Véres poézis – tömeggyilkos a Parnasszuson

Gondolhatnánk Ady kötetére – Vér és arany, de nem erről van szó. Egy ihletett költőről és egyben utópisztikus zsarnokról beszélünk: Mao Ce-tungról. Sokan nehezményezik, ha Mao elnököt költőként aposztrofálják: mit keres egy tömeggyilkos a Parnasszuson? A kérdés ugyan jogosnak tűnik, a vizsgálódás azonban mégsem elvetendő.

A XX. század egészen kivételes kaliberű diktátorokat adott a világnak. Hitler, Sztálin, Mussolini az első sorban szerepelnek, de Franco, Ceausescu is futott még, s tőlünk kissé távolabb, a Távol-Keleten ott volt Kim Ir Szen, Pol Pot, és Kína nagy kormányosa, Mao elnök. Jó néhány közös vonásuk egyike, hogy szinte mindegyikük hódolt a military style divatirányzatának, a többen csinos uniformisban, mások egyszerű szabású mundérban, vagy éppen marsallbottal mutatkoztak. Pol Pot szerette a koponyákat és a vörös színt, de nem szerette a szemüvegeseket, Kim szerette a fiát, de nem szerette Amerikát, Hitler szerette a német juhász kutyákat, de nem szerette a zsidókat, Mussolini szerette az angol titkosszolgálattól kapott fizetését, de bizonyára nem szeretett fejjel lefelé lógni a fán, Ceausescu szerette Elenát, de nem szerette a magyarokat, Franco nem szerette a második világháborút, de őt sokan kedvelték, Sztálin nem szeretett senkit, különösképpen nem a tábornoki kart, Mao pedig szerette a költészetet és a Vörös Könyvecskét, de nem szerette azokat, akik:

„… szövetségre lépnek az imperializmussal: a hadurak, a bürokraták, a komprádor-osztály, a nagybirtokos osztály és az értelmiségnek a hozzájuk szegődő reakciós része. (A kínai társadalom osztályainak elemzése 1926. március, Válogatott Művek I. k.)

„A banditákat, kémeket, zsarnokokat és más ellenforradalmi elemeket kímélet nélkül meg kell semmisíteni. … Az egész Pártnak és az ország népének fokoznia kell éberségét az ellenforradalmi elemek felforgató tevékenységével szemben.” (Harc Kína pénzügyi és gazdasági helyzetének alapvető fordulatáért, beszámoló a KKP KB 3. plenáris ülésén, 1950. június 6.)

Nagy költő, vagy véreskezű diktátor? Mint minden nagy személyiségé, Mao karaktere is ambivalens. A sárga daru tornya című költeményének keletkezéséről azt írta: „Akkoriban (1927-ben) a Nagy Forradalom kudarcba fulladt, roppant csüggedt voltam, s nem tudtam, mit tegyek, így hát megírtam ezt a költeményt.”

A sárga daru tornya (1927)
Franyó Zoltán fordítása

Kilenc nagy ágban fut a Jáng-ce medre,
Hogy Délt és Északot két részre szelje.
Zápor zuhog, ráhull a pára fátyla
A kígyó- és a teknősbéka-hegyre.
A daru rég elszállt, – ki tudja, merre?
Ma vándor pihenője lett a bástya.
Bort szürcsölök, s a vízre hull a cseppje,
Szívem túlárad, mint a Jáng-ce árja.

A Sárga daru tornya Wuhanban áll a Jangce folyam partján, s a kínai történelem és irodalmi hagyomány egyik híres épülete, amit korábbi költők is megénekeltek.

Mao elnöknek huszonegy költeményt és több millió halottat tulajdonítanak. (1. Táblázat)

1. Táblázat:

„Ahol harc van, ott van áldozat is, és az emberhalál megszokott jelenség. Mikor azonban a nép érdekeire és a nép nagy többségének szenvedéseire gondolunk, és a népért áldozzuk életünket, halálunk méltó lesz. Természetesen mindent el kell követnünk a szükségtelen áldozatok csökkentésére.”
(Szolgáljuk a népet, 1944. szeptember 8., Válogatott Művek III. k.)

