Nyelvi labirintus – avagy a phaisztoszi korong rejtélye

„Van bizonyos Krété, sziget ez, közepében a borszín
tengernek, szép dús partját a habok körülöntik;
rajta kilencven város, azokban számtalan ember.
Nyelve kevert: mindnek más és más: ott az akhájok,
ott a vitéz ős-krétaiak, s ott él a küdón nép,
s három dór törzs, isten-szülte pelaszgoszok is mind.”

(Homérosz: Odüsszeia, XIX. ének, 172-177.)

A tréfás bölcsességeiről híres ókori krétaiak egy olyan nép – vagy népek – örökösei voltak, akik nem csupán magas szintű kultúrájukkal és bámulatra méltóan bonyolult palotáikkal ejtik zavarba az utókor emberét. A knósszoszi labirintus mondájához nagy valószínűséggel alapul szolgáló paloták romjai alól egy egyedülálló írásos emléktárgy is előkerült. Egy agyagkorong, rajta csigavonalban haladó, titokzatos, szépen kimunkált jelekkel, melyek elemzése során a megfejtésre vállalkozók – Thészeuszhoz hasonlóan – labirintusban találhatják magukat. A kérdés csak annyi, ehhez a labirintushoz is akad-e Ariadnénak egy gombolyag fonala…

A MOTIVÁCIÓK MINÓTAUROSZA

Bár ennek a cikknek nem célja, és szerény mértékű ismereteim sem tennék lehetővé tudományos mélységek feltárását, a téma bemutatásához elkerülhetetlen, hogy beinvitáljam a Kedves Olvasót egy útvesztőbe… De ne ijedjünk meg, nem thészeuszi a feladatunk! S hogy dolgunk még könnyebb legyen, a labirintus bevételét kezdjük a LÉNYeg megismerésével. Lássuk a Minótauroszt, mely a jelen metaforában a motiváció!
Emberi tetteink egy lehetséges oka a kíváncsiság, melyről már kisebb önismeret mellett is belátható, meglehetős befolyással van az életünkre. Mi áll a kíváncsiság hátterében? Milyen mélyebb folyamatok váltják ki? Ez valószínűleg igen összetett kérdés, de talán annyi sejthető, hogy szerepet játszik benne a tudásvágy, melyet a tudás hiánya és az abból fakadó félelemérzet kelt. Ezen felül ott az uralkodási vágy, vagyis az a késztetés, hogy a kíváncsiság tárgyáról szerzett tudással magát a kíváncsiság tárgyát vagy ahhoz közvetlenül kapcsolódó valamely más tárgyat uralmunk alá hajthassunk. Lehet e folyamatnak azonban egy rejtettebb célja is, de erre majd további kérdések formájában a cikk végén szeretnék visszatérni. Mindenesetre kíváncsiságot szülhet minden rejtély, talány, titok és rejtvény, s a kíváncsiságban megélt kellemes izgatottság, a megfejtésre irányuló várakozás és vágyakozás késztet bennünket arra, hogy megakadjon a szemünk a felderengő titkokon és rejtélyeken.
Nem meglepő tehát, hogy olyan nagy népszerűségnek örvendtek mindig – és örvendenek ma is – azok a művészi alkotások, amelyeknek hangsúlyos eleme valamilyen rejtély, titok vagy misztikum. Egy festményen is sokszor izgalmasabb az a rész, melyet árnyékba burkol a festő, ahol épp csak sejtetni engedi a téma körvonalait. Töretlenül népszerűek a kódfejtős, furfangos, rejtélyes, sőt misztikus thrillerek, krimik és általában az olyan filmek, könyvek vagy játékszoftverek, amelyeknek vége váratlan fordulatot tartogat. Ám a régieknek sem lehetett oly eltérő az ízlése. Legalábbis a népművészet egyes alkotásai (mítoszok, mondák, népballadák), a 18. századtól megjelenő gótikus történetek, kísértethistóriák, vagy épp Edgar Allan Poe egyes művei erről tesznek tanúbizonyságot. Kevésbé hatásvadász, mégis gyakoribb eszköze a kíváncsiság felkeltésének a rejtvény, s hogy ez a találmány jól működik, jól mutatja, hogy a keresztrejtvényeknek, logikai játékoknak állandó és stabil vevőközönsége van. Az már más kérdés, hogyan ítélhetjük meg azt a vállalkozót, aki az emberi természetben rejlő elemi kíváncsiságot haszonleső módon kívánja felkelteni.
Ettől függetlenül nem csupán mesterségesen generált titkok vannak a világon, s talán ezek a számosabbak. Már önmagában a létezésük is nagy titok. Miért vannak a titkok? Milyen szerepük van az életünk, a gondolkodásunk és a látásmódunk alakulásában? Az életünk felülnézetéből kirajzolódik-e egy olyan térkép, amelynek útvonalait (ha csak részben is) ilyen titkok jelzőtáblái mentén jártuk? Úgy gondolom, ezeknek a titkoknak a jelenléte más rendező elvnek köszönhető; másnak, mint az emberek által létrehozottaké, s megelőlegezhetjük a bizalmat, hogy talán ez a rendező elv kevésbé igényel gyanakvást, és vele kapcsolatban kevésbé kell tartanunk az elüzletiesedettségből fakadó silány belső tartalomtól…
A világ természetes titkai között találhatunk jó néhányat, amely a tudomány fókuszába került. Tudományos fejlődésünknek és kutatásainknak megvannak a mozgató rugói, amelyeket természetesen a vizsgált területek sokféleségéből adódóan még nehezebb meghatározni, de gyakran adódik, hogy a tudomány által kutatott valamely titok egyben az átlagember kíváncsiságának is tárgya. Vagyis nem minden tudomány unalmas azért. A tudomány titkai között a legismertebbek talán a természettudományos, valamint a történelmi és régészeti rejtélyek, mely utóbbiak mindenképp azt az alapkérdést feszegetik, hogy kik is vagyunk mi emberek, és honnan jöttünk…A történelem tele van megválaszolatlan kérdésekkel. Nem csoda, hogy a rejtélyek ezen egyedi csoportja különösen nagy népszerűségnek örvend.
A tudományos rejtélyek egy részére azonban a tudomány módszertani előnyéből fakadóan jellemző, hogy csupán rövid életűek és a titok nyitját egy sikeres kutatás előbb vagy utóbb megmutatja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tudós társadalom minden esetben végső magyarázatokkal, végső megoldásokkal szolgál, de az talán bátran kijelenthető, hogy szereti mihamarabb megválaszolni a megválaszolatlan kérdéseket. Ezért egy tudományos kérdés bonyolultságának nem egészen tudományos fokmérője, hogy mennyi idő alatt születik meg rá az egzakt válasz. Bár ez mindenképpen relatív mérték, de mégis megállapíthatjuk, hogy különös figyelmet érdemelnek azok a tudományos kérdések, amelyek hosszú idő óta megválaszolatlanok. Említhetnénk az egyiptomi piramisok rendeltetését és építésük módját, a Stonehenge rejtélyét, vagy éppen az Atlantisz mítoszt. Mindegyikről született már számos hipotézis, megfejtési kísérlet, de egyiket sem fogadta el egyöntetűen a tudós közvélemény.

A történelmi rejtélyek külön csoportját alkotják a megfejtetlen írások és nyelvek. Fontos megjegyezni, hogy az írás és a nyelv két különböző dolog. Egy adott nyelvet lejegyezhetek egyik és másik írással, és egy adott írásrendszert alkalmazhatok egyik és másik nyelv lejegyzésére is. A megfejtés szempontjából már önmagában az is nehéz feladat, ha csupán az egyiket nem ismerem. Ha ismerem az írást, de az általa lejegyzett nyelvet nem, akkor mindaddig nemigen juthatok előbbre a megfejtésben, amíg valamilyen rokon nyelvet nem találok. Egyszerűbb a dolgom, ha a nyelvet ismerem, és csupán a lejegyzésére használt írásrendszer vár megfejtésre. Ez esetben a kódfejtés-tan számos matematikai megoldási módja és algoritmusa áll rendelkezésemre. Jelentős számú esetben azonban olyan megfejtetlen szövegekkel találkozhatunk, ahol sem az írást, sem az azzal lejegyzett nyelvet nem ismerjük. A történelem során felbukkant ilyen ismeretlen írások közül sokat sikerült már megfejteni. A legismertebb ezek közül az egyiptomi hieroglifikus írás, melyet Jean-François Champollion fejtett meg 1822-ben. De ide sorolható az etruszk, a maja, a kis-ázsiai eredetű luvi hieroglifikus és a Kréta szigetéről származó lineáris B írás. A feltérképezett ősi írások esetében a megfejtés általában valamilyen „mankó” segítségével történt. Champollionnak ott volt például a három különböző írásrendszerrel, két nyelven írt, de azonos tartalmú szöveget hordozó Rosette-i kő és a szövegben ismétlődő, Kleopátra nevét kiemelő kiemelő kártus. A lineáris B írás esetében kezdetben a ciprusi szótagírás, illetve az etruszk nyelv, mint „negatív mankó” – az etruszk ugyanis abban segített, hogy általa annyi mindenképp kiderült, a lineáris B írásos feliratok nyelve nem etruszk – majd később a valódi mankó, az ógörög nyelv, illetve annak a korban feltételezhető egyik nyelvjárása, mely végül a vonalas írásrendszer megfejtéséhez vezetett. A mankó-elv alól persze kivétel is akad. Georg Friedrich Grotefend – német nyelvész és epigráfus – 1802-1837 között anélkül jutott áttörésre az óperzsa nyelv és ékírás megfejtésében – egyes szövegbeli ismétlődések felismerésén és jól eltalált feltételezéseken alapuló próbálkozások után –, hogy más ismert nyelv alkalmazására rászorult volna.
Fontos itt leszögezni, hogy e megfejtések nemegyszer laikus lángelméknek köszönhetők. Annak ellenére igaz ez, hogy az ismeretlen tartalmú és/vagy ismeretlen írásjelekkel ellátott történelmi ereklyék vizsgálata több tudományterületet is érint. A történettudományon kívül legalább a régészetet, a nyelvészetet és a felirattant (epigráfia) érdemes számításba vennünk. Tehát tudományos szemszögből nézve egy ilyen vizsgálat határozottan széleskörű ismereteket igényel. Mégis, a francia Champollion – a mai nyelvészet ismerethalmazát tekintve – inkább zseniális nyelvtehetségének köszönhette a megfejtést, mint háttérismereteinek. A lineáris B írás megfejtője – Michael Ventris – végzettségét tekintve mérnök volt, bár meg kell jegyezni, igen jó ismerője az érintett szakterületnek. A kvázi képzetlenségnek tárgyunk szempontjából azért van jelentősége, mert mint látni fogjuk, az ismeretlen írások megfejtésére nagy számban vállalkozó, az adott területtől eltérő végzettségű műkedvelők törekvése semmiképp sem hiábavaló.
Hogy miért vállalkoznak laikusok egy számukra teljesen ismeretlen, épp ezért részleteiben feltárhatatlan múltbeli világ lenyomatának megfejtésére? A kérdés alapvető, bár megválaszolása sosem lehet teljes körű. Kiemelném az ember fentebb kifejtett kíváncsi, titkokat és rejtélyeket kifürkészni vágyó természetét. Azt a késztetést, amely milliókat ültet le szokássá merevedett keresztrejtvény-fejtésre egy kávé vagy tea, reggeli vagy vacsora kíséretében. Az előbbiekben leírt lehetséges okokon túl hangsúlyos lehet a bennünk rejlő korántsem elbizakodott öntudatosság is arról, hogy talán megvan a képességünk arra, hogy hozzáférjünk egy tértől és időtől független információhalmazhoz, amelyet egyesek kollektív tudattalannak (Carl Gustav Jung), mások morfogenetikus mezőnek (Bert Hellinger, Rupert Sheldrake), vagy éppen Ákása Krónikának neveznek. E képesség mindenképpen alkalmas arra, hogy hatalmas idő- és térbeli távlatokat áthidalóan nyújtson tudást, olyan esetekben is, amikor e tudás megszerzése hétköznapi eszközökkel már elképzelhetetlen. A harmadik kiemelendő ok pedig egyszerűen az, hogy a laikusok korábbi sikereinek köszönhetően a tudományos társadalom és közvélemény teret és lehetőséget biztosít a „hozzá nem értő”-nek tűnő lángelméknek. Az egyik legfrissebb kutatási projekt – melyet az Oxfordi Egyetem indított – például kifejezetten a laikus közönségnek címezte felhívását, hogy járuljon hozzá saját eredményeivel a jelenleg még lefordítatlan több mint ötezer éves proto-elámi írások megfejtéséhez.
Egyébként a kirívóan bonyolult, komplex problémáknak pontosan az az egyik sajátossága, hogy sokszor jóval könnyedebben jut megoldásukra az, aki a témában, úgymond, teljesen tiszta lappal indul, mint akinek elméjét az adott kérdéskörrel összefüggésben felhalmozott tudása és kusza gondolatai csak összezavarják.
De nem kell csüggednünk azért, mert a hajdanvolt írások mindegyikét dekódolták már. A tudományos rejtélyek (talán képzeletbeli) lajstromában még most is számos megfejtetlen írás szerepel, és nem tudhatjuk, később milyen további ismeretlen írásrendszerek bukkannak fel. Mai napig megfejtetlen írást és nyelvet tartalmaz két magyar vonatkozású dokumentum is: a korábbi keletkezésűnek vélt Voynich-kézirat (1450 körül) melyet a Yale Egyetem Beinecke-könyvtárában őriznek, valamint a Rohonci-kódex, melyet jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában találunk.[1] Feltöretlen az indusvölgyi civilizáció által hátrahagyott, remélhetőleg írásnak tekinthető szimbólumok kódja, valamint lefordítatlanok az égei-kultúrák legkorábbi írásos emlékei, a krétai eredetűnek tartott lineáris A, és az ugyancsak krétai hieroglifikus írás, melyek körébe sorolandónak tartják egyesek a titokzatos phaisztoszi korong jeleit; s eme kijelentéssel magához a labirintushoz érkeztünk.

