Pradhána, pillantás a természetbe

Kína, Mezopotámia, Egyiptom, Hellász – az emberi történelem négy aranykorszaka, kultúránk négy bölcsője, mérhetetlen építészeti, kormányzati, kereskedelmi, társadalomszervezési s technológiai vívmányok kincsestára. Az ötödik, s egyben az egyedüli fennmaradt, ma is élő kultúrtörténeti aranycivilizáció az indiai, ami szintén jelentős mértékben járult hozzá az emberi társadalom fejlődéséhez. India s az ind kultúra a lelki kutatás és a természetszerető harmónia terén alkotott igazán maradandót. A lelki, spirituális valóság s a földi, evilági természet oly szorosan fonódik össze Indiában, hogy egyetlen szerves egységet alkot. A természet valamennyi elemének megvan a maga transzcendentális eredetije.

A hinduk mindennapi tetteikben, szavaikban, rítusaikban, sőt jógikus képességeikben is párbeszédet folytatnak a természettel, mintegy ünneplik azt. A hinduizmus összefonódó természet-szellem felfogását leginkább az európai pogány hagyományok közelítik meg. A pogány szokások az Alpok bércei közt, erdők mélyén, titokzatos ingoványokban burjánzottak. A hindu természetfelfogás szülőföldje az észak-indiai táj, az ottani gazdag természeti környezet. A földi s az éteri világ természetfölötti megszólításának legnagyszerűbb alkotásai, a Védák a Himalája csúcsain és fenyves lankáin, a folyószabdalta síkságokon fogantak.

Mai szemmel nézve a Védák négy könyve kozmikus himnuszok, rituálékra vonatkozó előírások és metafizikai útmutatások gyűjteménye. Ám évezredekkel ezelőtt, keletkezésük idején nem elemezgették, sőt, még írásban sem rögzítették őket. Szájhagyomány útján terjedtek, az emlékezet őrizte őket. Intuitív módon szűrődtek át a bölcsek elméjén, akik mágikus erővel zengték a himnuszokat a szabad ég alatt, a rengetegben. A szanszkrt fohászok hangjai azok kántálóját egy másfajta szemléletmódhoz segítették, éppúgy beleláthattak a természet titkaiba, mint a rsik, a látnokok, a Védák lejegyzői. Nem a mai fogalmak szerinti természetfestő költészet a Védáké, sokkal inkább kozmológiai minták, telepátiás hívások. A ritmikusan kántált szavak s a tűzceremóniák közelebb hozták és segítségül hívták a fejlettebb értelmű lényeket, s ami hasonlóképp fontos, e rítusok a félistenek iránti tiszteletnek is kifejezői voltak.

Harmónia, együttműködés, nemártás, engedelemkérés, tisztelet, megbecsülés – a természetszemlélet ilyen érzelmeket keltett, melyek oly gyakran szerepelnek a védikus kinyilatkoztatás lapjain is. Sőt, van még egy fontos tényező: az öröm. A Védák a világ örömteli életéről is dalolnak, egy olyan természeti örömmámorról, amelyen magasztosabb szinten az összes élőlény osztozik, még a túlélés gyötrelmei között vagy éppen a halál pillanataiban is. A szabad szemmel nem látható félistenek is ezt a természetfölötti boldogságot sugározzák. A védikus himnuszok áldást, békességet, boldogságot és egészséget kérnek minden lényre, oltalmat az emberiségnek minden rosszakaró ellen.

Mára az ember lett saját maga legnagyobb ellensége. Földünk, ez az élő bolygó végveszélybe került. A tudomány az anyagelvűségbe – vagyis a fizikális világ kizárólagosságába – vetett szilárd hitének köszönhetően előbb az ipari forradalmat hozta a világra, majd a vegyi- és műanyagforradalmat, létrehozta az atombombát és a génsebészetet. Az óceánok mélyétől a műholdak körpályájáig sikerült beszemetelnünk saját hajlékunkat. Az erkölcs és a humán lelkiismeret hasonlóképp fuldoklik a szellemi szeméttengerben.

