Honigberger János Márton

Honigberger János Márton 1795. március 10-én született Brassóban. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte el, majd ugyanott, illetve Besztercén gyógyszerészetet tanult. A román fejedelemségben töltött egy évi gyakorlat után Várnában hajóra szállt, s 1816 decemberében érkezett meg Konstantinápolyba, a török fővárosba. Ekkortól fogva két szenvedélyének, az orvoslásnak és az utazásnak hódolt.

A nyugodalmas négy esztendő (1829–1833) kivételével, amit Ranjit Singh maharadzsa udvari orvosaként Lahore-ban töltött, szinte állandóan utazott. Lahore előtt több-kevesebb ideig élt és dolgozott Tokatban, a szíriai Alexandrettában és Aleppóban, Kairóban, Tripoliban, Bejrútban, Bagdadban, Ispahanban. Ispahanból indult Lahore-ba, ami vágyainak célja volt. Négyévi ottani tartózkodása alatt érmeket, régiségeket, növényeket, ásványokat és más tudományos kincset gyűjtött. Ezek nagy részét különböző európai (párizsi, londoni, bécsi, szentpétervári) múzeumoknak eladta, így biztosította a további utazásaihoz szükséges anyagi feltételeket.
Honigberger 1833-ban hagyta el Lahorét és Multánon, Kabulon, Orenburgon, Moszkván és Szentpéterváron át visszatért Brassóba. 1835-ben feltűnést okozó keleti öltözékben Bécsbe utazott, majd Velence, Genova, Párizs, London, Berlin és ismét Bécs, majd végre Magyarország következett. Néhány hónapnyi hazai tartózkodás után Bécsben megismerkedett a homeopátiás gyógymóddal, és mint gyakorló orvos Konstantinápolyban telepedett le, hol az éppen akkor uralkodott pestis alatt különleges gyógymódjával nagy hírnévre tett szert. 1838-ban elfogadta a lahore-i maharadzsa hívását, s ismét Indiába utazott. A maharadzsát halálos betegségben találta, amiből már nem lehetett meggyógyítani; de Honigberger azért annak halála után is maradt az ottani kormány szolgálatában. 1849-ben a politikai viszonyok változtával kénytelen volt elhagyni Lahorét. A hegyvidékes Kasmírba utazott, hogy füvészeti ismereteit gyarapítsa. A Lahore-ban hagyott új háza s az abban levő kórház Honigberger tulajdona maradt; a szolgálataiért pedig az angol kormánytól ezer forint évi nyugdíjat kapott.
1850–1852-ben Honigberger főleg Londonban és Bécsben tartózkodott, mivel évtizedek alatt összegyűjtött tapasztalatait könyv formájában jelentette meg (Früchte aus dem Morgenlande oder Reise-Erlebnisse, nebst naturhistorisch-medizinischen Erfahrungen, einigen hundert erprobten Arzneimitteln und einer neuer Heilart, dem Medial-Systeme… Wien, 1851. Az angol kiadás: Thirty five Years in the East. London, 1852.). A bécsi kiadású könyvéből származó összeget szűkebb hazája, az erdélyi Barcaság szász iskoláira fordította. Honigberger utazásai alatt a következő nyelveket értette s beszélte: német, magyar, angol, olasz, francia, román, görög, török, arab, perzsa, hindi és a tatár nyelvet; 20 évi távollét alatt sem felejtette el a brassói szász nyelvjárást és azt tisztán beszélte. Számos külföldi tudós társaságnak tiszteletbeli tagja volt.
1852 szeptemberében harmadik keleti utazását is megkezdte: Konstantinápolyon át 1853-ban Kasmírba érkezett, ahol Gulab Singh maharadzsa házi orvosa lett. Egy répacukorgyárral kísérletezett, de a vállalat tönkrement, s Honigberger 1855-ben elhagyta Kasmírt és Calcuttába költözött, hol orvosi gyakorlatát folytatta. Életének e szakaszában elsősorban a kolera elleni hatékony szérum felfedezése foglalkoztatta, s ő is ringbe szállt a franciák által a kolera biztos gyógyításáért kitűzött 100 ezer frankos jutalomért. Több tanulmányt és könyvet publikált a témával kapcsolatban, de nem nyerte meg a díjat. 1861 januárjában unokaöccséhez, Honigberger Vilmoshoz utazott Calcuttába, ahol az sikerrel gyógyította a kolerabetegeket. Miután unokaöccse Allahabadba költözött, Honigberger János Márton ismét praktizálni kezdett Calcuttában.
Honigberger életének utolsó évei szintén utazással teltek, ám ezek már nem voltak annyira kellemesek, mivel felesége, majd annak halála után saját gyógykezelése miatt történtek. Honigberger János Mártont 1869. december 18-án Brassóban érte utol a halál.