A PHAISZTOSZI KORONG LABIRINTUSA

A phaisztoszi korong nevét Görögország legnagyobb szigetén, Krétán, annak is déli partjai mentén, a Messzara folyó mellett elterülő Phaisztosz városáról kapta. A jelenleg elfogadott nézet szerint ugyanis Luigi Pernier (1874-1937), olasz régész itt tárta fel a korongot 1908-ban, és a nem éppen precíz kormeghatározás alapján, más szakértők véleményével egyezően, az ókori minószi Kréta kultúrájával hozta összefüggésbe. A korong égetett finomszemcsés agyagból készült, és mindkét oldalán spirálisan haladó, főként kicsi képecskékből álló írás látható. Jelenleg a Hérakleioni Régészeti Múzeumban őrzik. Hírnevére nem csupán egyedisége miatt tett szert, de azért is, mert a rajta található felirat megtalálása óta, azaz több mint száz éve megfejtetlen, annak ellenére, hogy nemzetközi szinten ugyancsak több mint száz megoldási kísérletet tartanak számon. (Jerome M. Eisenberg alább hivatkozott cikkének függelékében egész pontosan 124 szerző nevét, és megfejtési kísérletének rövid vázlatát summázza.)
Mielőtt a korongról bármilyen állítást is tennék, két kérdést szeretnék körbejárni – növelve a körülötte lengő titkok sorát –, nevezetesen, hogy vajon hány formában létezik a korong, illetve, hogy mi a helyzet a hamisítás lehetőségével?
Az első kérdés talán meglepő, de még az is lehet, hogy felvetésének nincs különösebb jelentősége, ezért csak amolyan zárójeles megjegyzésnek szánom. A probléma onnan származik, hogy az interneten megtekinthető egy fényképfelvétel[2], amely a phaisztoszi korong másolatáról készült. E fényképen látható korongon felfedezhetőek apró eltérések a korong eredetinek tartott példányától. [Az eltérések megjelöléséhez és általában a korong jeleire és jelcsoportjaira való hivatkozáshoz a nemzetközi szinten alkalmazott rendszert fogom használni. Ez igen egyszerű: a korongnak azt az oldalát, amelynek közepén egy virág-szerű szimbólum látható (Louis Godart, belga származású régésztől származó megnevezéssel: „rozetta”) A oldalnak, a másikat pedig B oldalnak nevezték el. Bár a jeleket Sir Arthur Evans, a minószi Kréta neves brit régésze 1-től 45-ig sorszámozta be, és e sorszámok használatban is vannak, mégis sokkal követhetőbb, ha a jelekre alakjuk után kapott megnevezésük szerint hivatkozom. Bizonyos jelek közé bemetszett elhatároló vonalkák által közrefogott jelcsoportokat (partíciók) pedig a korong peremétől a középpont felé haladó olvasatban számozták be. Tehát egy jelcsoportra így lehet hivatkozni: B12, ami annyit tesz, mint a korong B oldalán található, kívülről befelé haladóan számolt 12. jelcsoport.]
Az eltérések tehát a következők: Az A8 jelcsoport olvasási irány szerinti utolsó jele nem olvasható az eredetinek tartott korongon. Ez a rész ugyanis megsérült, a jel letört vagy lekopott. A kérdéses másolati példányon viszont egyértelműen a „tolldíszes fej” nevű szimbólum található ezen a helyen. A B oldalon több eltérés is van. A B6 jelcsoport „fűrész” jele a másolati példányon igencsak valamiféle halnak tűnik, bár e megfigyelés lehet, hogy igényelne még némi tüzetes vizsgálatot. A B8 jelcsoportban található „kisfejsze” élével a korong pereme, fejével pedig az olvasási irányba mutat. A másolati példányon a „kisfejsze” úgy helyezkedik el, mintha az eredetin levőt 180°-kal elforgatták volna. Ez azért különös, mert a másolat például gondosan ügyel arra, hogy az egyes jelek megközelítőleg ugyanolyan egymáshoz viszonyított szögben álljanak, mint az eredeti korongon. Ez még a B28-as jelcsoport „tolldíszes fej” jelére is igaz, mely a többi „tolldíszes fej” jellel ellentétben nem az olvasási iránnyal ellenkező irányba néz, hanem mintegy 45°-kal elforgatva, a korong pereme felé. És végezetül az utolsó, B30 jelcsoport „sisak” nevű jele az eredetin hozzáér a mögötte álló „hullámos köteg” jelhez, a másolaton viszont egyértelműen távolabb áll tőle. Ez a fent említett, a másolatra egyébként jellemző viszonyítási pontosság miatt szembeötlő. Az eltérést egyébként Eisenberg cikkében közölt rajzos változaton is felfedezhetjük. Ha eme különbözőségekért nem a másolatkészítők hanyagsága felelős, akkor feltételezhető, hogy a minta nem a most eredetinek tartott korong volt. Ez esetben okkal merülnének fel az alábbi kérdések: Ha valóban léteznek különböző változatok, eredeti-e mindegyik, s ha igen, Pernier miért csak egyről számolt be, illetve miért nem került napvilágra a másik megtalálásának híre; ha pedig legalább az egyikük hamisítvány, melyik az? De talán jobban teszem, ha nem fárasztom ilyen kérdésekkel a Kedves Olvasót; a labirintus java még hátra van.
Tételezzük fel tehát, hogy a legtöbb e témában közölt fénykép egy és ugyanazon korongról készült, és ez a korong történetesen az, amelyet Pernier megtalált. Innen adódik a másodikként felvetett kérdés, miszerint eredeti-e a phaisztoszi korong, vagy hamisítvány. A témában járatosak számára itt alapvető kérdéshez érkeztünk, ugyanis napjainkban a korong körüli viták egy része az eredetiség témakörében zajlik. Mint majd kiderül, a kérdésre nem adható megnyugtató válasz, de azért vannak biztató jelek arra mutatóan, hogy nem hiábavaló a korong megfejtésével foglalkozni.
A problémát 2008-ban Dr. Jerome M. Eisenberg vetette fel „Phaisztoszi korong: egy évszázados átverés?” című munkájában. Véleményét osztja Sven Buchholz is, akit a minószi civilizáció utáni 40 éves kutatómunkája ellenére meggyőzött Eisenberg alább olvasható 9 pontos érvelése. Elöljáróban azért annyit érdemes tudnunk Eisenbergről, hogy a brit Minerva, ókori művészeti és régészeti folyóirat szerkesztője, és bár nem éppen a phaisztoszi korong szakértője, ez, mint fentebb láthattuk, önmagában nem jelenthet különösebb hátrányt. Kilenc pontból álló kritikai észrevételét – melyet már egy korábbi 1992-ben megjelent cikkében is közölt – egyfajta szűrőként használja, s azt feltételezi, hogy ha egy írásos emlékre e jellemzők csupán kis száma igaz, akkor a tárgy még eredetinek vélhető. Ám, ha azok nagyobb hányada bizonyul igaznak (a pontos számot nem határozza meg), akkor alapos a gyanú a hamisításra. Eisenberg azonban a phaisztoszi korong eredetiségét mind a kilenc pontban megkérdőjelezi. Ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a leletet Pernier hamisította, és nem csupán azért, hogy vagyonra tegyen szert, hanem például Evans-szel szembeni irigységből, hírnevének öregbítésére, de ha ezért nem, akkor csak éppen tudományos „huncutságból.” A kritikai észrevételeket összefoglaló kilenc pont tehát a következő: 1. Eltérés figyelhető meg a jelek kidolgozásának stílusában. 2. Eltérés figyelhető meg a jelek absztraktságának mértékében. 3. Van egyedülálló elem a jelsor kompozíciójában. 4. A korongra illetve jeleire jellemző egy egyedülálló stílus, vagyis egy olyan külső megjelenés, mely teljesen kifejlődött volta ellenére ez idáig ismeretlen volt. 5. A „hamisító” által kedvelt olyan motívumok és elgondolások ismétlődése látható, amelyek a szándékolt időszakban vagy földrajzi területen nem fordulnak elő. 6. Egyes jelek negatívjának használata; vagyis a hamisító ezzel kívánja megváltoztatni a „lopott” jelet az egyediség és „zűrzavar” elérése kedvéért. 7. Távoli földrajzi területekre jellemző stílusok ötvöződése. 8. Az egyes jelek időbeli elhelyezés szerinti eltérése. 9. A szöveg javítása jelek törlésével. – Ugyanis a korong jelei közül 16 esetében megfigyelhető, hogy a korábbiakat törölték, és helyükre kerültek a most látható jelek.
A fenti bizonytalanságokat egyértelműen egy speciális kormeghatározási eljárás, a termolumineszcenciális vizsgálat számolhatná fel. (E módszer egyébként elektromágneses sugárzás és hő hatására kibocsátott fény elemzésén alapul.) Eisenberg állítólag kérelmezte is az engedélyt e vizsgálathoz a Hérakleioni Múzeumtól, de a múzeum – növelve a korong eredetiségét illetően kételyt érzők számát – visszautasította a kérést a következő indokkal: „ (…) a phaisztoszi korong páratlanságára tekintettel a helyéről el nem szállítható.” Ezek után nem csak az a kérdés, hogy a múzeum miért tagadta meg a hozzájárulást, de az is, hogy Eisenberg miért nem kíván helyben elvégeztetni egy ilyen kísérletet.
Az alábbiakban néhány laikus ellenérvet szeretnék megjegyezni. 1. Lényegében stílusbeli különbségeket az egyiptomi hieroglifák között is felismerhetünk (lásd a pr – ház és a s3 – kacsa jeleit). A stílust egyébként sem könnyű objektív mércével megállapítani. Ha van is stílusbeli különbség a jelek között, az nem kizárólag hamisításra utal. Oka lehet például az, hogy az adott írásrendszer eltérő, de nem feltétlenül távoli földrajzi helyeken vagy más-más korszakokban használt jelek összegzéseként jött létre. 2. A jelek absztraktsága összefüggésben állhat a jelentéssel. Konkrét jelentéshez társítható részletesebb ábra, elvont jelentéshez pedig elvontabb ábra. Az absztrakció egyenetlensége egyébként a kínai vagy az egyiptomi írásrendszerben szintén megfigyelhető. 3. Az egyedülálló elemek jelenléte mind a logografikus írás elmélettel, mind a valószínűbb szótagjel értelmezéssel is magyarázható. Ha a mintegy 90 különböző szimbólumból álló lineáris B írást vesszük alapul, akkor egy 45 különböző szimbólumból leírható szövegben nagy eséllyel fordulhatnak elő bizonyos jelek csupán egyszer. 4. Az, hogy valamilyen jelenség teljesen példa nélkül álló a történettudomány számára, nem ritka jelenség. Ez éppen a történelmi rejtélyek egyik alapvető jellemzője. Gondoljunk például a Göbekli Tepénél talált új kőkorinak vélt építményekre, melyek korát körül-belül Kr. e. 9000-re teszik. Az itt feltárt leleteknek 1964-től 1983-ig, a szintén neolit Nevalı Çori feltárásáig, valóban nem akadt párja. 5. A bronzkori Kréta írásrendszerének, valamint a területre nagy valószínűséggel befolyással bíró luvi kultúra hieroglifikus jeleinek együttes vizsgálatával egyértelműen igazolható, hogy a phaisztoszi korong mindegyik jelének van többé-kevésbé beazonosítható hasonmása e jelrendszerekben. Gareth Owens és John Coleman legújabb kutatásai pedig csak megerősítik ezt a feltételezést. Ők – a 41. jel kivételével – mindegyik esetben kimutatták, hogy már közvetlenül a Krétai írásokban is megtalálhatjuk a vonalas vezetésű hasonmásokat. 6. Bizonyos jelek fonákjának, vagy negatívjának előfordulása egy másik jelrendszerben igen valószínű, és nem egyértelműen jelent átvételt. Jó példa erre a latin ábécé nagy R betűje, és az orosz ábécé nagy „ja” betűje (Я) közötti látszólagos kapcsolat. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy a „ja” jele a latin betűsorból ered, holott a „ja” a cirill kis „jusz malij” (ѧ) betűből származik, mégpedig úgy, hogy annak előbb bal alsó szára megrövidült, majd a jel a tengelyénél fogva balra fordult. 7. A stílusok kapcsolatáról már esett szó, és a krétai jelekkel való kapcsolat kizárja, hogy csak távoli földrajzi megfelelők jöhetnének szóba. 8. Ennél a pontnál Eisenberg csak a különböző forrásokon található hasonló jelek kora közötti eltérésre hívhatja fel a figyelmet, ám ez is magyarázható írástörténeti okokkal. Vagyis, ha a korong későbbi, mint a hasonló jelek, akkor írása egy összegződés eredményeként létrejött rendszer, és hozzá hasonló lelet egyszerűen még nem került elő. Ha pedig régebbi, akkor jelei egy ősibb írásrendszerhez tartoznak, mely így nyilvánvalóan a későbbiek forrása. 9. A jelek javítgatására azért hivatkozik Eisenberg, mert szerinte egy ilyen, láthatóan jelentős szöveg lejegyzésekor a leíró személy nyilvánvalóan előre ismerte a teljes szöveget, vagyis hibát nem véthetett. A hibázásnak valóban nincs nagy valószínűsége, ellenben a tudatos javítás még nem jelent feltétlenül hamisítást. A lejegyzett szöveg tartalma számos ok miatt változhatott meg; például politikai (uralkodó váltás, háborús konfliktus) vagy szakrális okokból (természeti katasztrófa, arra vonatkozó jóslat, valamely korábbitól eltérő kultusz megjelenése).
A hamisítás ellen szól az is, hogy a korong számos jelet tartalmaz, amelynek hasonmása olyan leleteken bukkan fel, amelyeket már a phaisztoszi korong megtalálása után hoztak napvilágra, és így a feltételezett hamisítás idején Pernier nem ismerhette őket, mint amilyen a maliai oltárkő felirata. Eisenberg ellenben azt is gyanúsnak találja, hogy a korongról éppen azok a szimbólumok hiányoznak, amelyek a minószi Kréta kultúrájához karakterisztikusan hozzátartoznak. Ilyen a polip, a bikafej, a kettős balta, vagy a szarv/tülök. Egyrészt a korongon baltát (ugyan „csak”egyélűt) és szarvat láthatunk, másrészt még néhány olyan jellemzőt is, amely igazolja a krétai eredetet. Az egyes krétai írásrendszerek jelei közötti alaki hasonlóságon túl ilyen a csigavonalas elrendezés, a „méhkas” jele (ha szentélykén értelmezzük), vagy éppen a második szimbólum, a tolldíszes fej, mely királyi koronaként értelmezve párra lel a krétai írások jelei között. Ha azonban mégsem volna kimutatható szignifikáns kapcsolat a jelek és a krétainak vélt szimbolika közt, akkor is logikus lenne egyéb „természetes” magyarázatok lehetőségét fenntartani, mint például azt, hogy a korong egyszerűen egy korábbi kultúra maradványa, vagy más, még ismeretlen kultúrájú területről került oda.
Eisenberg cikke sokféle reakciót váltott ki a korong kortárs szakértőinek (mint Jean Faucounau vagy Thorsten Timm) körében, támogató és cáfoló véleményeket egyaránt. S komoly bírálói ellenére, apróbb módosításoktól eltekintve, a Minerva folyóirat főszerkesztője nem változtatott álláspontján.
Mindenestre akár hamisítvány, akár eredeti a phaisztoszi korong, hosszú időre lekötötte, és feltehetően még le is fogja kötni a tudomány figyelmét. A kutatók többségében azonban már nem annyira alapkérdés, hogy valódisága igazolható-e, vagyis van-e értelme további tudományos kutatásokat folytatni a rajta látható felirat megfejtését illetően. Bár Luigi Pernier már sajnos nem adhatja meg a választ erre a kérdésre, mégis – a különféle kutatások eredményének fényében – találó lehetne egy ilyen, tőle származó válaszként aposztrofálni az Epimenidésznek tulajdonított közismert mondást: „Κρήτες ἀεί ψεύσται, (…)” vagyis „A krétaiak mindig hazugok, (…).[3]” A hét görög bölcs egyikének tartott knósszoszi Epimenidész eme mondata lényegében egy paradoxon, legalábbis akkor, ha Epimenidészt krétainak tartjuk. Állítólag azonban Epimenidész nem tartotta magát annak…
Így a fenti érvek és ellenérvek fényében talán érezhető, hogy a korong valódisága többé-kevésbé elfogadható. Másrészt azért is fontos a colridge-i „felfüggesztett hitetlenség”, mert egyébként nemigen foghatnánk komoly lelkülettel a történeti és nyelvészeti kísérletek megismerésbe. Így a valódiságba vetett hitre, mint kiindulási alapra helyezkedve lássuk hát azt a közeget, ahonnan a korong feltehetően származik.

