Árja hódítás?

Bevándorló avagy őshonos-e az ind kultúra?
Elfogulatlanság
Homérosz Iliászának ostromlott városa, Trója sokáig csak mesevilágbéli legenda volt a hivatásos régészet számára, mígnem az antik világ egy dúsgazdag és magabiztos szerelmese mindenféle archeológiai előképzettség nélkül, pusztán a józan eszére hagyatkozva azonosította a legendás város fekvését, s feltárta a romokat.

Hasonló ellentmondás feszül az északnyugat-indiai Indus-völgyi civilizációt illető maradi és új nézetek között is. Ez a legősibb ind civilizáció, melynek történetét máig homály fedi. A hagyományos régészet felfogása szerint az Indus-völgyi kultúrát az indoeurópai árják ellenséges hordái zilálták szét, ugyanazok a lovas népek, melyek egyes törzsei állítólag a mediterrán vidékre s Európába is behatoltak. A fejlett civilizációjú Indus-kultúra szétesett, s egy hosszas lappangási idő után kibontakozott az árják védikus kultúrája. Legalábbis ezt írják a szakkönyvek az ókori Indiáról. Ellenben a korai hindu történelem invázió-ellenes kutatói szerint az Indus-völgyi kultúra s a védikus civilizáció ugyanannak az őshonos népnek különböző fejlődési fázisait jelenti. A változások okaként környezeti, gazdasági és társadalmi tényezőket jelölnek meg, de semmiképp sem egy betolakodó idegen hatalmat.

A tudományos közéletben tehát kétféle felfogás érvényesül az indiai kultúrát illetően. Az egyik a mára kialakult vallási-kulturális jelenséget alapvetően árja vívmánynak tekinti, amit az India területére valahonnan – Irán? Kaszpi-tó? Kelet-európai síkság? Írország? – behatoló árja törzsek hoztak magukkal. A másik felfogás kétségbe vonja ezt a nézetet és a “hindu” jelenség több évezredes őshonos folytonosságára mutat rá.

Milyen okok húzódhatnak meg a tudományos elméletek hátterében? Hogyan is indultak meg az indológiai kutatások? Mennyire voltak elfogulatlanok és tudományosan is megalapozottak az első nézetek India kultúrájáról? Mennyiben képes a tudományos közélet revideálni többé-kevésbé intézményesült álláspontját az új kutatási eredmények és módszerek kényszerítő ereje folytán?

Az újkorban elsőként portugálok és angolok érkeztek India földjére, a már hódítóként jelenlévő muzulmánok mellé. Ezzel új vallás jelent meg az ind szubkontinens amúgy is színes szellemi palettáján: a kereszténység. Ám az európaiak sem kezelték egyenrangú félként az indusokat, sem a társadalmi élet, sem a közigazgatás, sem a vallás terén. Az európaiaknak a hindukhoz fűződő viszonya a faji felsőbbrendűségben gyökerezett, ami az Indiában tartózkodó angolok dédelgetett meggyőződése volt. Így nem csoda, ha 1813-ban az indiai kormányzó, Hastings márki egyenesen így fogalmazott: “A hinduk a puszta állati funkciókra korlátozódó lényeknek tűnnek, de az állatok közül is inkább a közömbösebb fajtákból valók, s értelmük nem fejlettebb mint egy kutyáé”(1) (sic!).

