A varázslók minden színt elhoznak

„A cigány gyermekek rajzai egy archaikus gondolkodás maradványait sejtették, és rejtett, belső intuíciókkal teli életenergiát sugároztak, melyet nem befolyásoltak érdekek, anyagi viszonylatok és elméletek. Az alkotások önzetlensége, örömteli szellemi intenzitása, erőteljes, tiszta zengése és izzása elragadtatást váltott ki belőlünk. Páratlan lelkesedéssel végeztük munkánkat a gyermekek között.”

(Pongrácz Éva Zsuzsanna: Madarakból lettünk, részlet)

Pongrácz Évával egy gyermekrajz-kiállításon találkoztam. Mivel a világ minden tájáról gyűjtött képanyagot állított ki, felmerült bennem a gondolat, vajon miért foglalkozik egy karakteres megjelenésű, energikus hatvanas festőnő kisgyermekek munkáival? Megkeresésemre rövid, de kedves választ kaptam: „Az otthonomban várlak, teával.” Nemcsak az általam választott hársteával kínált meg aztán, hanem saját készítésű durumlisztes süteménnyel is, mely elmondása szerint az aznapi családi ebédet is gazdagította. A lakótelepi második emeleti lakásba lépve egy előkelő, régi stílusú polgári környezetben találtam magam, ahol a régi diófa bútorok és a festőnő képei különös hangulatot sugalltak az archaikus és a modern világ párhuzamában…

Hogyan alakult ki benned, hogy a világ minden tájáról gyűjtsél gyermekrajzokat?

– Mióta az eszemet tudom, rajzolok. A legelső festményem meglepetést okozott a környezetemben. Az apám körberohant a lakásban, hogy nézzétek meg, ez egy lexikonba való, amit festett ez a gyerek. Anyukámnak volt egy fa varródoboza, aminek nem lehetett lecsukni a tetejét, úgy tele volt. Arra rátettem a papírt és ott megfestettem nyállal meg festékkel életem első festményét. Gyerekkoromtól fogva az volt az elképzelésem, hogy mivel az én rajzaim olyan jók, ezért mások gyerekrajzainak is nagyon jóknak kell lennie. Nekem nagyon tetszettek, amiket rajzoltam és úgy gondoltam, hogy más gyerekekével együtt kellene kiállítani. Milyen jó lenne, ha olyan vallású gyermekekével lennének kiállítva az én rajzaim, amilyen vallásokról én olvastam. Szerettem volna látni a saját festményeimet indiai, iráni, zsidó, arab, afrikai, amerikai, norvég gyerekrajzok közt. Kiskoromban mindig beraktam a képeimet, amiket rajzoltam a nagypapám japán meg tibeti könyveibe, és azt láttam, hogy ugyanolyanok az én rajzaim, mint amilyeneket mondjuk tibetiek készítenek. Olyan színesek a festményeim, meg a divatterveim mintha egy buddhista kolostorban születtek volna. Miért ne lehetne ezt megcsinálni egyszer az ember életében? Így aztán megvalósul lassan, hogy meglátom a világ minden tájáról érkező, gazdag anyagot, merthogy a 2010-es Európa Kulturális Főváros ötletpályázatán kaptam egy nívódíjat azzal az ötlettel, hogy csináljak itt Pécsett egy Pannoneum Gyermek és Ifjúsági Világgalériát. A tanítási kapcsolataimat befogva a világ minden tájáról gyűjtöm a gyerekrajzokat minden évben, és csinálok egy vagy két díjkiosztót, amikor is díjazzuk a gyerekrajzokat. A fődíjazottakat az Erdészeti Zrt. minden évben meghívja egy olyan táborba, ahol a mester a tanítványaival rajzol a pécsi mecseki erdőben, ebben az évben Sikondán. Indiából 2009-re, a vallás évére várom a delegációt, az idén pedig két magyar csapat lesz, egy kőteleki és egy pécsi csoport.

Hogyan kerültél kapcsolatba annak idején a gyermekek munkáival?

