Mit üzen a hagyomány? – A múlt értékei

Egy proto-chimu stílusban készült ősi perui kerámia megörökíti a maják egy híres teremtésmítoszának legrémisztőbb pillanatait: az agyagkorsók, tálak, sziták, őrlőkövek fellázadtak gazdáik ellen, az állatok bogokkal ütötték eltartóik arcát, szétmarcangolták és tűzben izzó kövekkel égették meg őket. Az emberek rémületükben a fákon vagy barlangokban próbáőltak menedéket találni, de az ágak eltaszították őket maguktól, a barlangok pedig bezárultak előttük.
Ez lett a régi körök embereinek büntetése azért, mert nem gondoltak anyjukra, sem apjukra, az Ég Szívére, a Teremtőre. Nem gondoskodtak tárgyaikról, állataikat nem szerették, és gonosz módon bántak a növényekkel, fákkal is.
Lehet, hogy a mítoszban szereplő emberiség a régmúlt időkben gaztetteket követett el, de azok a bűnök eltörpülnek a jelen kor önző, kizsákmányoló életmódja mellett. Korunk embere ha egy pillanatra végigtekint a civilizált világon, láthatja, hogy a nagyvárosok kaotikus, irányíthatatlan betonbörtönökké váltak. Fokozódott a rablógazdálkodás a természet kincseivel és az energiával, a szemét- és hulladékhegyek pedig lassan betemetik a még épségben maradt „civilizálatlan” vidéket.
A felgyorsult életritmus alapjaiban ingatja meg az ember biztonságérzetét. Közvetlen környezetünkben a gyorsan cserélődő tárgyak, kapcsolatok, eszmék nem adnak lehetőséget a megkapaszkodásra, az otthonra lelésre. A fogyasztás lett az egyetlen cél, életünk ennek visszhangjaként egyre inkább elgépiesedik, elsivárosodik.
Levi-Strauss francia etnológus írja: „A modern ipari társadalom afelé tart, hogy az egyéneket kicserélhető atomokra redukálja, hogy egy központi és névtelen hatalom profitja érdekében kisajátítsa őket… A hagyományos társadalomban az egyes embernek megvolt az a biztonságérzete, hogy mindenki értékes helyzettel rendelkezik, mindenki kisközösségek sorozatához tartozik, s ezek családi, foglalkozási, vallási, rendi szempontok alapján tagolódnak. Általuk képes az ember magát másoktól megkülönböztetni, általuk nyeri el azt az érzést, hogy pótolhatatlan funkciót tölt be…”
Nem véletlen, hogy felébredt az érdeklődés a népi és a törzsi kultúrák iránt. Szükség lett a néprajzi ismeretek, az évszázados kézművesség megőrzésére. Hiszen a természettel alkotott egyensúlyunk a késpenge élén táncol, és sajnos úgy tűnik, a harmóniához kicsit sem közeledünk, hanem egyre inkább távolodunk tőle.
Néhány hasonló, a természetet lelketlenül kizsákmányoló évtized, és olyan helyrehozhatatlan ökológiai, emberi károkat okozunk, amitől unokáink számára már csak a puszta föld marad, élőlénytársak, barátok, sőt talán az éltető oxigén nélkül.
A nagyváros felbomlasztja a hagyományos közösségeket, és megszünteti az emberi kapcsolatok sokágú, személyes varázsát. A városokban az egyén oly távol kerül a termelés menetétől – csak mint fogyasztó vesz részt a társadalomban -, hogy nem képes értékelni az izzasztó kenyérdagasztást, a házépítés gondjait, és a fáradságos munkát kinn a mezőn, forró nyári napokon.
