Honnan származik a lélek?

A különféle világvallások tanításainak egyik nagy kérdése az egyéni lélek eredete. Jogos a nagy hangsúly, hiszen a lélek eredetének tisztázása sok kérdésre választ ad az ember életében. Ha nem ismerjük eredetünket, nem tudhatjuk, mi az élet célja, s így azt sem, mi a valóban természetes számunkra s mi nem. Ha eredetünket nem tisztázzuk, nem tudunk magyarázatot adni a lélek anyagi világbeli létére sem.

E kérdésre nem mindegyik filozófia ad kielégítő választ. A materializmus tanítása szerint például – hogy, hogy nem – a tudat (lélek) az anyagból fejlődik ki. A legtöbb mai keresztény egyház sem ad részletes, a filozófiai elme számára kielégítő magyarázatot, mert bár a lélek eredetét isteninek vélik, ugyanakkor örökkévalóságát csak egy irányban vallják: szerintük kezdetét tekintve nem örökkévaló– mert hisz előző létünk nem volt –, ám ha üdvözül, halhatatlanná, örökkévalóvá válik.

A hindu filozófiát mindeddig nem nagyon ismerték India határain kívül. A legtöbb könyv, amely e témával kapcsolatban eddig Nyugaton megjelent, szinte kizárólag a Sankara féle advaita (nem-dualisztikus) védánta filozófiát mutatta be, mint hindu bölcseletet. Így keletkezett az a téves nézet, miszerint védánta, illetve hindu filozófia egyenlő Sankara advaita filozófiájával. Az igazság viszont az, hogy a védántát nemcsak Sankara tanította, sőt, a vaisnava védánta filozófiai iskolák– melyek az advaita filozófiával ellentétben azt hirdetik, hogy Isten személyes vonásokkal, egyéniséggel rendelkezik, a lélek pedig örökkön-örökké megőrzi individualitását, még az anyagi világból való felszabadulása után is – többségben vannak.

A Sankara-féle tanok terjedése rossz fényt vetett a hinduizmusra, hiszen az advaita filozófia nemcsak az egyéni lélek létét tagadja, de a személyes Istenét is. Ilyetén egyfajta nihilizmust propagál, hiszen az emberi lét céljának a személyes lét megszüntetését véli, ezért tanaiban végsősoron nincs helye az igazi értelemben vett vallásnak, a lélek és Isten közötti szeretetnek. E filozófiában nem vita a lélek eredete, hiszen szerintük a lélek nem is létezik, csak az Abszolút (vagyis Brahman, a minden személyes vonástól, egyéniségtől mentes Isten). Igaz, így nem tudják megmagyarázni, miként kerülhet illúzióba „Isten” (mert elfelejteni eredetünket bizonnyal tévhit, illúzió), s miért éri ennyi szenvedés.

Mindezzel ellentétben a hinduk szent könyveiből, a Védákból azt tudhatjuk meg, hogy a lélek Isten szerves része (vibhinnámsa), így minőségileg azonos Ővele, de meny-nyiségileg nem.

A védikus irodalomból kiindulva Csaitanja Maháprabhu tudós követői (a hat gószvámí) műveikben még részletesebben ismertették a lélek eredetét és anyagi világba való kerülését. A védikus irodalmat idézve kifejtették, hogy a lélek eredete a tatastha-sakti-ként ismert isteni energia. „Tata” fövényt jelent, azt a vizes csíkot a tenger partján, amely nem szárazföld, de nem is víz – a kettő közötti határ. Hasonlóan, a lélek sem egyenlő minden tekintetben Istennel, nem is az Ő „közvetlen környezetéből” (vaisnava szakkifejezéssel élve nem Krsna hajlékából, Gólóka Vrindávanból vagy a lelki világ bolygóiról, az ún. Vaikuntháról) származik, de nem is az anyagi természet szülötte.

A lélek – szanszkrtul átmá – mindig megőrzi egyéniségét, léte örök. Ez azt jelenti, sohasem lehetett minden tekintetben egy Istennel, és sohasem válhat teljesen eggyé Ővele. Ez egyúttal magyarázat arra is, miként kerülhet illúzióba: mivel csak parányi, véges része Istennek, így a szabad akarat természetéhez tartozik – választhat az anyagi világ és a lelki között. Mivel tökéletessége nem mérhető Istenéhez, így tévedhet. Isten mindennek a forrása, minden létezőnek a felülvigyázója, a Legfelsőbb Úr. Így érthető, hogy az egyéni lelkek, mint az Ő szerves részei, hajlamosak lehetnek a világ feletti kontroll vágyára. Mihelyt ilyen vágya van, a harmónia világából (a brahmadzsjótiból) a diszharmónia világába, az anyagi kozmoszba kerül, ahol a májá, az illuzórikus energia hatására különféle testeket ölt. Az ahankárnak, hamis egojának, önazonosításának tudható, hogy magát testének hiszi, így sem arról nem tud, hogy születése előtt létezett, sem pedig arról, hogy „halála” után sem szűnik meg létezni.

Persze ilyenkor felmerül az a kérdés, miért van ez így. Hogy engedheti meg a Jóisten, hogy szerves részei, „gyermekei” ennyit szenvedjenek? – kérdezik sokan. Nos, a Védákat olvasva gyönyörű isten-koncepcióról szerezhetünk tudomást: Isten tökéletes szabad akarattal rendelkezik, semmilyen erő sem befolyásolja, sohasem lehet az anyagi világ alárendeltje. Hasonlóan, az Ő részei, a lelkek is örök szabad akarattal rendelkeznek. Isten tehát nem diktátor, aki hatalmával visszaélve arra készteti a lelkeket, hogy azok Őt szolgálják és szeressék. Hogyan is lehetne a szeretetet megparancsolni, előírni? Senkinek sem lehet megparancsolni, hogy szeressen valakit. A védikus tanítás végkövetkeztetése (sziddhántája) szerint az élet igazi célja és értelme az isteni szeretet, a bhakti. Az igazi vonzalom és szerelem viszont csakis a szabad akarattal rendelkező felek között létezhet. Ezért van az, hogy az egyéni lelkek, Isten szerves részei mindig szabadon dönthetnek életük, sorsuk felől. Mivel a szeretetet Isten is élvezi, s mivel a szeretet a szabad választás és az individualitás függvénye, így Ő sohasem fosztja meg a lelkeket szabad akaratuktól.

Abhay Narayan

1995/18.