„Szél hozott, szél visz el…” – Dél-India a Római Birodalom keleti kereskedelmének középpontjában

A Római Birodalom keleti kereskedelmének dél-indiai vonatkozásait vizsgálva többször is eszembe jutott Szabó Lőrincnek a címben idézett sora. Ma már ismeretes, hogy a rómaiak nagymérvű kereskedelmi világrendszerének kialakulásához többek között a monszun szelek, óceáni légáramok fel-, majd megismerésére is szükség volt, így a nyugati kereskedők a Favonius szél által érkeztek meg Indiába és a Vulturnus szél hátán hagyták el Bhárata földjét. Ugyanakkor ha mikroszinten vizsgáljuk a nyugati – de nem feltétlenül mediterrán – javana kereskedők dél-indiai kereskedelmi tevékenységét, úgy egy másik idézet is eszünkbe juthat: „köd előttem, köd mögöttem.”

Sejtelmes köd borítja Dél-India történetét, melynek egyik, talán legérdekesebb, de némileg a múlt homályába burkolódzott epizódja a javana kereskedők dél-indiai jelenléte és letelepedése, mely ma már egyre több bizonyítékkal alátámasztható. Esszémben a hangsúlyt elsősorban az Arab-tenger és Dél-India kiemelt szerepének bemutatására helyezem, melynek következtében látni fogjuk a Kr. u. 1-3 századokban az Arab-tenger kereskedelmi vérkeringésébe becsatlakozó római kereskedőket, egyúttal a kereskedelmi diaszpóraként Indiába érkező javanák megjelenését a dél-ind irodalmi antológiákban.
Az ókori dél-indiai Cséra, Pándija és Csóla királyságok a Kr.e. 4-3. századokban alakultak ki, az egyes királyságok territóriumai a mai Kerala, Tamil Nádu, Ándhra Pradés, és bizonyos tekintetben Karnátaka államok, illetve Srí Lanká északi részének határain belül keresendők. A dravida királyságok történetéről a régészeti feltárások leletein kívül az ótamil Szangam irodalom alkotásaiból értesülhetünk, melyek pálmalevelekre történő lejegyzése, antológiákba szerkesztése a Kr.u. 4-8. századokban Madurai városában történt.[1] A korábban szóban hagyományozott művek nagyfokú valóságtartama, történeti hitelessége alátámasztható, de a későbbre keltezhető szövegek esetében is megállapíthatjuk, hogy olyan adatbázisokat használnak fel, melyek hitelesen őrzik és tükrözik a több száz évvel azelőtti viszonyokat. Az ótamil királyságok történetei nyelvileg[2], vallásilag[3], kulturálisan, politikailag[4], társadalmilag[5] és gazdaságilag is más indiai területektől viszonylagosan függetlenül alakultak, habár kölcsönhatások mindvégig jellemzik a korszakot.
Arra, hogy a dravida királyságok hogyan hasznosíthatták földrajzi környezetüket kommerciális tevékenységeik során, a dravida eredetű népek nagyfokú kereskedelmi múltjának bemutatásával adhatunk magyarázatot; ill. az orthodox (hindu) és heterodox (buddhista, dzsaina) szövegek szembenállásával is rámutathatunk, mindezek körüljárása egy hosszasabb történeti kitekintést indokol.
Az indoárjákhoz kapcsolódó hindu forrásaink többnyire elítélően fogalmaznak a kereskedelmi tevékenységeket illetően, ezzel szemben sokkal támogatóbbak a buddhista és dzsaina szövegek; ebből adódik, hogy míg a védikus – hindu forrásokból a kereskedelmet szervező etnikumokra következtethetünk, addig a buddhista – dzsaina irataink valószínűsíthető, illetve konkrét kapcsolatok meglétére is rámutatnak[6]. Nehézséget jelent – és ez kutatásaim során is mindvégig jelenlévő probléma –, hogy a szövegek egyik esetben sem említenek pontosan meghatározható népcsoportot, nem kategorizálnak etnikai-vallási szempontok szerint.
Az idegeneket a szövegek általában két névvel illetik: mléccsha (idegen, barbár, kívülálló, kaszton kívüli, árja szokásokkal nem rendelkező) és javana (görög, római, perzsa, zsidó stb.[7] ). A javana terminust egy kis időre félretéve, a következőkben arra mutatok rá, hogyan válik a korai időktől távolsági kereskedelmet folytató dravida etnikum mléccshává, ez azért is különösen fontos, hiszen később a dravidák népesítik be Dél-Indiát.
Az indiai gazdaság alapja az ókorban főként a mezőgazdaság volt, melynek szorosan kapcsolódnia kellett az agrikulturális javak elosztását segítő kereskedelemhez, így a kereskedők természetesen fontos társadalmi réteget alkottak. A társadalom középpontjában álló bráhmana réteg és a Védák szövegein nyugvó papi tekintély sokszor mégis elítélően fogalmaz bizonyos kereskedők tevékenysége kapcsán, melynek gyökere az ismert védikus – a varna-rendszer eredetéül szolgáló – történetben[8] is fellelhető. A sásztrikus szövegek mindemellett rituálisan tisztátalan cselekedetnek tartják a tengerek átszelését; a Mánavadharmasásztra a tengereken utazó (szamudrajájin) bráhmanáknak például megtiltja, hogy azok részt vegyenek a sráddha ceremónián[9]. A későbbi puránikus szövegek még tovább növelik az ellentéteket, ti. a tengereken hajózást a kalijuga világkorszak tiltott tevékenységei közé sorolják. Így amellett, hogy a kiterjedt kereskedelem a ma már proto-dravida etnikumúnak tekinthető Indus-völgyiek kora óta kiemelten fontos tényező, mégis marginális szerephez jut, a távolsági kereskedelemre irányuló csekély kezdeményezés pedig kezdetekben többnyire a dravida kereskedők kezében összpontosult.
A dzsaina és buddhista (Kr.e. 6. századtól) szövegeink meglehetősen pozitívan viszonyulnak a kereskedelemhez. A dzsainizmust követők a teljes erőszakmentesség felől közelítve ezt a foglalkozást tartották a legkevésbé erőszakosnak (szemben a földművességgel!), így nem csoda, hogy vaisja kereskedőket találunk a dzsainizmust leginkább patronálók között. A buddhizmus szerint a kereskedelemmel, a mezőgazdasággal és az állattartással foglalkozók mind különleges foglalkozások, ezeket kiváló származású személyek űzik. Ezeken túl vannak olyan hindu forrásaink is, mint Kautilja Arthasásztrája[10], mely bár mélységesen elítéli a gátlástalan kereskedőket és szigorúan bünteti azokat, viszont a külföldi kereskedőket egyenesen India földjére invitálja, üdvözli tevékenységüket[11]. Az Arthasásztra (2.16.) emellett megemlíti a ‛kikötői megbízott’ tisztségét, aki mint hajózási felügyelő beszedte az adókat a kereskedőktől, halászoktól, királyi hajókon utazóktól, feladata volt megmenteni az eltévedt kereskedőhajókat, biztosította a kompok működését és az átkelőhelyeket stb.