– Két tanárommal dolgoztam együtt. Úgy történt, hogy amikor a Tanárképző Főiskolára jártam Pécsett, akkor többek közt dr. Vastagh Zoltán és dr. Várnagy Elemér is tanított, akik nagyon jó barátok voltak. A történetnek az érdekessége, hogy Platthy György, a Rajz Tanszék vezetője bent akart tartani a főiskolán. Én nemet mondtam, mert engem az élet érdekelt, nem az egyetem. Arra voltam kíváncsi, hogy mi valósítható meg ebből a rengeteg mindenből, amit tanítanak, így kimentem egy cigánytelepre tanítani, Komlóra. Ezt a szerencse hozta, bár megvolt a lehetőségem, hogy esetleg mást csináljak. 1970 és 80 között tanítottam Komlón, és a Madarakból lettünk című könyv anyaga nagyjából ez időben született, bár akkor még nem volt fényképezőgépem és kevés gyermekalkotást tudtam lefényképezni. Világpályázatokon nyertek a növendékek. Ahogy én ezzel elkezdtem foglalkozni, már Londonban tartottam előadást is. Először itt Pécsett 1989-ben volt egy nemzetközi konferencia, ahol előadtam, és azzal kitárult előttem minden, mert a világ minden tájáról felfigyeltek a gyerekrajzokra és a tanítási módszerre. Amikor megszületett a két gyerekem, azt mondta dr. Várnagy Elemér, hogy menjek be Pécsre, szerez nekem egy iskolát, ahol cigány gyerekek tanulnak. Attól fogva, 1980-tól együtt dolgoztam a volt professzorommal, aki különböző kísérleteket indított, hogy tudományosan is feldolgozzuk a cigány gyerekek színhasználatát, természetét, gondolkodását és lelkiségét.

Máshogyan rajzolnak a cigány gyerekek, mint a magyar gyerekek?

– Nem. Minden gyerek ugyanúgy rajzol. A sajátosság abban rejlik, hogy a gyermek a természetben lakik-e vagy városban. A színválasztást ez határozza meg, ugyanis a természetben élőknek sokkal elementárisabb az élményviláguk. Ezt ma már nem tudom ilyen egyértelműen mondani, ugyanis ez a tapasztalatom az akkori idők lenyomata volt. Nagyon szürkék voltak a városok, amikor én Komlóra kijártam 1970 és 80 között. Komlón és Pécsett kopott volt a belváros, és nagyon utáltam a szürke utcákat. De amikor elmentem az erdőbe sétálni, akkor minden tele volt színnel. Amikor bementem a Rákóczi útra, ahol minden nap végig kellett mennem, az ag resszív egyformásítást érzékelhettem a szürke színekben. Azt mondtam, hogy olyan a város, mintha egy aggastyán ráakasztotta volna az elkeseredett lelkületét. Ilyen volt a színvilág. Ez abszolút nem jelentkezett akkor, amikor kimentem a cigánytelepre, és a putrikban élő cigányok közt mászkáltam, mert olyan színesek voltak a falvédők, a kirakott díszek, a ruhák, a női szoknyák, a