Kepes György írja: „Az ég mozgó és csillogó csodái, az állat- és növényvilág formáinak és színeinek végtelen gazdagsága, a körülöttünk lélegző természet minden művészi kifejezési magja, az élet dicsősége és értelme iránti tevékenységünk alapja. De mi növényvédő szereinkkel és szennycsatornáinkkal megfertőzzük a folyókat, kiöljük az életet vizeinkből. Radioaktív hulladékkal fertőzzük a légkört, a tengereket és a földeket. Kopaszra borotváljuk a hegyeket és a mezőket, fenyegetően undok eróziókat teremtünk a termőföldek túlzott kimerítésével és kihasználásával. Kiírtjuk a levegőből a madarakat, vizeinkből a halakat, és a mezők vadjait… A modern antropológia, pszichológia és az alkalmazott tudományok egybehangzó üzenetet hoznak számunkra arról, hogy egyéni és közösségi életünk zavarainak megoldása, természetes fejlődésünk kulcsa egy harmonikusan működő környezetépítésben rejlik. Egy olyan tartós állapot megteremtésében, amelyben a mai kultúra modern színvonalán ismét megragadhatunk valamit az ember és környezete egységéből, abból az összhangból, amelyet a korábbi, egyszerűbb kultúrák megéreztek és megértettek már…”
Sokan – köztük Alvin Toffler Jövősokk című tanulmányában – úgy vélik, lassan megérett a világ egy új társadalmi forma létrehozására. Az új civilizáció nem visszatérés lesz majd a kora-középkori életformához, hanem egyesítenie kell majd a gyűjtögető életmódot, az agrártársadalmat, a kézművességet, az ipart, a kibernetikát. Kiemelkedő szerepük lesz azoknak a tárgyaknak, amelyek természetes anyagokból készülnek, magukon hordozzák az ember keze nyomát, és a személyiség kibontakoztatásához nélkülözhetetlen kétkezi munkának is visszaadják megérdemelt becsületét.
Nem véletlenül nyitottam egy ősi indián kultúra még ma is elgondolkodtató képeivel. Az indiánok ugyanis megőriztek – legalábbis a múlt századig – valami magasztos tisztaságot a természet csapásain járva. Mint ahogy egy wintu törzsbeli indián asszony mondja: „a fehérek soha nem törődtek a földdel, a szarvasokkal, a medvékkel, nem hallgattak a fák és a sziklák kérlelő szavára, kínozzák és megsebesítik ezeket, ezért a Föld szelleme gyűlöli őket.”
Az indián asszony azt tanulta, hogy figyelnie kell a kövek és a fűszálak suttogásait. Minket, fehéreket pedig arra neveltek, hogy gyűjtögessük a vagyonunkat, lopjuk és raboljuk meg a földet, és tegyük magunkévá a világi ismereteket. Így elfelejtettünk indián módra rácsodálkozni a parányokra, békepipát szívni a barátokkal – ha vannak még barátaink -, tomahawkunkkal megvédeni a gyengébbeket a gonosz ellen, sátrunkba invitálni a vendégeket – ha mégoly idegenek is -, és az ajándékozás napján mindenünket odaadni a másiknak, hiszen nem a tárgyakért vagyunk, hanem a tárgyak vannak miértünk.
Hogyan tud mindebben segítségünkre lenni a népi hagyomány? Mit tud átadni nekünk évszázados bölcsességéből? Talán leginkább az egyszerűséget és a jelképek varázsát. Az analógiás mágia szerint, ha egy tárgyon rajta van valaminek a képe, akkor annak tulajdonságait a tárgy is magán hordozza. Így például a napsugaras oromzatú házban mindig világosság és egészség lesz…
azonban ezek az egyszerű jelek az iparosodás következtében jelentésüket tekintve lassan elhomályosodtak, illetve a hozzájuk szervesen kapcsolódó értékrendszer fellazult. Ez érzékelhető volt mind a népművészetben, mind a népzenében.
A céhek megszűnésével a gyáripar előállította a tömegkultúrát, aminek hatására az egyszeri és egyedi, megismerhetetlen emberi személyiségek testét egyformán farmer fedi be. Néhány ország hirtelen, ugrásszerűen ipari hatalommá vált, és gazdagsági álomképpé alakult a fejletlenebb országok társadalmi értékrendjében. A haladás hétmérföldes lépéseit nehezen követő országok felzárkózási igyekezetét legjobban kultúrájuk sínylette meg. A Nyugathoz hasonlítani akarás azt eredményezte, hogy átvették kultúráját, hiszen Magyarországon is csaknem minden korosztály érzelmi, szellemi, öltözködési szokásait a Nyugat hóbortjai határozzák meg. Ahelyett, hogy a magyar népviselet öltözékeiből kiválasztanánk az egyszerű és kényelmes ruhadarabokat, és beillesztenénk hétköznapi ruhatárunkba, nálunk is minden úriember angolszász kirakatbabaként öltönyben jár üzleti tárgyalásaira. Ha pedig lazítani szeretne, farmert vesz fel, amiről megint nem mondhatjuk, hogy valamelyik népcsoport évszázados hagyományához tartozna. A magyar emberre különösen jellemző, hogy nem becsüli saját keze munkáját: minden jobb, ami Nyugatról jön; a magyar terméket még akkor sem vásárolja meg, ha az esetleg olcsóbb és jobb minőségű, mint a nyugati. A japánok büszkén hordják a kimonóikat, a csángók még a hétköznapokban is népviseletben járnak, ugyanakkor, aki Magyarországon díszmagyart vagy népművészeti ruhákat ölt magára, azt kinevetik, kigúnyolják. Úgy érezzük, kevesebbet érünk, mint a nyugati ember, kisebbségi komplexusunk nem engedi érvényesülni mindazt, amit mi állítunk elő: legyen az tárgy, zene, képzőművészeti alkotás.