A KÖZEG: SZIGET ÉS KULTÚRA

Barlangos hegyeivel és szurdokaival szabdalt, északi partjain termékeny földet a hátán hordozó Kréta szigetét szépsége és kellemes éghajlata miatt méltán illette a 17. század eleji utazó, William Lithgow a „földközi tengeri szigetek királynője” névvel. Központi fekvése, vagyis az a tény, hogy egyformán közel fekszik a görög szárazföldhöz, Kis-Ázsiához és Egyiptomhoz, nem csupán könnyen megközelíthetővé teszi, de meghatározó is a rajta virágzott kultúrák egyedülálló sajátosságainak kialakulásában. Mészkőtől fehérlő és szürkéllő partjai nem egy katasztrófát láthattak, földrengéseket, vagy a legújabban Kr. e. 1628-ra datált földtörténetileg is rendkívüli erejű vulkánkitörést a 110 kilométerre lévő Théra szigetén, melynek pusztító utóhatásához és az általa elpusztított civilizációhoz kötik egyes kutatók az Atlantisz mítosz kialakulását. De nem csupán Kréta földje szenvedte el e borzalmakat, hanem a rajta kibontakozott, görögség előtti magas kultúra is.
A krétai „minószi” civilizáció önmagában is nagy rejtély. Felfedezése elsősorban Sir Arthur Evans (1851-1941) nevéhez köthető, aki 1900 márciusában kezdődő ásatásai során feltárta többek között Knósszosz palotáját, és megállapította, hogy kétségkívül létezett egy, a görögtől – még pontosabban a mükénéitől – különböző, annál korábbi, különösen fejlett kultúra, melyet a legendás Minósz királyról minószinak nevezett el. Az elnevezést Evans azzal a később helyesnek bizonyult feltételezésével is alátámasztotta, hogy a Minósz név valójában egy uralkodói címet takar, mint amilyen a fáraó kifejezés is, tehát nem csupán egyetlen legendás személyt kell látnunk mögötte, hanem uralkodók sorát. Kormeghatározását és történetének időrendjét az előkerült régészeti leletek – főként a cserépdarabokon fellelhető díszítőmotívumok váltakozása – alapján határozta meg. Evans kora minószi (Kr. e. 3000-tól 2200-ig) közép minószi (Kr. e. 2200-tól 1550-ig) és késő minószi (Kr. e. 1550-től 1050-ig) periódusokat különített el, melyek további alperiódusokra oszlanak. Az említett időrend szerinti periódusok mellett azonban fontos korszak-meghatározó események lehettek az említett természeti és feltételezhetően háborús csapások. Az első komolyabb földrengések és tűzvészek Kr. e. 1700 körül következhettek be, és a később tárgyalandó paloták (így a phaisztoszi palota) pusztulását okozták. Miután a palotákat újjáépítették, a következő sorscsapás a thérai vulkán kitörése volt, majd 1450 körül egy újabb nagy erejű földrengés, amely romba döntötte az addigra újból virágzó palotákat. Mintegy harminc évvel később, 1420 körül Kréta-szerte tűzvész pusztított, mely feltételezhetően már nem természeti eredetű volt, hanem a mükénéi görögség betelepülésének jele, s ezzel megkezdődött a minószi kultúra elkerülhetetlen hanyatlása. A Kr. e. második évezred végétől már a görögséget találjuk egyértelmű dominanciában a szigeten. A görögségből az első betelepülők az akhájok lehettek, majd őket követték a dórok. Mindazonáltal a dórok Kr. e. 1200 körüli bevándorlását a szigetvilágba a legújabb kutatások kétségesnek tartják. Bár az ásatások során előbukkanó, tűzvészre utaló rétegeket sokáig új népcsoport „beözönlésé”-vel próbálták magyarázni (földrajzi helyzettől függetlenül), mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az okozatossági teória indokolatlanul kizárja az egyéb nagyon is ésszerű lehetőségeket.
A görögök betelepülésével az eredeti krétai lakosság a sziget keleti végébe, ott is leginkább a hegytetőkre húzódott, később pedig nagyrészük elvándorolni kényszerült. Érdekesség, hogy Palesztina partjain a Kr. e. 12. században feltűnő filiszteusokat a bibliai hagyomány krétai eredetűnek tartotta. Ami pedig a Kréta szigetén maradt őslakosokat illeti, a görögök eteokrétaiaknak nevezték őket.
Ma már tudjuk, a későbbi görögség kulturális eredményeit hangsúlyosan ennek az ősi kultúrának köszönheti, mely minőségében egyedi ötvöződése lehetett a közel-keleti (egyiptomi, mezopotámiai) és az ős-európai civilizációk jellemzőinek. A minószi kultúrát az eddigi források alapján – talán joggal – élet szeretőnek, békésnek és emberközelinek tekintik, technológiai és szellemi fejlettségéhez pedig nem férhet kétség. Fejlett kereskedelmük volt, de gyönyörű freskókat vagy kerámiát is készítettek, melyeken például delfinekről, polipokról, bika-szertartásokról láthatunk ábrázolásokat. Bár újabb kutatások a háború és hadviselés ismeretlenségét kétségbe vonják, a minósziak spirituális bölcsessége korszakok távlatából is érezhető.
Hogy mit mondhatunk a minószi krétai emberekről? Nos, természetesen kevés biztosat. Talán azt, hogy antropológiailag mediterrán jellegűek voltak. Legalábbis a freskókból erre következtethetünk. Jellemükről most elég annyit megjegyezni, hogy – mint már a bevezetőben említett bölcsességszeretetükből erre következtetni lehetett, nem is beszélve zegzugos, komplex palotáikról – furfangos észjárásúak lehettek, s utódaikról a görögök, meglehet, kétes véleménnyel voltak. Ugyebár egyfelől Homérosz „vitéz”-nek nevezi az ős-krétaiakat, ám lehetett egy negatívabb mellékzöngéje is ennek a jelzőnek. S mi válthatta ki a görögök ellenszenvét? Ezt megsejthetjük például abból, hogy annak ellenére, hogy a görög mondák Zeusz szülőföldjeként éppen Krétát (az Ida hegy Dikté-barlangját) jelölik meg, történetesen Krétán állt Zeusz sírja is…Az építményt az őskrétaiak (vagy említett görög nevükön eteokrétaiak) emelték, kifejezvén, hogy Zeusz halott. Bár emiatt terjedt el róluk az Epimenidész által is emlegetett hazug jelző, a jelenségnek valószínűleg sokkalta bonyolultabb rituális és spirituális okai voltak a krétaiak körében, mint amit a görögök tulajdonítottak neki, s az egyik ilyen ok a meghaló és föltámadó isteni aspektus kultusza. Ebből is látható, a minószi krétaiak nagyon is tisztelték Zeuszt, csak épp másként…mi több más néven. Az ógörög nyelvben fennmaradt Velkhanosz név a görögség előtti korból származik, és alakjával később a krétaiak Zeuszt azonosították. Érdekes, hogy e nevet a rómaiak éppen az etruszkoktól vették át Vulcanus alakban, de ők már a görög kovács-istennel Héphaisztosszal hozták összefüggésbe. Tudjuk ellenben, hogy Kréta ősvallásának középpontjában az Anyaistennő, vagy Termékenység Istennő állhatott, akire utaló jelet találunk a phaisztoszi korongon is (lásd 6. jel).
A minószi kultúra leginkább labirintus-szerű bonyolult palotáiról híres, melyeket Kr. e. 2000 körül kezdtek el építeni, és közülük a legnagyobb a knósszoszi, a második pedig a phaisztoszi palota, ahol a legendás Minósz király testvére, Rhadamanthüsz uralkodott. Ezek mellett persze több másik palota is létezett, mint például a maliai. Egy elmélet szerint maga a labirintus szó is e palotákat védő, kettős bárdról, a labrüszről kapta a nevét, melyet bronzból készítettek, s amelynek egyélű vas változatait az 1970-es évekig még biztosan használták Krétán. Mellesleg a phaisztoszi korong egyik szimbólumát egyesek labirintussal azonosítják (lásd 21. jel).
A minószi kultúrának külön rejtélye az írásos hagyaték. Evans ásatásai e korszakból származó nem kevesebb, mint három különböző írásrendszerre derítettek fényt. Ezek közül a feltételezett legkorábbi az ún. krétai hieroglifikus (körülbelül Kr. e. 2000-től Kr. e. 1350-ig), majd időben a következő lineáris A (Kr. e. 1700-as évektől Kr. e. 1350-ig) és végül a lineáris B írás (Kr. e. 1450-től Kr. e. 1200-ig). Az A és a B utótag a megtalálás helyét képező rétegek időbeli sorrendjét fejezi ki. A hieroglifikus írás nevét onnan kapta, hogy jeleit az egyiptomi szent vésetekhez hasonlóan – legtöbbször a formailag jelölt tárggyal jól azonosítható – kicsi képecskék alkotják, ellentétben a lineáris A és B írással, melyeket Evans azért nevezett el így, mert az előbbihez képest leegyszerűsödött vonalas szerkezetűek (lásd latin linea: vonal). Az említett három írásrendszer közül eddig csak a lineáris B írás fedte fel titkát, miután a brit építészmérnök, Michael Ventris 1952-ben megfejtette. Azért tudnunk kell, a kód áttörése után a megfejtésben munkatársa volt John Chadwick, az ógörög dialektika szakértője. Ventris kísérletei a ciprusi szótagírás, majd az etruszk nyelv felől kudarcot vallottak. A szenzációnak számító eredmény alapján ma már általában elfogadott: a lineáris B írásos feliratok nyelve egy korai (mükénéi) görög nyelvjárás. A megfejtés helyességéhez a fogadalmi ajándékként vagy oltárként is alkalmazott jellegzetes háromlábú edény (tripusz) egyes és kettős számú alakjai (ógörögül: tripusz, illetve tripode) szolgáltak bizonyítékul. Egy 1953-ban talált püloszi agyagtáblán ugyanis dekódolható egy TI-RI-PO szótagcsoport, amely mellett egy „I” számjel áll, illetve egy másik, TI-RI-PO-DE szótagsor is, amely mellett „II” számjel szerepel. A hangsorok és számjelek közti kapcsolat, a hangalakok egyaránt a görög nyelvet igazolják, melyben az egynél nagyobb számnév mellett a főnév többes, pontosabban jelen esetben kettős számba kerül. A feltárások során eddig több mint 4600 lineáris B írást hordozó dokumentum került elő, melyeken fellelhető 57 398 jelből mintegy 90 különböző. Az ismertetett adatok alapján azonban ne gondoljuk, hogy a megfejtés teljesen elfogadott a tudományos körökben. Vannak például, akik a Ventris-féle fordításokból kibontakozó görög nyelvet nem tartják összeegyeztethetőnek a korabeli hipotetikus nyelvállapottal. Ez a tény pedig igencsak fontos momentum a phaisztoszi korong minden – Ventris munkáján alapuló – megfejtési kísérletére nézve.
A másik két írásrendszer nyelvéről lényegében semmi biztosat nem tudunk, és az arról szóló vélemények is nagyon megoszlanak. A lineáris A írást Cyrus Gordon ugariti nyelven, a holland Jan Best föníciai nyelven próbálta értelmezni. A legkorábbi emlékei éppen Phaisztoszból kerültek elő, de előfordulnak egész Krétán, valamint olyan Égei-szigeteken is, mint Küthéra, Kea, Théra és Mélosz, továbbá a görög szárazföldön (Mükéné, Tirünsz, Thébai), sőt a mai a Szíria, Libanon, Izrael, Palesztina és Jordánia területét felölelő Levantén. Bár a legelterjedtebb nézet szerint kapcsolata a krétai hieroglifikus írással egyértelműen kimutatható, a Lineáris A írás jelei részben hasonlóságot mutatnak egyes akkád ékírásos jelek vonalas változataival. A lineáris A írásos leletek száma meghaladja az 1400-at, melyeken összesen több mint 7360 jel fordul elő.
Néhány korai próbálkozást követően a legkevésbé kutatott és legmisztikusabb hieroglifikus írás – mely laikus szemmel talán a legtöbb hasonlóságot mutatja a phaisztoszi korong szimbólumaival – és a kis-ázsiai luvi hieroglifák között Jan Best és Fred C. Woudhuizen kapcsolatot tudott kimutatni. Ezt a kapcsolatot egyébiránt már Evans is feltételezte az egyiptomi hieroglifákkal való egybevetés előtt. A luvihoz való visszatérést az egyiptomi irány megalapozatlansága okozta, mely utóbbi ellen szól például, hogy Krétán a korai írások elsősorban agyagtáblákon fordulnak elő, mely igen jellemző Mezopotámia népeinek írására is, de annál kevésbé Egyiptoméra. Nos, a luvi nyelvet a mai Törökország középső és déli, valamint szórványosan nyugati részein beszélték a Kr. e. 7. századig. A közkeletű álláspont szerint az anatóliai nyelvek közé tartozott, és feltételezhető, hogy egy őshonos nyelv és a hettita keveréke volt. Nem volt hivatalos nyelv a Hettita birodalomban, de kulturális és közvetítő szerepe kimutatható a kis-ázsiai államalakulatokban, mint amilyen Kizzuvatna, Arzava és Ahhijava is. A krétai hieroglifikus írás elsősorban pecséteken és néhány hosszabb feliraton maradt fenn. A jelek korpuszát Jean-Pierre Olivier és Louis Godard készítette el, mely 331 forrást vesz lajstromba, és ezek alapján a jelek teljes száma 1500-on fölüli. A phaisztoszi korong szempontjából legfontosabb krétai hieroglifikus emlék az Arkalokhoriban talált kettős balta és a maliai oltárkő felirata. A bronzból készült kettős balta – melyről joggal juthat eszünkbe a labrüsz, a kettős bárd – Szpüridon Marinatosz által Arkalokhori barlangjában vezetett ásatáson került napvilágra 1934-ben. Korát a Kr. e. 1600-as évekre teszik. A balta nyélnyúlványán három függőleges oszlopban tizenöt írásjel sorakozik, melyek között 10 különbözőt lehet felismerni. A tízből pedig öt vagy hat a phaisztoszi korongon is megtalálható. (D. Rumpel ennél is több hasonlóságra mutat rá.) A maliai oltárkövet egy földműves találta meg 1937-ben, így a phaisztoszi koronghoz hasonlóan nem határozható meg a kora régészeti módszerekkel. Becsült keletkezési ideje a Kr. e. 18-14. század. A felirat tizenöt jelet és egy vonást tartalmaz. A jelekből kettő egyértelműen, további kettő pedig többé-kevésbé felismerhető a phaisztoszi korongon.
A talányok ellenére annyit bizonyosan tudhatunk, hogy a görögök előtt élt krétaiak nem görögül beszéltek. E nyelvet (vagy nyelveket) minószinak nevezik. Láthattuk azonban azt is, hogy még a görögök Krétai megtelepedése után is éltek őslakosok a szigeten. Nyelvüket a korabeli források a már említett eteokrétai névvel illetik. Sajnálatos módon a tudomány nem tudta igazolni még, hogy az eteokrétai és minószi nyelv között kapcsolat állna fenn. A két kutatási területet ma leginkább elkülönítik egymástól.[4] Mindenesetre az eteokrétaiak sem görögül beszéltek. Ezt igazolja az a csekély számú forrás, mely az ő nyelvükre tesz utalást [lásd a cikk elején feltűntetett Odüsszeia idézetet, illetve Sztrabón hatalmas munkájának, a Geógraphika hüpomnématának X. könyv 4. fejezet 6. (475) szakaszát ] és ugyancsak bizonyítékul szolgál néhány a kutatók által is olvasható írással (!) készített felirat. Ilyen forrás a 8. században a föníciaiaktól átvett – mai görög írás közvetlen elődjének tekinthető – ábécével lejegyzett néhány dréroszi és praiszoszi szöveg. Koruk a 7-3. század közé tehető. A dréroszi feliratok egyike alapján íme egy példa az eteokrétai nyelvre: „(…) rmaw et isalabre (?) komn / (…) d men inai isaluria lmo” Sajnos e néhány centis szürke palára írt eteokrétai és görög nyelvű forrás, melynek része az idézett minta a második világháborúban, Kréta német-olasz megszállása alatt elveszett. Az 1936-ban megtalált szöveget csak Henri van Effenterre jegyzeteken alapuló 10 évvel későbbi publikálásának köszönhetően ismerjük. Érdekessége, hogy amíg a görög szöveg írásiránya soronként váltakozik, s így nagy hasonlóságot mutat a görög busztrofédon írásképpel, addig az eteokrétai szöveg mindkét sora jobbról balra tartó.
Hasonló a helyzet a már említett minószi nyelvvel (nyelvekkel). Feltételezhető, hogy a görögtől eltérő volt, és az írásos források között szerencsés módon találunk néhányat, amely az eteokrétai emlékekhez hasonlóan már ismert írásjelekkel íródott, történetesen egyiptomi hieroglifákkal. Ilyen a gyógyító-mágikus szövegek közé tartozó londoni orvosi papirusz és a Harris 501-es papirusz. Ezek a dokumentumok azért is kiemelendőek, mert bizonyítékai a minószi kréta kultúrájában nagy jelentőséggel bíró gyógyításnak és a mágiának. Ezek fejlettségét vagy hatékonyságát tanúsítja az, hogy az egyiptomiak körében is komoly tiszteletnek örvendtek, miután afféle „láthatatlan export”-ként eljutottak a Nílus földjére.
A Kr. e. 14. századra datált, egyiptomi hieroglifákkal egyiptomi nyelven írt londoni orvosi papirusz tárgyunk szempontjából azért említésre méltó, mert tartalmaz egy mágikus ráolvasást, melyet a szöveg az egyiptomiak által Keftiunak nevezett Kréta nyelvén őrzött meg. A valószínűleg pestist jelentő ázsiai betegség elleni varázsige így szól: „Az ázsiai betegség kiűzése. Ez az, amit Keftiu földje (lakói) mond(anak): sa-n-ta-ka-pu-pi-wa-ja-’a-ja-ma-n-ta-ra-ku-ka-ra.” Mivel az egyiptomi írás tekintetében a magánhangzók megállapítása bizonytalan, a kérdéses idézetnek létezik alternatív latin betűs átirata is. Honfitársunk, a biotechnológiával (!) és többek között nyelvtörténettel foglalkozó Zeke András a krétai nyelvű részt így transzliterálja: santi kapawa piyawaya iya mantil kakail. E szöveg Harmatta János szerint a hettitával rokon kisázsiai luvi nyelven olvasható.
A minószi írásrendszerek sokszínűségét tovább gyarapítja egy negyedik, melynek önálló mivolta tekintetében nincs egységes álláspont a kutatók körében, és ez a phaisztoszi korongon található írás.

