Sankara egyház-szervezete és az advaita védánta filozófia

 

Sankara i. sz. 687-ben, más források szerint 788-ban született, Káládi faluban, Indiában. Nyolcéves korára már áttanulmányozta az összes írást és Góvindának, a Narmadá folyó partján élő mesternek aszkéta (szannjász) tanítványa lett. Néhány hónapig mesterénél maradt, majd engedélyével Varanasziba, utána Badarikásramba ment, ahol 12 éves koráig élt. Ezalatt kommentálta a Brahma-szútrát, a tíz fő Upanisadot és a Bhagavad-gítát, és több könyvet írt. Váránasziból távozva előbb Prajágba ment, ahol Kumárila Bhatta nagyhírű tudóssal akart vitázni, az viszont halálán volt, ezért tanítványához, Mandanához küldte. Sankara legyőzte Mandanát, akinek felesége igyekezett szerelemre csábítani az ifjút, aki születésétől fogva szüzességben élő növendék volt. Sankara egy hónapra távozott, s misztikus hatalmánál fogva egy nemrégiben elhalt király testébe költözött, így tapasztalva meg az erotikát. Ezek után akart az asszonnyal a szerelemről eszmét cserélni, de az meg sem hallgatta fejtegetését, hanem megáldotta, s biztosította első kolostora, a Srngéri-math örökös fennmaradásáról. A hölgy ezután hamarosan meg is halt, férje pedig Sankara szannjász tanítványa lett.
Sankarácsárja négy kolostort alapított Indiában a négy égtájon, amiket négy fő aszkéta tanítványára bízott. Aszkéta tanítványait tíz néven szentelte föl – innen iskolájának elnevezése, a ’tízneves’ (dasnámi). Harminckét éves korában eltávozott. A hagyomány Siva inkarnációjának tekinti, aki a májáváda (illúzió-tan) filozófiával, e rejtett buddhizmussal állította vissza a Védák és a hindu szellemiség tekintélyét a buddhizmussal szemben, s ezzel valóságos hindu reneszánszot indított el. Utódai vagy negyven nemzedéken keresztül, mintegy 1300 év óta töretlen tanítványi láncolatban képviselik tanítását. Napjainkban sok száz alkolostor áll a négy fő kolostor irányítása alatt, és bár hivatalosan azonosnak számítanak, tevékenységük jelentős mértékben különbözik egymástól. A kolostorok négy felekezete az idők során eltérő elképzeléseket és jelmondatokat alakított ki.
A kolostorokat több kritérium különbözteti meg egymástól: az égtáj, a vidék, a közösség felekezete, a szellemi dinasztia, a szerzetesek által látogatott szent zarándokhely, a választott jelmondat (mahávákja), az imádott istenség, az első felelős tanítómester, akit még Sankara nevezett ki, a nőtlen növendékek elnevezése, és a négy véda közül választott fő szentírás.