Az északnyugat-indiai Ábhíradésa a Kathiávár-félszigetre lokalizálható és tudjuk, hogy már az ókorban fontos kikötővárosai voltak. A Mahábhárata[12] idejétől kezdve az ábhíra szó olyan embereket is jelöl, akik az állattenyésztő életmóddal szemben, a kereskedelmet, tengerrel kapcsolatos elfoglaltságokat választották. Az orthodox védikus irodalom őket nevezi mléccsha vrátjának,[13] azaz a védikus tanokon nyelvileg és rituálisan is kívülállóknak, tehát itt valószínűleg harappái, proto-dravida népességről beszélhetünk. Egy másik, szintén északnyugat-indiai földrajzi név, a Szauvíra/Szóvíra a Mahábháratában pedig az Indus szomszédságában található népcsoport lakhelyére utal, mely terület elviekben képes volt a külföldi kereskedőhajók fogadására, mindamellett Szóvíra nevét megtaláljuk a buddhista dzsátaka-irodalom által említett korabeli híres, nyugat-indiai kikötők között Szuppáraka és Bharukaccsha mellett. Korai jelentékeny kereskedővárosról beszélhetünk Patala és Barbaricum esetében. A proto-dravidák távolsági kereskedelmének indikátorai lehetnek az Ószövetség héber textusában[14] található dravida eredetű szavak,[15] Indus-völgyi pecsétlők és árucikkek pedig Mezopotámiába, illetve a bronz-kori Krétára is eljutottak, utóbbi kapcsán ismert leleteknek számítanak az Indus-völgyi gyöngyök és a lineáris B táblákon megjelenő sa-sa-me (szezám) és ka-da-mi-no (kardamom) szavak, melyek Kréta keleti kapcsolataira mutatnak, a kardamom pedig egyenesen Indiára. Ehelyütt fontos utalni a második évezred elejétől lakott gudzsaráti Bet Dwarka szigetén végzett ásatásokra és a sziget közelében talált római hajóroncsra, mely a Római Birodalomtól 5000 km távolságra süllyedt el, campaniai amphorákat és ólom ingotokat (öntvény, öntecs) szállított. Bet Dwarka korai lakosai között főként Nágésvara felől érkező késő-harappái lakosságot találunk, akik hozzávetőlegesen már a Kr.e. 17. században megalapították itteni településüket, ez is jól mutatja, hogy a harappái (dravida) népek sok esetben a tengeri foglalkozások (halászat, tengeri kereskedelem) lehetőségeit keresték. Az északnyugat-indiai partvidék az árja beáramlást követően[16] is nagyrészt dravida maradt, és bár az Indus-kultúra kora lehanyatlott, az általuk kiépített kereskedelmi kapcsolatok és a létrehozott kolóniák még jó ideig fennmaradtak. Láthattuk tehát, hogy a tengeri kereskedelem eredendően a dravida népek tevékenysége volt és még hosszú ideig az is maradt, melynek ókori zenitjét (Kr.u. 1-3. századok) kutatásunk tárgyköre jelenti, amikor is az Arab-tengeren a mediterrán és közel-keleti kereskedők tevékenysége emelkedik ki, a tamil kereskedőké pedig a Bengáli-öbölre és azon túlra összpontosul.
Az előzőekben rámutattam, miként vándoroltak a dravida népek Dél-Indiába, bemutattam a dravidák kereskedő múltját és már részint arra is rámutattam, hogyan emelkedett ki Dél-India három nagy királysága a Kr.e. 4-3. századokra. Látjuk, hogy a dravidák Dél-Indiában de facto is képesek voltak hasznosítani az Arab-tenger – Bengáli-öböl – Indiai-óceán alakította tengeri-kereskedelmi spektrumot és ehhez már bizonyos mértékű technológiai hátterük is volt. Ám ahhoz, hogy a térséggel folytatott rendszeres és intenzív kereskedelem jöjjön létre, szükség volt a Föld valamely pontján a Dél-India által megtermelt / kitermelt, illetve Dél-Indián keresztül beszerezhető javakra irányuló fizetőképes kereslet kialakulására. Ez ilyetén módon a római principátus kora előtt nem valósulhatott meg. A Római Birodalom intenzív, államilag ellenőrzött keleti kereskedelmének[17] kiépüléséhez éppúgy szükség volt a korábbi időszakok (Seleukida—Ptolemaida) kereskedőinek tevékenységére, mint a technológiai innovációk kifejlesztésére, a Római Birodalom multikulturális társadalmára és bizonyos fizetőképes társadalmi rétegek exkluzív igényeire, az infrastrukturális keretek kiépítésére, kereskedelmi utak fenntartásának, biztosításának megszervezésére stb. Ilyen szintű kereskedelem létrehozására, amely az áruforgalmat a Földközi-tengertől Kínáig rendszeressé és megbízhatóvá tette, a rómaiak előtt nincs példa. Ha egészen konkretizálni akarjuk, akkor szükséges hozzátenni, hogy ennek a világkereskedelmi rendszernek az augustusi Pax Romana nyújtott megfelelően stabil társadalmi-gazdasági platformot, így a Birodalmon belüli békés viszonyok közepette lehetőség nyílt az oikumenét behálózó kereskedelmi rendszer létrehozására, mely mind a Birodalmat, mind az abban tevékeny szerepet vállalókat nagy haszonnal kecsegtette.
Ahhoz, hogy a Dél-Indiával folytatott kereskedelem fellendüljön, és hogy a terület kereskedelem-stratégiai fontosságúvá lépjen elő, nem csak a fizetőképes keresletre, a technológiai fejlesztésekre, a monszun-szelek felismerésére (kyzikosi Eudoxos, majd Hyppalos) és az organikus, jól működő kereskedelemi rendszerre volt szükség, hanem arra is, hogy a mesés India valóban szuggesztívvé váljon az antik történetírók munkáin keresztül.[18] Ekkorra már a római közvéleménynek általános képzettársításai lehettek India kapcsán: elérhetetlen, drágakövekben gazdag, mesebeli ország, így India partjainak elérése a Római Birodalom számára minden bizonnyal propagandisztikus céloknak is megfelelhetett, épp úgy, mint Augustus esetében az ismeretlen Arábiába indított expedíció propagandaértéke, szemben annak katonai kudarcával. Mindezek kiegészülve a kereskedelmi út hosszúságával és veszélyességével indokolhatják az Indiából érkező áruk magas árát, de egyben – exkluzív természetük miatt – azok felvásárlásának állandó igényét. A rómaiak a kibontakozó keleti kereskedelem kapcsán szembesültek azzal, hogy a tamil kereskedők által a Bengáli-öböl és azon túl fekvő dél-kelet ázsiai területek árucikkei is elérhetővé váltak[19], így a rendszer ténylegesen is világkereskedelmi rendszerré alakult.[20] A tágabb értelemben vett római társadalom életmódja ezzel együtt fokozatosan kiegészült és szétszakíthatatlanul egybeforrt az Indiából származó fűszerekkel és gyógyászati termékekkel, melyek széles körben elterjedve emelték India stratégiai fontosságát, Dél-India pedig a keleti távolsági kereskedelem, a világkereskedelmi rendszer keleti centrumterületévé vált.