A RÓZSAVÍZ

„A gulábkhána [rózsavízház], ahol a rózsavizet és a badmasztot (aqua flor. sacilis babylon) – ezt a jómódúak forró napokon hűsítő szerként isszák, és az indiai orvoslás oly becses cikke – párolják, volt az a hely, ahol a kezdetek kezdetén dolgoztam, Azízuddín és Núruddín fakírokat (magukat a felügyelőket) gyógyszerészetre és vegytanra tanítottam, és ahol a kábuli szőlőből nyert, alaposan lepárolt szeszesitalt főzettem (Randzsit Szingh személyes használatára), mert mindent, amit a szikhek meg a hinduk megesznek és megisznak, szikh és hindu kezek kell elkészítsék. Sem muszlim, sem keresztény nem nyúlhat hozzá, különben az étel-ital tisztátalanná válna.” (Napkeleti gyümölcsök, 17.)

MARHAHÚSEVÉSÉRT HALÁL JÁR

„Egy napon Allard elmondta, hogy a mahárádzsa megrovásban részesítette (mivel Allard mintegy kezese volt Avitabile-nek, amikor az Vazirábád tartományt kormányozta), mert felakasztatott néhány muszlimot, akik azt hitték, egy európai védelme alatt ehetnek a tiltott marhahúsból; az azonban, aki az ökröt levágta, kereket oldott. Randzsit Szinghnek az volt a véleménye, hogy ezeket a gonosztevőket egy ideig be kellett volna zárni, majd szabadon engedni.” (Napkeleti gyümölcsök, 19.)

SZATÍ

„Az első és legszörnyűbb gyászjelenet, amelynek Randzsit Szingh halála után szemtanúja voltam, a szatí avagy a mahárádzsa tizenegy feleségének elhamvasztása volt, az ő holttestével együtt. Négy ráni – igazi feleség – és hét rabszolganő a babonaságtól elvakítva, félelem nélkül és halált megvető bátorsággal egymás után kapaszkodtak fel a máglyára, abban a hitben, hogy urukkal és hitvesükkel együtt azonnal az égi paradicsomba jutnak. Körbeülték a holttestet, és hagyták, hogy nehéz, olajjal átitatott gyékénytakaróval fedjék be őket. Miután ez megtörtént, alul több oldalon egyszerre tüzet gyújtottak, úgy hogy a szegény teremtések megfulladtak a füstben és a lobogó lángok között, mielőtt akár csak egyetlen hangot képesek lettek volna kiadni. A hinduk szokásainak megítélése végett, és hogy ne nyerhessenek teret a hamis nézetek, itt most meg kell jegyeznem, hogy egyetlen asszonyt sem kényszerítenek erre a szertartásra. Valamennyi önként teszi meg; és jellemző, hogy elsősorban csak azok égettetik el magukat férjük holttestével, akiknek nem adatott meg az öröm, hogy anyák legyenek, talán azért, hogy amiben nem lehetett részük itt, ezen a földön, azt a túlvilágon érjék el a megdicsőült férjük oldalán. (…) A holttest és a vele együtt elégetésre váró szerencsétlen teremtések fölött imádkoztak imakönyveikből vagy az indusok szent nyelvén (szanszkritul) írt könyvekből a bráhminok, és a guruk, azaz a szikhek papjai Granth Száhab nevezetű szent könyvükből. A dobok csöndes, nem ellenszenves pergése és az imába merült nép mormolása a különös jelenetnek sajátságos, csak a keleten elképzelhető hangulatot kölcsönöztek. Maga a máglya, ami itt tárult a bámuló szemek elé, alaposan kiszárított fából készült, a fa között illatos aloédarabokat is elhelyeztek, körülbelül embermagasságban, ám ennél sokkal jelentősebb szélességben, négyszög alakban elegyengetve. A bráhminok és guruk közel egy órát tartó imádságának befejeztével a miniszter néhány szardárral együtt egy kis létrán felmászott a máglya legfelsőbb szintjére, ahova gyúlékony tüzelőanyagot, igen sűrűn gyapotmagot szórtak, és átvették királyi uruk alulról odanyújtott holttestét, melyet hódolattal helyeztek el középen, épp ahogyan a pallón is feküdt. Ezután a királynők kapaszkodtak fel, a rabszolganőkkel együtt, rangjuknak megfelelő sorrendben, egymás után a végzet létráján, a fent álló miniszter pedig kezét nyújtva segítette fel mindegyiket a máglya tetejére. Amikor a miniszter és a többi szardár segítségével már valamennyi nő felért, elfoglalták helyüket a holttest mellett, a királynők fejénél, a rabszolganők lábánál. Itt összekapaszkodtak a holttest körül, s csöndes várakozásba mélyedtek, amíg hoztak egy erős, vastag gyékényszőnyeget, amit a fent állók a legszörnyűbb halál torkába vetett szegény teremtések fölé terítettek és olajjal meglocsoltak, azután pedig lemásztak a máglyáról. Mihelyst ez megtörtént, mint ahogyan már korábban is megemlítettem, a máglyát mind a négy sarkánál lángra lobbantották. Néhány röpke perc, és a visszataszító vallási fanatizmus szánalomra méltó áldozatai kiszenvedtek.” (Napkeleti gyümölcsök, 31, 33.)

