A darwinizmus hiányzó láncszemei

„Darwin nagyobb befolyással volt a nyugati gondolkodásra, mint bármely más egyéniség. Sem Karl Marx elvei, sem Albert Einstein felfedezései nem hatottak olya mélyen az emberi tudatra, mint Darwin evulúciós elmélete. (Cherfas)

Charles Darwin azzal írta be magát a világtörténelembe, hogy megkísérelte megmagyarázni, hogyan alakultak ki a bonyolult élő formák több millió évvel ezelőtt a természeti, fizikai törvények hatására. Az ő munkája képezi az alapját annak a kiterjedt mozgalomnak, mely az élet minden jelenségét fizikai és kémiai folyamatokkal próbálja leírni.
A modern evolúciós elmélet sokkal terjedelmesebb, mint Darwin eredeti elmélete, de az alapelgondolás azonos. Az evolucionisták azt vallják, hogy a biológiai formák és funkciók folyamatosan, progresszív módon változnak egy bizonyos mechanizmus következtében, amelyet még nem értenek, s az adott körülmények között mindig a legéletképesebb forma marad fenn.
Darwin szerint a természetes szelekció az életre leginkább alkalmas életformát őrzi meg, de ezt az elméletét nem tudta bizonyítani. Utódai sem tudták megmagyarázni, milyen szerepet játszik a természetes szelekció az új formák létrejöttében. Néhányan statisztikailag, mások genetikailag magyarázzák az új formák létrejöttének szükségességét, vagy éppen egy eddig még ismeretlen mechanizmusra gyanakodnak. De mindegyik esetben az a végső gondolat, hogy az új formák addig összegződnek, amíg egy új fajt hoznak létre.
A modern evolucionisták szerint az emberi lény egy alacsonyabb rendű élő formából fejlődött ki, az alacsonyabb élő formák pedig az anyagból.
Eszerint tehát az emberi lény nem egyéb, mint kémiai elemek sokasága. Az élet az anyagból ered, az anyag a minden.

Tudományos elmélet-e a fajok evolúciós elmélete?

A materialista tudósok szerint igen. De gondolkozzunk csak: a tudomány kísérleteken alapszik. Ahhoz, hogy valamit tudományosan magyarázzunk, tudnunk kell használni a kísérleti analitika fogalmait. Ha ismerek egy jelenséget, akkor tudok válaszolni a mi, hol, mikor, hogyan kérdésekre. Ellenkező esetben nem állíthatjuk, hogy tudományos komolysággal beszélünk egy jelenségről. Mit kellene tennie egy tudományos evolucionistának?
1. Példát kellene adnia olyan esetekre, amikor egyik faj átalakult egy másik fajjá.
2. Meg kellene határoznia azt a folyamatot, amelyen keresztül ez az átalakulás megtörténhet.
3. Meg kellene állapítania, hogy az evolúció jelenlegi stádiumában mi történik, melyik faj mivé alakul éppen át.
Mindezek azonban mind a mai napig megválaszolatlan kérdések az evolucionisták számára.

I. Az evolucionistáknak például kellene bizonyítani, hogy alakul egyik faj a másikba, de…
– a fajok stabil, állandó formák,
– a fenti jelenséget eddig még senki sem tapasztalta,
– a kövületek sem bizonyítják, hogy lenne egy folyamatos átváltozás egyik fajból a másikba.
Szelektív tenyésztéssel vagy genetikai mutációval létrehozhatók olyan populációk vagy egyedek, amelyek különböznek az eredeti törzsállománytól, de minden hasonló kísérlet azt mutatja, hogy ezek az új egyedek csupán változatok ugyanazon fajon belül, de sohasem jön létre egy új fajta. A biológusok szerint két organizmus akkor tartozik különböző fajokhoz, ha egymással nem fedeztethetők, ha nem hozhatnak létre utódot.
Az ugyan előfordulhat, hogy egy populációból kiválik egy csoport, amely tulajdonságaiban különbözik az eredeti populációtól, és nem is fedeztethetőek egymással, de a fizikai formájuk egymással azonos, gyakran egymástól megkülönböztethetetlen marad. Mindezek ellenére a két populáció egy fajhoz tartozik, és nem történt evolúciós átváltozás.
Ha a halak és az emlősök közötti átmenetet megvalósító fajokról beszélünk, az evolúció-elmélet szükségesnek találja a testalkat fokozatos átváltozását, amely nem párzás, hanem egy ismeretlen mechanizmus által jön létre. Igen sok példa van arra, hogy növények és állatok változatlanul fennmaradtak akár százmillió év után is. Legszebb bizonyítékok a borostyánkőben gyönyörűen megmaradt rovarok, melyeknek 130 millió évvel ezelőtt is a maival azonos testalkatuk volt.
William Thorpe angol biológust idézzük: „Mi az, ami változatlanul tartja a formákat évmilliókon keresztül? Úgy tűnik nekem, hogy az állandóság problémája nehezebben megfejthető, mint a változásé. Emlékeznünk kell arra, hogy a genetikai rendszerek állandóan változnak, miként az ellenőrző rendszerek is. Hogy lehet, hogy az ellenőrző rendszer állandóan változik, az ellenőrzött rendszer pedig évmilliókon keresztül állandó marad? Ez a kérés egy érzékeny, fájó pontja az evolúció-elméletnek.” (1968)

