Az öregségről

Öregen, őszen s agársoványan
Mégis de jó, de jó, de jó hogy nyár van
A csörgőkígyók az erdőt belepték.
Sétabottal közelít az öregség.
(Márai)

Évről évre, napról napra szembesülünk fogyó életutunkkal. Minden születés és halál, újrakezdés és lezárás lehetőség a tanulásra és tapasztalásra. A születés és halál közötti szakasz maga az élet. A véghez közeli életszakasz sokunknál az öregkor. Minden emberrel egy új világ jön létre, új kaland kezdődik. Egyes keleti kultúrákban, mint például a buddhizmusban, a születést inkább a végnek, mintsem a kezdetnek jelölik. Az a fájdalom, amivel születésünkkor találkozunk – szerintük – nem örvendetes esemény. Mondhatjuk azt is, hogy születésünk az első halálközeli élményünk.

Vannak olyan emberek, akiknek nem kell megvárniuk a senium állapotát, karmájuk beteljesedésével már előbb, fiatalabb korukban eltávozhatnak.
A tudomány fejlődésével egyre több ember éri el a hetven-nyolcvan éves életkort kék bolygónkon. 2005-2010 között az emberiség 17,1%-a, 2030 után 57,1% lesz nyolcvan éven feletti. 2008-as becsült adatok szerint Japánban az emberek 81 évig, míg Szváziföldön 39,5 évig élnek! A várható élettartam világviszonylatban jelenleg 71 év a férfiaknál és 78 év a nőknél; Magyarországon férfiaknál 65,3 év, a nőknél pedig 74,5 év. Az EU lakossága 495 millió, ebből 2007-ben 4,3% volt a 80 éven felüli, míg 1979-ben csak 2,2%.
A statisztikai adatok javulása szinte kizárólag a csecsemőhalandóság csökkenésének tulajdonítható, mivel egyre jobb a pre- és postnatalis gondozás. A korrigált adatok szerint az életkilátások mindössze 3,7 évvel javultak a XX. században (Change of Life Expectancy 1994. 11-17.)

MI OKOZZA AZ ÖREGEDÉSI FOLYAMATOT?

A programozottsági elmélet szerint beépített genetikai óránk csenget az öregedés kezdetekor, míg a károsodási elmélet szerint az öregedés a sejteket, a genetikai állományt ért károsodásnak köszönhető. Az öregedés természetes folyamat, de a romló életminőség már nem szükségszerű. Megfelelő táplálkozással, mozgással lényegesen minőségibb életet élhetünk. Táplálékunk nagymértékben változott a civilizációs fejlődéssel. Történelem előtti ősünk táplálkozása növényi eredetű anyagokból – gyökérfélék, magvak stb. – állt. A húsfogyasztás csak később, az állatok levágásával vált általánossá.
Állatokon történt megfigyelések azt mutatják, hogy ha a táplálékot megváltoztatjuk, betegségeket idézünk elő. Hogy milyen gyorsan használódik el a test, az nagy mértékben az anyagcseréjén múlik. Ha „energiatakarékosan” tudunk élni, akkor a gazdaságosságot növeljük, s az élettartamot hosszabbítjuk, mivel hétéves ciklusonként egész szervezetünk átalakul.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az időskor szakaszait a következőképp adja meg:
50-59 átmenet; 60-75 idősödés; 70-90 időskor; 90 felett aggastyánok; 100 éves kor felett matuzsálemek.
Tudunk-e ebben a korban olyan felhőtlen boldogok lenni, mint fiatal korunkban? Talán nem, de ez is egyénfüggő. De ez az időszak alapvetően nem is arra szolgál. Ez a megállapodás, a lassulás, a bölcsesség, a halálra való felkészülés ideje.
Miért kellene olyan tempóban élni életünket hatvanéves korban, mint tesszük 20-30 évesen? A környezetünk felgyorsult élettempót parancsol, s ezt próbáljuk követni, de hiába. Egy idő után rá kell jönni, hogy ez fölösleges, s nem is megy. A jelenlegi tradíció nélküli társadalom nyűgként, teherként, sokszor sorscsapásként tekint az öregekre, akik már nem fogyasztanak, de el kell őket tartani. Az idősek sokszor többre értékelik az innen-onnan összeszedett információt, mint az általunk kifejlesztett bölcsességet. Az információ és a fogyasztás bűvöletében élünk. S ez egy 60-70 éves ember számára már megterhelő, de ettől függetlenül sokan próbálnak ehhez alkalmazkodni, kevés sikerrel.