KORONG PIKTOGRAFIKUS JELEKKEL

A phaisztoszi korongot a már említett Pernier által vezetett ásatás (1900-1908) hozta napvilágra 1908. július 3-án. Pernier még abban az évben meg is jelentette eredményeit összegző munkáját „Phaisztoszi korong piktografikus jelekkel” címen. Evans és Pernier ismerték egymást, így a brit régész hamar értesült a különlegességről. Lelkesültségét mutatja, hogy a krétai írásokról írt alapművében, a Scripta Minoában egy 29 oldalas elemzést szentel a korongnak, mely Pernier megfigyelésein alapul. A lelet a Kr. e. 1450 körül elpusztult phaisztoszi újpalota északkeleti sarkában, a „lakosztály” résztől keletre található 8. számú helyiségből, egy raktárból került elő, egy lineáris A feliratos agyagtáblával együtt. Van néhány furcsaság e történettel kapcsolatban. A tényleges megtaláló nem is maga Pernier volt, ő csak utólag szemrevételezte a tárgyat. Egy munkás találta meg, aki azonban teljesen szakszerűtlenül eljárva rögtön elhozta a korongot a helyéről, ahol is az eredeti réteget már nem tudta utólag megmutatni.
A phaisztoszi korong égetett agyagból készült. Az égetésre kétféle elmélet létezik, mégpedig az egyik, mely a phaisztoszi palota 1450 körüli leégését teszi felelőssé érte, nem hozza összefüggésbe emberi beavatkozással. Ezt támasztja alá, hogy a bronzkori Krétán az agyagtáblákat javarészt kiégetetlenül hagyták, ellene szól azonban a kiégetés mértékének egyenletessége, mely jellemzően a kemencében történő kiégetés során keletkezik. Épp ezért a másik elmélet szerint a kiégetés szándékos volt. E kérdésnek azért lehet jelentősége, mert a szándékos kiégetés mindenképpen a feliratban közölt üzenet „hosszú időtávra” szándékolt voltát igazolja, lévén, hogy a Krétán gyakori téli esőzésektől a nyers agyag könnyedén szétmállik, tehát az időtállóság a kiégetés függvénye. A kiégetés szándékoltsága így a felirat utókornak „címzett” tartalma körüli kérdéskört döntené el. Egyébként is elég sekélyesnek hat az agyag kiégésének legvalószínűbb okaként aposztrofálni a phaisztoszi palotát elemésztő lángokat. A legkisebb elrugaszkodottság nélkül is kijelenthető, a korong elkészítési körülményeiről, és megtalálási helyére kerüléséről szóló történetek száma gyakorlatilag a végtelenhez tart. Miért kellene csak arra gondolnunk, hogy a korong akkor készült, amikor a palota leégett, és a tűzvészig kiégetetlenül várakozott a 8. számú raktárhelyiségben? Talán azért, mert a türelmetlenebb megfejtők elvetik az olyan lehetőségeket, amelyek nem igazolják hipotéziseiket.
Mert tegyük fel például, hogy a korongot egy minószi kori földműves találta szántás közben, a phaisztoszi palota közelében elterülő termékeny messzarai síkon, miután ekéje kifordította a földből, majd azt nyomban tisztelt uraihoz vitte a palotába, akik bár nem értették a rajta látható jeleket, gondosan megőrizték. Vagy ugyancsak a minószi időkben, több generációval a tűzvész előtt, érkezett egy hajós idegenből, nem tudni honnan; a nyelvet nem beszélte, őt sem értette senki, ám amikor a palota uraihoz vitték, átadott nekik egy korongra írt üzenetet, de sajnálatos módon, amint feladatát teljesítette, meghalt. A korongot ezután nagy tisztelet övezte, de mikor új uralkodóház került hatalomra, az elődök kegytárgyait – jobb esetben – raktárakba helyezték. Nos, ezen feltevések alapján nem lehetne olyan kijelentéseket tenni, mint hogy a korong a korabeli politikai viszonyokat rendezi, vagy, hogy nyelve a kulturális kapcsolatok és folytonosság miatt a megfejtett lineáris B írás alapján értelmezhető.
De kövessük tovább az útvesztőt! A korong anyaga érdekes módon egy Krétára nem jellemző agyag típus, ám ez semmiképpen sem zárja ki, hogy ne készülhetett volna Krétán (pl. import agyagból). Alakja kissé szabálytalan korong, átmérője változó: 15,8 és 16,5 cm közé esik, vastagsága 1,6-1,21 cm közötti. Mindenesetre átlagos ujjméretek mellett egy kézzel is átfogható. Felülete nem teljesen sima, egyenetlenségek, hepe-hupák, barázdák, és sérülések megfigyelhetőek rajta. Korát – a hamisítás elmélettől eltekintve is – eltérő időpontokra becsülik. Olvashatunk például Kr. e. 1850-1600 közötti időkről (Yves Duhoux, Peter Warren), 1550-ről, középső és kései minószi korról (Godart), 1450-es évekről, 1300-as évek (J. Best, Woudhuizen) A legkorábbi időpont Kr. e. 2100 (Victor J Kean), a legkésőbbi pedig Kr. e. 1100 (Kristian Jeppesen). Mivel a legtöbb kutató Pernier kormeghatározásával ért egyet, így a legvalószínűbbnek tartott keletkezési időszak Kr. e. 1700-1600-as évek.
A phaisztoszi korong mindkét oldalát a már említett csigavonalban elhelyezkedő jelekből álló felirat borítja. Jelek az oldalíven nem láthatók. Elhelyezkedésüket alulról és fölülről (kivéve természetesen a korong peremét) egy, az agyagba spirál alakban bemetszett vonal határozza meg. A spirál vonal által meghatározott gyűrűkön belül a jeleket többé-kevésbé átló irányú rovátkák választják el egymástól kisebb csoportokban (partíciók), mely csoportokon belül a jelek száma 2-től 7-ig terjedhet.
A korongon összesen 242 darab 0,5 és 1,5 cm nagyságú jel található, 61 partícióba foglalva. A 242 jel közül egy megléte és alakja nem ismert. Ez a már említett sérült rész. A partíciók közül 31, a jelek közül 123 az A, valamint 30, illetve 119 a B oldalon található. A különböző jelek száma 45, de megkülönböztetnek két további „mellékjelet” is, egy rézsútos rovátkát, mely szám szerint 16 partícióban fordul elő, kivétel nélkül a partíció szélén lévő jel jelsorhoz viszonyított alsó sarkában, és mindkét oldalon csupán egyszer előforduló pontozott sávot. Természetesen a rovátkáknak is sokféle értelmezése van. Leginkább mondatvég, vagy rím jelölőjének tartják őket. Véleményem szerint, ha szótagírást feltételezünk, akkor e rovátkák akár hasonló szerepűek is lehetnek, mint a dévanágari írásban alkalmazott viráma, mely azt jelenti, hogy a szó végén található, egyébként magánhangzóra végződő szótag magánhangzóját nem kell ejteni. A pontozott sávokról Alice E. Kober arra a következtetésre jut, hogy a korong egy hosszabb dokumentumnak a része, és a pontok a dokumentum oldalszámát jelölik. Ez csak abban az esetben lehet elfogadható, ha a korong egyik oldalán eggyel kevesebb pont van a sávban. Azonban csupán a kutatók egy része állítja azt, hogy az A oldalon 4, a B oldalon 5 pont látható, a többiek mindkét oldalon 5 pontot látnak, ahogy jelen cikk szerzője is.
A jelek leginkább kicsi képecskék, a vélhető valóság egy-egy szeletének grafikus másai, melyek közül némelyek egészen fotografikus pontossággal adják vissza a megjelenített mintát, mások viszont jobbára elnagyoltak, és valószínűleg elvontabb, leegyszerűsített ábrázolásmódban készültek. Nos, nem csupán a jelekhez tartozó jelentés megtalálása nehéz feladat, de sokszor – mint látni fogjuk – még az általuk megjeleníteni kívánt mintát is nehéz beazonosítani. Nézzük most az egyes jeleket.
A jeleknek neve és sorszáma van. A nemzetközi szinten máig használt sorszámozást Evans állapította meg az ábrázolt tartalom szerinti csoportokba rendezve a szimbólumokat (pl. emberek, eszközök, állatok stb.). A jelek elnevezésében már nincs ilyen mértékű konszenzus, több eltérő névlista van. Ezek közül a legismertebb a Godart-féle, de nevet adott a szimbólumoknak például Evans, Pernier, Derk Ohlenroth, Otto Dettmer és Kjell Aartun is. Az alábbiakban több névváltozatot is feltűntetek, az Evans-féle sorrendben tárgyalva a jeleket, illetve néhány megjegyzést is teszek, ahol szükséges. A megnevezések között az első a Godart-féle, majd amennyiben alternatívák is vannak, azokat is megemlítem. Szögletes zárójelbe – ahol van ilyen – azok az ötletes névadások találhatók, amelyeket Friedrich Klára jegyzett le 7-9 éves alsó tagozatos gyermekek ötletei alapján. A gyermeki fantázia szabad asszociációja, mint esetleges mankó a fordításhoz, tudtommal eddig csak Friedrich Kláránál merült fel.
Az azonos jelek alakja annyira megegyező, hogy a kutatók azt feltételezik, e jeleket pecsétekkel vitték nyomták a nyers agyagba. Vagyis a készítő legalább 45 darab pecsét felhasználásával írta rá a szöveget a felületre. (Itt egy óvatos megjegyzést szeretnék tenni. Talán nem egyedül jutottam-e következtetésre, de a képecskék közelebbi vizsgálata alapján úgy tűnik, az azonos jeltípusok rajzolatai apró részletekben kissé eltérnek egymástól, mely nem magának a pecsét használatnak a lehetőségét zárja ki, de az összes azonos típusú jel = 1 pecsét elméletét mindenképp.) A pecsétek anyaga lehetett fa (ezt támasztja alá, hogy nem maradtak fenn), elefántcsont, vagy fém, például arany. Érdekesség, hogy a nyomatok mélysége kisebb a B oldalon, mint az A-n. Tudnunk érdemes, hogy a közel-keleten a pecsétek használata nagyon elterjedt volt, de nem a hosszabb feliratok lejegyzése céljából. Ezért a phaisztoszi korong pecsételős készítési technikája egyedülálló, mi több az első nyomtatott szövegnek is vélhetjük!