II. Az evolucionistáknak le kellene írniuk, hogyan valósul meg az átváltozás egyik fajból a másikba, de…
– senki sem ismeri ezt a mechanizmust,
– sem a genetikusok, sem pedig a molekuláris biológusok nem tudják megmondani, hogy mi hozza létre az új biológiai formákat.
A növények és az állatok örökletes tulajdonságait tanulmányozva a biológusok arra a következtetésre jutottak, hogy az örökletes tulajdonság mintáját az úgynevezett gének hordozzák.
A gének DNS és RNS molekulák kombinációi (ezek sorrendje a genetikai kód). Egyenlőre annyit lehet tudni a génekről, hogy a sejteken belül a proteinek szintézisét ellenőrzik. Ezek a proteinek (enzimek) létfontosságúak a biológiai szervezetek működéséhez és fenntartásához. A gének meghatározzák a szem színét, de semmit sem mondanak arról, hogyan alakul ki ez az érzékszerv.
Ezen az úton haladva sem tudjuk megválaszolni, hogy mi okozza a biológiai formák kialakulását.
Paul Weiss, Rockefeller-i egyetemi tanár szerint: „Sem logikai, sem valós alapja nincs annak az állításnak, hogy a biológiai szervezetek leírhatóak csupán a gének kölcsönhatásával. Ez az állítás csak vakhiten alapszik.”
A gének ellenőrzik a proteinek képződését egy sejten belül, de miféle elv szervezi úgy ezeket a proteineket, hogy a sajt működjön, vagy miféle elv szervezi a sejteket oly módon, hogy ezek élő szervezeteket hozzanak létre? Senki sem tudja.
„A polipeptid-láncok és a proteinek valóban nélkülözhetetlenek a morfogenezishez, de mi határozza meg az örökletes tulajdonság mintáját és az alapszerkezeteket, amelyekhez a proteinek, a sejtek és szövetek kötődnek? Ezen a ponton a mechanisztikus biológia egyszerűen feladja a harcot.” (Rupert Sheldrake, 1981.) ( 1. ábra)
Következtetés: egy olyan mechanizmus sem ismert, amely által egy adott faj átalakulhat egy másik fajjá.

III. Az evolucionistáknak tudni kellene, melyik faj alakult át egy más fajjá a múltban, de…
„Az átmeneti formák rendkívüli ritkasága az őskori kövületekben a paleontológusok szakmai titkai közé tartoznak. Az evolúciós családfák, amelyek a tankönyveinket díszítik, csupán az ágak fajtájáról és a csomópontokról tudósítanak, a többi csupán következtetés.” (Stephen Gould – Harvard University)
Ha az evolúció egy valós tény lett volna, akkor méltán várnánk el, hogy a kövületekben bizonyítékot találjunk arra, ahogyan egyik faj fokozatosan átalakult egy másik fajjá. A kövületek viszont azt mutatják, az új fajok úgy jelentkeznek, hogy látszólag semmi összefüggésben nem állnak a korábban létezett fajokkal. (2-3. ábra)
Az evolucionisták szerint az emberi fajnak az egysejtű állatokból kellett kifejlődnie. De nézzük, mennyire valószínű ez az állítás:
Egysejtű állatok: „Eredetükre nincs magyarázat.” (Gould, 1980.)
Többsejtű állatok: „A kövületekben korábban megtalálhatóak, mint az egysejtű állatok, ami arra enged következtetni, hogy nem az egysejtű állatokból alakultak ki.” (Moore, 1969.)
Gerincesek: „Az első spontán generáció megjelenését négy-ötszázmillió évre vezetik vissza. (Sillmann, 1960.)
Halak: „A legkorábbi halak megjelenése a gerinces állatok történetében a legkomplexebb problémát jelenti.” (Stahl, 1974.)
Kétéltűek: „A paleontológusok még nem fedezték fel az uszonyosok és az ízelt lábúak közötti, átmeneti formákkal rendelkező állatokat.” (Stahl)
Szárnyasok: „Szerencsétlenségükre, egyetlen ősformájára sem bukkantak a szárnyasoknak, amelyből a mai formájuk kifejlődhetett volna. Ezek hiányában sok megválaszolhatatlan kérdés van a kétéltűek és a szárnyasok közötti átmenetet illetően.” (Carroll, 1969.)
Előemlősök: „Még nem találtak kőzeteket, amelyek ennek a csoportnak az eredetéről tanúskodnának.” (Gingerich)
Főemlősök: „Számos szerző szerint a főemlősök a rovarevő állatokból fejlődtek ki. Az elmélet csupán feltevés, mindmáig nem bizonyított.” (Simons, 1972.)
Az ember: „ Nincsen bizonyíték arra, hogy lett volna átmenet a korai afrikai emberszabású lények és a mai ember között.” (Gould, 1977.)
A növények: „Ha jól meggondolom, az őskori növényi kövületek inkább egy speciális teremtés irányába mutatnak.” (Corner, 1961.)