Remélhetőleg a tudósok nem voltak olyan elfogultak, mint a politikusok – feltételezhetnénk. S valóban az elsők között kell megemlítenünk Sir William Jones (1746-1794) brit szanszkrtológust, aki az indusok magasrendű civilizációját feltételezte, de ezzel komoly támadásoknak tette ki magát, például James Mill történész részéről, aki úgy vélte, India sohasem volt fejlett, s így a dicső hindu múlt igénye puszta történelmi fantázia. Sir Jones a védikus kultúra bámulója volt, s nem ragadtatta magát elfogult kijelentésekre. Ugyanakkor hithű keresztény lévén a Bhágavata-puránában az Újszövetség nyomait vélte fölfedezni. Ezt szerinte “elismételték a hinduknak, akik Késava (Krsna) ősi történeteire vonatkoztatva átgyúrták azt.”(2) Ez a nyilvánvalóan téves elképzelés – hiszen a Visnu-, vagy Krsna-imádat emlékei legalábbis sok évszázaddal korábbról datálhatók, mint az Újszövetség – legalább jószándékúnak tekinthető, sokkal inkább, mint az olyan nézetek, melyek a védikus írásokat összeférhetetlen elemekből álló heterogén halmaznak, abszurdnak és gyermekmesének, vagy éppen szánalmas ocsmányságnak tartották, amiknek sötétségét a kereszténység fényével kell szétoszlatni. Ez az elfogult, sőt olykor kifejezetten ellenséges hangulat olyan “tudományos” vadhajtásokban is megnyilvánult, mint például H. H. Wilson (1786-1860) oxfordi szanszkrt professzor felhívásában, aki pályadíjat írt ki a hallgatók számára a hindu vallási rendszer legtalálóbb cáfolatára.(3) Theodore Goldstücker (1821-1872) szerint India népét súlyos teherként nyomasztja a védikus vallás, amely csak “nevetségessé és megvetetté” tette őket a világ szemében. Ezért a fiatal hindu generációkat “helyes ismeretekkel” akarta ellátni saját ősi írásaikról és hagyományukról, mert így vélte legyőzhetőnek ezt az ellenséget. Az ilyen elfogult, ellenségképet alkotó, évezredes tradíciókat sárba rántó, szűklátókörű Európa-centrikus szemlélet adta meg az első vélemények alaptónusát, s olykor máig érezteti hatását.

Az árja hódítás – tény vagy elmélet?

Max Müller (1823-1900), a keresztény meggyőződésű nyelvész és történész indológus professzor honosította meg Európában a védikus “árja” kifejezést a XIX. század ötvenes éveitől kezdődően. Előbb mint egy rassz megjelölését használta, később – a megelőző felfogást érvénytelenítendő – egy nyelvet azonosított az árja kifejezéssel. Egyik felfogás sem tükrözi azonban hitelesen az árja szó valódi jelentését, ami a védikus vallási rendszer, a szanátan dharma hithű követőire utal. Max Müller halála után nyilvánosságra került a feleségéhez írott egyik levele, melyben a kereszténység fennsőbbségét igazolni szándékozó óhajáról írt, miszerint a hinduizmus tekintélyét India történelmének sajátságos interpretációjával és alapvető szentírásának kiforgatott fordításával igyekszik lerombolni. Szándékairól még azt is papírra vetette, hogy végre le kell számolni az indus papok ősi trükkjeivel, hogy így lehessen utat nyitni a kereszténységnek.(4)

Max Müller gondolkodásmódja a dominó-elv alapján nemcsak az indo-európai tudományos körökben, hanem a német nép politikai, társadalmi, faji és misztikus önazonosulásában is éreztette hatását. Müller s mások árja elméletétől egyenes a sor Hitlerig s a második világháborúig. Ward Goddenaugh nyelvészprofesszor hozzáteszi, hogy a sovinizmus és a fajelmélet befolyása nyilvánvaló az indo-európai eredetet magyarázó európai történeti felfogásban. Ezért a tudósok gyakran önkényesen szerkesztették az adatokat annak bizonyítására, hogy az árják ősei Európából származnak.(5)

A kutatások alaphangját tehát az árja hódítás elmélete adta meg, miszerint az árja rassz az északi sztyeppéken lévő őshazájából fölkerekedve meghódította Európát és Indiát. A kulturáltság tehát kívülről, indo-európai tőről fakadva került az addig kőkorszakinak tekintett, primitív Indiába – vélték sokan.