A környezeti krízis visszafordítása égető szükséglet. A környezetvédők a természet s a jövendő generációk iránti felelősségre hivatkoznak, törvényeket igyekszenek foganatosítani, tanácsokkal szolgálnak az egyéni és a közösségi cselekvéshez és környezetbarát eljárásokat szorgalmaznak a káros technológiákkal szemben. E lépések kétségkívül létfontosságúak, ámde nem mutatnak rá a filozófiai és metafizikai szemléletváltás szükségességére. Másképp hogy tudnánk lelki módon együtt élni a bolygónkon létező élettel? Ennek az új szemléletmódnak a csírái az úgynevezett mélyökológia művelőiben fogantak meg, akik lelki azonosságot, közösséget vállalnak a természettel. De mit nyújthat a környezeti válság megoldásához a hindu dharma, az eredendő kozmikus rend, a kötelesség? Egy valóságos szellemi bőségszarut, olyan gondolati rendszert, ami a kozmológiánál, a világ egységes szemléletmódjánál kezdődik.
A teremtés hálója
A natura latin szó, jelentése „született, teremtett”. A hindu írások is több szanszkrt kifejezést használnak az élet jelölésére, s fontos megjegyeznünk, hogy gyakran az öntudatlan anyagot is beleértik az élő fogalmába. Ugyanaz a kifejezés jelöli például a vörös homokkövet, a vörösfenyőt, a vöröspofájú cerkófmajmot, sőt a hatalmas vöröslő napot is. Ennek oka abban keresendő, hogy a hinduk nem élettelennek tekintik az anyagot. Él a matéria is, mint a tudat igen sűrű, tömör vibrációja. A szanszkrt egyik igen sokatmondó szótagja a világ jelölésére a „bhu”, aminek jelentése létezés, keletkezés, valamivé válás, valamint e létezés tere, beleértve az űrt is. A bhu- előtagú összetételek majd száz földdel kapcsolatos fogalmat takarnak, ám mindez a valóságnak csak az első szintje. Ezen belül hat további szféra, a természetfölötti és tudatfölötti lét dimenziói rejlenek. Legbelül az ősi Purusa régiója húzódik. E felfogás szerint a természet erők és intelligencialények (dévák) egymásba ágyazódása, egyik dimenzió a másik után következik. Ám az egész mégsem olyan, mint az egymásba illő dobozok gyerekjátéka, mert mindegyik belső dimenzió teljes mértékben átjárja külső szomszédját, sőt, nagyobb, kiterjedtebb is annál. A racionális elme nehezen fogja fel ezt a koncepciót, ami intuitív módon mégis fölöttébb érzékletes és helytálló. A kozmikus létezés ilyen szemléletéből tartalmas, nagyívű teológiai fogalmak születtek a hindu szentírásokban a természet jelölésére.

A pradhána a nyers, rendezetlen tudati szubsztancia, és ahogy beindul a teremtés esztergapadja, a Legfelsőbb s a félistenek elméjében kibontakozik a természet a maga végtelen, gyönyörű és céltudatos komplexitásában. Olyan bolygón élünk, ahol többmillió faj a társunk, kozmoszunkban számtalan galaxis létezik, bennük számtalan nap ragyog, melyek legtöbbje élettel benépesített bolygókra veti sugarát. De találó-e az esztergapad hasonlata a teremtésre? Hiszen ez egy technikai eszköz, ami ráadásul független az ember elméjétől és kezétől! Nos, ez a metafora nem a legszerencsésebb, mert ugyanazt a dualista szemléletmódot erősíti, ami kiszakítja az embert a természetből, ami eltávolítja a természet lényeitől. Az univerzum, benne a mi világunkkal nem a Legfelsőbb Lélektől, Purusától különálló anyagból teremtetett, hanem a Purusa lényének kiáradása, a természetet létrehozó tudat élő mivoltától kezdve a korhadó fatörzsön tenyésző zöld moháig. A Védák e kiterjedési folyamatot a pók példájával szemléltetik.

„Az egy Isten saját természetének ősanyagából, a pradhánából vett fonalakkal burkolja be magát, akárcsak a pók szövi hálóját” – mondja a Svétásvatara-upanisad. A pók testének vegyi háztartásából eregeti fonalát, amiből hálóját készíti. A nyugati teológia és tudomány egyaránt különválasztja az embert és Istent a természettől. Így gyökerezhetett meg a kihasználás, uralkodás, kiaknázás, leigázás mentalitása, ami mellett a természetvédelem, a megőrzés huszadrangú kérdéssé degradálódolt. Indiában ezzel szemben a szent közösség, együttélés és megőrzés szelleme vált uralkodóvá. Az erdők vagy az ásványkincsek megőrzése, ki nem aknázása sok esetben a hivatalos királyi politika része volt. A pradhána-koncepció tehát nem szakítja ki az embert a természetből. Mélységesen benne foglaltatunk a természetben, kapcsolatunk oly szoros és sokrétű, hogy bizonyos értelemben egyek vagyunk vele. Ez az európai, illetve az ind felfogás gyökeres különbsége.
Az élet élete
A pradhána fogalma tehát átfogja az elme és anyag teljességét, míg az életfolyamatokat a szanszkrt „ájur” kifejezés jelöli, mint például az ájurvéda, az élet tudománya szóban is. Ájur jelentése élet, életfolyamat, de a fizikális síkon túl a lélekre és a prána-szférára, vagyis a pre-fizikális életerő területére is vonatkozik. A prána vitalizálja, mozgatja az életet. Az élet „életre keltése” kardinális kérdés. A biológia máig megfejtetlen titka, mikor is válik élővé a szerves anyag. A biológia számára fontos feladat az élet átfogó definiálása is, hiszen az eddigi meghatározások az életjelenségekkel foglalkoznak csupán: önszabályozó, önreprodukciós, saját mozgású rendszer, amely táplálékból, illetve annak lebontásából nyeri energiáját, és reagál a külvilág ingereire. Önmagában a vegytan, fizika vagy mechanika nem elegendő az élet megmagyarázásához. Maguk a kutatók is beismerik a tudomány hiányosságait e téren.