Sankara az egység-elvet (advaita) vallotta, s a nyomában kialakult nem dualisztikus iskolák az alábbiak:
1. Benáreszi iskola – tagadják a személyes Isten létét, a lelki tetteket és változatosságot, a lelki világot üresnek vélik. A személytelen lételv, Brahman a valóság, minden anyagi változatosság hamis, amit az upanisadok egyik kijelentésére (Brahman valós, a világ hamis) alapoznak.
2. Szárnáth-i iskola – érdekes módon Sankara szellemi követői közé sorolják a Szárnáth-i buddhistákat, akik még az Abszolút Igazság lelki mivoltában sem hisznek, szerintük az anyagelvűség az Abszolútum egyedüli megnyilvánulása.
3. Orthodox (szmárta) iskola – a tiszta monizmus hívei, nem foglalkoznak egyéb koncepciókkal
4. Bhágavata iskola – az üdvösség (mukti), mint végcél mellé a szeretetteljes önátadást (bhakti) is felvették, s gyakorlatukban az öt fő félistent imádják: Durgát, mint a női princípiumot (magna mater), Sivát, a világteremtő és megsemmisítő férfi princípiumot, Ganésát, az akadályok elhárítóját, Szúrja napistent, a közös emberi vallás életadó energiaforrását és Visnut (személytelen felfogásban), a fenntartás, oltalmazás, életigenlés istenét.
Sankara filozófiája a klasszikus, igenlő, tehát a Védák tekintélyét elismerő világnézeti rendszerek közé tartozik. Indiában a filozófia elnevezése darsan, ami a ’lát, néz’ igéből ered, és olyan világnézetet, szemléletet jelent, ami tapasztaláson alapszik. Sankara nézete közvetlen véda-alapú, a védabölcselet ismeretelmélete (eredeti elnevezése: advaita védánta, azaz nem-kettős védai végkövetkeztetés), melynek fő tétele a személytelen isteni princípium.
Sankara mesterei, Góvinda és Gaudapáda a nagy buddhista tanítók (Asvaghósa, Nágárdzsuna, Vaszubandhu) után éltek, így azok művei kétségtelenül befolyásolták véleményüket. Feltehetően maga Sankara is buddhista volt, hiszen az upanisadokat buddhista szellemben értelmezte. Góvindával együtt az addig ismeretlen monista interpretációval álltak elő, illetve az Upansiadok ki nem fejtett monizmusát vitték tovább. Gaudapáda a fő hangsúlyt az általa tökéletesként fölismert tan igazolására fekteti: az önvaló ugyan létezik, de az éber, álmodó, mélyalvó állapotán túl a negyedik az igazi: az egység állapot. Először a lélek képzeltetik el, majd a belső állapotok, végül a külvilág, de valójában nincs keletkezés-megszűnés.
Sankara nem szövegez meg új tanokat, vagy új szútrákat, hanem csak magyaráz, értelmez, cáfol, tisztáz, összegez a Védánta-szútrához, ill. a tíz fő upanisadhoz fűzött kommentárjaiban. Élete későbbi szakaszában csak utazott és filozófiai vitákat folytatott a dualista Védánta-értelmezések, illetve egyéb iskolák ellen. Dialektikáját jobbára a buddhizmusból merítette: Brahman (a tiszta lét) azonosnak tekinthető a sunjatá (tiszta nemlét) elvével, Nágárdzsuna tételével. Ezért nevezik Sankarát rejtett buddhistának.
A többi filozófiai iskolával szemben Sankara más-más álláspontra helyezkedik: a logika (njája) kategóriáit cáfolja; az atomelmélet (vaisésika) anyagelvűségét tagadja, a világot nem valós káprázatnak tartja; ellenzi a rítusértelmezés (mímámsza) gyakorlatiasságát, s igazolni igyekszik, hogy a Védák célja nem a ritualizmus, hanem a tiszta tudás megszerzése. Közeli rokonságban áll a jógával, öntisztító módszereit átveszi; az analízissel (szánkhja) rokon, de nem fogadja el a világ pozitív anyagi létét.
Sankara szerint az upanisadok a legtisztább tudással foglalkoznak, ami által elnyerhető a felszabadulás. Elveti a meditáció fontosságát, mert ha valaki fölismeri, hogy Brahman a végső valóság, fölszabadul.
A Védák cselekvéselméleti része (karma-kánda) – rituációk, áldozatok, anyagi remények – a kezdőknek való, míg az ismeretelmélet (gjána-kánda) a komolyakhoz szól, akik felszabadulásra vágynak. Ez a bölcsesség útja, a kiváltságosoké, akiknek már semmi egyéb dolguk nincs a világon.
Sankara legfőbb kategóriái

Brahman (Abszolútum) – az Abszolút Igazság, a végső önvaló, ami egy, bár a különböző lényekben sokfélének tűnik, önragyogó és forma nélküli, változatlan, abszolút és független. Brahman természete: i) tiszta lét (szat), ii) tiszta tudat (csit), iii) tiszta áldottság (ánanda); de az egyén mással azonosítja, ez az illúzió, ezért ez elmét meg kell fékezni és tisztítani. Sankara filozófiája az illúzió-elmélet (vivarta-váda), amivel megmagyarázza, hogy a Legfelsőbb változhatatlan, ezért látszólagos megváltozása – a világ vagy az egyéni lét – illúzió. Brahman az ok, amiből a nevek s formák látszatvilága származik. Nincs különbség az ok és okozat között, ám az okozat csak képzeletbeli erőszaktétel az okon, puszta illúzió. Hiába csinálunk agyagból tányért vagy korsót, az mégis agyag marad, minden egyéb csak a név és forma illúziója. A világ is Brahmanra erőltetett következmény, látszat-jelenség: név és forma, ám Brahman az egyedüli valóság.

Májá (illúzió) – a világ valótlan, csak Brahman a valós. A formák világának látszólag sok résztvevője és élvezője van, tartalmazza a munka gyümölcsét, amit az idő, tér és ok határoz meg, s az elme számára kifürkészhetetlenül formálódik. Amikor a helyes tudás felvirrad, a jelenségvilág és annak hamis volta is illuzórikusnak bizonyul. A létezés (szat) az az alap, amin az illúzió megjelenik; minden illúzió oka a tudatlanság (avidjá, agjána), ami: meghatározhatatlan eredetű, megnyilvánulású és feloszlású, kezdet nélküli, és eloszlatható a tudással. A mentális vagy fizikális események múló tünemények, vagyis minden mögött a minden-egy elv húzódik meg, így egyenlő a mikro- és makrokozmosz, az objektum és a szubjektum, az „egyén” azonos az abszolút igazsággal. Minden érzet, fogalom, képzet stb. illuzórikus, így nincs tudás-tárgy, nincs tudó, csak tudás (csit), s ha ennek bármilyen formát tulajdonítanak, az illúzió.