Csakhogy a két világháború között Északnyugat-Indiában egy igen fejlett és nagy kiterjedésű kultúra nyomaira bukkantak, amely a mezopotámiai s az egyiptomi civilizáció méltó kortársa volt. A korszakos fölfedezés az Indus-völgyi vagy harappai civilizáció néven vonult be a köztudatba. E civilizáció korát legalább hat-hétezer esztendőre becsülik. Az Indus-völgyi civilizáció felfedezése váratlan fordulat volt az indológiában. Őshonos indiai kultúra volt ez, föderatív birodalom nagyvárosokkal, nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokkal, az öntörvényű, őshonos hindu vallásosság nyilvánvaló jegyeivel. Az Indus-völgyi civilizáció korát tekintve jóval megelőzi a feltételezett bevándorló árjanok védikus civilizációját. Így tehát bizonyosnak tűnt, hogy India nem szorult a félnomád indoeurópai hordák által történő civilizálódásra. Sir John Marshall, Mohendzsó-dáró feltárója, megjegyzi: “Vitathatatlan, hogy az eddig feltárt civilizáció nem kezdetleges fokon állott, hanem India földjén már meggyökeresedett, érett kultúra volt, sok évezred emberi erőfeszítésével a háta mögött. Ezért mostantól kezdve Indiát – Perzsiával, Mezopotámiával és Egyiptommal együtt – az egyik legfontosabb olyan területnek kell tekintenünk, ahol civilizációs folyamatok kezdődtek és fejlődtek.”(6) Mohendzsó-dáróban és Harappában sok minden emlékeztetett a ma is élő hagyományokra és szokásokra: a vallásosság, a kultikus épületek, a jóga gyakorlása vagy a népi szertartások, a kézművesség, sőt még néhány ruhadarab is. Az itteniek őslakosnak tekinthetők, s ha volt is bevándorlás korábban, az a virágkort megelőző évezredekkel lehetett csak.

Ám az Indus-völgyi felfedezésekkel az árja hódítás elmélete is újabb tápot kapott. Miért szűnt meg a fejlett Indus-kultúra Kr. előtt 1200 táján? – vetődött fel a kérdés. Max Müller elfogadta azt a keresztény nézetet, miszerint Isten Kr. e. 4000-ben teremtette a világot, s ebből az időhorizontból kiindulva ő is éppen az 1200-as évekre tette az árja hordák betörését Indiába. Először merült fel a spekulatív feltételezés, miszerint az Indus-völgyi civilizáció valójában a később délre szoruló dravidák vívmánya volt. Így az invázió-elmélet integrálta az Indus-völgyi kultúrát is. Az árja hódítás látszólag kielégítő választ adott e civilizáció hanyatlására is: a megingott birodalmat elsöpörte az árják friss ereje.

Az invázió híveiül szegődött tudósok fantáziájában évtizedeken át csak a hódító árja hordák nyargalásztak. Az írásos forrásokat, a Rg-védát, a régészeti leleteket s tágabb értelemben az árja történelem feltételezett adatait tényként sorakoztatták fel. E nézet egyik tipikus képviselője A. L. Bashram, aki “India – a csoda, amely valaha volt” című, 1959-ben publikált művében a következőképp festi le az árja hódítást:

“Krisztus előtt 2000 táján a mai Lengyelországtól Közép-Ázsiáig terjedő sztyeppéket félnomád barbár törzsek népesítették be. E barbárok magas termetű, viszonylag világos bőrű, hosszúkás fejformájú emberek voltak. A ló már háziállatuk volt, könnyű, küllős kerekű kocsik elé fogták őket. Főként pásztorkodással foglalkoztak, de némileg a földművelésbe is bekapcsolódtak. A második ezredév korai szakaszában a túlnépesedéstől s a legelők kiszáradásától hajtva útrakeltek. Hordáik nyugat, dél és kelet felé vándoroltak, meghódítva az ott talált népességet. A hatalom megtartása végett házassági, vérségi kötelékeket alakítottak ki. Magukkal vitték a patriarchális törzsi szervezettséget, az égitestek imádatát, lovaikat és szekereiket. Ahol megtelepedtek, nyelvük általában fokozatosan alkalmazkodott a meghódítottak nyelvéhez. Az Európát meghódító törzsek a görögök, latinok, kelták és teutonok ősei lettek, más hordák pedig Anatóliát vették birtokukba. …

Mikor a barbárok már meghódították a környező falvakat, az Indus-völgyi városok ősi törvényei és merev szervezettsége hanyatlásnak indult. Mohendzsó-dáróban (Harappa mellett ez volt az egyik legnagyobb hajdani város) a tágas lakótereket kisebb szobákra osztották, a magánházakból bérlakások lettek, s a város határain belül is fazekas kemencéket kezdtek emelni. A város nyilvánvalóan túlzsúfolttá vált, a törvényes rend is megingott, talán azért, mert a barbárok már a közeli tartományokban portyáztak s a város teli volt betelepült menekülőkkel.