A tény, hogy nem lehetséges sem kísérletileg, sem pedig az ősleletek segítségével bizonyítani, hogy egyik faj átalakulhat egy másikba, azt jelenti, hogy az evolúciós elmélet nem metszi a valós tapasztalati világot egyetlen pontban sem.
Egyéb gondok: Az evolúciós elmélet értelmében a különböző fajok kövületinek nagyjából fejlődésük sorrendjében kellene a földrétegekben megjelenniük. A legrégebbi fajoknak a legrégebbi rétegekben, a legújabbaknak pedig a felsőbb rétegekben kellene előfordulnia. Általában a geológusok aszerint határozzák meg egy kőzet korát, hogy milyen típusú kövületeket tartalmaz.
Arról már szó volt, hogy semmilyen korú rétegben nem találtak olyan kövületeket, amelyek átmentet képeznének két faj között. A Földön több ezernyi helyen tapasztalható, hogy a földrétegek az elvárttól eltérő időrendi sorrendben helyezkednek el egymás fölött, és nyilvánvalóan ez is gondolkodóba ejti a szakembereket. Egy patkánykövület például már megtalálható egy olyan rétegben, amely idősebb, mint a fölötte lévő réteg, amely halak kövületeit tartalmazza, majd pedig előfordulhat, hogy megjelenik fölötte egy pár millió évvel későbbi rétegben is.
Ehhez hasonló esetet találtak Észak-Amerika partvidékén a nyugati, keleti és a déli oldalon. Európában két hasonló vonulat van Skóciában, nagyon sok az Alpokban, három a Skandináv-félszigeten, de Közép-Ázsiában és a Himalájában is előfordulnak ilyen vonulatok. Oly módon próbálták megmagyarázni ezeket a jelenségeket, miszerint fizikai erők hozták mozgásba a földrétegeket, s emiatt egymáson elcsúsztak, vagy éppen felgyüremlettek az alsó régetek a felsők fölé. De ha ez így történt volna, akkor a két réteg súrlódási felületén törmeléknyomoknak kellene lenniük, márpedig nincsenek. Elképzelhetetlen, hogy oly módon mozogjon két réteg, hogy ne okozzon fizikai rendellenességet.
Svájcban, a Glarus-hegységben azt is ellenőrizték, hogy egy fordított sorrendű rétegződés határfelületén semmilyen mozgás nem történik napjainkban. Az USA-beli Heart-hegységben evolúciós meghatározás szerint az 50 millió éves réteg közvetlenül az 500 millió éves réteg fölött található. De mi történt a közbeeső időben?
Ha az erózió hatására alakult volna ki, akkor a két réteg közötti felület nagyon egyenetlen lenne. A geológusok szerint azonban erózióról szó sincs, valamilyen más oka van ennek a nagy korkülönbségnek, amely végül is csak akkor jelent gondot, ha valóban az evolúciós elméleti időmeghatározást alkalmazzák a geológiában.
Mindaddig, amíg az evolucionisták nem foglalkoznak teljes komolysággal a fent említett tényekkel, állításaikat nem lehet „tudományos” irányzatként kezelni, hanem csupán vakhitként.
Az evolúció a valószínűség új dimenziója. Miért? A proteinek körülbelül 20 féle aminosav kombinációjából jönnek létre. Ahhoz, hogy egy biológiailag hatékony protein-molekula (aminosav-lánc) létrejöjjön , legalább 200 db aminosavnak kell összekapcsolódnia. annak a valószínűsége, hogy egy ilyen lánc véletlenül létrejöjjön egy aminosav-levesben a legmegfelelőbb helyen és a legmegfelelőbb időben,        az 10^-318  nagyságrendű. Annak a valószínűsége, hogy spontán módon létrejöjjön egy olyan enzimrendszer, amely akár a legegyszerűbb élő formát életben tudná tartani: 10^-40000  nagyságrendű. Ez körülbelül annyira valószínű, mint amikor egy bekötött szemű ember lézerfegyverével egymillió kilométerről célzás nélkül rálő egy hajszál felső felére, és eltalálja azt – ezerötszázszor egymás után!