Manasz (elme) – Sankara nem érzéknek, hanem a tudatlanság speciális módosulásának tartja; négy fázisa ismeretes: manasz – a kételkedés funkciójában, buddhi – határozott tudatosságot eredményez; ahankára – az ego érzetét kelti a tudatban és csitta – emlékezést eredményez.

Átman (Önvaló) – tiszta állapotában: Brahman, az illúzióval kapcsolatban: Ísvara, a finom fizikális elemekkel kapcsolatban (azokat irányítva): Hiranjagarbha, a durva anyagi elemekkel kapcsolatban (azokat irányítva) pedig Virát-purusa. Amikor a tiszta tudat tehát a májában tükröződik, az Ísvara, amikor pedig a tudatlanságban tükröződik, az az egyéni lét megnyilvánulása. Mások szerint nincs két reflexió mint Ísvara és dzsíva, vagyis a dzsíva az Ísvara képe az agjánában (Brahman – csit + májá = Ísvara  tükröződése az agjánában  dzsíva)

Móksa (felszabadulás) – az az állapot, melyben Brahman tiszta fénye ragyog saját tiszta tudat-azonosságában, a lét és teljes üdv páratlan dicsőségét sugározva, s minden egyéb, ami csak illúzió, semmiként eltűnik. A felsőbb tudás birtokában, s a mestertől elsajátított „Te vagy az!” aforizmát megértve az ember eggyé válik a tiszta igazsággal, léttel és örömmel. Eloszló illúzióként megszűnik a jelenségvilág, s a lélek ragyogni kezd, mint az egyetlen igazság, Brahman. Más rendszerek szerint a test az igaz tudás elsajátítása, vagyis a felszabadulás után is megmarad, ha a megkezdett karma ezt igényli. Ez az életüdv (dzsivanmukta) állapot, mikor az ember közönséges bölcsként viselkedik, mégis fölszabadult, és nem szerez új karmát. Ha az egyén tökéletes tudásra tett szert, mentesül az anyagi-világi ego pszichózisától, ez a tiszta önvaló.
Sankara szigorú követelményeket támasztott a lelki gyakorlókkal szemben. Kvalifikáltnak az tekinthető:
1. aki az összes védát kiegészítéseikkel együtt (nyelvtan, lexikális ismeretek stb) végigtanulmányozta, s birtokolja ennek teljes tudásanyagát
2. aki ebben vagy előző életei valamelyikében:
a. csak a kötelező véda-szabályokat gyakorolta (nitja-karma, pl. napi fohászok)
b. esetenként egyéb előírt tetteket végzett (naimittika karma, pl. fiúgyermek születési ceremóniája)
c. elkerülte az önző vágybeteljesítő tetteket (kámja-karma, pl. mennybe juttató áldozatok)
d. nem végzett tiltott cselekedetet (nisiddha-karma, pl. gyilkosság), s így elméje minden jó és rossz tettől megtisztult.
3. aki rendelkezik a négy erénnyel:
a. képes felismerni, mi az örök s a mulandó
b.nem akarja élvezni a földi vagy a mennyei életet
c. megundorodott az élvezetektől, buzgó a tudás iránt
d. kontrollálja érzékeit, így csak a tudásért cselekszik (a kontroll elemei: i) az érzékszervek visszavonása az anyagi élvezetektől; ii) nagy tűrőképesség (hideg, meleg); iii) a helyes tudás megszerzése érdekében alkalmazott elme; iv) a tanítóba és az upanisadokba vetett mélységes hit és v) buzgóság az üdvkeresésében)
4. aki tanulmányozza az upanisadokat, vitával erősíti meggyőződését, jógameditációval ismeri föl, hogy az igazság egy.