függönyök, amiket az ajtókra akasztottak, hogy ne lehessen belátni, hogy azt mondtam, Indiában vagyok vagy pedig a Balkánon. Ez a gyerekrajzokon is jelentkezett, nemcsak azért, mert színes textíliákat raktak magukra, hanem mert a környezetükben állandóan változott minden. Ott éltek Kossuth-aknán, a szürke város, Komló központjától több kilométerre, elmenekülve. Őket meglátogatva az ember egy olyan közegbe jutott, ahol a meddőhányók közelében egy életveszélyes területre, a bánya fölé építkeztek, és saját maguk készítették a házaikat vályogból meg mindenféle anyagból. Ők már használtak elcsórt köveket, talán téglát is, de bevakolták szalmával összekevert, dagasztott sárral. Utána kívülről, belülről fehérre meszelték. Együtt lakott a vályogviskóban a kisgyerek, a felnőtt és az öreg, kis helyen, és a kicsik minden nap megküzdöttek a legkényelmesebb helyért az alvásnál. Az erdőn keresztül kellett az iskolába menni Kökönyösbe, ahol én tanítottam. Azokat a színeket festették aztán, amik körülöttük voltak, a hófehéret, a kék eget, a feketét, az ég színe változását, csillagokat és a napot. Amikor már minden színt elvittem nekik temperafesték formájában, akkor azt mondták, hogy „ön varázsló, mindent el tud hozni, de az biztos, hogy az aranyat meg a dzsémántot nem tudja elhozni”. Akkor Koltai Magdolna tanárnővel elmentünk a Jókai téri háztartási boltba, ahol staneclival mérték ki a kétféle aranyat. Az egyik a sima arany, amit az emberek ma használnak ékszernek, és egy óaranyat, ami a rézre emlékeztet – ezt két külön zacskóba, és az ezüstöt. Ezeket a porfestékeket a falfestők használták templomfestéshez, vagy néha a lakások mintázatába is bekerült. Sokan voltak kékfestők, akik selyemtapétákat terveztek és ezek a polgári emlékek megmaradtak a legvadabb időkben is, amikor nem volt szabad színeket használni, amikor csak az egyenszínek voltak elérhetők. Ezt a csillámport összekevertük gesztenyeporral és vízzel. A szemük előtt keverődött ki a matéria, az arany, az ezüst és az óarany. Azt mondták a gyerekek, hogy ezek varázslók, mert minden színt elhoztak, az aranyat, az ezüstöt meg a gyémántot is. Máig is használom ezeket az anyagokat, mert amikor diófapáccal vagy tussal rajzolnak, akkor egyszercsak azt mondják, hogy matt a papír, vagy unalmas. Hiába van ott a számtalan szín, nagyon sokan a fekete vagy barna tus mellé az aranyat választják. Ehhez az alaptónushoz ragaszkodnak. Befestik a negatívot, mert az nem űr, ami egy figura mögött van. Akkor jó a rajz, ha a negatívban valami újabb forma rejtőzik.

