezetek, intézményrendszerek és azok irányítói a fő felelősek a szegények szenvedéseiért, és talán valamennyiünknek erkölcsi felelősséget kell viselnünk a nyomorgó, éhező és kirekesztett embertársainkért. Albert Schweitzer, Mahátmá Gandhi, Teréz Anya vagy napjainkban Böjte Csaba példaképül szolgálhat a jó, nemes és önzetlen emberi cselekedetével. Épp itt az ideje, hogy az intézmények, szervezetek, ideértve természetesen magát az államot is, erkölcsi, szellemi és gyakorlati értelemben is kövessék Gandhiék példáját.
Vannak e tekintetben jó és követendő példák. Bhutánban alkotmányban rögzítették az állam feladatát a bruttó nemzeti boldogság növekedése elősegítése érdekében. Kínában és Indiában az utóbbi tíz-húsz évben több száz millióval csökkent a mélyszegénységben élők száma és az emberek nagy tömegeinél megduplázódtak a jövedelmek, a szegények jövedelme is. Ezekben a civilizációkban a szocializáció szerves része, hogy az emberek megtanulják a náluk elesettebbek segítésének fontosságát, szükségességét és jóságát. Talán érdemes lenne legalább kitekinteni ezekre a tradicionális civilizációkra, hátha előbbre jutnánk a szegénység elleni küzdelemben is.
Amennyiben a mi világunk előbbre akar jutni akkor egészen biztos nem elegendő csak gazdasági, pénzügyi megoldásokban gondolkodni. Újra át kell gondolni a szegénységgel kapcsolatos ideológiai, politikai, kulturális, szociális és morális szempontokat is.
Nagyon jelentős változások kellenek mind ehhez a lelkekben és a szellemben egyaránt. Meg kell végre hallani Teréz Anya szavát mert különben esélyünk sem lesz semmilyen tényleges változásokra. Teréz Anya egy 1970-es szkopjei (haza) látogatása során Prela püspök szavaira reagálva többek között ezt mondta: „Ti ismeritek a szegényeiteket? Tudtok-e róluk? Tudjátok-e a szegényeket szeretni? Ha nem tudtok róluk nem is szerethetitek őket. Ha őket nem szeretitek kezdjétek el otthon gyakorolni a szeretetet. Kezdjétek a saját családotokban, a saját házatokban, ott kezdjétek és Isten hozzásegít benneteket, hogy az Ő szeretetévé, az Ő életévé és irgalmasságává válhassatok”.

Gyurok János
60/2013.