SPIRÁL, CSIGAHÁZ, CSILLAGKÖD

A jelsor iránya külön kérdés. Az irány, akár nyelvi, akár nem nyelvi tartalomról (pl. kotta, társasjáték) beszélünk, lényeges jellemzője a korong jelsorainak. A szakirodalomban e tekintetben sincs megegyezés. Egyetlen attribútum állapítható meg kétség kívül: a jelek spirális elrendeződése. A spirál természetben is fellelhető forma. A csigaház, vagy a nemrégiben lefényképezett R Sculptoris csillag ledobott gyönyörű gázfelhője is ilyen alakzatot képez. A spirál emellett ősi szimbólum. Megtalálható a legtöbb ókori vagy még régebbi nép ornamentikájában: az Amur menti kerámia-ábrázolásoktól kezdve, az írországi newgrange-i ősi templom bejáratánál látható sziklákon, majd mezopotámiai, etruszk (lásd alább) tárgyi forrásokon át az indiai vagy japán (Jómon keramika) díszítőelemekig. Indiában például a Mahábháratának láthatjuk egy jelenetét spirálszerű domborművön, melyen Abhimanju belép a labirintusba. A spirál, mint szimbólum jelentése legáltalánosabban az áramlás, örvénylés melyből olyan hasonló jelenségekre következtehetünk, mint a folytonos változás, az idő, az élet, de talán a jó, a természetes és harmonikus minőségek is asszociatív kapcsolatban állnak vele. (Ekképp a magyar rovásírásnak az arab 1 számalakhoz hasonló”j” jelét egyesek szintén eme spirállal hozzák összefüggésbe, melyet a „j”-vel mint kezdőhanggal összecsengő „jó” jelentéssel támaszthatunk alá. E kérdés azonban tudományosan vitatható.) Meghatározó a helybeli eredet igazolása szempontjából az a tény, hogy e motívum használata a minószi Kréta tárgyi emlékein gyakran visszatér edények, vázák oldalán (Kamaresz vázák) vagy fali freskókon egyfajta elvont, leegyszerűsített díszítő elemként. Szerepét és jelentését nem ismerjük, de talán tengeri örvény, hullám vagy épp csigaház adhatta a mintát a gyakori alkalmazásra. Mindazonáltal a phaisztoszi korong mellett csupán néhány olyan tárgyi emléket ismerünk, amely valamilyen jelsorozatot spirális alakban tartalmaz. Érdekes módon ezek közül többet is kapcsolatba lehet hozni a phaisztoszi koronggal. Ilyen az 1885-ben az olaszországi Maglianoban talált etruszk nyelvű ólom korong, mely Eisenberg szerint a mintát szolgáltatta Perniernek a hamisításhoz. A bizonyítottan eredeti maglianoi korongot Kr. e. 475-450 körüli időkre helyezik. Ha a phaisztoszi korongot eredetinek véljük, akkor viszont nyilvánvalóvá válik, hogy a hasonlóság számos támpontot adhat az értelmezéshez. Első ránézésre így is megállapítható, hogy a maglianoi korong mindenképpen egyszerűbb kiképzésű, írásképe kidolgozatlanabb és kevésbé esztétikus. Hasonlóság pedig az, hogy mindkét korong mindkét oldalán spirálisan futó szimbólumokat láthatunk. Az írásirány szempontjából hasznos tény, hogy az etruszk korong szövege bizonyítottan kívülről befelé olvasandó. A maglianoi korong egyik oldalán még ugyanolyan spirális segédvonal és partíciók is vannak, mint a phaisztoszi korongon. Láthatunk függőlegesen elhelyezett három pontból álló jeleket is, melyek a phaisztoszi korongon látható ferde rovátkákhoz hasonlíthatóak, különösen akkor, ha e vonalkákat mondatvég-jelölő szimbólumoknak vesszük, mivel a három pontos jelek a maglianoi korongon bizonyosan azok.
Egy másik tárgyi emlék a Knósszosz melletti Mavro Szpelioban talált aranygyűrű, melynek csigavonalban haladó lineáris A írásos felirata a phaisztoszi korong krétai szimbolikáját látszik erősíteni. Az írás iránya egyébként Woudhuizen szerint szintén kívülről befelé tartó, mert ő luvi nyelven tudja olvasni a szöveget. Keletkezése a Kr. e. 17. század végére tehető. A harmadik kiemelendő tárgyat sajnos – egyelőre legalábbis úgy tűnik – már nem láthatjuk meg a maga valójában, ugyanis nyoma veszett. Ez a vlagyikavkazi korong töredék, mely egy korong körülbelül egynegyed-részt épségben maradt darabja, s amelyen feltűntetett 20 jel kivétel nélkül megtalálható a phaisztoszi korongon. Ám e jeleket nem pecsételték, hanem véshették. A töredéket a Kaukázus lábainál elterülő Vlagyikavkazban egy 1880-ban épült ház pincéjében találták meg 1991-ben, s miután a helyi múzeumban folytatott vizsgálat hamisítványnak nyilvánította, a korongdarab eltűnt.
Ha nem ragaszkodunk a spiralitáshoz, más hasonló tárgyak is kínálkoznak a (feltételezhető) korszakból. Ilyen például egy Evans által talált Lineáris A írásos kupa belseje, ahol a tintával írt szöveg koncentrikus körökben helyezkedik el. Illetve egy lantot ábrázoló pecsétlenyomat Knósszoszból, melynek szélén kör alakban haladó krétai hieroglifikus írást láthatunk.
Azon megfejtési útvonal számára, mely a korongot naptárnak véli, jó összehasonlítási alapot adhatnak a régi kör alakú kalendáriumok. Ilyen alkotást láthatunk a Ravennai Régészeti Múzeumban. Az UNESCO Világörökség listáján szereplő kora keresztény műemlékeiről is nevezetes itáliai városban őriznek egy 90×95 centiméteres márványból készült hold-kalendáriumot, mely a Kr. u. 532-626 közötti évekre határozza meg húsvét vasárnapjának időpontját. Különlegessége, hogy ugyan a 325-ös nikaiai zsinaton rendelet írta elő a napcikluson alapuló időszámításra való áttérést, e naptár a holdciklust követi. Egy másik közismertebb kör alakú naptár az azték napkő (Piedra del Sol), melyet Mexikóváros Nemzeti Antropológiai Múzeumában állítottak ki. E kőről megjegyzandő, hogy fontos szerepet játszott a 2012-es világvége várás körüli hírverésben, ugyanis szerte a médiában a maja naptár illusztrációjaként jelent meg. Persze tévesen. A napkő az azték őslakóktól származik, és csak közvetetten – a naptárrendszer alapelveiben – áll összefüggésben a majákkal. A kő bazaltból készült, átmérője mintegy 3,6 méter, és megközelítőleg 24 tonnát nyom.
Az írások iránya érdekes és mélyen szimbolikus jelenség. A leggyakoribbak a vízszintes, balról jobbra tartó, és ritkábban jobbról balra tartó írások. Vannak föntről lefelé haladóak, láncszerűen soronként összekapcsolódóak, és mint láthatjuk spirálisan feltekeredőek. A jobb és bal irány leginkább az írástechnikával (ecsettel avagy vésővel történő írás) áll összefüggésben, de feltételezhetően kapcsolatban áll az agyféltekék, a kéz használatával, és ezen keresztül bizonyos alapszimbólumokkal. Kétségtelen, hogy a nyugaton elterjedt balról jobbra tartó írás a jobbkezeseknek kedvez. Mégis bőven akad ellentétes irányú írás, mint az abdzsadok, vagyis a tisztán mássalhangzós írások, amilyen az arab vagy a héber írás. Jobbról balra tartó maga a székely-magyar rovásírás is. Egyes feltevések szerint az írásirányt a véső, vagy rovó pálca tartása határozta meg. Vannak azonban olyan feltételezések is, melyek szerint a jobb agyfélteke használata hajdan dominánsabb volt, mint napjainkban, ezért a balkezesség elterjedtebb volt a világon a mai arányokhoz viszonyítva. Ha ez egy megalapozott állítás, akkor vajon a jobbról balra tartó írások egy ősibb kor maradványai volnának?
A spirális írás ritkasága és a spirál szimbólum jelentésárnyalatai arra engedik következtetni a kutatókat, hogy jelentős tartalmat jegyezhettek le vele. Nem véletlen, hogy a legelfogadottabb megfejtési kísérletek szerint a phaisztoszi korong felirata spirituális, vallási, mágikus mondanivalót üzen az utókornak, vagy ha nem azt, akkor legalábbis uralkodókhoz és nemzetközi kapcsolatokhoz köthető.
Melyik irányból kell azonban a jelek sorát „olvasni”? Belülről kifelé, vagy kívülről befelé? A szimbolikában ez sem mellékes kérdés, a jelek értelmezéséhez pedig elengedhetetlen. A szimbólumtanból kiindulva a centrumból kifelé tartó mozgás a teremtődés, teremtés, az aktivitás, de az eltávolodás és a szétszóródás kifejezője is, másként Istennek, az isteninek a teremtett világ / a teremtmény felé fordulása. Az előbbi ellentettje a visszatérés, az elmélyülés, a koncentrálódás és sűrűsödés, a meditáció, az „egyhegyűség” hordozója, ugyanakkor az elmerülés, lesüllyedés, elragadtatás is megjelenik benne, az Istennel való kapcsolat szempontjából pedig a lélek Isten, isteni felé fordulása. Az sem mindegy ám, hogy a spirál melyik irányban tekeredik. Ahogy mondani szoktuk: óramutató járásával megegyezően, avagy azzal ellentétesen? Van-e ezen irányoknak értéktartalma, jobb-e az egyik, mint a másik? Tradicionálisan az óramutató járásával megegyező irány a kedvezőbb. Ezért forog arra maga az óramutató is, és az idő előre haladását fejezi ki, illetve a természetgyógyász ezért mondja, hogy a csakrák akkor működnek helyesen, ha ebben az irányban forognak. Anyagi szinten talán egy természeti jelenség ad erre okot, mégpedig, amely a föld mágneses pólusaival áll összefüggésben, nevezetesen, hogy nálunk, az északi féltekén a víz ebben az irányban folyik le, ha tölcsérbe ömlik, vagy lefolyóban eresztjük le. A déli félgömbön ez éppen az ellenkező. Kérdés, vajon a patagóniai indiánok vagy az ausztrál bennszülöttek kultúrájában ugyanilyen, vagy ellentétes minőségek tartoznak-e a forgásirányokhoz?
Nos, ami a phaisztoszi korongot illeti, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a jelek nyers agyagra való felvitele, s így nagy valószínűség szerint olvasása a spirál mentén kívülről befelé történik. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a jelek a spirál közepe körül feltorlódnak, eloszlásuk sűrűbb, mint a széleken, mintha a készítőnek a munka végére érve elfogyott volna a helye, mely a nem szerkesztett képalkotás típusos hibája. Az olvasási irányt mutatja az is, hogy a spirálvonalon, mindkét oldalon korrekciók láthatók, ahol is a vonal mindig mintha a külsőbb karéj menetéhez igazodna, tehát e külső karéj megrajzolása időben hamarabb történt. Igazolja még, hogy a spirálvonal által meghatározott sáv, melyen a jelek elhelyezkednek, a korong közepe felé elvékonyodik. Egyébként e feltételezés helyességét erősíti, hogy a fej és ember alakú jelek – a kívülről befelé tartó olvasat esetében – az írás eleje felé néznek, mely az egyiptomi hieroglifikus íráséhoz teszi hasonlatossá ezt az elrendezését. Ha tehát a korongon lévő jelek olvasata kívülről befelé tartó, akkor megállapíthatjuk, hogy az írás mindkét oldalon az óra járásával megegyező, s ha a feltekeredett szöveget kiegyenesítenénk, akkor egy jobbról balra tartó jelsorozatot kapnánk.

EGY MEGFEJTHETETLEN SZÖVEG?