Pedig sok őrizni való értékünk van, erre rajtunk kívül nagyon sok nemzet felfigyelt, a Benetton cég például kalocsai hímzéssel díszített ruhákat árul – ebből növeli tovább hasznát -, miközben Magyarországon a nyugati tőkével próbáljuk gazdasági problémáinkat megoldani. Ausztriában is kihasználják hagyományos érékeinket: a Hilton szállóban olyan üzletet nyitottak, ahol matyó hímzéssel díszített ingeket, ruhákat árulnak igen borsos áron a turistáknak, osztrák népművészeti alkotásként. Vagy például említhetnénk azt a Magyarországon élő indiai asszonyt, aki erdélyi menekültektől vásárolt tárgyakkal rendezte be lakását, olyan népművészeti alkotásokkal, melyeket az erdélyi írásos hímzéssel díszítettek. Magyarországon pedig, ha természetes anyagból készült ruhákat, tárgyakat szeretnénk hordani, hamarabb találunk nepáli, dél-amerikai, indiai, vagy egyéb kultúrákból származó táskát, kendőt, pénztárcát, mint a saját népi kultúránkból megőrzött tárgyakat. Természetesen nem baj, hogy ezeknek az ősi civilizációknak megőrizzük a kincseit, de szükséges lenne, hogy előtérbe helyezzük saját örökségünket.
Itthon Magyarországon az áruházakban, butikokban, vásárokban, zeneboltokban, rádióban pedig állandóan műzenét hallhatunk csak, míg a szingapúri repülőtéren erdélyi népzenével szórakoztatják az utasokat…
Látható, hogy mennyi mindent elveszítettünk azzal, hogy engedtük napjainkon eluralkodni egy anyagi érdekekkel keresztül-kasul behálózott modern kultúra hatásait. Pedig a népi kultúrák hordozzák műveltségünk alapjait, amely mindenkor nélkülözhetetlen tudásanyag a túléléshez. Mert ugye jöhet még a történelemben olyan időszak, amikor csak az marad életben, aki tud kenyeret sütni, aki képes kiválasztani az ehető bogyókat a mérgezőek közül?…
A régmúlt korokban élő embernek univerzálisnak kellett lennie. Olyan tudomány birtokában volt, amit évezredek alatt halmozott fel az emberiség. Értenie kellett a növények fejlődéséhez, az állatok szaporodásához, ismernie kellett a csillagok állását és a felhők járását, tudnia kellett szerszámot és bútort készíteni, házat építeni, szőni-fonni, ruhát varrni, ételt főzni, gyermeket nevelni. Nemcsak az élet anyagi oldalát kellett ismernie, hanem szüksége volt jó tánckészségre – a kapcsolatok teremtése céljából – , a mesék, a mondák ismeretére, hiszen a közösség életét a kukoricafosztókban az ilyen emberek tudták a legjobban befolyásolni.
Úgy tűnik, az akkori kor embere nemhogy tudatlanabb lett volna, hanem igazi polihisztorként élt, mert ez az életmód egész embert kívánt, nemcsak a tudomány és a technika szállítószalagján az egyik munkafázis elvégzésére alkalmas robotot.
Persze a népi kultúra adományainak hasznát sem szabad túlbecsülnünk. Fogadjuk el ezt az örökölt kincset, őrizzük meg, de sohase felejtsük el, hogy elsősorban nem magyarok vagyunk, hanem emberek, pontosabban emberi testet öltött lelkek. Ügyelnünk kell arra, hogy ehhez méltóan éljünk.

A sorozat Tarján Gábor Mindennapi hagyomány című könyve alapján, valamint a Néprajzi lexikon, Győrffy István: Magyar falu, magyar ház, és Kósa-Szemerédi: Apáról fiúra című könyvének felhasználásával készült.

14/1993.
Tasi Beatrix