A keresztény időszámítás kezdeteit megelőző évtizedekben már nem csak a rómaiak érték el Dél-India partjait, de a dél-indiai királyságok követei is megérkeztek a Mediterraneum területére, ez szintén a dravido-mediterrán kereskedelem stratégiai fontosságát húzza alá és nagyban elősegítette a kereskedelmi kapcsolatok stabil fennmaradását és kibontakozását. A nyugati javana kereskedők Dél-Indiában a legkorábbi kapcsolatokat a Cséra királyság területén alakították ki, melyre válaszul a Pándija királyok követeik drága ajándékain keresztül megpróbálták a rómaiakat a velük történő kereskedelemre is buzdítani, kiiktatva ezzel a Csérák kezdeti monopol státuszát. A Pándiják követei a hagyomány szerint négy évig tartó kalandos utazás után végül egy szárazföldi úton érték el a Római Birodalom határait, erről a követjárásról pedig Strabón is tudomást szerzett, ti. megemlíti Pandion királyát, aki tisztelete jeléül különféle drága ajándékokat hozott Augustus Caesarnak. Az ajándékok között a Mannar-öbölből származó gyöngyök is voltak, mely – a gyöngyök iránti nagy keresletre való tekintettel – a rómaiakat végképp arra ösztönözte, hogy a Pándijákkal is kiépítsék kereskedelmi kapcsolataikat. Florus megemlíti a Pándija követek érkezését, éppúgy, mint azokét, akiket Seresnek nevez, ezek kétségkívül a Csérák voltak. Feltételezhető, hogy a Csólák is elküldték követeiket Rómába, így az is lehetséges, hogy Augustus Kr.u. 11-ben bemutatott tigrisei a – tigrist, mint dinasztikus jelképet használó – Csóla uralkodó ajándékai lehettek. A követek ajándékainak elfogadása egyúttal a kereskedelmi együttműködés kezdeteit is jelentették.
Az Arab-tenger kereskedelemtörténete és ennek útvonalai egy olyan világot tárnak elénk, amellyel kapcsolatban óhatatlanul új szemléletre van szükség, ti. a terület kommerciális kapcsolatai összekötötték Egyiptomot, az arab területeket, Kelet-Afrikát, a Perzsa-öbölt, Indiát, Srí Lankát és a Távol-Keletet. Ezek a tengeri kikötők az egyes területek speciális termékeinek gyűjtőhelyei voltak, ugyanígy a beérkező áruk elosztó központjai, így a kapcsolatok tovább bővülnek a Mediterraneummal, Mezopotámiával, Tibettel, Burmával, Belső-Ázsiával, India belső területeivel, Kínával. Az így felrajzolható kereskedelmi hálózat évezredeken át közvetítette az árucikkeket és indirekt módon az egyes népek kultúráját, hagyományait, szokásait, így véleményem szerint az ókortudománynak ezzel a térséggel, mint második Mediterraneummal kell számolnia, amely önálló aktivitása mellett, mindenkor kiszolgálta a Közel-Keleten, illetve a Földközi-tenger térségében felmerülő és működése által kielégíthető exkluzív igényeket.
Ma már egyre több történeti adalékkal alátámasztható a Nyugatról érkező kereskedők dél-indiai megtelepedése az ókorban. Ennek legfontosabb forrásait – a görög-latin forrásokon túl – a tamil Szangam-irodalom és a valamivel későbbi műeposzok (mahákávja) szövegei jelentik. A következőkben megkísérlem tömören felvázolni, mi az, amit tamil forrásaink által a görög-római kereskedőkről megfogalmazhatunk. Mindenekelőtt egy gondolat a tamil források nézőpontjáról. A dél-ind emberek életében kiemelten fontos a ciklikusság: a száraz és esős évszakok váltakozása éppúgy, mint az azokhoz időzített hatalmas kereskedő flották érkezése Nyugatról. Nem nehéz elképzelni, ahogyan gyermekek és felnőttek a tengerpartra szaladnak és feszülten figyelik az idegen nyelvű javanák hatalmas hajóinak közeledését; kíváncsian és érdeklődve, vajon mit szállíthatnak, miért jöttek, meddig maradnak. A tamil források perspektívája ebben a társadalmi attitűdben gyökeredzik, és ebből bontakoznak ki azok az adataink is, melyek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a dravido-mediterrán kereskedelmet más, új megvilágításba helyezzék.
A Szangam irodalom szövegeiben Zvelebil tíz utalást[21] említ, melyek a javana kereskedőkről közölnek információkat, ez azonban kiegészítendő a mahákávják releváns adalékaival, Seland pedig kibővíti további, a kereskedelemre vonatkozó szövegrészekkel.[22] Ezen forrásrészletek alapján megállapíthatjuk, hogy a javana kereskedők nagy és csodálatos hajóikon érkezve (javanar tanda vinai mán nan kalam) a virágzó világkereskedelmi rendszer időszakában (Kr.u. 1-3. századok) a tamil társadalmi elit által kedvelt mediterrán bort, illetve aranyat szállítottak Indiába, Tamilföldről pedig rengeteg borsot (bors mint javanaprija: „a javanák szenvedélye”) exportáltak. Ehelyütt szükséges hozzátennünk, hogy az indiai kereskedők jelenlétére szintén találunk példákat Nyugaton[23]. A kereskedelmi flottával (120 hajó) évről-évre hozzávetőlegesen kétezer nyugati kereskedő és ezen csoport húszfős fegyveres kísérete szállt partra Dél-Indiában. Ám tamil szövegeink nem csak utazó kereskedőkről, de tartósabban letelepedett javanákról is beszélnek, így a tamil Istenkirály-hatalmú uralkodó udvarában szúrós szemű, messze földön ismert, keménykötésű javana testőrökkel és palotaőrökkel találkozunk. Mindezeken túl láthatjuk a javanák által készített lámpások, lámpatartó nőszobrok iránti rajongást, illetőleg későbbi szövegekben a javana ácsok, kézművesek megjelenését, akik hangszereket díszítenek, pavilonokat, szekrényeket, ládákat, szekereket, fegyvereket készítenek, származásuk azonban ehelyütt már kétséges, mert ők éppúgy lehetnek baktriai javanák, mint nyugati, közel-keleti, arab kereskedők / kézművesek, esetleg a Szátaváhana Birodalomból származó raumakák. A legkésőbbi források már javanák által kreált mechanikus íjakról és tüzet köpő szerkezetekről számolnak be, ehelyütt már teljesen bizonytalanná válik a korábbi szövegekben még meglehetősen bizonyos római eredet, hiszen a kereskedelemben lezajlódó arab paradigmaváltás következtében már egyre több etnikumot sorolhatunk a javanák – mint fokozatosan kitáguló gyűjtőfogalom – csoportjába.