Az eddigiekből jobbára érezhető, hogy e misztikus tárgy nem véletlenül késztette a kutatókat megfejtési kísérletek sokaságára. A kutatás nehézségét, és ezért a megfejtések nagy számát talán mélyebben megérthetjük, ha elképzeljük, vajon mit tudna megállapítani az a jövőbeli kutató, akinek több ezer, vagy éppen millió év múlva csupán egy CD vagy DVD lemez állna rendelkezésére korunk hagyatékából. Vajon értené-e a rá írt jeleket, tudná-e, mire való a lemez, meg tudná-e jeleníteni a rajta tárolt információtartalmat? A válasz véleményem szerint az, hogy nem túl valószínű. Tehát nehéz a feladatunk. Lehet, hogy eddig mindenki tévúton járt? Vannak, akik egyenesen megfejthetetlennek vélik a szöveget a nyelv ismeretlenségének és az írásjelek egyedülálló jellegének együttállása miatt. Mindenesetre a megfejtési kísérletek bátran áthidalták eme kételyt, és közöttük találunk komolyakat s kevésbé komolyakat egyaránt. Itt a komolyság alatt nem kizárólag a tudományos igényt értem, hanem inkább a kutatásból is kiérezhető olyan hozzáállást, melynek alapja az, hogy a kutató mind a korongnak, mind pedig a megfejtésnek – mint folyamatnak vagy eredménynek – jelentőséget tulajdonít. Persze az, hogy mely kutatás komolyabb a másiknál korántsem e cikk feladata megállapítani, azt döntse el mindenki a maga belátása szerint. De hogy érzékelhető legyen, milyen elvárásokkal indul egy felkészült tudományos kutatás, álljon itt a tatárlakai leletet felfedező régészcsoport vezetőjének, Nicolae Vlassának 15 pontból álló „jótanácsa” (csupán nagy vonalakban és nem szó szerint) a tudományos előismereteket illetően, melyeket Kabay Lisette alább idézett fordítási kísérletére és cikkére válaszul közölt a Korunk című folyóirat 1974. áprilisi számában. Szóval a megfejtő(k)nek a következő előismeretekkel kell rendelkezniük: 1. Az ókori görög nyelv ismerete. 2. Az Égeikum szigetein használt ókori görög nyelvjárások ismerete. 3. A lineáris B írás magas szintű ismerete. 4. A lineáris A írás megfejtésére irányuló kísérleti eredmények beható ismerete. 5. Kihalt sémi nyelvek és írásuk olvasásának ismerete. 6. A nyugat-elő-ázsiai nyelvek jövevényszavai létének ismerete. 7. A neszita, kaneszita hettita, a palaita és luvi valamint hurrita nyelv ismerete. 8. A fenti nyelvek írásrendszereinek ismerete. 9. A kánaáni és filiszteus nép történetére és nyelvére vonatkozó kutatások ismerete. 10. Tájékozottság az egyiptomi XIII. és XVIII. dinasztia uralkodása közötti időszakról és általában a hükszosz uralom hatásairól. 11. A lineáris A írás és a hieroglifikus krétai írás egyidejűségének ismerete. 12. A krétai hieroglifikus írás kutatásainak ismerete. 13. Annak a ténynek az ismerete, hogy az idő és a jeleket hordozó anyagok sokfélesége miatt a krétai hieroglifikus írásnak több különböző változata alakulhatott ki. (Megjegyzendő, hogy Vlassa az időtényező tekintetében lényegében evolucionista álláspontra helyezkedik.) 14. Ismeretek a képírásos-fogalomírásos jelek rendszerezésére és összehasonlítására vonatkozóan. 15. Annak ismerete, hogy a phaisztoszi korong jelei formai kapcsolatba hozhatók a többi krétai írásrendszer egyes jeleivel, s a szerző itt külön kiemeli az Arkalokhori kettős balta nyélnyúlványán, valamint a maliai oltárkövön talált jeleket. Mely utóbbi „jótanács”, a legújabb kutatási eredmények fényében talán a legfontosabb, s ez igazolja Vlassa phaisztoszi korongot illető általános rálátásának helyességét. Mindenesetre a terjedelmes követelményrendszert illetően Vlassa felhívja a figyelmet arra, hogy mindez nem egyetlen kutatóban egyesülő tudáshalmazt jelent, de a phaisztoszi korong vizsgálata csakis egy olyan kutatócsoport munkáján át válhat tudományos igényűvé, amelynek tagjai együttesen reprezentálják az említett szakismereteket.
A gyakorlat persze nem ennyire szigorú. Csupán az érdekesség kedvéért, íme, néhány különleges próbálkozás: Az egyébként 2005-ben ismeretlen körülmények között elhunyt ufó kutató Szokratisz Ekaterinidisz a korong jelei közt az azték írással talált egyezéseket. Szvámi Sankarananda valamely Indiában beszélt nyelven próbálja elolvasni az üzenetet. Egyesek szerint szexuális beavatási rítus leírása olvasható ki a szimbólumokból (Varga és Botos). A dél-afrikai Simon Davis pedig egy igen érdekes fordítást produkált, ráadásul kutatásai eredményeit először teljesen más tartalommal tette közzé. Feltehető hibája (már amennyiben megelőlegezzük, hogy fordítási szándéka komoly volt) abban áll, hogy azonos szótagnak több különböző jelet feleltet meg, így az eredmény elkerülhetetlenül monoton. A fordítás az A oldalról a következő: „Pecséteket, bélyegzéseket benyomtam, bélyegeket, pecséteim nyomatait nyomtam, pecséteket bélyegeztem, pecsételtem, pecsételtem, pecséteket, ezeket a bélyegeket, pecséteket, nagyokat, pecsételtem pecséteket, folyamatosakat, pecsételtem pecséteket, nagyokat, pecsételtem pecséteket, spirálokat, pecséteket, bélyegeket. Készítettem bélyegzőket, pecséteket, nagyokat, bélyegeket.” Végezetül megemlíteném Anatolij Serbant, aki szerint a görög hexametereket tartalmazó szövegnek dallama is van, ezért azt nem csupán elénekli, de el is táncolja az érdeklődőknek az egyik jólismert internetes videómegosztó oldalon.
A tudományos és kevésbé tudományos igényű megfejtési kísérletek között vannak olyanok, melyek szerint a jelsor nem értelmezhető nyelvként. Erre a különböző jelek számából következtetnek. A világ írásrendszerei ugyanis körülbelül megjósolható számú jelsorozattal rendelkeznek, attól függően, hogy milyen írástípusba tartoznak. A három fő kategória a következő:
1. fogalom- vagy morféma jelölő írások, ahol egy képjel (logogram) valamilyen dolgot ábrázoló (piktogram), illetve fogalmat, vagy abból levezethető nyelvtani egységet jelölő (ideogram). Tisztán logografikus írást azonban elvétve találunk, mert még az olyan klasszikusnak tartott képírások, mint a kínai vagy óegyiptomi hieroglifikus írás is tartalmaznak szótag- vagy hangjeleket. Tisztán logografikus a mesterséges Bliss-nyelv írása, vagy az ún. protosumér írás, bár ez utóbbi ide sorolása kétséges. A jelkészlet ebben a típusban a legszámosabb, hiszen egy adott nyelv fogalomkészlete jóval bővebb, mint hangjainak vagy szótagjainak száma. A kínai nyelvben például szigorúan nézve is ötvenezren fölüli írásjelet tartanak számon. A phaisztoszi korong jelei, bár ránézésre leginkább piktografikusnak tűnnek, így azért nem tartozhatnak egy logografikus írásrendszerbe, mert egy 241 (242) jelből álló mintán belül csupán 45 az eltérő jelek száma, vagyis jóval kevesebb, mint a logografikus írások esetében, amelyeknek mintegy 242/112 körüli átlag eloszlást tulajdoníthatunk.
2. A második és harmadik csoportot olyan írásrendszerek alkotják, amelyeket egyaránt a nyelv hangjainak lejegyzésére alkalmaznak. Ezek közül az egyik a szótagírások csoportja, ahol kettő, vagy több hang alkotja a jel „olvasatát.” A szótagírás elleni, már sokkal kevésbé meggyőző érv az előbbiektől eltérően egyaránt lehet a jelek nagy vagy kis száma is. A szótagjelek készlete mindig a nyelv hang- és szótagállománya szerint alakul, ezért például a japán szótagírásokból, a hiraganából és a katakanából egyaránt hiányzik az l- kezdetű szótagsor (la, li, lu stb.), mivel a fonéma értékű l hangot a japán nyelv nem ismeri. A világ nyelvei azonban nagyon eltérőek hangkészlet és szótagszerkezet tekintetében. Vannak szegényes (mint amilyen a Pápua Új-Guineában beszélt rotokasz nyelv 11 fonéma értékű hanggal) és nagyon gazdag hangállományú nyelvek is (ilyen a botswanai !Xóõ nyelv százon fölüli hangállománnyal; összehasonlításként a magyar köznyelv 34 fonémával rendelkezik). Ebből tehát következik, hogy a szótagírások jelkészlete rendkívül változó lehet. A japán hiragana szótagírás például csupán 46 alapjelből áll, éppen eggyel többől, mint a phaisztoszi korongon előforduló különböző jelek száma, míg a libériai vai nyelv szótagírása százötvenen fölüli szótagjelet ismer. A kisszámú szótagjel-rendszer elleni érv, hogy kevés olyan 241 (242) szótagból álló szöveg van, amely egy nyelv teljes szótagkészletét felöleli. A túl magas szám esetében pedig újra a logografikus írások problémájához érkezhetünk. A szótagírás kizárása elleni érv viszont éppen e jelrendszerek sokféleségéből adódik. Ugyanis elképzelhető éppen olyan optimális szótagkészletű írás is, amelynek előfordulási aránya 241/45. Történetesen ilyen a lineáris B írás, mely mintegy 90 elemű szótagkészletet tudhat magáénak. A kérdést tovább bonyolítja, hogy lehetséges olyan jelsorozat is, amelyben egy szótagnak egyszerre kettő vagy több alternatív szimbólum is megfeleltethető. Ezt a lehetőséget – nem véletlenül – többen ki is használták a megfejtési kísérletek során.
3. A harmadik csoportba az önálló hangokat jelölő betűírások tartoznak, vagyis az ábécék. Az ábécék jelkészletének mérete a szótagírásoknál ismertetett okokból szintén igen eltérő lehet. Függ továbbá attól, hogy az adott írás mennyire pontosan jelöli a beszédhangokat. Diverzitásukat tovább növeli, hogy több alcsoportjuk is ismert. Vannak a magánhangzókat is jelölő ábécék (mint amilyen a latin betűs írás), vannak csak mássalhangzókat jelölő írásrendszerek, vagyis abdzsadok (arab, héber írás), és vannak a hang- és szótagírások közötti átmeneti abugidák, amelyek mássalhangzó alapú szótagokat jelölnek, és a magánhangzót csak akkor tűntetik fel, ha az az eredetileg beleértett magánhangzótól eltérő (ilyenek például a bráhmi alapú írásrendszerek, mint a dévanágari és a tamil). Ezért sem igazán védhető az az állítás, hogy a phaisztoszi korong jeleinek száma több mint a betűírásoké. Ugyanis a szűkebb jelkészlet leginkább az ismert ókori betűírásokra és az abdzsadokra igaz (bár ez utóbbiakra is csak akkor, ha kizárólag az alapjeleket vesszük számításba, a jellegzetes pozíciótól függő alakokat nem. Így tehát a latin Caesar korában: 21; föníciai, héber: 22; klasszikus görög: 24 + 4 archaikus jelet; etruszk: 26 később 20 jelet tartalmazott). Míg a modern nyelvek betűírásai ennél lehetnek gazdagabbak. Ilyen a kopt (32), a grúz (33), az orosz ábécé a maga szintén 33 betűjével (legalábbis 1918 óta, mert előtte több volt), az örmény (39), a cseh (42), a kiterjesztett magyar latin betűs (44), a szlovák (46), a szanszkrit és hindi nyelv lejegyzésére használt dévanagári (magánhangzókat jelölő diakritikus jelek nélkül 48). Megemlíteném még a székely-magyar rovásírást is, mely sztenderd változat híján 46-49 közötti hang vagy szótagjelet tartalmaz, ide nem értve az ún. „bogárjelek”-et és a kettő vagy több betűjel kombinációjából született ligatúrákat. Bár a betűírások esetében Németh György 242/23 arányszámot közöl, nem kizárt, hogy előfordulnak olyan betűírás-rendszerek, amelyekben a jelek előfordulási gyakorisága ennél magasabb, különösen, ha az 1 hang = több alternatív jelölés lehetőségét is lajstromba vesszük.
A leírtakból látható, hogy a nyelvi jelleget cáfoló kutatók nem egészen megalapozottan jutottak következtetésükre. . Mindenesetre, ha a nyelvi értelmezés lehetőségét lehetségesnek tartjuk is, akkor sem kizárt, hogy a korong nem nyelvi jellegű. Tehát íme, néhány ötlet e körben: A szöveg lehet egy tánc leírása; csillagászati szimbólumok sora, melyek egy mezőgazdasági naptárt alkotnak (Leon Pomerance); repülőgép tervrajz (Emmanuil Petrakisz és Periklisz Karaminasz); pengetős hangszerre írt kotta vagy épp társasjáték. Ez utóbbit feltételezi például H. Peter Aleff, aki a táblajátékokból kiindulva (csaturanga és „bizánci sakk”) még indiai-krétai kulturális kapcsolatokat is lehetségesnek vél. Az általa idézett H.J.R. Murray szerint az indiai csaturangát és asta kastét az óra járásával ellentétes irányú spirális lépésmenetben is játszhatták. Friedrich Klára táblajátékhoz hasonló, de egyedibb ötlettel áll elő. Intuíciója alapján nem másról van szó, mint egy „gyermekek számára készült oktató-fejlesztő eszköz”-ről, melyen az A oldal a melegebb, B oldal a hidegebb hónapokra jellemző tárgyakat, jelképeket hordoz, míg emellett maga a tárgy a magyarok elődeivel hozható összefüggésbe. E téren Friedrich Klára megközelítése is a naptárjelleget erősíthetné. A külső peremen például mindkét oldalon valóban 12 partíció van.
Jóval számosabban vannak a nyelvi értelmezést követők. Ez már csak azért is lehetséges, mert a nem nyelvi olvasat indokai többnyire felületesek, főként a hangjelölő vagy szótagírás lehetőségként való kizárása miatt. E megfejtési kísérletek és kutatások azt próbálják igazolni, hogy a korongon lévő felirat igenis nyelvi információt rögzít. Sir Arthur Evans például már a megtalálása idején kifejtette, hogy a győzelmi himnuszt, kultikus éneket tartja a legvalószínűbbnek.
A megfejtések vizsgálatából megállapítható, hogy összességében két megközelítési mód a jellemző. Az egyik – kiindulván abból a feltételezésből, hogy a korong írásjeleinek nincs párja az eddigi források közt, így nincs is értelme komolyabban kapcsolatok keresésébe bonyolódni – a jeleket önmagukban vizsgálja, és elsődlegesen azt igyekszik megállapítani, vajon képjelekről, szótagjelekről, betűírásról van-e szó, vagy esetleg ezek kombinációjáról. A probléma ott kezdődik, hogy e munkamódszer szerinti kutatás amint megállapodik valamelyik alternatívánál, magának a nyelvnek a megválasztásában már önkényes lesz. A választás helyességének látszatát még meg is erősíthetik a hangalak–jel megfeleltethetőségi lehetőségek nagy száma miatt szinte tetszés szerint kialakítható fordítások. A második csoportot a hasonlítási módszert alkalmazó kutatások alkotják, melyek munkamódszerének lényege az, hogy nem feltételez a szövegről semmit egészen addig, amíg szignifikáns kapcsolatot nem talál valamely másik írásrendszerrel. Logikailag ez feltételezhetné a másik írásrendszer nyelvének adaptációját is, ám ha csak arra gondolunk, hogy arab írással nem csak az arab nyelvet, de például a perzsát (fárszit) is írják, belátható, hogy a nyelvazonosság nem lehet okvetlen. Tehát a feladatot nem sokban könnyíti meg. Mindenesetre ezen utóbbi módszer könnyebben alátámasztható következtetési lehetőségekre ad alkalmat. Mindkét csoporton belül további osztályozási lehetőség, hogy végül is milyen nyelven próbálják meg az egyes kutatók értelmezni a szöveget. De nézzük akkor az első csoportot:
A legkevésbé valószínű szóképírás pártján áll Victor J. Kean, aki a korongot, mint képregényt értelmezi, és eszerint a rajta olvasható történet egy királyi béketeremtő néhol szürreálisnak ható, monoton utazását meséli el. A Korunk című folyóirat 1973. októberi számában jelentette meg cikkét Kabay Lisette, aki szintén azt állítja, hogy a phaisztoszi korong szövegét képírással jegyezték le, tehát a mondanivaló a lejegyző nyelvének különösebb ismerete nélkül is átültethető magyar nyelvre. Szerinte a szöveg egy „Naphimnusz” vagy „Napének”, melyet a középpontból indulva kell olvasni, és így kezdődik (az A oldal – Kabay Lisette elnevezése szerint „előlap” – közepétől számított első tíz partíció): „1. Ragyogó arcú Nyilas! 2. Mész magasra. 3. Új termés, élet teremtője, teremtő égi Atyánk. 4. Ragyogó arcú Nyilas! 5. – Életet fenntartó uralkodó! 6. Mész magasra, égi Atyánk. 7. Ég hatalmas napmadara. 8. Fenntartó! Befeded [a’] nagy Atyaistent. 9. Teremtő nagy lélek! Hegyeket teremtő égi Atya. 10 – Hatalmas Napmadár! Égi Atyánk!” Miután a szerzőnő a zodiákusból hat állatövi jegyet is felismer a szimbólumok között, az asztrológiai értelmezésnek is jelentőséget tulajdonít. Véleménye szerint a korong akkor keletkezhetett, amikor „a tavaszi napéjegyenlőség idején a Nap még a Kos csillagképben kelt fel.” Egyébként Nicolae Vlassa szakmai kritikájára válaszul, főként saját munkamódszerei vonatkozásában, Kabay Lisette néhány pontosítást tartalmazó újabb cikket írt.
Megjegyzendő, hogy a szöveg eredeti nyelvének ismerete csak a tisztán logografikus és külalak = jelentés elvére épülő írásrendszerek esetében szükségtelen; de az, hogy a szóban forgó írásrendszer erre a sémára épülne, vajmi kevéssé igazolható. Sajnos a fogalomjelölés feltételezésén alapuló megoldásnak az is a hátránya, hogy túl nagy mozgásteret enged a fordítónak arra, hogy hogyan találja meg a jel alakja és az általa kifejezni kívánt jelentéstartalom közti kapcsolatot. Be kell látni, ez mindenképpen önkényes lesz. Már csak azért is, mert az ismert írásrendszerek alapján tudjuk, hogy egy adott képecske többféle módon veheti fel jelentését. Például piktografikus jelentése akkor van, ha a kép ténylegesen azt jelenti, amit ábrázol. Ilyen a kínai „ri” jele, mely napot ábrázol (igaz kissé stilizált formában) és napot is jelöl, vagy az óegyiptomi hieroglifikus írásban használt kacsa (s3) jele, mely kacsát jelöl. A képjelnek ellenben lehet ideografikus, azaz fogalomjelölő jelentése is, ahol az egyébként nehezen ábrázolható fogalmi jelentés és az ábrázolt objektum közti kapcsolat csupán asszociatív, mely kétségkívül tértől, időtől és kultúrától egyaránt függő. Ilyen a kínaiban a nap és hold piktogramjának együtteséből álló fényesség jel, vagy az óegyiptomi oszlop hieroglifa, mely stabilitást jelent. A képjelek jelentéstársításainak azonban még számos egyéb alternatívája van, mely végképp megnehezíti a phaisztoszi korong ábráinak ilyen irányú értelmezését. Hogy csak egy példát említsek: az óegyiptomi kacsa hieroglifának „fia valakinek” jelentése is van, mégpedig azért, mert mindkét jelentéstartalomhoz ugyanaz a hangalak (s3) társul a nyelvben. Ahogy már szóba került, az általunk ismert képjeleket alkalmazó írások döntő többsége korántsem tisztán logografikus írás. Persze olyan megfejtési kísérlet is akad, mely az egyiptomihoz hasonló bonyolult rendszert feltételez. Ilyen A. Gleye korai, 1912-ből származó megfejtési kísérlete, mely a Kis-Ázsiában élt lelexek nyelvén próbálja hang-, szótag- és szójelölő írásként értelmezni. Kutatásában az önkényesség gyanúját az kelti fel, hogy Gleye a lelex nyelvet mint nyugati finn nyelvjárást azonosítja.
A második alcsoportot a szótagjeleket feltételezők alkotják. Egyik módszerük az akrofónikus megfeleltetés, melyben a hangalakot a képecske választott nyelvi megnevezésének első szótagja adja meg. Így természetesen ahány nyelv, és azokon belül ahány alkalmazható megnevezés, annyi megfeleltetés. F.G. Gordon például a baszk nyelv segítségével próbálta lefordítani a szöveget. Herbert Zebisch és Dr. Gia Kvasilava az általuk grúznak titulált pelaszg nyelvből indultak ki. A görög föld őslakóival, a pelaszgokkal egyébként érdemes volna behatóbban foglalkozni, hiszen kulturális hatásuk igen jelentős, mégha tudásunk igencsak szegényes is róluk. Nyelvükről nagyon sokféle teória született, melyek közül a legvalószínűbb az ismeretlen eredet…
Hasonlóan izgalmas téma az etruszk származás vizsgálata, bár ebben a kérdésben csupán Paul Kretchsmer és Szergej V. Rjabcsikov nevével találkoztam. Az utóbbi kutató azonban az etruszkot az ős-szláv nyelv rokonának tekinti. Az Itáliában élt etruszkokról azért nem helyes megfeledkezni, mert már Hérodotosz is Kis-Ázsiából származóknak tartotta őket, akik mindenképp érinthették Hellászt vándorlásuk során, és a legújabb kutatások is sugalmazzák ennek az elméletnek az igazát.
A tudományosan megalapozottabb sémi értelmezés hívei azzal érvelnek, hogy a semita nyelvű föníciaiaknak a mediterrán térségben meghatározó befolyása volt, s ezért nem kizárt, hogy a korong szövege is valamelyik rokon nyelven született. Görög szótagírásból próbált kiindulni M. Corsini, G.H. Knutzen, Z. Szalek vagy Otto Dettmer.
Speciális akrofóniát vél felfedezni Mellár Mihály, aki a magyar nyelv szavaival kísérli meg lefordítani a szöveget. Elmélete szerint a képjelek az általuk ábrázolt jelenség magyar megnevezésének első, esetleg több szótagját, annak is csupán mássalhangzó „vázát” jelölik. Így például az 1. számú jel, az ábrázolt „gyalogol” ige GY_L vagy G_L hangalakok segítségével fordítható. A végeredmény egy igencsak pajzánnak tűnő ének („dana”), melyet Mellár a magyar nyelv legkorábbi írásos emlékének tekint.
A fentiekkel ellentétben a hangjelölő írás pártján áll Derk Ohlenrot, aki ógörögül próbálta elolvasni a korong üzenetét. A hangjelölés kritikája szintén egyszerű gyakorisági statisztikákkal igazolható, legalábbis az ógörög nyelv esetében.