Az evolucionisták szerint ez megtörténhet. Tény azonban, hogy egy ilyen kevésbé valószínű folyamat tudományos tárgyalása lehetetlen. Hihetünk ugyan ilyenféle végtelenül kis valószínűségben, de tudományos igénnyel nem beszélhetünk róla.
„Az élet tiltakozás a fizika valószínűségi törvényei ellen. A halál azt jelenti, hogy a tiltakozás megszűnik, és a törvények visszanyerik uralmukat” – mondta Szent-Györgyi Albert.

Az anyag törvényei

Az evolúciós elmélet logikus, ezért bizonyítani sem lehet. Egy újabb példa: a materialista tudósok úgy tekintenek az élő szervezetre, mint egy gépezetre, amelyben fizikai és kémiai törvények hatnak – ezek működtetik.
Ennél a feltevésnél máris abból kell kiindulnunk, hogy a fizikai-kémiai törvények önmaguktól nem tudnak egy gépezetet létrehozni, így természetesen élő szervezetet sem.
A termodinamika törvényeinek értelmében sohasem történhetik meg, hogy nehéz testek önmaguktól a levegőbe emelkedjenek; az energia sohasem fog önmagától egy adott pontba összesűrűsödni, és az sem történhet meg soha, hogy egy fizikai rendszer spontán módon hoz létre egy fizikailag megmagyarázhatatlan formát önmagából.
A gépek általában műanyagból, acélból vagy megmunkált fából készülnek, amelyeket az ember mesterséges körülmények között állít elő. Ezek az anyagok nem léteznek spontánul a természetben. Előállításukhoz pontosan ellenőrzött körülményekre és igen pontos százalékos összetételű nyersanyagokra van szükség, amelyek a természetben normális módon nem találhatók meg egymás mellett.
A gépek alkatrészekből állnak. Sem a gép anyaga, sem az alkatrészek nem találhatóak meg a természetben. Sőt, biztosak lehetünk abban, hogy működőképes gépet még akkor sem nyerünk, ha véletlenszerűen egymás mellé helyezünk csavarokat, diódákat, csapágyakat stb. A gép szerkezete, egy tudatos, intelligens lény akaratától függ, minden gépben egy elv valósul meg. Miért nem alkalmazható az evolúciós elv egy gép esetében? Mert elkészítése során egyetlen átmeneti állapot sem funkcionál, nem működőképes. Ha például a szemre, mint egy gépezetre gondolunk, akkor azt mondhatnánk, hogy fokozatos fejlődése közben biológiailag még nem egy működő szerkezet, s ha egy állat ilyen szemmel rendelkezne, akkor a természetes szelekció következtében elpusztulna. Annak a valószínűsége, hogy a szem egyszer csak kiügyeskedte volna magát a tökéletlen állapotból, egyenlő a nullával.
A csontok helyenként csuklós szerkezetként kapcsolódnak egymáshoz. Semmi értelme annak a felvetésnek, hogy volt olyan állapot, amikor ezek a csuklós szerkezetek ne működtek, majd a fejlődés során biológiailag működőképessé váltak. A fokozatos evolúciónak nincs logikus helye ebben az esetben sem. Számtalan biológiai szervre lehetetlen alkalmazni a lassú, fokozatos fejlődés elvét, mivel a közbeeső idő alatt nem működőképesek. 1944-ben Richard Goldschmidt közzétett egy listát, mely olyan biológiai szervek leírását tartalmazza, amelyek nem fejlődhettek ki fokozatosan. Például, a kígyó méregtermelő szerve, a medúzák méregtermelő sejtjei, a gerinces állatok csigolyáinak kapcsolódása, a rovarok és rákok külső vázának csuklós kapcsolatai, az emlősök préme, a madarak tollai stb.
Miként egy gépet csak értelmes szerelő tud kigondolni és elkészíteni, ugyanúgy a biológiai formák mögött is látnunk kellene egy felsőbb értelemre valló elvet.
A géptervező új oksági viszonyt hoz létre a gép részei között, mely azt is jelzi, hogy új törvényt visz be a gépbe, mely teljesen összhangban van a fizikai és a kémiai törvényekkel, ugyanakkor meghaladja őket. Ezáltal a gép egy sajátságos funkciót tölthet be. Hasonlóan, egy élő szervezet részei is – mint a szív, a vér, az idegek, az izmok – funkcionális viszonyban vannak egymással, de ez a viszony csak bizonyos körülmények között alakul ki és tartható fenn. A rendszeren belüli viszony és a rendszer működési elve az a belső sajátságos működési törvény, amely egyedi, és csak arra a rendszerre igaz. Ahhoz, hogy egy funkcionális rendszer átalakuljon egy másik rendszerbe, az is szükséges, hogy az egyik rendszer belső törvénye átalakuljon a másik rendszer belső törvényévé. Ez egyaránt érvényes a mechanikai és biológiai rendszer esetében is.
Logikusan azonban elképzelhetetlen, hogy rendhagyó törvények nem rendhagyó törvényeket átalakíthatnának.
Ha megértjük, mit jelent a faj fogalma, akkor elfogadjuk azt, hogy a fajok evolúciós fejlődésének az elve nem csupán tudománytalan, de irracionális is.