A biofizika, biokémia vagy az élettan részterületek, részfolyamatok vizsgálatára korlátozódik, nem fogják át az élő organizmus teljességét. Ám ha a rsik, a bölcsek szemével nézhetnénk, látnánk a pránát, ezt a fizikális realitáshoz legközelebb álló vitalizáló energiát. A prána tekinthető egyfajta energia-folyosónak is az anyagvilág és az asztrális világ között. A prána-energia sűrűsége függ az adott jelenség élő vagy élettelen mivoltától s az élet milyenségétől is. Az embert övező prána-mező, képlékenysége miatt leginkább egy amőbához hasonlítható. Egy megvilágosult guru prána-mezeje sokszorosa egy közönséges ember pránakörének. A tudat fölerősíti, az érzelmek pedig megváltoztatják a pránát. Az élet ájur-analízise a jelenségek mögötti teljesség, az alapszerveződés vizsgálatával kezdődik, jól tudván, hogy az élet mögött tagadhatatlanul intelligencia, szándék és tervszerűség húzódik. A pille szárnyának mimikrije, amivel észrevétlenül olvad egy bizonyos fa kérgének mintázatába, inkább ésszerű és okos alkalmazkodás, semmint véletlenszerű evolúciós „baleset”, ahogy azt a biológia tartja.

A védikus látnokok természetszemlélete egyszerre volt általános és specifikus. Az egyes növények, fák vagy állatok természetfölötti kapcsolatot hordoznak magukban. A hinduizmus legkorábbi relikviái közé tartoznak az Indus-völgyi kultúra agyagpecsételői, melyek egyikén az istenségek s az emberek közösen ültetnek fákat. A lelki útmutatások például csak úgy tették lehetővé egy-egy fa kivágását, ha előbb telepátiás fohászokat intéztek a fához és rituálisan engedelmet kértek.
Bhuvanéstha
Indiának sem voltak olyan ősi talizmánjai, melyek megvédték volna a környezeti és ökológiai katasztrófáktól. Az egyik legősibb hindu birodalom, az Indus-völgyi civilizáció Északnyugat-Indiában vagy egy hosszas aszálykorszaknak esett áldozatul, miként a kor másik három nagy folyómenti civilizációja, vagy pedig egy hatalmas tektonikus lemez elmozdulása okozta a vesztét, ami megváltoztatta az egész birodalom vízrajzát. A hajdanán sűrű erdővel borított vidékek ma sok helyütt Indiában is kopárak. A Védákban oly sokszor említett Szaraszvatí-folyó teljességgel eltűnt, kiszáradt, ami a kor hindu emberei számára bizonnyal baljós előjel, nyugtalanító jelenség lehetett. A monszun vagy időben érkezett, vagy váratlanul söpört végig a tájon, de előfordult, hogy teljesen elmaradt. A Védák időjárási fohászai – melyek a fellegek, az eső, a szél s a Nap félisteneivel teremtenek kapcsolatot, jól példázva az együttműködés és hála szellemét – maguk is „elszáradtak”, amikor két és fél évezreddel ezelőtt a hinduizmus első intellektuális reneszánsza a kezdetét vette. Ekkoriban virradt fel a hindu racionalista iskolák napja, ami mellett háttérbe szorult a Védák eredeti természetszemlélete.

Napjainkban, alig néhány esztendőnyire a huszonegyedik századtól India is óriási környezeti gondokkal küzd. A nagyipar vészesen fertőzi a levegőt, sőt, a Gangeszt is gátlástalanul szennyezik. Új-Delhiben a legmagasabb a rovarirtószerek okozta mérgezések száma az egész világon. A Himalája magasabb erdőségei csenevész fácskák látszatát keltik, az alacsonyabban fekvő, esőáztatta erdőket pedig a profitéhség emészti föl. Hatalmas az erózió, a termőtalaj felső rétegének pusztulása.