A vég közeledtével Mohendzsó-dáró legtöbb polgára elmenekült, bár néhány hátramaradó lakos a hódítók áldozatául esett. Erre utal többek között az egyik házban természetellenes pózban föllelt csontváz, vagy a közkút lépcsőjén talált lefejezett női csontváz.” (7)

Évezredes folytonosság

Az invázió-elméletnek azonban nem hódolt be mindenki. Szubhas Kak indiai professzor szerint a nagy kultúrákat elsöprő sztyeppei barbár törzsek mítosza lassan szertefoszlik. Több indiai és nyugati kutató egészen újfajta megoldási lehetőségeket fogalmazott meg az Indus-völgy s a védikus civilizáció talányának megválaszolására. Ilyen elképzelés az is, miszerint a védikus nép, az úgynevezett indo-európai vagy árja népesség mindig is Indiában élt, s az Indus-völgyi civilizáció éppúgy az ő vívmányuk, mint utódja, a védikus kultúra. Ez a folytonossági elmélet tehát nem ellenségnek tekinti az őshonos Indus-menti kultúrát és a későbbi árja védikus civilizációt, hanem ezek hasonlóságai alapján a kettő kontinuitására mutat rá. Tulajdonképpen ezt a gondolatot támasztja alá Sir John Marshallnak a véleménye is, aki kijelentette: “különösen jellemző az Indus-völgyre a maga egyéni vonásait viselő művészet és vallás. Az indusi nép vallásában természetesen sok minden van, aminek más országokban is megtalálható a megfelelője. Ez igaz minden prehisztorikus és a legtöbb történeti vallás esetében. De egészében véve vallásuk annyira jellegzetesen indiai volt, hogy alig lehet megkülönböztetni a még mindig eleven hinduizmustól.”(8)

A kontinuitás jegyei tagadhatatlanok az ind kultúrában. Még Max Müller is elismerte, hogy valójában több mint háromezer éves töretlen folyamatosság van a hindu gondolat legmodernebb és legősibb korszakai között.(9) Moriz Winternitz a hódító árjáknak tulajdonított védikus irodalom kezdeteit Kr.e. 2000-2500-ra teszi, ami igen közel áll Mohendzso-dáró fénykorához. MacDonell professzor pedig azt írta, hogy “az indiai irodalom jelentősége egészében véve eredetiségében található. Amikor a görögök az i.e. negyedik század vége felé meghódították az északnyugati vidéket, az indek már kialakították önálló nemzeti kultúrájukat minden külföldi hatás nélkül. És az invázió és hódítás egymást követő perzsa, görög, szkíta, mohamedán hullámai ellenére az indoárja nép életének és irodalmának nemzeti fejlődését kívülről gyakorlatilag semmi nem korlátozta, nem változtatta meg, egészen a brit megszállás idejéig. Kína kivételével egyetlen ország sem tekinthet vissza nyelvének és irodalmának, vallásos hiedelmeinek, szokásainak, társadalmi gyakorlatának több mint háromezer esztendős megszakítatlan fejlődésére.”(10)

Az invázió-elmélet ellenzői bizonyító adataikat az írásos tényekre támaszkodó csillagászatból, valamint műholdas felvételekből, a geológia és vízrajz újabb eredményeiből, az írások és rekvizitumok kreatív elemzéséből, újabb antropológiai és régészeti felismerésekből s az Indus-völgyi írás elemzéséből merítik. 1991-től fogva egyre szaporodnak ennek az új felfogásnak a tudományos publikációi. Nemrégiben konferenciát is rendeztek Punában (India) “Az árja kérdés” címmel, a Bharatiya Itihasa Sankalana Samiti védnökségével. Különösképp hangsúlyozták annak fontosságát, hogy az iskolai és egyetemi tankönyvek legalább említsék meg az árják bennszülötti mivoltát hangoztató véleményeket, ha már mindenképpen tudományos ténynek tekintik az Indiát lerohanó árja törzsek idejétmúlt elméletét. Az alábbiakban a konferencia legjelesebb résztvevőinek véleményét idézzük.

Vélemények kereszttüzében

Dr. S. P. Gupta rámutatott, hogy Sir John Marshall az Indus-völgyi ásatásokról annak idején megjegyezte: “ez a civilizáció nemcsak hogy nem árja, hanem egyenesen pre-árja, mivel, a) nem háziasították még a lovat, b) nem használtak vasat és c) nem voltak városaik.”