MANKÓ, AVAGY A „HASONLÓ” ÍRÁSRENDSZER

A kutatók másik csoportja az írásrendszerek összevetésével indult el a megfejtés rögös útján. Hiszen, ha megfejtéssel próbálkozunk, először logikus módon adódik, hogy a jelhalmazt próbáljuk rokonítani egy már ismert írásrendszerrel. A kínálkozó lehetőségek alapján voltak, akik hamar arra a következtetésre jutottak, hogy nem található domináns kapcsolat egyetlen ismert írástípussal sem. Voltak azonban, akik kitartóbbnak bizonyultak e téren, és a kapcsolatokat hosszan tartó és alapos vizsgálatokkal próbálták igazolni. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a rokonsági lehetőségek terén elég széles paletta áll rendelkezésünkre, ugyanis számos írásrendszer ismert, és ezek közül is jó néhányat tart számon a történettudomány a bronzkori Égeikum és Közel-Kelet térségében. Ott vannak mindjárt a legkézenfekvőbb ismert minószi krétai írások, a krétai hieroglifikus, a lineáris A és a lineáris B.
Woudhuizen szerint a phaisztoszi korong felirata nem egy negyedik írástípust képvisel, hanem egyenesen azt állítja, hogy a leghosszabb krétai hieroglifikus szöveg. Mások a lineáris A és/vagy lineáris B feliratokkal találják meg a rokoni szálakat. Mindenesetre a lineáris A, lineáris B és ciprusi szótagírás között tudományosan igazolt kapcsolat áll fenn. Legalábbis az írásképek tekintetében. Mert ugyebár egy írásjelhez valamilyen hangalak is tartozhat. A kérdés esetükben az, hogy az írásjelek átörökítésével vajon az eredetileg hozzájuk rendelt hangalakok is átörökítődtek-e. Vannak kutatók, akik azt feltételezik, hogy igen, míg mások, mint például John Chadwick szerint a hangértékek nem örökítődtek át.
Aztán a krétai eredetűnek tartott írások mellett ott vannak a „szomszédos” területek jelrendszerei is. Ilyen például a ciprusi szótagírás, melynek nyitjára George Smith bukkant rá 1871-1876 között folyó kutatásai során, s az írás nyelve görög dialektusnak bizonyult. A VI. dinasztia korából származó egyiptomi hieroglifákkal közelíti meg a kérdést Jean Faucounau, aki szerint a Kükládok népének az ősi-iónoknak dialektusában íródott a szöveg. A területen megemlíthető még a kisázsiai luvi írás és a mezopotámiai eredetű hettita írás. Természetesen a kutatók ennél nagyobb tér és időbeli kontinuumban is képesek gondolkodni, így egyeseknél lehetőségként merült fel az egyiptomi írás és nyelv is (Albert Cuny). Fontos hangsúlyozni, hogy az íráshasonlítási kutatásokat erősen meghatározzák az előismeretek, a korszakra jellemző (már ha egyáltalán jól meg tudjuk határozni a korszakot) vélt vagy valós tér- és időbeli korlátok. Ez a tudományos hozzáállás egyrészről logikus és hasznos is lehet, hiszen segítségével elkerülhetők a nyilvánvalóan fölösleges kutatások, ám adott esetben indokolatlanul korlátozza a kutató gondolkodásának és intuíciójának szabadságát. Ez az attitűd vezette John Chadwick-et is a kutatás lehetőségének elvetésében, amikor a ciprusi szótagírás vizsgálatakor jelentékeny hasonlóságokat vélt felfedezni egyes japán írásjegyekkel, mondván: „a földrajzi távolság kizár minden kapcsolatot az írásrendszerek között”. Tudósként bizonyára alapos magyarázatokkal tud szolgálni a döntésére, ám bennem, mint laikusban rögtön felmerül a kérdés: miért ne érhetne meg egy próbát egy látszólag abszurd összevetés? Ez a japán-ciprusi összefüggés tárgyunk szempontjából egyébként azért is lenne érdekes, mert a ciprusi írásrendszer egyértelműen kimutatható leszármazottja a lineáris A és B írásnak, vagyis annak a két írásnak, amelyekkel – a krétai hieroglifikus írás mellett – a phaisztoszi korongot a legkézenfekvőbb rokonítani. A nagyobb földrajzi távolságokat és távolabbi korszakokat is átívelő hasonlításoknak mindenesetre talán volna értelme több bizalmat adni. A vizsgálódás hatókörét például érdemes lenne kiterjeszteni olyan neolit kultúrákra is, amelyek nem éppen Kréta szomszédságában vannak. Az európai kontinensen ilyen a Maros mentén kialakult vinča–tordosi kultúra, melybe a tatárlakai és tordosi lelet is tartozik. Az előbbi lelet a maga (nem egyöntetűen elfogadott) hétezer éves írásjeleivel felveti az írások monogenezisének lehetőségét. Délebben, Thessáliában virágzó neolit civilizáció, az ún. Dimini-kultúra is számot tarthatna az érdeklődésre. De ugyanígy a már említett Göbekli Tepe és Nevalı Çori. Ám szűkítsük le a lehetőségek körét, és nézzük meg a legtöbbet vizsgált rokon-jelölt írásrendszereket.
A sok elmélet és eredmény labirintusában újabban kezd felderengeni egy határozottabb megfejtési útvonal, mely a korong jeleit a már tárgyalt szótagírásnak tekinti, ugyanakkor ezen állítását a relatív földrajzi közelségben található írásrendszerekkel fennálló hasonlóságokkal kívánja alátámasztani. A kép- és betűírás lehetőségét az ezen útvonalon haladó kutatók is elutasítják, a már ismertetett indokok alapján, ám nézetük szerint a szótagírás mellett szól, hogy a rovátkák rímeket jelölnek, tehát a szimbólumok fonetikai értéke meghatározó. Alaki hasonlóságok figyelhetők meg a későbbinek is tekinthető krétai szótagírásokkal. A jel előfordulási arány az átlagos szótagjel előfordulási arányhoz áll a legközelebb.
Ebben a megfejtési körben a legmeghatározóbb a luvi hieroglifikus és krétai írásrendszerekkel való összevetés, melyek épp ezért luvi, eteokrétai és archaikus görög nyelvi megfeleltetésekre törekednek. A hettita és a lineáris B írással vetette össze a korong jeleit a bolgár Vladimir Georgijev is, aki azonban azt a megkérdőjelezhető megoldást alkalmazza, hogy a választott módszerrel nem értelmezhető szavakat luvi tulajdonneveknek tartja (pl. Tarhumuwa, Upparamuwa). Ebbe a fordítási „hibába” esett egyébként Ventris is a lineáris B írás megfejtésekor. Woudhuizen a phaisztoszi korong írásrendszerét a krétai hieroglifikus írás kategóriájába sorolja, és teszi ezt azon az alapon, hogy 45 különböző jele közül 15 felismerhető a hieroglifák között. Művében (The Earliest Cretan Scripts – A legkorábbi krétai írások) kifejti a hieroglifák megfejtésének egyik alternatíváját, és ezen a nyomvonalon haladva megadja a phaisztoszi korong szimbólumainak hangértékeit. Mivel feltételezése szerint a hieroglifák luvi dialektus lejegyzésére készültek, következésképp a hangértékek a luvi nyelv alapján azonosíthatók be, így a korong ábrácskái is ezeket a hangértékeket vitték tovább. Ezt támasztja alá az is, hogy Jan Best kutatásai 29 közvetlen kapcsolatot mutattak ki a korongon a luvi hieroglifákkal. Tehát a megállapított hangalakokból rekonstruált szöveg felismerhetően luvi, így tartalma is lefordítható. A korong szövegében foglaltak alapján Woudhuizen feltételezi, hogy a korong keletkezési helye Phaisztosz (Pajatu) városa, és a keletkezés korában e helyütt beszélt nyelv természetesen a luvi, ahogy a populáció is az. Megjegyzi emellett, hogy az egyiptomi eredetű minószi nyelvemlékekből kiindulva a korszakban egy sémi nyelv is használatban lehetett Krétán, mint közvetítő nyelv (lingua franca). Azt, hogy a korong későbbi keltetű, mint a hieroglifikus írás, már az elkészült fordítás alapján határozza meg. A fordítás szerint ugyanis a korong egy úgynevezett királyi diplomáciai levél phaisztoszi dialektusban és krétai írásjelekkel történt átirata, amelynek eredetijét a kelet-anatóliai Arzava állam királya Tarhundaradu (Tarhunt) küldött a krétai Nesztornak (Naszatu), Pülosz királyának azzal a szándékkal, hogy udvarias formában, de rögzítse a hatalmi viszonyokat. Eszerint Kréta lényegében Arzava fennhatósága alatt áll, és Nesztor bizonyos területek fölött vazallusként uralkodik, míg neki magának is vannak további vazalussai. Woudhuizen szerint a levél „egy egyedülálló bepillantást nyújt (…) a minószi és mükénéi korszak közötti átmenet periódusába”, vagyis a körülbelül Kr. e. 1450-től 1350-ig terjedő időszak erőviszonyaiba. Az elméletet alátámasztja egyrészt, hogy a jelekből kibontott személy- és földrajzi nevek létezők (még ha csak mitológiai szinten is – lásd Nesztór), másrészt e személyek korában és a Mediterráneum keleti térségében, illetve a Közel-Keleten történetesen valóban divatban volt a nagyhatalmak közötti hasonló hangvételű levelezés. E levelezési gyakorlatnak bőséges forrásai a főként akkád nyelvű Amarna-levelek , melyek Ehnaton fáraóhoz intézett diplomáciai üzeneteket és közigazgatási feljegyzéseket őriztek meg, vagy a boğazkalei/Boğazköy-i (ez a település a hajdani Hettita Birodalom központjának Hattuszasznak a közelében található) levelek több mint tizenötezer agyagtáblája, többek között diplomáciai levelekkel, királyi évkönyvekkel, sumér-akkád-hettita szójegyzékkel. A fordítás helyességét mégis megkérdőjelezik a hasonlóan alátámasztható, de eltérő eredményre jutó kutatások, továbbá az, hogy az említett levelezések mindenképpen ünnepélyes hangvételűek, de formai megjelenésükről nehezen lehetne rituális, spirituális tartalomra asszociálni, míg a phaisztoszi korong esetében igen. Emellett talán a kormeghatározás módszere sem a legszerencsésebb. A jelek krétai hieroglifákkal való hasonlósága nem eléggé egyértelmű, és közel azonos arányú hasonlóság más írásrendszerekkel is kimutatható. A nem teljesen biztos alapokról indult fordításon nyugvó kormeghatározás ezért nem vehető teljesen kézenfekvőnek. A helyes módszer talán ennek éppen a fordítottja lenne.
A krétai írásokkal való kapcsolat feltárásában a legnagyobb előrelépést Gareth Owens és John Coleman kutatása jelenti, melynek legújabb eredményeit a Daidalika elnevezésű – minószi nyelvek és kultúra kutatását zászlajára tűző – program keretében tették közzé az interneten 2012 novemberében, Kréta Görögországhoz való csatlakozásának 99. évfordulóján[5]. A kutatás összefügg Louis Godart eredményeivel, bár Owens Godart-t számos kritikai megjegyzéssel illeti. Az említett szakértők szerint a phaisztoszi korongon látható jelek egyértelmű kapcsolatban állnak a krétai hieroglifikus és lineáris A írás jeleivel, így közvetetten a lineáris B írás ősével állhatunk szemben. Ebből következik, hogy a lineáris B írás jeleivel olvasható a felirat, mégpedig archaikus görög nyelven. A feltételezést valós fordítással még nem sikerült alátámasztani, bár Owens megemlít két „szót”, amelyet már elméletük rendszerén belül sikerült magabiztosan beazonosítani. Az első az A27-es partíció: NA-DA-TE, melyet valamilyen személy megjelölésének vél. A második pedig az A-QE-KU-26, mely 3-szor fordul elő a szövegben és töve az A-QE feltételezése szerint egy ősi *akka név, mely anyát, Asztarté istennőt (szerelem, termékenység istennője) jelöli. A megfejtés helyességére utalhat, hogy az Akko szó a görög nyelvben Démétért jelöli, aki szintén a termékenység megtestesülése, illetve a latin Acca Larentiaés az ógermán Madder Akka neve.
A lineáris B írásból, majd ebből következően a korabeli görög nyelvből kiinduló értelmezhetőséget erősítik meg a tudós ikerpár Keith és Kevin Massey eredményei is. Bár ők sémi (proto-bübloszi) írásból (és nyelven) próbálták feltörni a spirális kódot, és a jelrendszerek között hasonlóságokat is ki tudtak mutatni, a korrekciók később az ógörög nyelvhez vezettek. Rendszerükben a jelek nem kifejezetten szótagokat jelölnek. Ez a megoldás inkább teszi hasonlatossá a jelrendszert a sémi abdzsadokhoz. Masseyék sem tudják lefordítani a szöveget, ám bizonyos ismétlődő partíciókban görög számnevek hangértékeit vissza tudják adni. Az olvasóban talán felmerül a kérdés, vajon miért volt szükség kiírni e számok hangalakjait, különösen ha tudjuk, hogy például a lineáris B írásnak voltak önálló számjelei, melyekkel egyszerűbb leírni egy konkrét számot, mint szótag vagy mássalhangzó jelekkel, és éppen ez a kutatás az, amely elméletét arra építi, hogy a phaisztoszi korong képecskéi megérthetők a lineáris B írás jeleinek visszavezetésével. S ha a lineáris B írás számjelei nem is a phaisztoszi korong feltételezett ős írásrendszeréből öröklődtek, az utóbbi talán kellően kiforrott ahhoz, hogy legyenek benne számszimbólumok.