A TETSZHALOTTÁ VÁLT SZÁDHU

„Randzsit Szingh – így hangzott a beszámoló – hallott egy olyan szádhuról vagy fakírról, aki a hegyekben tartózkodott, és akiről az a monda keringett, hogy tetszhalott állapotban gyakorlatilag úgy tudja eltemettetni magát, hogy eközben nem válik a valóságos halál áldozatává, mivel rendelkezik azzal a tudománnyal, hogy több hónap elteltével, amikor kiássák, ismét életre keljen. A mahárádzsa képtelenségnek vélte ezt a dolgot. Hogy így vagy úgy, de bizonyosságot szerezzen, az udvarba hívatta a fakírt, s miután megfenyegette, hogy minden lehetséges intézkedést megtesznek az esetleges csalás elkerülése érdekében, megparancsolta neki, hogy vesse alá magát a különös kísérletnek. Ennek következtében a fakír tetszhalált idézett elő magánál. Amikor már kétségtelennek tűnt, hogy az élet minden szikrája kialudt benne, a mahárádzsa meg számos jelenlévő nagyság jelenlétében betekerték abba a vászonba, amin ült, rányomták Randzsit Szingh pecsétjét, s a tetszhalottat egy ládába helyezték, amelyre Randzsit Szingh saját kezével helyezett rá egy erős függőlakatot. Ezután a ládát elásták a városon kívül, a miniszter egyik kertjében, a helyet bevetették rozzsal, körbe falat húztak, és őröket állítottak. A kihantolásra kijelölt 40. napon a darbáron kívül – ide tartozott Ventura ezredes is – megjelent néhány angol is a szomszédságból; többek között egy orvosdoktor is. Amikor a fakír ládáját kiásták és felnyitották, őt ugyanabban az állapotban találták, amiben hagyták, hidegen és mereven. Egy barátom azt mondta nekem, bár én magam is láthattam volna, milyen erőfeszítéssel hozták vissza az életbe a fejnél keltett forróság, a fülekbe és a szájba fújt levegő, a test dörzsölése stb. alkalmazásával; akkor biztosan a legcsekélyebb kétely sem merülne fel bennem a dolog valóságtartalmát illetően. A miniszter, Dhján Szingh rádzsa biztosított, hogy tudja, ez a fakír, akit Háridásznak nevezett, Dzsammuban a hegyekben 4 hónapon át volt eltemetve. És hogy Háridász az eltemetés napján levágatta a szakállát, s kihantolása napján épp olyan sima volt a szakálla, mint az eltemetés napján, ami az élet és halál közötti állapotot bizonyítja. A hegyek között fekvő Dzseszrótában, úgy mint Amritszárban is eltemettette magát, ugyanígy az angoloknál is Hindusztánban, s az esetet részletesen leíró 1835-ös kalkuttai orvosi hírlapban az áll, hogy a fakír a láda levegőbe emelését részesítette előnyben az eltemetéssel szemben, mert iszonyodott a földben lévő fehér hangyáktól. Mivel azonban makacs ember volt, és valószínűleg elég bizalmatlan ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen az angolok ismételt kívánságának, így néhányan kételkednek az említett tények valóságában. Ha azonban ez az eltemetés valami csekélység, vagy akár csupán csalás lenne, akkor a mellette lévő emberei, akik az utasításai szerint végzett kezelés révén visszahozták őt az életbe, könnyedén utánozhatnák őt. Azonban nem ez a helyzet. Inkább úgy tűnik, hogy korunkban ő volt az egyetlen, aki értett ehhez a mesterséghez, ami vele együtt is száll a sírba.” (Napkeleti gyümölcsök, 54–55.)

EGY RÉGI JÓGI

„Azt beszélik, hogy Amritszárban, Ardzsan Szingh guru idejében, úgy 250 esztendővel ezelőtt, egy jógi-fakírt találtak elásva a föld alatt, ülő állapotban, s egy utasítás volt mellette, hogyan tudják életre kelteni. Ez a fakír hozzávetőlegesen egy évszázada kerülhetett a földbe, s miután életre keltették, rengeteg dolgot mesélt a régi időkről. Nem kezeskedem ez utóbbi történet igazságáért, mindazonáltal hiszem, hogy az, amelyik négy hónapot töltött a föld alatt, anélkül, hogy az enyészet kikezdte volna, minden bizonnyal egy évet is kibírna ebben az állapotban, és – ennek megfelelően – még ennél is többet, talán évszázadokat is.” (Napkeleti gyümölcsök, 57.)

Felhasznált irodalom
Honigberger, Johann Martin: Napkeleti gyümölcsök avagy úti élmények. Ford.: Buczkó Zsuzsanna. Documenta Historica 62. JATEPress, Szeged, 2003.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Bp., 1993.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, IV. Bp., 1896.

53/2010.
Szendrei László