Legbőségesebb adalékot nyújtó és némileg a korábbi forrásokat összegző, ám azokat újszerű adatokkal kiegészítő forrásunk a Silappadiháram, amely a műeposzok közé sorolandó és valamivel későbbi, mint a Maduraittamizs Szangam művei, de megállapíthatjuk, hogy „bármennyire is nehéz a Silappadiháram datálása, feltételezhető, hogy a szerző a történetet a szangam időkbe helyezi. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ha későn, akár az 5. században írta, olyan nyersanyagot használt fel, ami pontosan megőrzött bizonyos történelmi vonatkozásokat.”[24] Beszámol például arról, hogy a vitorlái leengedése nélkül közeledő, távoli nyugati vidékekről érkező nagy kereskedőhajó legénységét magas, világos bőrű idegenek alkották.[25] Fontos adalékokat nyújt Puhár [26](Kávéripúmbattinam, Púmpuhár, Kavéripattinam) városának leírásakor, ti. Kóvalan a tengerparti sétája során elhaladt magas raktárépületek mellett, amelyeknek őz szemére emlékeztető, különös formájú ablakaik voltak. [27]Puhár egyik városrésze a Maruvúr-pakkam, tkp. a kikötő volt, ahol a raktárházakon kívül megtalálhatjuk a javanák (akiknek gazdagsága határok nélküli) épületeit, a kereskedők utcáit.[28] Tudjuk azt is, hogy a tamil tengerparti kereskedővárosok mindezeken túl jól kiépített rakparttal – ahol tamil rakodómunkások és hordárok dolgoztak, ti. ők vitték a rakományt a raktárakba –, forgalmas piacokkal és világítótornyokként funkcionáló épületekkel rendelkeztek.[29] Mindezek azt mutatják, hogy a dél-nyugat indiai kikötővárosok, így Vandzsi, Muziris, de különösképp Nelkynda még mediterrán viszonylatban is modernnek számíthattak. A szövegekből azt is tudjuk, hogy a javana kereskedőknek a helyi halászemberek negyede felé saját lakónegyedük, külön utcájuk[30] lehetett[31], mely mindenképpen tartósabb jelenlétre utal, így óhatatlanul is felmerülhet a kérdés, vajon épülhetett-e a Tabula Peutingeriana térkép által ábrázolt templum Augusti Dél-Indiában? Korábban rávilágítottam a javana kereskedők jelenlétére és ma már azt is sejtjük, hogy a római pénzek forgalomban lehettek a letelepült coloniák körében, ezeken túl pedig látjuk az érkező minőségi borokat, továbbá garumot,[32] melyek első sorban a tamil társadalmi elit és a mediterrán szokásokhoz kötődő letelepült javanák által keresett termékek voltak. Láttuk, hogy a javana mesteremberek készítettek különböző épületeket, így – bár a régészek még nem találtak hasonló építményre utaló nyomot és erre vonatkozó forrásos adat sem ismert – véleményem szerint nem kizárt, hogy ténylegesen letelepedett javana kereskedők építhettek templomot Tamilföldön, ahogyan egyéb épületeket is emeltek maguknak. Esetleg egy, a kozmikus hatalmú tamil királynak szentelt templomra hihette a Tabula Peutingeriana ősforrása azt, hogy a kultusz övezte Isten-királyi hatalmú egyén nem más, mint Augustus, melyhez közvetlenül társítható Szent Tamás apostol, akinek apokrif aktáiban olvashatunk arról, hogy az indiaiaknak szokása volt királyoknak kőoszlopokat, templomokat emelni.[33] Ray szerint ez a Muziris országában található templom azért került a térképre, hiszen alkalmas volt arra, hogy az utazókat eligazítsa, ez pedig akár lehetett az ismert Agasztjának szentelt templom a Komorin-fok környékén.[34]
A Kr.u. 1-3. századokban Dél-Indiába utazó javanák tehát megtalálták számításaikat a virágzó kereskedelemben, a Cséra, Csóla és Pándija királyságokban letelepedve pedig mesteremberként, a palota félelmetes őrzőiként, vagy az uralkodó testőreiként kezdhettek új, a korábbitól gyökeresen eltérő életet a tamil Isten-királyok földjén.

A javana kérdéskör mellékszála: zsidók és keresztények az ókori Dél-Indiában

A javanák megtelepedése, melyekre a Kr.u. 2. századoktól kezdve látunk utalásokat a tamil szövegekben, megfelelő alapjául szolgált a zsidó telepesek érkezésének, akik mind a tengeri kereskedelem végpontjai körül tevékenykedő, mind a tengeri áru-közvetítésben immanens módon jelenlévő népesség (ez utóbbi kevésbé valószínű) lehettek. A malajáli zsidóság eredetelméletei közül történetileg leginkább valóságosnak a második Templom pusztulását (Kr.u. 70) követő időkben Egyiptom felől, Kodungallur[35] városába érkező zsidó közösség történetét tarthatjuk. Bár a legkorábbi időkre tekintve nincs konkrét információnk a zsidók indiai szerepvállalására nézve, későbbi forrásokból azonban tudjuk, hogy a zsidók a helyi kereskedőktől az árucikkeket felvásárló és azt elosztó nagykereskedők voltak, épp úgy, mint valamivel északabbra a Szátaváhana Királyság javana kereskedői.[36] A malajáli zsidóknak egészen a 18. század végéig jelentős és kimutatható szerepük volt a bors- és fakereskedelemben, időről-időre szolgáltak a dél-indiai uralkodók seregeiben,[37] így talán feltételezhetjük, hogy mindennek gyökerei az ókorban keresendők, amikor a dravido-mediterrán fűszerkereskedelem nagy volumenű volt, illetve amikor a Kr.u. 2-3.századoktól kezdve megnövekszik a Malabár-parton letelepedett famegmunkálásból, vagy katonáskodásból élő javanákról szóló tamil szövegeink száma. Kerala területén az ókorban a legfontosabb kereskedőváros Muziris, amely gyakorlatilag azonosnak tekinthető a későbbi hagyományokban szereplő, az érkezés helyét megjelölő Kodungallur várossal. Muziris kapcsán újra, külön hangsúlyozandó, hogy ásatásának Kr.u. 5-16. századi rétegeiben már megszűnnek a nagymérvű kapcsolatokra utaló konkrét tárgyi leletek, ez pedig arra enged következtetni, hogy (1.) Muziris, mint korai kereskedőtelepülés a virágkor után fokozatosan elveszíthette korai jelentőségét, (2.) az első zsidó telepesek megtelepedése már az 5. század előtt lezajló folyamat lehetett. A letelepedni szándékozó zsidó közösség ezen történeti együttállás közepette észrevehette az indiai kereskedelemben rejlő hosszú távú potenciált (hiszen a luxus áruk, a bors és a keleti fűszerek népszerűsége töretlennek és nyilvánvalóan birodalmakon és korokon átívelőnek látszott, amit utólag a történelem is igazolt), saját etnikai közvetítő szerepének jelentőségét a rómaiak, görögök, perzsák és az arabok által uralt kereskedelemben, illetve talán az extra haszonnal kecsegtető nagykereskedelmi rendszer megszervezésének lehetőségét Muziris városában. Ez természetesen nem érinthetett tömegeket, ám az első zsidó telepesek érkezésére és az első közösség megtelepedésére nézve lehetséges alternatívaként szolgál.