Az élet törvényei

Mindazoknak a dolgoknak, amiket magunk körül látunk, vagy természeti, fizikai okai vannak, vagy pedig egy független tudati tényező. Nem tudunk semmi másról, ami oka lehet egy jelenségnek. gyakran nem tudjuk az élő rendszerek sajátosságait mechanikusan megmagyarázni. Helyénvaló tehát az a következtetés, hogy az élet törvényei a tudatos intelligencián alapulnak.
A bonyolult élő rendszereknek nincs fizikai magyarázatuk. Az élő rendszerek megértéséhez igen nagy értelemre lenne szükség. De ennél még nagyobb értelemmel kell rendelkeznie annak, aki létrehozza és fenntartja az élő rendszereket. Az evolucionisták anélkül beszélnek az élet eredetéről és fejlődéséről, hogy előzőleg meghatározták volna, mi is maga az élet. A tudomány elsődlegesen függ a tudattól, ezáltal magától az élettől. Csak egy élő és tudatos szakember tud tudományos munkát folytatni. A tudománynak tehát el kell fogadnia a tudatot, mert ez, nem pedig az anyag a valós alapja a tudományos értelmezéseknek.
Önmagunkat és a többi embert is egymástól független individuumként tapasztaljuk. Bár a testünk állandóan változik, az én-tudatunk folyamatos az idők során. Idővel a tulajdonságaink megváltoznak, de a tény, hogy „vagyok”, nem változik. Hogyan éljük át a folyamatos, állandó én-tudatot? A Nobel-díjas John Eccles írja: „Az emlékezés által mindannyian egy folyamatos belső tapasztalással kötjük össze az életünket. ezzel együtt jár az egység és az azonosság felismerése minden viszonytagság ellenére.”
Az angol neuro-pszichológust, C. S. Sherringtont idézzük: „Nem úgy gondolunk az »Én«-ünkre, mint a testen belüli okra? Úgy, mintha a térnek a veleje, a magva lenne, ahonnan érzékeljük a testünket? A test a közvetlen környezete ennek a magnak. Ezt az Én-t sokkal jobban érzékeljük, mint bármit a környezetünkből.”
Erwin Schrödinger szintén különbséget tesz az önvaló és a külső tapasztalati világ között: „Nem tartozunk ehhez az anyagi világhoz, amelyet a tudomány épít a számunkra. Kívül vagyunk rajta, csupán szemlélők vagyunk. Csak azért gondoljuk, hogy benne vagyunk a képben, mert a testünk benne van, az tartozik hozzá.”
A tudatos lényünk időn kívüli, a testünk és értelmünk időben változik. Mivel a tudomány időben változó jelenségekkel foglalkozik, nem tud a tudathoz közelíteni, amely időben változatlan. Ennek ellenére a tudat az, ami a megfigyeléseket végzi. Az emberi létforma alkalmas arra, hogy befelé fordulással, önvizsgálódással önmaga anyag fölötti természetét megtapasztalja.
Az élő rendszerekben az energiának egy olyan formája van jelen, mely a tehetetlen anyagi rendszerekben nem található meg. Ezt az energiát elnevezhetnénk életerőnek vagy belső energiának is.
Az életerő az alapja a hat fizikailag megmagyarázhatatlan testi változásnak:
a fogamzásnak, növekedésnek, létfenntartásnak, fajfenntartásnak, öregedésnek és halálnak.
Ugyancsak ez képezi alapját az érzékelésnek, a gondolkodásnak, az érzéseknek, a kívánságoknak és a tervszerű tevékenységnek.