ANNYI VAGY, AMENNYIT MEGTERMELSZ?

Itt van a nyugdíjaztatás kérdése. Kérdések, amiket ilyenkor feltesznek: Miért kell nyugdíjba mennem, miért nem dolgozhatok tovább? Még szükség van a munkámra! Nekem is szükségem van a munka által biztosított napirendre és fizetésre.
Rögtön haszontalannak, ingyenélőnek érezzük magunkat, mivel évtizedek során azt sulykolták belénk: Annyi vagy, amennyit megtermelsz!
S ha ehhez nem tudunk hozzászokni, bekövetkezik a frusztráció. Valamit elvárok, ami már nem teljesülhet, valamit akarok, ami már sohasem lesz az enyém. Sokan elfelejtették, hogy mással is lehet foglalkozni, más szépségek is vannak az életben, mint a napi munka. Mily csodálatos minden cél nélkül leülni egy erdőszélen vagy réten, s a virágok nyílását csodálni, vagy a felkelő, vagy lemenő nap mozgását figyelni!
Világkezdeményezés a Slow-city mozgalom. Felismerték, hogy már fiatalon is, de főként idősebb korban nagyon kiegyensúlyozott, harmonikus dolog ilyen „lelassult városokban” élni. Itt tiszta energiát használnak, kevesebb a distressz, korrekt környezeti, rehumanizált feltételek megteremtik az ökológiailag tisztább étkezést. Itt a megvalósítandó cél a természet és a környezet kapcsolatának újragondolása. Sok feltételnek kell megfelelni, hogy egy város megkapja ezt a címet.
Az információ a tények megszerzését jelenti, a bölcsesség viszont lecsendesíti, kiüresíti az elmét, ekkor már inkább szemlélői, mintsem aktív cselekvői vagyunk az eseményeknek. Ilyenkor felmérjük a dolgok jelentőségét, mélységét. Sajnos az ilyen elmélyülés a Földnek ezen a felén ritka, inkább Keleten képesek az emberek ezt megtenni. Szellemi működésünk a legidősebb korig fennmaradhat. Az intelligencia-hányados bővülhet az EQ-val mérhető életút-tapasztalati élményekkel, az életbölcsességgel.
Indiában négy életszakaszt különböztetnek meg: tanuló – brahmacsári (25éves korig); házas – grihasztha (50); visszavonult – vánaprasztha (75); és lemondott – szannjász (100). Itt tudatában vannak annak az emberek, hogy melyik életszakaszban mit kell elvégezni, mi az ember feladata a különböző életperiódusokban, s ennek megfelelően élnek.
Nagyon sok író, költő csodálatosan, de sokszor igen keményen fogalmazza meg az öregkor életszakaszát. Ingmar Bergman például a Nap vége című művében egy 76 éves orvos utolsó napjait festi le, vagy a Laterna magica önéletrajzi művében apja kórházbeli szenvedését, majd eltávozását vázolja.
Polcz Alaine Ideje az öregségnek című kis novelláját nagyon figyelemre méltónak tartom, mert a humor és vidámság nem marad el az öregség mindennapi nehézségeinek, s az igencsak megváltozott életfeltételeknek taglalása közben.
De említhetném Márai Sándor Füveskönyvét, ahol az író intelmeket, javaslatokat fogalmaz meg a nehézségek elviselésére.