A dél-indiai zsidó jelenlétre vonatkozólag a legkorábbi lehetséges ókeresztény forrásunk Eusebios Egyháztörténete, mely említést tesz egy alexandriai sztoikus filozófusról Pantainosról, aki a pogányok evangelizálása végett küldetett India földjére. Ez Marcus Aurelius uralkodása után, Kr.u. 181 körül történhetett meg. A szöveg tanúsága szerint az utazás során Pantainos találkozott olyan közösségekkel, ahol Bertalan apostol által az ottani közösségnek adományozott héber nyelvű Máté-evangéliumot is talált. Szent Jeromos egyik negyedik századi levelében már azt írja, hogy zsidó közösségek Afrikában, Szíriában, Irak területén, Perzsiában és Indiában egyaránt élnek[38], a 6. századi jemeni monophysita püspök, Simeon Beth-Arsham pedig ‛háromoldalú’ zsidó kereskedelmi rendszert említ Jemen, Babilónia és a Malabár-part között.
Így tehát valószínűnek tartom, hogy az első zsidó telepesek a Kr.u. 1-2. századokban a világkereskedelem vonzásának következtében telepedtek le Tamilföld nyugati részein. A létrejövő zsidó közösség a Perzsa-öböl felől érkező keresztény misszióknak lehetett megfelelő platformja és ez utat nyitott a tamil közösségek megtérítése felé is. A legkorábbi indiai keresztények a hagyomány szerint Kr.e. 52-55 körül, Tamás apostol indiai missziója során tértek meg. Ennek az apokrif Tamás akták és az ezt megerősítő dél-indiai tradíció lehetnének bizonyítékai, ám az Akták esetében annak 3. századi keltezését, India esetében pedig egy még figyelemreméltóbb történeti adalékot szükséges megemlíteni, ti. Kr.u. 345-ben valóban tudunk egy Tamás nevű dél-indiai térítőről, Kánai Tamás érkezéséről, aki egy menekült keresztény csoporttal együtt kezdte meg missziós tevékenységét Dél-Indiában.[39] Ezek ismeretében az apostoli hagyomány kérdését szükséges némileg nyitva hagynunk.
A keleti távolsági kereskedelmi rendszerben a Kr.u. 6. században zajlott le egy jól érzékelhető paradigmaváltás, melynek következtében az arabok vették át a központi szervezőszerepet. A Kr.u. 3-4. századokra a Cséra, Csóla és Pándija királyságok lehanyatlottak, politikai hatalmuk gyakorlatilag megszűnt, felvirágzásuk majd csak a 8-9. századokban vesz újabb lendületet. Ez akár magyarázatul szolgálhat arra nézve, hogy ha éltek is zsidó közösségek Keralában, miért nincsenek erről szóló forrásaink, feljegyzéseink a korból egészen a 10-12. századokig. A dél-indiai politikai viszonyok alátámaszthatják a Bhaszkára Rávi Varman által adományozott réztábla együttesek későbbi (10. századi) keltezését, hiszen az újjáéledő Cséra királyság ezen jogbiztosító rendeletei által de iure és de facto „szövetséget” köthetett a zsidó közösség helyi vezetőjével, ezzel is szilárdítva saját hatalmát. Ha feltételezzük, hogy eddigre a malajáli zsidóság a kereskedelemben betöltött szerepe miatt prosperáló közösséggé vált, akkor érthető, hogy az uralkodó miért adományozott települést Jószéf Rabannak és közösségének (Andzsuvannam), miért biztosította rendeletében rituális életük zavartalan működését, ti. a privilégiumok által az uralkodó saját pozícióját erősíthette és biztosíthatta a zsidó közösség lojalitását. A réztábla-privilégiumok által Keralában létrejött a zsidók önkormányzata és bár a hagyományos történeteik és népdalaik egy zsidó királyt említenek, azonban személyét valószínűleg csak, mint a Cséra uralkodónak hűséges, korlátozott hatalmú hűbéresnek tarthatjuk.

Válogatott irodalomjegyzék

Chakravarti 2007 = Chakravarti, Ranabir: Reaching Out of Distant Shores. In.: Katz –
Chakravarti – Sinha – Weil (eds.): Indo-judaic Studies in the Twenty-First Century; A View from Margin. New York: Palgrave Macmillan. 2007.
Gáthy – Major – Tótfalusi – Holmström 2004 = Gáthy – Major – Tótfalusi – Holmström: Silapaddiháram (sic!) és Maduraikándzsi; Két tamil eposz prózafordításban. Budapest: General Press. 2004.
Jairazbhoy 1963 = Jairazbhoy, Rafique Ali: Foreign Influence in Ancient India. London. 1963.
Kanakalatha 2012 = Kanakalatha Mukund: Merchants of Tamilakam: Pioneers of International Trade. Allen Lane. 2012.
Karttunen 1989 = Karttunen, Klaus: India in Early Greek Literature. Helsinki: Studia Orientalia. 1989.
Karttunen 1997 = Karttunen, K.: India and the Hellenistic World. Studia Orientalia 83. 1997.
Katz – Goldberg 1993 = Katz, Nathan – Goldberg, E.: The Last Jews of Cochin – Jewish Identity in Hindu India. University of South Carolina Press. 1993.
Klostermaier 2001 = Klostermaier K. Klaus: Bevezetés a Hinduizmusba. Akkord Kiadó. 2001.
Major – Tótfalusi 1978 = Major István – Tótfalusi István: A tamil irodalom kistükre. Budapest: Európa Kiadó. 1978.
McLaughlin 2010 = McLaughlin, Raoul: Rome and the Distant East; Trade Routes to the Ancient Lands of Arabia, India and China. London: Continuum. 2010.