Önvalónkat a környezetünkkel való kölcsönhatásban tapasztaljuk és ismerjük meg. Ezen keresztül szélesítjük ismereteinket, ezen keresztül merítünk örömöt tárgyakból és ideákból, s a másokkal való társulásból egyaránt.
Elképzelhetetlen, hogyan fejlődhetett volna addig az anyag, hogy a barátság, szeretet, öröm stb. érzéseit átélje.
A világos és építő jellegű gondolkodáshoz három dologra van szükség:
1. meg kell figyelnünk a lezajló eseményeket,
2. világosan látnunk kell, milyen elvek irányítják ezeket az eseményeket,
3. tudásunkat jótékonyan, pozitívan kell használnunk.
Ahhoz, hogy logikusan gondolkodjunk, szükség van az óvatos gyakorlásra. Az iskolarendszer feladatai közé kellene tartoznia, hogy ezt a képességet kialakítsa a diákokban. Meg kellene tanulniuk, melyek azok az elvek, amelyek a béke és a fejlődés irányába vezetik az életet, és harmonikus kapcsolatot hoznak létre az individuumok, a közösségek vagy a nemzetek között. Ha az emberiség leendő vezetőit nem ebben a szellemben képezik ki, az egész világot tönkretehetik. Napjainkban még mindig a materialista tudomány uralja a modern társadalmat és a modern nevelésit, függetlenül attól, hogy fejlett nyugat-európai vagy volt szocialista országról van szó. Az evolúciós fajelméletet ugyanis gyakorlatilag az egész tudományos világ elfogadja. Ez azt jelenti, hogy iskolarendszerünk a fiatalok generációit nevelte fel és neveli a mai napig oly módon, hogy egy logikátlan felfogást igaznak ismerjen el.
A jelenlegi nevelési rendszerekben a diákot nem tanítják arra, hogy kérdezzen, hogy újra gondolja végig azt, amit a tanártól hall. Ha vizsgáin át akar menni, egyszerűen el kell fogadnia azt, amit az előadásokon hallott, más választ nem adhat.
A hallgatók nem diszkriminálnak, hanem logikusan hangzó, de ostoba érveket fogadnak el. Amíg ez a helyzet nem változik, addig a diákok intellektuális integritása sohasem fog kifejlődni.
Így nem is lehetséges világos gondolkodású, intelligens vezetőket képezni, még ha oly nagy szükség lenne is rájuk. A másik: hiába panaszkodunk, látván a sok és egyre növekvő problémát a társadalomban, mert hogyan reménykedhetünk azok megoldásában, az emberiség felemelkedésében, ha tisztázatlan, eddig még egyértelműen be nem bizonyított eredetelméletet tanítunk, melynek ráadásul lélekölő, minden szép és nemes eszménytől megfosztó hatása van.
Mindannyiunk egyéni felelőssége megérteni a tudás és az élet valóságos alapját. Egy hibás, illogikus elv elfogadása – amely lehet akár a fajok evolúciós elmélete is – ennek a felelősségnek a hiányát jelenti.
Önvalónk és a világgal való kapcsolatunk elméleti megértése és gyakorlati megvalósítása az ember születési előjoga. Azoknak az akadémikus társaságoknak, akik a darwini evolúciós elmélet mellett kardoskodnak, ezt kellene a nevelési rendszer fókuszpontjába állítani.

Forrás:
David Webb: Darwin’s Secret Identity
Ruppert Sheldrake: A New Science of Life
Charles Darwin: Ont he Origin of Species
S.J. Gould:: Ever Science Darwin

11-12./1992.
Soós E. Csandrika