MAGÁNY, SZENVEDÉS, HALÁL

Az öregség nem kínál kevesebb lehetőséget, mint a fiatalkor, hanem másmilyeneket kínál. Ezt sokan nem vesszük figyelembe. Többen azért élnek az öregségtől való félelem tudatában, mert azt a magányossággal, a szenvedéssel, haláltól való félelemmel azonosítják.
Vizsgáljuk meg először a magányosság kérdését! Először is tisztáznunk kell: az egyedüllét nem magány. A magányosság érzését fiatalon is, családban, nagy tömegben is érezhetjük. Ez az ego, a hamis ego játéka.
Fizikailag – esetleg – nem tudjuk megváltoztatni elszigetelődésünket (ágyhoz, lakáshoz, városhoz való kötöttség), de mindig ébernek kell lenni, s ha jön az érzés, az önsajnálat – egyedül vagyok, senki nem néz rám stb. –, hagyjuk tudatosulni, érezzük át, de ne azonosuljunk vele. Az elme ilyenkor megérti, hogy nem megyünk bele a játékaiba, s lehet, hogy az érzés megmarad, de intenzitása mindenképp csökken. A lélek nagy ereje abban áll, hogy képes mindent elfogadni. Egyedül lenni óriási lehetőség. Tudatunkat felhasználhatjuk a magány átformálására!
Kis kitérőként talán taglaljuk azt, hogy minek tartjuk magunkat: testnek, vagy elsődlegesen léleknek, mivel itt látom az egész kérdés alfáját és ómegáját.
Ha csak testnek képzeljük magunkat, akkor a magányosság, a szenvedés, a romló test látványa a minden – ezzel igen nehéz együtt élni.
De ha tudom, hogy én elsősorban LÉLEK vagyok, a mindenség és a Mindenható szolgálatában, akkor más perspektívából szemlélem életem, s az egész világot. Így sohasem lehetek egyedül, hisz Isten mindig velem van, s így az egyedüllét rögtön átformálódik együttlétté.
A test mulandóságát, s a lélek örökkévalóságát fogalmazza meg a Bhagavad-gítá is: „Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg, hasznavehetetlen testeket, hogy újat fogadjon el helyükbe.” (Bg.2.22.)
Szenvedés alatt általában valamilyen testi, lelki fájdalmat, félelmet értünk. Sokszor e fájdalmak nem is oly erősek, de félelmeinkkel felerősítjük azokat. A fájdalom, a szenvedés hozzátartozik testi életünkhöz, de ezek csak időleges jelenségek. Ha a lélek segítségével ebből is „előnyt” tudunk kovácsolni, nyert ügyünk van. Nagyon sok ember él már fiatalon is hasonló problémákkal, de teszi a dolgát.
A negatív képeket törölni kell az elménkből. Nagyon nehéz az ilyen nehézségeket elfogadni, azt, hogy ezekkel kell együtt élni, mégis meg kell kísérelni. Az ego bizonyos szempontból igen hasznos dolog, csak ne az egész lényünket azonosítsuk vele, mert akkor rombolóvá válik.
Ha ránk tör a fájdalom, a szenvedés, vagy valamely hasonló érzés, igyekezzünk lefoglalni magunkat, s elménket, hogy ne az kerekedjen felül. Valamely értelmes szellemi elfoglaltsággal, vagy fizikai munkával figyelmünket áthelyezhetjük arra a dologra, amit épp csinálunk. A bölcsek úgy mondják, a szenvedés kegyelem, mely közelebb viszi az embert Istenhez.

