Mrdanga

A Rámájana-, majd a Mahábhárata eposzok énekes-táncos előadásaiban három ütőhangszert használtak együtt: a szűkülő testű kétmembrános panava-dobot, az agyagedény testű, egymembrános kisméretű dardura-dobot, és a domború testű kétmembrános mrdanga dobot.

Chaitanya Deva osztályozásában a membrafon (avanaddha vadya) dobok között az ütött, palack-formájú, domborútestű dobokhoz tartozik a mrdanga, vagy Srí khole (khole jelentése: ölben). A szótő mrt (módosult formája mrd), anga jelentése pedig rész, test, ami utal a dob testének anyagára, az agyagból formázott palástra. Alakja szerint a mrdanga két egymás felé fordított csonka kúp alakú, középütt a legnagyobb átmérőjű, a végei felé elkeskenyedik. Egyik végén kisebb, 15-16 cm átmérőjű, másik végén 25-28 cm átmérőjű, kör alakú bőr fedi. A nagyobb átmérővel a mély hangokat, a kisebbel magasakat szólaltatják meg. A szélesebb felület lehetőséget ad a peremes ütésekre, valamint középen az ujjakkal pattintva megszólaló, sőt tenyéres ütésekre, amiket a tenyér alsó, bögyös részével még nyújtott hangok is színeznek.
A kiégetett, mintegy 6mm vastag falú cseréptestet rendkívül vékony, gézszerű vászonnal fedik. Keskeny pamutszállal köröskörül sűrűn körbetekerik, és rizspéppel lekenik. A méretre készült, többrétegű bőr játszófelületeket elhullott tehenek hátából hasított szíjakkal kötik, hangolják, körbe a dob oldalán. Mind a kisebb, mind a nagyobb játszó felület közepére szénporból, rizspépből és egyéb anyagokból több rétegben körkörös rezonáns felületet visznek fel a bőr felületére, a szebb hangzás érdekében.
„Mialatt az Úr távozni készült a hasztinápurai palotából, számtalan dob – mrdangák, dholák, nagrák, dhundhurík, dundhubik – és számtalan fuvola, valamint a viná, a gómukha és a bherí hangjai zendültek föl, hogy tiszteletüket fejezzék ki az Úr előtt.” írja a Bhágavata-purána. Krsna, az Úr földi megjelenését 5000 évvel ezelőttre teszik, tehát a megnevezett hangszerek, így a mrdanga is meglehetősen régi civilizáció hangszerei voltak.
Használatát a XV. századi hindu misztikus, Csaitanja Maháprabhu (1485-1534) újította meg és általánosította az általa szervezett szankírtan mozgalommal, azaz Isten neveinek énekkel, hangszerekkel, tánccal kísért együttes dicsőítése során. :„Amikor a szankírtan mozgalom elkezdődött, Navadvípban semmit nem lehetett hallani a „Hari! Hari!” hangjain, a mrdanga lüktetésén és a karatálák zengésén kívül.” (Csaitanja-csaritámrta 1.17.123.)
A legenda szerint a környéket uraló moszlim kázi betiltotta az utcai éneklést és felvonulást, a dobolást, sőt összetörette a mrdangákat. Csaitanja és hívei körülvették a házát, s tárgyalásokba bocsátkoztak. A beszélgetés során a kázi kimondta a szent mantrát, s ez olyan hatással volt, hogy maga is vaisnava hívő lett. Az esti szertartás szövegében éneklik: „Édes hangú mrdanga, bhakta fülek vigasza!”
A Hare Krisna mantra éneklésekor egy mrdangához legalább négy karatal, más nevén mandzsíra (lásd Kagylókürt, LI sz.) tartozik ma is, melyek az alapritmus lüktetését biztosítják a szólószerepű, rendkívül variatív dobjáték mellé.
Amelyik mrdanga részt vett a szertartáson, azt játékosa szent tárgyként tiszteli. A bengáliai szent város, Majapur mellett Gódrum falucskában előttünk hangolta, feszítette szorosabbá a szíjakat a hangszert gyártó mestere, édesapja irányítása mellett. E hangszer már szerepelt a templomban, ezért a hangolás előtt homlokához emelt kézzel kért „bocsánatot” a dobtól, amiért munkálatai közben a lábával is érintenie kell.
Dzsagannáth Puriban, az egyik szent zarándokhelyen a nyár folyamán ünnepséget szerveznek: a templomi kegyszobrokat emberek húzta szekéren hordozzák végig a városon. Ez a szekér menet (ratha-játra). Ilyenkor is énekes-hangszeres felvonulás kíséri a szekereket, melyek körül 10-20 dobos, 40-80 karatalos, és több száz hívő énekel és táncol. A szitárral és a vínával együtt ma is ezek a hangszerek jelképezik leginkább az egyistenhívő hindukat és Indiát a világ előtt.

„Verj, üss, üss, legyek ezer mrdanga zengése; mindig, mindig érezhessem mindent betöltő rezonanciádat!”

53/2010.
Váray László