Ugyanakkor az ahimszá, a nemártás elve – a pradhána egységes szemléletével együtt – jelentheti azt a történelmileg és lelkileg is megalapozott eszközt, amivel a környezeti problémák orvosolhatók. Indiában ősidők óta létezik az ökológia fogalma, sokkal gazdagabb jelentéstartalommal, mint a modern kifejezés. Ez a bhuvanéstha, ami minden élőben s minden élőlény között ott van. A bhuvanéstha szemlélet erőszakmentes, be nem avatkozó hozzáállást jelent. A hinduk például eredetileg nem létesítettek mesterséges díszparkokat, kerteket. Az ilyen díszparkok a mozlim hódítással kerültek Indiába, tőlük vette át a hindu elit. Ezt megelőzően a háborítatlan, természetes erdőségek nyújtottak felüdülést az embereknek, ez jelentette a természet megízlelésének lehetőségét. Egyes királyságok hatalmas területeit nyilvánították érinthetetlen vadonnak, ahová ember még csak a lábát sem tehette be. A kétezerháromszáz esztendős Arthasásztra, a Kautilja által szerkesztett kormányzati értekezés jól példázza, miként bántak a természeti erőforrásokkal az ősi Indiában. Hivatalos kataszter szerint biztosítottak megélhetést nyújtó erdőrészeket, egyik helyen fakitermelést folytathattak, másutt a bráhmanák gyógynövényeket termelhettek, ugyanakkor a vadállományról is gondoskodtak. Az erdőségek arányának megőrzése természetes követelmény volt, amennyi fát kivágtak, ugyanannyit telepítettek is. Egyes erdőségeket az elefántoknak tartottak fenn. A tiltott fakitermelés vagy orvvadászat pénzbírságot vagy súlyosabb büntetést vont maga után. Rendkívül fontos volt a tehén-, ló- és elefántállomány védelme, amit szigorú büntetőintézkedésekkel is igyekeztek biztosítani. Bármilyen négylábú jószágnak okoztak is fájdalmat, azt pénzbírsággal bűntették, akárcsak a tilosban való virágszedést vagy a városi parkok fáinak megrongálását.

Korunk ökológiájában és technológiájában is egyre többen szorgalmaznák az életszentség és a szellemi töltés erősítését. A hindu természetszemlélet megalapozott filozófiát és széleskörű misztikus látásmódot kínál. Fohászai, rítusai és meditációi a természet egységének érzetét, valamint az embernek a természethez, így végső soron Istenhez fűződő kapcsolatát élesztik föl és őrzik meg mindnyájunkban.

Földfohász az Atharva-védában

Óh, Föld, sok magaslatod
és lejtőd s tágas síkságaid, mik
összekötik az embereket,
Föld, aki sok-sokféle
gyógyfüvet teremsz,
terjedj szélesre előttünk
és virágozz!

Legyenek kedvesek dombjaid,
óh, Föld, s hófödte csúcsaid
és erdeid, a földön, a barna,
fekete, vörös és tarka földön,
a szilárd földet Indra védi.
E földön állok én bántatlanul, győzhetetlenül s épen.

Óh, Föld, akit a sosem pihenő
félistenek örök figyelemmel
s hiba nélkül oltalmaznak,
ontva ránk finom édességeit,
s gazdagítva ragyogásunk.

Lobbantson lángra a Föld
a sötét-térdű, a tűzmellényű.
Élezzen engem fényesre
Az illat, amit árasztasz!
Óh, Föld, amit a növényeid
s vizeid hordoznak, s amin
a gandharvák és apszarák
osztoznak, az tegyen
engem is illatossá!
Ne gyűlöljön engem senki!

Kő, talaj, szikla és por
– a Föld összetart
és szilárdan együvé tapad.
Hódolatom Néked,
óh, Aranykeblű Földanya!
Bármit ásnak is ki méhedből,
óh, Föld, nőjön az újra, gyorsan!
Óh, Tisztító, sose sebezzem
szíved, ne üssek rajtad
halálos sebet!

Óh, Föld, akiben nappal és éj
– a sötét s a világos – vegyül,
amit eső öntöz és felleg takar,
adj nekünk örömöt,
minden egyes édes otthonban!

Óh, bölcs Földanya, tarts meg
engem kegyedben és dicsőségben!

Dr. Magyari Károly

2004/18.