Csakhogy azóta számos Indus-völgyi településen tárták fel háziasított lovak csontjait. A Rg-védában szerepel az ajasz, fém kifejezés, ami konkrétan a rézre, s nem a vasra utal. Tudjuk, az Indus-völgyi emberek nem vasat, hanem rezet és bronzot használtak, de ez még nem cáfolja az Indus-völgyi s a védikus civilizáció azonosságát. G. F. Dales és A. R. Kennedy kutatásai továbbá azt is igazolták, hogy a mohendzsó-dárói vérengzés nem egyéb holmi mitikus fantazmagóriánál. Kennedy professzor, az antropológia jeles szakértője szerint az árja vagy dravida fogalmak kulturális kategóriák, s a tudományos embertan nem látott még sem “árja” sem “dravida” koponyát.

Dr. Waradpande “Asztronómiai perspektíva” c. cikkében kifejtette, hogy a Rg-véda földrajzi utalásai kétségkívül Észak-Indiára vonatkoznak, megemlítik az összes itteni folyamot s a Himaláját is. A Rg-véda emellett az esős évszakra is utal, ami kizárólag India sajátsága. A XIX. századi indiai Tilak a védikus írásokban foglalt hajnal leírását az arktikus hajnallal és egyéb poláris jelenségekkel próbálta azonosítani, de ez nem más, mint túlságosan is szabad szellemű képzettársítás.

Bhagvan Szingh véleménye szerint a harappai és a Rg-védában említett anyagi kultúra teljességgel fedi egymást. A védikus kereskedők kiterjedt üzleti tevékenységet folytattak. Kapcsolataik a hegyvonulatokon s a tengereken túlra nyúltak, ez pedig nem lehetett volna jellemző egy éppen új területeket meghódító félnomád lovasnépre.

David Frawley, a Védikus Tanulmányok Amerikai Intézetének alapítója is sokat foglalkozik az Indus-völgyi és a védikus kultúrák kérdésével. A védikus árja nép földrajzi és időbeli helyét keresve megjegyzi, hogy a Rg-véda s az egész védikus tradíció alapján a védikus nép őshazájának a Szaraszvatí-folyó vidéke tekinthető. Az Indus vidéke is jelentős települési központ volt, bár közel sem annyira fontos, mint a Szaraszvatí. Csakhogy a mai Szaraszvatí egy aprócska folyó Pandzsábban, ami belevész Radzsaszthán kietlen sivatagába. Ez a vízfolyás aligha lehet azonos a Védák hömpölygő, hatalmas folyamával! A XIX. századi tudósok ezért az eredeti Szaraszvatít Közép-Ázsiába képzelték, az úgynevezett árja őshazába. India meghódítása után e nagy folyam nevét a kisebb pandzsábi folyóra vitték át – vélték sokan. Csakhogy századunk régészeti és földrajzi kutatásai fontos új eredményeket hoztak a Szaraszvatíval kapcsolatban. A mai, szinte jelentéktelen folyó hajdanán hatalmas folyam volt. Légi és műholdas felvételeken jól kivehető a Szaraszvatí egykori, kiszáradt folyómedre és vízgyűjtő területe. Az Indus-völgyi civilizáció sok fontos települése a Szaraszvatí mára kiszáradt medre mentén található, olyannyira, hogy az Indus-völgyi civilizációt helyesebb volna Indus-Szaraszvatí kultúrára átkeresztelni, mivel a feltárt történeti helyek többsége az Industól keletre, a Szaraszvatí vidékén található.

Frawley föltételezi, hogy a védikus nép a Himalájából érkezett, föltehetően az utolsó jégkorszak végét jelző hatalmas áradásokat követően. A Himalája mindig is a rsik, bölcsek otthona volt, akik a védikus kultúra megalapozói voltak. Az Indus-völgyi városi kultúra letűnése és a görögök által megismert ókori India későbbi, városias jellegű kora közötti időszakról alig tudunk valamit. Az Indus-völgyi civilizáció fénykora Kr.e. 2000-re tehető, de egyes helyeken egészen Kr.e. 1000-ig fönnmaradt. Az utolsó Indus-völgyi települések és a görögök által a Kr.e. 400 táján megismert későbbi városi kultúra között egy harmadik fajta urbanizáció is létezett. Ennek legjellegzetesebb példája Dwaraka, a hatalmas kiépített kikötő, ami Kr.e. 1500 táján élte virágkorát, s ily módon átmenetet jelent az Indus-völgyi korábbi, s a Buddha korabeli későbbi várostípusok között. Ezek a “köztes” települések határozottan árja, vagyis védikus jellegűek, s a bráhmi írás legkorábbi emlékei is itt találhatók. India ősi ábécéje tehát ezeken a településeken már közhasználatnak örvendett. Mindez azt igazolja, hogy az árják már akkor (Kr.e. 1500 táján) nagyvárosokat építettek, írásjeleket használtak és tengeri kereskedelmet folytattak, amikor – sokak feltételezése szerint – mint vándor hordák éppen lerohanták volna Indiát.