AZ ÖREGKOR NAGYSZERŰ AJÁNDÉKA

Súlyos probléma az is, hogy nem tudjuk elfogadni a test mulandóságát, örökké fiatal, energikus testben óhajtunk élni. Elveszítjük testi, szexuális erőnket, emlékezetünket, vakmerőségünket. Az öregkornak az a nagyszerű ajándéka, hogy elveszi tőlünk mindazt, ami a leghasznosabb az ifjúkorban – mondá Cicero. De több mindent kapunk helyébe: a megfontoltságot, bölcsességet, kiegyensúlyozottságot és tekintélyt.
A múltat el kell engedni, de nem szomorúsággal, sajnálattal vagy dühvel. A múltnak a tanulságait vigyük tovább, ne a terheit. Ha ezt nem tudjuk megtenni, nagy erővel nehezedik a vállunkra e teher, s nem enged másnak helyet. Ha önsajnálattal mindig a múltban élünk, nem tudunk itt és most a jelenben lenni, így elveszítjük ennek szépségét.
Idős emberként sok emlék hordozói vagyunk, de nem csupán csak a múltból állunk. Ha megpróbáljuk ezt elfogadni, sokkal jobban megbékélünk, sőt szeretni tudjuk jelen életünket. Éppúgy meg kell tanulnunk az új lehetőségek közt élni, mint ahogy annak idején megtanultunk beszélni, egyedül járni, enni.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem tudunk minden saját magunk, vagy mások által kitűzött feladatot teljesíteni. Ezzel csak úgy békélhetünk meg, ha elgondolkodunk azon, hogy milyen feladatok is ezek? Tényleg olyan fontosak mások, a társadalom, vagy esetleg épp magam számára? Ha alaposan átgondoljuk, rájövünk: nem is olyan lényegesek. Ez az életszakasz már felkészülés az elmúlásra, a halálra, s az azutáni életre.
Aztán itt a halál, a meghalás ténye. Ha csak a testben gondolkodunk, akkor ez egy ijesztő, nagy probléma, hisz azonosulunk személyiségünkkel, az egóval, s a testtel. Sokan úgy gondolják, csak az van, amit látnak – a test. Az élet véges, mindent meg kell próbálni, s alaposan kihasználni, mivel csak egy életünk van! – hirdetik, akár nagy plakátokon is.
A vég közeledtével sokan úgy érzik, nem tudják már bepótolni az elmulasztott lehetőségeket, holott szeretnék, félelmeik vannak a halál pillanatától, a túlparttól, attól, hogy mi történik a halál után.
Ha tényleg testi tudatban élünk, akkor a halandóság igen nagy katasztrófa. Ám ha nyitottak vagyunk, s eljutottunk már olyan szintre, hogy képesek vagyunk a mulandósággal kapcsolatban kérdéseket feltenni, elindítottunk magunkban egy folyamatot a másképp gondolkodás felé. Lehet, hogy sok kérdésre nem kapunk azonnali választ, de a meglevő válaszainkkal egy új perspektíva tárul elénk, elménk megnyugodhat. Megérthetjük, hogy a test mulandósága a jelen egy része. Egész másképp tudnak gondolkodni a mulandóságról azok, akik haldoklókat gondoznak, akár saját családjukban, akár a hospice szolgálatban, illetve akiknek volt saját halálközeli élményük.
Időskorunk beköszöntével kötelező az elmúlás tényével foglalkozni. Ha erős a hitünk, könnyebben vészeljük át ezt az időszakot. Mindenki számára jó hír, hogy a lélek legyőzi az öregséget!

Megvilágosodás és korosodás

A lelki törekvés valójában roppant egyszerű dolog – benső intuitív tudatosságunkra kell ráébrednünk, miközben lebontjuk egoizmusunkat. Amikor azt mondom, hogy a lelki fejlődés egyszerű dolog, nem azt állítom, hogy ez könnyű vagy nehéz. Hiszen egyeseknek könnyű, másoknak esetleg sokkal nehezebb. Számtalan tényező játszik szerepet az ember lelki fejlődésében, de az őszinteség, a céltudatosság és a bátorság messze a legfontosabb.
Az őszinteség nem más, mint igazmondás, hiteles viselkedés, eredetiség. A színlelt vagy kétséges motívumok nem segítenek a teljes megtisztulásban, a magasabb tudatosságra ébredésben. Hiába mutatnak rá a tanítások s tanítók a bensőnkben honoló mélyebb békességre, ahhoz igazságérzetünk és őszinteségünk vezet majd el bennünket. Az egoizmus mesterien bánik a megtévesztés és önáltatás eszközével, hatásától csak az őszinteség és tisztaság mentesít. Minden percben választanunk kell a korlátozott egoizmus és az intuitív tudatosság között. A korlátozott tudatot az értékek és az elvárások irányítják, míg a teljes tudatosság lényünk csöndes mélyrétegeiben szunnyad.