 

Sankara kritikája

Sankara pozitív létezőnek tételezi a végső spirituális princípiumot, de tagadja az egyéni lét valós voltát, mondván egyedül Brahman létezik. Brahmanon kívül azonban mégis elfogadja például az illúzió, a tudatlanság létét, vagy az ok-okozat törvényét, ami nem konzekvens gondolkodás. Ha minden valótlan volna, hogy beszélhetünk okról és okozatról? Az Abszolútum minimális megnevezése – pl. lét-tudat-öröm lényegű – ellentmond Brahman leírhatatlanságának és tulajdonságok nélküliségének. Mások hozzáteszik, a boldogság megnyilvánulásához alanyra és tárgyra van szükség, az önmagában létező boldogság nem kielégítő.
Sankara absztrakt istenképének, illetve szellemi princípiumának megismerése továbblépést jelentett a XIX. századi nyugati patriarchális istenképhez képest, de a személytelenséget hirdető monista irányzat nem azonosítható a hinduizmus egészével. Sankara nézete az ember megistenülés-vágyának egyedülálló verziója. A monotheizmust is meghaladó, csupán egyetlen szellemi tényt feltételező extrém filozófiája reduktív szellemi csúcsteljesítmény ugyan, az egyéni létezést azonban tagadja, azt a káprázat fogalomkörébe utalja, így az egyéni léthez kötődő összes képzetet kétségbe vonja. Föltárja ugyan a homogenitást, a mindenség együvé tartozását, de mellőzi a sokrétűséget, a változatosságot, amit pedig sokan a homogenitás szükségszerű kiegészítőjének tartanak. Az advaita-védánta egyik aforizmája szerint ahogy egy kis fadarab tüze képes fölégetni az egész várost, majd utána a fadarabot is, ugyanúgy Brahman ismerete is felégeti az illuzórikus világ káprázatát, s magát a Brahman-tudat síkját is. De mi marad akkor?!

 

Aszkéták az advaita-védánta irányzataiban:

Égtáj, város és kolostor Irányzatok
Felekezetek
Aszkéta nevek Az aszkéták jellemzői
Nyugat
Dváraka
Száradá-math
Ánandavára Tírtha * alaposan megértette a tat tvam aszi jelmondatot, és a Gangesz, a Jamuná s a Szaraszvatí folyók találkozásánál vesz fürdőt
Ásrama * nagyon szeretné fölvenni a szannjász-rendet, elrugaszkodott az anyagi tettektől, nem vágyik semmiféle anyagi jószágra, lehetőségre, s így megmenekült az ismétlő születéstől és haláltól
Kelet
Puri
Góvardhan-math
Bhógavára Vana gyönyörű, magányos erdei helyen él, s mentes minden anyagi vágytól
Aranja mindig az erdőben él, és megszakítja minden kapcsolatát a világgal, hogy a mennyei bolygókra kerülhessen, ahol Nandana-kánanában élhet
Észak
Badarikásram
Dzsjótir-math
Kítavára Giri a hegyek közt tanyázik, a Bhagavad-gítát tanulmányozza, értelme szilárd
Parvata a magashegyekben él, akár vérengző vadállatok között is, hogy eljusson a filozófiai elmélkedés csúcsáig (az anyagi világ a lényegét tekintve semmis)
Szágara az Abszolút Igazság óceánjába merült, ahol a tudás értékes drágaköveire tett szert, és sohasem tér el a szabályozó elvektől
Dél
Sringeri
Sringéri-math
Bhúmivára Szaraszvatí * klasszikus zeneművészeti ismeretei vannak, kiváló gyakorló zenész s mentes minden anyagi ragaszkodástól, s lelki üdve érdekében mindig zenél
Bháratí ** tökéletes műveltségre tett szert, megszabadult a tudatlanság minden formájától, és még a legkilátástalanabb helyzetben sem boldogtalan
Puri

***

rendkívüli jártasságra tett szert az abszolút tudás területén, aki az Abszolút Igazságban él, és aki örökké az Abszolút Igazságról beszél

* elsődleges nevek, a legtekintélyesebbek; (a Vana, Aranja, Bháratí rendűeket alacsonyabbnak tekintik)
** másodlagos név
*** harmadlagos név

Növendékek az advaita-védánta irányzataiban:

Égtáj, város és kolostor Irányzatok
Felekezetek
Növendék nevek A növendékek tulajdonságai
Nyugat
Dváraka
Száradá-math
Ánandavára Szvarúpa ismeri valódi azonosságát, állhatatosan végzi kötelességét, a lelki megértés folytán mindig boldog
Kelet
Puri
Góvardhan-math
Bhógavára Prakása tökéletesen ismeri a Brahman-sugárzást s mindig a jógát gyakorolja
Észak
Badarikásram
Dzsjótir-math
Kítavára Ánanda abszolút tudásra tett szert, az Abszolút Igazságon, a tudáson, a határtalanon, a Brahman-sugárzáson meditál, s mindig transzcendens örömöt élvez
Dél
Sringeri
Sringéri-math
Bhúmivára Csaitanja
(elsőrendű)
képes különbséget tenni anyag és lélek között, anyagi változások nem zavarják s a határtalan, kimeríthetetlen, áldásos Brahman-ragyogáson meditál

 

44/2006.
B. K. Tírtha