Meile 1940 = Meile, Pierre: Les Yavanas dans l’Inde tamoule. In: Journal Asiatique 323 (1940)
Puskás 1998a/b = Puskás Ildikó: Indo-Mediterranean Crosscultural and Trade Relations in the Second-First Millenia B.C. (Akadémiai doktori értekezés). I-II. kötet. Budapest. 1998.
Ray 1988 = Ray H. P.: The Yavana Presence in Ancient India. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient, Vol. 31, No. 3. Brill. 1988. 311-325.
Ray 1995 = Ray H. P.: The Yavana Presence in Ancient India. Boussac & Salles. 1995.
Thapar 1997 = Thapar, Romila: Early Mediterranean Contacts with India: An Overview. In.: De Romanis, F. – Tchernia, A. Crossings: Early Mediterranean Contacts with India. New Delhi: Manohar Publishers & Distributors. 1997.
Tomber 2008 = Tomber, Roberta: Indo-Roman Trade; From Pots to Pepper. Duckworth: London. 2008.
Salomon 1991 = Salomon, Richard: Epigraphic Remains of Indian Traders in Egypt. In: Journal of the American Oriental Society, Vol. 111, No. 4. 1991.
Seland 2006 = Seland E. H.: Indian Ocean in Antiquity: Trade and Emerging State. (PhD Thesis – Univ. of Bergen) 2006.
Seland 2007 = Seland E. H.: Ports, Ptolemy, Periplus and Poetry; Romans in Tamil South India and on the Bay of Bengal. In: Seland E.H. The Indian Ocean in the Ancient period: Definite Places, Translocal Exchange. (BAR Intl Ser, 1593, Oxford). 2007.
Székely 2008 = Székely Melinda, Kereskedelem Róma és India között. Szeged: JATE Press. 2008.
Weil 1986 = Weil, Shalva: Symmetry between Christians and Jews in India: The Cnanite Christians and the Cochin Jews of Kerala. In: Timberg, Thomas A (ed.), Jews in India. Sahidabad: Vikas Publishing House Pvt Ltd. 1986.
Wilhelm 2008 = Adatok az indiai urbanizáció folyamatának vizsgálatához. In: Modern Geográfia 2008/2. szám.
Will 2004 = Will, E. L.: Mediterranean amphoras in India. In: Eiring J. and Lund J.(szerk.): Transport Amphorae and Trade in the Eastern Mediterranean. Aarhus: Aarhus. University Press. 2004.
Wojtilla 1988 = Wojtilla Gyula: A mesés India. Gondolat: Budapest. 1988.
Zagyi 2009 = Zagyi Nándor: A judaizmus múltja és jelene Indiában. Modern geográfia 2009/4. szám.
Zvelebil 1956 = Zvelebil, Kamil Václav: The Yavanas in Old Tamil Literature. In: Charisteria Orientalia. Praha. 1956.
Zvelebil 1973 = Zvelebil, Kamil: The Smile of Murugan: On Tamil Literature of South India. Brill. 1973.

JEGYZETEK

[1].A Szangam irodalom legendáját egy Kr.u. 12. századból fennmaradt kommentár említi elsőként, melyet azonban a Kr.u. 7. századi Nakkírarnak tulajdonítanak. A legendabeli három akadémia a következő: (1.) Ten Madurai – Déli Madurai, mely egy később elsüllyedt tengerparti város, az akadémia itt 4440 évig székelt, tagja pedig 4449 költő volt, közöttük Siva, Muruhan és Kubéra istenek, továbbá a védikus bölcs Agasztja is itt alkotott. (2.) Kapátapuram – Válmíki is említi a Rámájanában, 3700 évig székelt, tagja 3700 költő volt és ők hozták létre a Tolháppijamot és az azóta elveszett Ahattijamot (grammatikai művek); (3.) Madurai – 1850 éve alatt 49 király uralkodott, 449 költő tartozott akadémiájához, leghíresebb költője volt Nakkírar. Amit azonban biztosan tudunk, hogy Kr.u. 470 körül egy Vadzsranandi nevű dzsaina szerzetes valóban alapított egy Dravida akadémia (dávida szangho) nevű társaságot Maduraiban. MAJOR – TÓTFALUSI 1978. 44-45.
[2]A dravidák a kutatás mai álláspontja szerint feltehetően az iráni Elám területéről vándoroltak be az indiai szubkontinensre jóval az indoárják első hullámának megérkezése (Kr.e. II. évezred közepe körül) előtt, legalábbis népneveikből erre következtetnek mértékadó tudományos körök. MAJOR – TÓTFALUSI 1978. 43. A dravida etnikum az Indus-völgyi (Harappái) Civilizációban játszhatott fontos szerepet, bár ennek mértéke a mai napig homályos, mindenesetre arra következhetünk, hogy kultúraszervező erejű lehetett, a kereskedelem révén bizonyos kölcsönszavak a Mediterraneum kultúráinak nyelveibe olvadtak. Világosan látszik, hogy a Kr.e. 4-3. századokra nyelvi dichotómia alakul ki a szubkontinensen, melyet dióhéjban meghatározva északabbra indoárja nyelvhasználat, Dél-Indiában pedig dravida nyelvhasználat jellemez.
[3]A sajátságos vallási fejlődésről áttekintést nyújt CLOTHEY, Fred W.: The Many Faces of Murukan: The History and Meaning of a South Indian God. Mouton Pub.: The Hague. 1978.
[4]A mai Mahárásthra állam területén található Asóka II. szikla-edictuma, melyen a dél-indiai területek egy igen korai felosztását látjuk. A birodalmával szomszédos országoknál megnevezi a Csólák, Pándják, Szatjáputrák, Kéralaputrák országát és Srí Lankát is.
[5]A tamil társadalom sajátságos fejlődése az északabbi varna-rendszertől eltérő. A társadalom csúcsán az Isten-király áll, a király kozmikus hatalma és isteni kötelezettségei által gyakorolja a földi hatalmat és biztosítja a társadalom működését. A Kr.e. 3 – Kr.u. 3. századi tamil társadalom főbb csoportjai a parpanarok (bráhmanák), arasarok (nemesek), vellalarok (parasztok) és a vanijarok (kereskedők) voltak, tehát nem beszélhetünk északi értelemben vett merev varna-rendszerről (az árja-eszmék terjedése előtt nincs szó erről a tamil irodalomban), ám a későbbi korokkal ez is kialakult Dél-Indiában. WILHELM 2008. A papság nem korlátozta az uralkodó hatalmát és akaratát, legtöbbjük ennél alacsonyabb helyet foglalt el a társadalmi ranglétrán. Fontos kiemelni, hogy nem tettek különbséget nemek szerint, a költők és a királyi testőrök között egyaránt találunk nőket. MAJOR – TÓTFALUSI 1978. 10.