Szubhas Kak professzor (Vitaszta Intézet, USA) az Indus-völgy hanyatlásáról így ír: “Bhargava (l964-es cikkében) a Rg-véda után keletkezett írások tektonikus utalásaira figyelmeztet. A kéregviszonyok megváltozása áradásokat, illetve tavak kiszáradását, folyómedrek áthelyeződését eredményezte. Mohendzsó-dáró hanyatlását nagy valószínűséggel a csökkenő vízszint okozta, ami az arab-tengeri partvidék egy részének tektonikus emelkedésével, illetve az Indus természetes elzáródásával magyarázható. Az üledéklerakódás és a földkéreg mozgása elzárta a Szaraszvatí vízgyűjtő területét, minek következtében kiszáradt a Szaraszvatí és a Drishadvati folyó, melyek partvidékén a harappai települések sokasága állt. A kultúra központi vidékének hanyatlása magával sodorta az olyan nagyvárosokat is, mint például Harappa.”

A Szaraszvatí folyam régészeti leletei kozmológiai támpontokat is nyújtanak. A korai védikus írásművek utalásaiból joggal következtethetünk arra, hogy e folyó mentén – annak kiszáradása előtt – védikus népek éltek. Márpedig a Szaraszvatí mentén a folyó elapadását megelőzően a harappai kultúra virágzott. Mi több, a Szaraszvatí völgye volt a harappaiak éléskamrája. Vagyis a hatalmas városok, mint Mohendzsó-dáró vagy Harappa talán csak határvédő őrtelepülések voltak. Mindez arra enged következtetni, hogy a harappaiak azonosak az úgynevezett indo-árjákkal, amit az Indus-völgyi írás független vizsgálata is megerősít.

A szakirodalmat egyelőre továbbra is az árja hódítás elmélete uralja, de az Ókortörténeti Kronológia 1992-es kötete az átértékelés friss gondolatával nyitja mondandóját az Indus-völgyi kultúráról: “E kötet 1965-ös kiadása óta számos tanulmány, ásatási eredmény, valamint sok új módszertani eljárás tette teljesebbé és árnyaltabbá a régészet nyújtotta képet. Mi több, ezek a kutatások a kulturális fejlődést magyarázó elméletek némelyikét gyökeresen átformálták. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez (az Indus-völgyi) tradíció a Krisztus előtti 7000-től az időszámításunk szerinti korai századokig terjedő egységes kulturális folytonosságot jelent. Ennek elismerése a szubkontinens indoárja inváziójának gyökeres átértékelésére késztet.”(11)

Más vélemények szerint a jelenlegi régészeti adatok egyáltalán nem igazolják az indoárja vagy európai törzsek dél-ázsiai hódítását, sem a prehisztorikus, sem a protohisztorikus korban.(12) A vita tehát folytatódik, remélhetőleg egyre pontosabb képet rajzolva a múltról.

Jegyzetek:

1. R.C. Majumdar szerk.: History and Culture of the Indian People, vol.10.
2. Sir William Jones, The Works of, 395. o.
3. Horace Hayman Wilson, Eminent Orientalists 71-72. o.
4. Nirad C. Chaudhuri: Scholar Extraordinary, 325. o.
5. George Cardona: Indo-European and Indo-Europeans, 253. o.
6. Sir John Marshall, in: Nehru: India fölfedezése 92. o., Bp. 1981
7. A.L. Bashram: India – a csoda, amely valaha volt, 1959
8. Sir John Marshall, in Nehru: India fölfedezése 93. o., Bp. 1981
9. 1883 Cambridge-i előadások
10. MacDonell: The History of the Sanskrit Literature
11. Chronologies In Old World Archeology 1992
12. Jim Schaffer, 1990

(A Kagylókürt 1989/Tél számának 20. oldalán olvashatunk Mohendzsó-dáró pusztulásáról Erdei Levente: Előre a múltba? című cikkében.)
Rácz Géza
1995/18.