A festészet által te jobb emberismerő lettél?

– Igen, de főként a tanítás által. Több ezer gyereknek a képeit nézem, és a színeikről mindig megismerem, hogy éppen azt a képet melyik tanítványom festette. Mert a szőke hajú, kék szemű gyerek olyan színű képet fest, amilyen ő, pasztellszíneket. A barna bőrű, barna hajúak a komplementereket, a nagyon élénk színeket szeretik. A bőr színéből lehet tudni, meg amilyen ruhát fölveszel, hogy te milyen ember vagy, milyen színű. A szín egy univerzális rezgés, mert a szín fény hatására létezik. A fehér fény színekre bomlik a fénytörés folytán. Ez a hétszínű szivárvány. A festékek a szivárvány színeit utánozzák. A pigment színek is univerzális értelmet hordoznak, és ugyanígy az emberek is univerzális értékeket és univerzális lenyomatokat hordoznak. Ha valaki színekkel foglalkozik, meg gyerekekkel, akkor ezt nap mint nap tapasztalja. Én nem másoltatok a gyerekekkel, hanem ott van nekik egy paletta. Azokat a színeket használják, amelyeket megkívánják, és ez genetikai hozadék, következmény. Ahogy az is egy genetikai következmény, hogy te ilyen színű szemmel meg hajjal születtél. Keveredik, lehet, hogy van egy szőke anyád és egy fekete apád, és abból kijön egy vörös gyermek. Ha nem, akkor az egyik szülő lesz domináns. Annyit tudok, hogy minden egyes emberi lény egy genezisnek az eredménye és hordozza az összes előtte levő élőlénynek a tulajdonságait és hozza magával az összes eljövendő lénynek a jellegzetességeit. Potenciálisan benne van minden. Amikor én elkezdtem alkotni, akkor előjött bennem egy mondat, hogy legszívesebben templomfestő lennék. Miért jött belőlem? Ezt a Jóisten se tudta. Viszont pár éve előkerült egy családi, lepedőméretű kutatás, ahol az anyám rámutatott, anyai ágon egy osztrák templomfestőtől származik. Ez genetikailag énnálam jött ki. A francia nagyapám valószínűleg úgy került Magyarországra, hogy Napoleon küldte miniszterként Sátoraljaújhely környékére, amikor kitalálta azt, hogy meg fogja hódítani az orosz birodalmat. Innen van az én francia nagyapám, aki egy kétméteres szép fér- fivolt, és tengerész akart lenni, de a szeme rossz volt, ezért aztán fantáziában világutazó lett. Jogtanácsosként mindig azt kérte, hogy mindig más helyre helyezzék Magyarországon, hogy ezáltal bejárhassa – leszűkítve – a világot. Ő dicsérte először Adyt, aztán fordított Victor Hugo verseket. Folyton műgyűjtéssel foglalkozott, például a balácapusztai ásatásnál is ott volt, meg mindenhol, ahol Veszprém körül ásatás volt. Ez a francia vonal úgy nyilvánult meg bennem, hogy gondolkodásom kezdetétől fogva írok az agyamban, és amikor a legelső fogalmazásaimat leírtam általános iskolában, akkor fölvitték az igazgatóhoz, mert teljesen kiforrott stílussal írtam gyerekkoromban. Máig is úgy írok, mint a vízfolyás. Az írás és a festés hivatásával születtem, meg egy valláskutatási, istenkeresési hajlammal. Ez nem véletlen, ha azt vesszük, hogy az apai, a Marton-ágon kántorok voltak az őseim. Imakönyveket írtak. Az apám meg templomban játszott autodidakta módon orgonán. Vett egy zongorát és otthon együtt játszotta a népdalt a barokk futamokkal, és amikor az unokaöccse dzsesszt tanult a zeneművészeti gimnáziumban, akkor elkezdett dzsesszt játszani. Én ebben nőttem fel, és ugyanígy imádom azt, ami keveredik, merthogy egységes jöhet ki belőle.

A család, amelyben felnőttél, bizonyára nagyon sok mindent megtanított neked…

– Igen, megtanította, hogy a szabadság a legnagyobb szerelem, az a legnagyobb csodálatosság. Azt választom feladatomul, amiben tehetséges vagyok, és abban istenit alkotok. Bármiféle szolgálatot a Jóistenért vagy a jobbért teszem, vagy ha nem hiszek Istenben, akkor a humánumért, tehát az emberért teszem. Ahhoz se férjnek, se feleségnek, se birtoknak nem kell lenni, mert egyedül és kizárólag az Univerzum gyermeke vagyok, nem pedig személyeké. Mert abban a pillanatban, hogy személyhez kötöm magam, rossz helyről veszem az energiát és rossz helyre fogom leadni. Láttam a példát, ahogyan az apám nem kötődött személyekhez, az apai nagybácsim, a szellem emberei ebben a családban nem kötődtek, csak adtak. Nemcsak az apámat tekintem ilyen értelemben mesteremnek, aki minden rokonának csak adott, hanem a testvérét is, aki elvesztette a bírói állását, mert egy koncepciós perben nem volt hajlandó rossz ítéletet hozni, és azt mondta, hogy nem lesz bíró, és elment gyógynövényszakértőnek. Meg hát a Majláth grófoknak a tanítója volt, úgy kereste a pénzt, hogy az egyetemet el tudja végezni. Mindent tudtak, latin műveltségű emberek voltak, jó iskolázottságuk volt és sosem kérkedtek vele. Marton nagymama pedig azt mondta: „Minden vallás egyforma, Évike, mert egy helyről származunk, és mindegyik vallás jó, mert jót akar az embernek.” Akkor én már tudtam, hogy ennek a mélyére fogok járni…

…Az otthonosan berendezett műteremben egy keletiesen színes mandala alatt ültünk le, s a késő éjszakai búcsúzáskor a száriba öltözött művész-pedagógus asszony életére nagyobb rálátást nyerve indulhattam haza.

Lejegyezte:
Kungl Janka