[6]A Bávérú-dzsátaka Babilónba érkező indiai kereskedők történetét meséli el, akik először a hajójukon utazó varjút, majd a következő utazásuk alkalmával a „madárkirály” pávát adják el a babilóniaknak. VEKERDI József, Dzsátakák; Buddhista születésregék. – http://mek.niif.hu/00200/00223/html/dzsatak2.htm#1 Ezeket a madarakat a tengeri utazásokkor útjelzőkként használták, szerepükre egy másik szöveg a Kévatta-szutta világít rá. DN 11. Kevaṭṭa (Kevaddha) Sutta (PTS: D I 211) – http://a-buddha-ujja.wikidot.com/szutta:dn-11-kl A madarak ilyetén funkcióját mutatja egy indus-völgyi pecsétlő ábrázolása is. Puskás Ildikó megjegyzi: a dzsátakák kedvelt témái voltak a vízi szörnyek lakhelyéül szolgáló tengerek veszélyei, a kalandos tengeri utazások, az elveszett kincsek és mindezeket meglehetősen kedvelte a görög és az egyiptomi irodalmi tradíció is, így adódik a kérdés: vajon lehetséges-e, hogy a Kr.e. 6. századi buddhista dzsátakák a tengeri kereskedők közös, szóban hagyományozott anekdota-örökségei lennének? – PUSKÁS 1998a. 116.
[7]Mivel, mint említettük a szövegek nem kategorizálnak etnikai-vallási szempontok alapján, így pontos azonosításra sem törekedhetünk, azonban pár esetben, így a baktriai görögök esetében használt javana, vagy a dél-indiai görög-római kereskedők esetében használatos javana kifejezések kapcsán a történettudományos eredmények által közelebbi meghatározást is megkísérelhetünk. Az, hogy a javana szó eleinte a görögökre vonatkozott természetesen nem zárja ki, hogy e névvel más etnikumokat (mezopotámiai, arab stb.) is illessenek, ennek vizsgálata azonban külön tanulmányt érdemelne.
[8]A szöveg a társadalom felosztásakor, az egyes rétegeket a purusa (ebben a szövegkörnyezetben a legfelsőbb istenség emberi alakja) bizonyos testrészeiből származtatja, így a papi réteg a fejből, a harcosok és nemesek csoportja a karokból, a kereskedők és iparosok a combokból, míg a szolgák és kézművesek a purusa lábaiból származtatnak. Ṛgveda X. 90. 5:12-14.
[9]A halott szülő bűneinek mérséklése érdekében, szerencsés kimenetelű újjászületésének biztosítása céljából tartott ceremónia, mely során általában a legidősebb fiú (putra) Gajába, vagy más szent városba zarándokol és meghatározott ceremoniális keretek között mély odaadással áldoz az isteneknek, hogy megszabadítsa apját a pokoltól A fiú (putra) szó jelentését a szanszkrit nyelvben magyarázhatjuk úgy is, mint a pokoltól (put) megszabadítót (tra). A szertartás nélkül a halott örökké préta, azaz nyughatatlan démon marad. KLOSTERMAIER 2001. 58-59.
[10]Az Arthasásztra tkp. „a politika tankönyve”, mely a hagyomány szerint I. Csandragupta Maurja (Kr.e. 317-285) főminiszterének nevéhez, Kautiljához (más szövegekben Csánakja, Visnugupta) köthető.
[11]CHAKRAVARTI 2007. 21.
[12]A Mahábháratajuddham , azaz a Bharaták nagy háborúja a hindu kultúra egy jelentős gyökerét képező, a hagyomány szerint Vjásza által diktált és Ganésa által lejegyzett eposz, melynek középpontjában a hagyományosan Kr.e. 3150. évben lezajlott kuruksétrai csata és a Bharata-fiak rivalizálása áll. A Mahábhárata ideje ehelyütt nem a lejegyzéstől számított időszakot jelöli, hanem a történet magvának időszakát, amely alatt mértékadó tudományos körök szerint a Kr.e. 9-8. századokat érthetjük.
[13]mléccsha – barbár, nem-árja, idegen, kaszton kívüli, bűnös; vrátja – kaszton kívüli, vagy kasztját elveszítő, aljas, hitvány ember. Forrás: MONIER WILLIAMS SANSKRIT-ENGLISH DICTIONARY – http://www.sanskrit-lexicon.uni-koeln.de/monier/
[14]Legfontosabb szövegrészek: 1Kir: 9:26-28, 10:21, 10:10; 2 Krón: 9:21, 8:17-18, 9:1-12.
[15]Az almug/algum fa (szantál) megnevezés eredetileg – az indoárják által is átvett (valguḥ/valgukaḥ) – tamil-malajálam aṛagu, vagy aḷagu/alaku szóból származik, melynek jelentése: szépség, boldogság, tökély; ez pedig tökéletes párhuzamban áll az indek állatokat, növényeket pozitív v. negatív viselkedése, jellege, hatása, külleme következtében elnevező szokásrendszerével. PUSKÁS 1998a, 104-111. A pávára (thukkiyīm), elefántcsontra (šenhabbīm), majomra (kapi) használt héber szavaknak is indiai (többnyire dravida szubsztrátumú) eredete van. PUSKÁS 1998b, 11. Mindezek mellett a héberben a rizsre használt fogalmak szintén dravida eredetűek (orez – hántolt rizs); a zsidók talán Babilóniában ismerhették meg a főtt rizst (minnīth), együtt más áruk dravida nevével (būṣ – būtz – pamut). PUSKÁS 1998a, 114. Nathan Katz megjegyzi, hogy a papi forrásokhoz sorolható Kivonulás Könyvében a fahéj, smaragd, zafír és topáz héber fogalmaknak, ill. Ezékiel és Ézsaiás könyveiben a kárminra, szederfára, pamutra, különféle fűszerekre, tésztára, rizsre használt terminusoknak mind indiai (dravida/indoárja) eredete van. KATZ 1999. 13-15.[16]Dolgozatom elfogadja az indoárja honfoglalás (Kr.e. 1500 k. kezdődő folyamat) és a dravida migráció paradigmáit. Eszerint az indoárják nem tekinthetők az indiai szubkontinens őslakosainak, betelepülésük több fázisban lezajlódó folyamat. Az indoárják és az általuk Indiában helyben talált dravidák közötti kölcsönhatás hosszan tartó folyamat eredménye, mely során a mai, sajátságosan indiainak tartott kultúra magva létrejöhetett. A dravida nyelvű népek Észak-Dél irányú elvándorlásának következményeként a Kr.e. 4-3. századokra Kerala és Tamil Nádu területén már a proto-dravida nyelvből a 8-6. századokban kivált tamil nyelv lesz az általánosan elterjedt. Az indoárja honfoglalás elméletét manapság sokan megkérdőjelezik. Ennek a történeti vitának az eldöntése az érintett tudományok (történettudomány, régészet, nyelvészet stb.) feladata lesz a jövőben. A cáfolat általános bevezetését nyújtja: KLOSTERMAIER 2001. 19-21.