ÖSSZEGZÉS

Mint láthatjuk a sokféle, egymásnak ellentmondó megoldási kísérlet labirintusában az eredmények között nem igazán lehet igazságot tenni. Nekem mint laikusnak feltűnt néhány érdekes összefüggés, s ha megengedi a Kedves Olvasó kitérnék rájuk, ám nem összegző szándékkal, csupán zárójeles eszmefuttatásként. Meggyőzőnek tűnnek a kutatások, melyek a krétai, ciprusi és luvi írásokkal fennálló kapcsolatot kísérlik meg kimutatni. E kapcsolatok azonban valamelyest hasonlítanak az egyiptomi hieroglif, hieratikus és démotikus írások közötti változási folyamatokra. Egy olyan fejlődésre (vagy degradálódásra) gondolok, ahol az írás céljának (ünnepélyes vagy hétköznapi) és keletkezési idejének (egymáshoz viszonyítva korábbi vagy későbbi) függvényében a jelek alakja jelentése és stílusa változik. Vagyis szépen megmunkált képecskékből válik egyre egyszerűbb, elvontabb vonalas szerkezetű írássá. Mert ha a korongot és egy lineáris A vagy B írásos táblát képzeletben egymás mellé helyezek, szembeötlő az utóbbiak egyszerűbb, elnagyoltabb, mi több primitívebb kidolgozása. Ez a különbség egyébként a ciprusi szótagírás, a krétai és luvi hieroglifikus írás viszonylatában is megfigyelhető. Ezért hát szívesen olvasnék egy olyan megfejtési kísérletet a jövőben (bár nagyon valószínű, hogy létezik már ilyen elmélet), mely arra próbál rámutatni, hogy a phaisztoszi korong írása egy olyan közös ős-írásnak az eddig előkerült egyetlen tárgyi emléke, melynek egyszerűsödésével (talán degradálódásával) lokális írástípusok alakultak ki a krétai, égei-szigeteki, kis-ázsiai és ciprusi térségben…vagy esetleg távolabb is. A szöveg jelentésével kapcsolatban nehéz lenne bármi hasznosat is mondani. Mindenesetre a jelek kidolgozottsága és egészen esztétikus elrendezése szemmel látható. Bárki bármit is mond, a koronggal kapcsolatban nem nehéz valamiféle magasztosságra asszociálni.
Összegzésképpen kijelenthető, hogy a phaisztoszi korong rejtélyét még nem sikerült megfejteni. Hiába a számtalan próbálkozás, az alapos, életmű méretű kutatómunka, megannyi disszertáció és hírarzenál, a titokzatos felirat derekasan őrzi a titkát. Egy napon talán előbukkan egy „phaisztoszi rosette-i kő”, vagy egy rejtett krétai barlangban olyan táblákra találnak, melynek feliratai azonos jelkészlettel íródtak. Bármi is lesz a jövőben, felmerül a kérdés, szükséges-e a megfejtés? Szabad-e időt és energiát áldozni e titokzatos jelek megfejtésére? A tudomány válasza erre mindenképpen igen lenne. A tudomány ugyanis szívesen, mi több szisztematikusan törekszik minden megválaszolatlan kérdés logikus és racionális megválaszolására, ami mindenképp hasznos attitűd, az emberi kíváncsiság és vizsgálódás legkifinomultabb megnyilvánulása. De mégis érdemes lenne emlékezetünkbe vésni László Gyula bölcs szavait: „(…) a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle, tehát mindegyikünk tévedhet megítélésében… Mivel a messze múltat inkább csak sejtjük, jobb a termékeny bizonytalanság, mint a biztosság öncsalása…”
Nos, mintha az élet vagy a sors néha fricskát adna a tudománynak, a tudósoknak, amikor úgymond a „semmiből elővarázsol” egy megfejthetetlen rejtvényt vagy egy éppenséggel hamis ereklyét. Ilyen hamisítvány volt a „piltdown-i ember” koponyacsontja is, melyet Charles Dawson ősember koponyaként tárt a nyilvánosság elé. Mennyi kárba veszett idő, hiába táplált remény. Persze egy felkészült tudós az elsők között teszi fel az indító kérdést: nem hamisítvány-e ez és ez a dolog? De lássuk be, mindig voltak, és mindig lesznek olyan enigmák, amelyek a legjáratosabb, legfelkészültebb szakembereken is kifognak. Akkor mégis miért vannak ezek a fricskák? A kérdés lényegében megosztó hatású világnézeti szempontból. A materialista talán azt mondja, véletlen szükségszerűség, a nagy számok törvénye szerint. Egy spirituális alapú világnézetből azonban finoman ironikus figyelmeztetést érzékelhetünk. Mi a kutatásunk valódi motivációja? Sikerült-e megtalálni és legyőzni a Minótauroszt? Vagyis hát, egónk uralmi vágya és félelme hajtotta kíváncsiság, avagy a legfelsőbb igazság kutatása az, amiért tényleg bemerészkedtünk a labirintusba?

„Óh, Bháraták legjobbja, négyféle jámbor ember végez odaadó szolgálatot Nekem: aki szenved, az anyagi javakra vágyó, a kíváncsi, és aki az Abszolútról szóló tudás után kutat.” (Bhagavad-gítá VII. fejezet 16. vers)

Az eddigiekben elmondottak mellett mementónak ott van az ismeretlenség tekintélye is. Talán nem mindegy, milyen lelkülettel fogunk neki valaminemű titok felderítésének. Az ismeretlen minden élőlényt óvatosságra int. Ez egy univerzális etikett, amely nem csupán a félelemmel magyarázható. Hanem azzal az elfeledett előfeltevéssel is, hogy sohasem tudhatjuk, mekkora az a szentség, amelyre találtunk.

 A szerző Krétán az eredeti phaisztoszi korong előtt

A phaisztoszi korong szimbólumai

 1. – gyalogos; 11-szer fordul elő. [futó] 2. – tolldíszes fej; a legtöbbször, szám szerint 19-szer fordul elő. Érdekesség, hogy igen hasonló fejdíszeket láthatunk egy 19. dinasztia korából előkerült egyiptomi domborművön, mely a titokzatos „tengeri népek” harcosait ábrázolja. Ugyancsak hasonlóság figyelhető meg egy szkíta fejfedőn, vagy a Thúróczy Krónikában. [indián] 3. – tetovált arc, vagy kettős fülbevalót viselő személy arca. Kétszer fordul elő. [kopasz] 4. – fogoly (megbilincselt ember) vagy magot szóró földműves. Csak egyszer fordul elő. [kiránduló] 5. – gyerek; egyszer fordul elő. [kislány] 6. – asszony; négyszer fordul elő. [anyuka] 7. – sisak, mell; de a sisak valószínűbb. A mell jelölésére nincs másik példa a forrásokban, viszont egy mükénéi elefántcsont faragványon egy éppen ilyen alakú sisakot viselő férfi fejét láthatjuk. 18-szor fordul elő. [sapka] 8. – kesztyű, boxer, harcos kesztyű, munkás kesztyű. Nyolcszoros előfordulás. [kesztyű] 9. – tiara, kétszer fordul elő, 10. – nyílvessző, kalász. Négyszeres előfordulás. 11. – íj, egyszer fordul elő, 12. – pajzs, tányér, napévet jelképező rendszer. Egyébként a tányér valószínűbb, mert Malia palotájából ilyen alakú áldozat felajánló tányér (kernosz) került elő. Ez a jel 17-szer fordul elő. [labda] 13. – husáng, Evans szerint Héraklész husángja; növény. Hatszor fordul elő. 14. – bilincs, zsámoly, iga, hegyek. Kétszer fordul elő. 15. – fokos, csákány. Talán nem mellékes, hogy a jellegzetes krétai szerszámok egyike. Egyszer fordul elő. 16. – fűrész, kés. Kétszeri előfordulás. 17. – fedő, vagy valamilyen szerszám, talán bőrnyesésre (Evans). (Természetesen) van, aki UFO-t lát benne. Egyszeri előfordulás. 18. – bumeráng, derékszögű vonalzó. 12-szeres előfordulás. 19. – gyalu, ág, vonalzó szögmérővel, háromszoros előfordulás. 20. – tengeri csiga (dolium), de kagyló is lehet, mint amilyet egy Ida hegyi barlangban talált pecsételőn láthatunk, egy nőalak kezében, aki mint kagylókürtöt fújja. Lehet edény, vagy váza is. Kétszeres előfordulás. 21. – fésű, palota alaprajz, a leghihetőbbnek a szövőkeret tűnik Gareth Owens és John Coleman kutatásai alapján. Kétszeres előfordulás. [gereblye] 22. – csúzli, kettős fuvola, villás bot. Ötször fordul elő. 23. – oszlop, kalapács. 11-szeres előfordulás. 24. – méhkas, kaptár, építmény, például szentélyépület is lehet, mely igen jellemző Krétán, pl. a kettős bárdok szentélye, vagy a hegytetőkre épített szentélyek. E szentélyek viszont egyáltalán nem biztos, hogy így néztek ki. Számomra a cölöpök tűnnek fel, amelyek vízparton álló ártéri épületeknél jellemzők, bár ehhez tudnunk kell, a Kréta partjait mosó Földközi- és Égei-tenger egyik jellegzetessége, hogy nagyon alacsony az árapályváltozás. Az ábra lehet még ól, kalitka, gyaloghintó is. Hatszor fordul elő. [ház] 25. – hajó, ez a kis ábra egyes vélemények szerint egy vágósarkantyús hajót ábrázol, melyet már a Kr. e. 1600 körüli időkben biztosan készítettek. Érdekessége, hogy nincs árboca. Dettmer szerint eke. Hétszer fordul elő. 26. – szarv. Hatszor fordul elő. 27. – állatbőr. 15-ször fordul elő. 28. – bikapata, tehénpata. A bikapata feltevés helyességét egyébként megerősíti, hogy épp a phaisztoszi palotából kerültek elő kis elefántcsont játéktárgyak, amelyek közt egy bikaláb alakú is volt, s ez alakjában nagyon hasonlít a 28. jelre. Érdekessége, hogy megfordított az elhelyezkedése. Eisenberg szerint a krétai ábrázolásmódban gyakori szimbólum az emberi láb, az állati azonban nem. Bár ezt az állítást kétségbe vonhatja a fent említett régészeti lelet. Kétszer fordul elő. 29. – macskafej, vad kutya, bulldog. 11-szer fordul elő. [macska] 30. – kos fej. Egyszer fordul elő. 31. – sas kígyóval, sólyom. 5-ször fordul elő. [madár] 32. – galamb, liba, kacsa. Háromszor fordul elő. 33. – tonhal, nagy hal, delfin. Hatszor fordul elő. 34. – méh, tehén madártávlatból, boros tömlő. Háromszor fordul elő. 35. – platánfa, gyümölcs, tölgy, bozót vagy ág nagy levelekkel. 11-szer fordul elő. 36. – szőlőtőke, bokor, olajfa ág. 4-szer fordul elő. 37. – papirusz, szalmaszál, len, liliom. 4-szer fordul elő. 38. – rozetta, helyi virág Krétáról, lótusz. Nyolc levele van. 4-szer fordul elő. [napraforgó] 39. – liliom, réti sáfrány, csuhé. 4-szer fordul elő. [tulipán] 40. – ökörhát, de csak Godart tudja beazonosítani. Hatszor fordul elő. 41. – fuvola, kettős síp, csont, réztábla. Kétszer fordul elő. 42. – reszelő, morzsoló, korall, fűrész. Eisenberg szerint ahhoz képest, hogy egy kicsi ősi hieroglifa, túl sok benne a pont. Egyszer fordul elő. 43. – szűrő, szita, női ágyék, Evans szerint zavarba ejtő jel. Ohlenrot nem túl fantáziadús nevet ad neki: háromszög. Egyszer fordul elő. 44. – kisfejsze, kis szekerce, vízi növény levele, bikabőr. Eisenberg megjegyzi, hogy valószínűleg egyik feltételezés sem helyes, mert alakja túlságosan szabálytalan. Egyszer fordul elő. 45. – hullám alakú köteg, víz-csatorna, folyó víz. Bár talán kézenfekvőbb lenne egyszerűen csak vizet érteni alatta. Hatszor fordul elő. [sál].

Kovács Gergely Pál
59/2013.