Őszinteség híján még a legkiválóbb tanítások is a fantázia játékaivá degradálódnak. Felgyorsult világunkban, a gyors fixáció, a nagy ígéretek és a rövid koncentrációs periódusok közepette tudatosságunk anélkül sekélyesedik el, hogy észrevennénk. Ugyanakkor a megvilágosodás közelebb van, mint gondolnánk, de őszinteség híján, találomra aligha ragadható meg. Nem véletlen, hogy szerte a világon arra intik a keresőket, hogy cipőjüket vegyék le, s csöndesedjenek el, mielőtt a szent terekbe belépnének. Valójában az egót kell levetni és elcsöndesíteni, másként az isteni élmény elmarad. Az anyagi hatalomvágy, a követelőzés és alkudozás csöppet sem segít, csak még nehezebbé és zavarosabbá zülleszti az életet. A nyílt ész és az őszinte szív teszi elérhetővé mindazt, ami mindig is előttünk állt.

Ha megkérdezik, mi a megvilágosodás legfontosabb előfeltétele, azt válaszolhatjuk, a komoly vágyódás. Ha komolyan vágyódunk valamire, nagyon őszinték vagyunk, és a figyelmünk sem kalandozik el. A legtöbb ember számára roppant nehéz hosszasan koncentrálni valamire. gondolataink egyre csaponganak, aggodalmak, ötletek, kérdések, vonzódások és viszolygások váltják egymást. Nagy ritkán időzünk egy témánál eleget ahhoz, hogy annak a mélyére hatolhassunk. A lelki fejlődésben nagyon fontos feladat a gondolatok fegyelmezése. A megvilágosodás nem más, mint a hamis korlátok lebontása és eredendő természetünk felszínre hozása.

Nagymamám, aki néhány évvel ezelőtt távozott közülünk, mókázva mindig azt mondogatta: „Az öregség nem a zöldfülűeknek való!” Tisztában volt az idősödő szervezet minden bajával, s bár sosem panaszkodott, és nem sajnáltatta magát, mégis saját magán tapasztalta, hogy az öregségnek megvannak a maga hátrányai, de előnyei is. Megvolt benne az a bátorság, ami sokat segített neki, s mondhatom, felkészülten és bátran halt meg. A megvilágosodáshoz, a magasabb tudatosságra ébredéshez, ugyanúgy nélkülözhetetlen a bátorság, hiszen nem csupán az életről alkotott felfogásunk, hanem maga az életünk fog megváltozni, igazodni benső, misztikus felismeréseinkhez. Az őszinte szív elég erős lesz ahhoz, hogy a létezés eddig ismeretlen távlatait magába fogadja, amiket ésszel aligha foghatnánk fel.

Amikor az ember feleszmél az egoista tudatosság álmából, a változások nyomán sokszor megretten, pedig nem kellene félnie a magasabb tudatosságtól, az elementáris létezésélménytől. Az ember csak attól fél, amit nem ismer, s amit nem tud irányítani. De a megvilágosodás olyan, mint mikor egy rossz álomból felébredünk. s ahogyan az öregség sem, úgy a tiszta tudatra ébredés sem való a zöldfülűeknek. A fölébredéshez bátorságra van szükség…

Őszinteség, összeszedettség és bátorság a három legfontosabb tulajdonság, amely segít kijózanodnunk az egoizmus kábulatából, s elvezet a fölébredettek békességéhez és könnyedségéhez. S akkor már nincs más hátra, minthogy eszerint éljünk…

53/2010.
Dr Tóth Piroska