[17]Ezen kereskedelem részletkérdéseit illetőleg bővebb információt nyújt: TOMBER 2008; SZÉKELY 2008.
[18]A teljesség igénye nélkül, Indiáról változó mértékben beszámol: Aelianus, Ammianus Marcellinus, Appianos, Arrianos, Cassius Dio, Clemens Alexandrinus, Cosmas Indicopleustes, Curtius Rufus, Dión Chrysostomos, Eusebios, Florus, Hérodotos, Iustinus, Kedrénos, Megasthenés, Phylarchos, Strabón, Diodóros, Hégésandros, Polybios, a Periplus Maris Erythraei szerzője, Philostratos, Plinius, Plutarchos, Pomponius Mela, Pausanias, Solinus.
[19]A beérkező mediterrán hajók sokáig nem voltak alkalmasak arra, hogy átkeljenek a mai Dhanuskodinál kezdődő, Indiát Srí Lankától elválasztó zátonyos átjárón, így arra következtethetünk, hogy a kelet-indiai kikötőkkel, Mannar-, és Bengáli-öblökkel, ill. a távol-keleti területekkel (Csattigara, Chrysé, Kína stb.) folytatott kereskedelmet már a tamil kereskedők irányították. SZÉKELY 2008. 41. A délkelet-indiai Arikamedu ez esetben egy olyan kikötő volt, amely India belső útvonalain keresztül a római importcikkeket, a Bengáli-öblön keresztül pedig a számukra nem is annyira távoli Távol-Kelet árucikkeit is elérhette. Mindezek ismeretében láthatunk rá elsőként Muziris és Nelkynda valódi jelentőségére, melyek az Arab-tenger termékeinek piaca és a távol-keleti kincsek elosztói voltak és melyeket a rómaiak közvetlenül elérhettek.
[20]MCLAUGHLIN 2010. 115-117. Bővebb információt nyújt: JAIRAZBHOY 1963. 110-113.
[21]A Szangam szövegekben előforduló tíz említett utalás a következő: Mullaippáttu 61-66; Perumbánátruppadai 316-318; Paditruppáttu II. pádiham v. 4-10; Ahanánúru 57, 149; Nedunalvádai 31-35; Puranánúru 56, 353. ZVELEBIL 1973. 117. Ezt szükséges kiegészíteni a további szöveghelyek vizsgálatával: Silappadiháram V, 8-10, XIV, 66-67, XXVIII, 141, XXIX, 25; Nedunalvádai 31-35; Maniméhalai I, 45, XIX, 107; Perungadai I, 17, 175, 38, 233, III, 4,8,5, 48, 16, 22, 213; Dzsívakacsintámani I, 107, 557. ZVELEBIL 1956. 401.
[22]SELAND 2006. 45.; SELAND 2007. 71.
[23]Az indiai kereskedők 1-2. századi nyugati jelenlétét igazolja egy kevésszer tárgyalt szöveg, mely a P.Oxy. 0413 jelzetű Oxyrhynchus papyruson maradt fenn. Ez a Kr.u. 2. századból való, görög írásmóddal készült, az Iphigenia Taurisban című drámát imitáló alkotás textusában görögösen átírt ókannada szavakat őrzött meg. WOJTILLA 1988. 204. Quseir-al-Qadimból prákrit nyelvű ostrakon került elő, illetve két cserépdarabra írt tamil nyelvű graffiti, El-Kanaisban pedig egy Széth templom ásatásán leltek rá arra a Pánnak felajánlott feliratra, melyet a szerencsés utazásért és imáinak meghallgatásáért hálaképp állítatott Sophón (talán a Szubhánu hellenizált formája), az indiai kereskedő, (SALOMON 1991. 731-735.), melyet párhuzamba állíthatunk az el-kanaisi zsidó kereskedő Theodotos által felajánlott ex-votónnal. Berenikében és a vörös-tengeri kikötőkben számos indiai jelenlétre utaló lelet került elő. TOMBER 2008. Ezeken kívül Indiaiak által sziklába vésett feliratokat találunk Szokotrán, melyek között neveik alapján buddhisták, vaisnavák és saivák egyaránt voltak. SZÉKELY 2008. 49. A Kr.u. 1-2 századokban már tényleges, valószínűleg kereskedők által terjesztett egyiptomi hatás mutatható ki az indiai vallási hagyományokban, így Ízisz istennőt manapság már evidens párhuzamba állítják a dél-indiai Pattini istennő kultuszával, ezt pedig alátámasztja az egyik Oxyrhynchus papyruson (P.Oxy. 1380) szereplő, Hadrianus idején írott Isis himnusz, mely Ízisz tiszteletének helyeit is felsorolja, így a 224-227. sorokban Indiát is megemlíti. SZÉKELY 2008. 134-136.
[24]GÁTHY – HOLMSTRÖM – MAJOR – TÓTFALUSI 2004. 185.
[25]Uo. 10.
[26]A város neve ebben a formájában kikötőt jelent. Kétséges, hogy a javanák mikortól voltak ténylegesen képesek a Komorin-fok megkerülésére, hiszen erre utaló korai bizonyíték eddig még nem igazán került elő. Mindenesetre a dél-indiai kikötők modernitását jól érzékelteti a szövegrész, amely számunkra a nyugati kereskedők által évente látogatott nyugati partokon legalább ilyen szintű, ha nem komolyabb kikötők meglétét jelentheti.
[27]GÁTHY – HOLMSTRÖM – MAJOR – TÓTFALUSI 2004.11.
[28]Uo.,12.
[29]Ld. Perumbánátruppadai 349-351. vö. MCLAUGHLIN 2010. 56.
[30]GÁTHY – HOLMSTRÖM – MAJOR – TÓTFALUSI 2004.12.
[31]Mukund Kanakalatha idézi, hogy ezek a javanák elhagyva szülőföldjeiket Dél-Indiába jöttek, a meggazdagodás reménye vezette őket és a kikötőkben egy tömbben éltek, mint akik ténylegesen egy nemzetiséget alkottak. KANAKALATHA 2012. 52.[32]A garum (római halszósz) Will szerint a tamilok számára gusztustalan volt. WILL 2004. 438–9.
[33]JAIRAZBHOY 1963. 127.
[34]RAY 1988. 314.
[35]Gyakorlatilag Muziris-szal azonos. Muziris valahol a mai Kodungallur / Cséndamangalam / Pattanam háromszögben helyezhető el, a Perijár partján.[36]MCLAUGHLIN 2010. 47.
[37]KATZ – GOLDBERG 1993. 55.
[38]Uo., 33-34.
[39]WEIL 1986. 182.

Ferenczi Roland
60/2013.