Mao elnök valószínűleg szerette a nagy számokat, hiszen kora legnagyobb lélekszámú országának volt vezetője, s Vörös Könyvecskéje, a maoizmus kis bibliája a földkerekség legnagyobb példányszámban kiadott könyve. 1964 és 1976 között 5-6,5 milliárd (!!) példányban adták ki, gyakorlatilag minden nyelven – s a Föld lakossága akkoriban 3 milliárd körül járt. Különösen a Kulturális Forradalom idején szinte létkérdés volt a könyvecske birtoklása – a Nagy Kormányos minden engedelmes híve magánál hordta a könyvecskét. Ha valakit a Vörös Gárdisták megállítottak az utcán, s az nem tudta felmutatni a kötetet, a helyszínen agyba-főbe verték, s átnevelő munkatáborban töltött több évi kényszermunkával tehette jóvá feledékenységét.
Munkahelyen, otthon rendszeresen tanulmányozták, tudományos művekben és napilapokban is idézték Mao elnököt, majd halála után előbb balos elhajlásnak, később már csak magángyűjtők keresett darabjainak tekintették a kis könyvecskéket.

Mao elnök ifjú korában alapos oktatásban részesült a klasszikus kínai irodalomban, így költői tevékenysége nem meglepő. Romantikus költőnek tartják, a hagyományos stílust követte, hatással volt rá a Tang-dinasztia két jeles költője, Li Bai és Li He. Verseit pontos, és jelentős költői értékkel bíró műveknek tekintik, főként az 1949 előtt keletkezetteket. Versei Kínában 1957-ben jelentek meg, rá két évre, 1959-ben magyarul is, a legkiválóbb költők – Weöres Sándor, Károlyi Amy, Hegedűs Géza, illetve Somlyó György, Gábor Andor és Franyó Zoltán – tolmácsolásában. Több költeménye a mai napig népszerű Kínában.

Újév (1930. január)
Weöres Sándor fordítása

Ninghua,
Csingliu,
Kujhua:
szűk ösvény, mély erdő, síkos moha.
Merre tartunk ma?
A Vu-ji hegy alá,
hegy alá,
hegy alá,
virágszínű zászlóinkban a szél irama.

A szellemi hagyományok mindig követik és nyilvántartják a tanítók, mesterek és növendékeik átörökítési láncolatát. A klasszikus ókori görög történelemben páratlan tanítványi láncot jelentett Szókratész, Platón és Arisztotelész, illetve Nagy Sándor egymásutánja, akik a filozófia és a politika terén egészen kimagaslót alkottak. A szellemi-gyakorlati átörökítés rendszerét a Távol-Keleten is ismerték.
A kínai bélyegeken a baloldaliság nagy öregjeit együtt ábrázolták: Marx, Engels, Lenin, Sztálin – és Mao Ce-tung. A Sztálin 60. születésnapjáról megemlékező jenani ülésen Mao Ce-tung elvtárs elmondta: „Páratlan esemény az, hogy az emberiségnek van egy Sztálinja. Amióta ő a miénk, jól mennek a dolgok. Marx halott, Engels és Lenin sincsenek már az élők sorában. Ha nem volna Sztálin, ki mutatna nekünk irányt és utat? Mivel azonban ő a miénk, páratlan szerencsés helyzetben vagyunk. Ma már van a világon Szovjetunió, van Bolsevik Párt és van Sztálin. Így tehát a világ ügyei jól mennek előre.”
Cen Bo-da, a Kínai Kommunista Párt KB tagja hangsúlyozta: „Mao Ce-tung elvtárs Sztálin tanítványa és fegyvertársa. Mao Ce-tung képesnek bizonyult arra, hogy Sztálin kiváló tanítványává váljék, hogy a kínai győzedelmes forradalom vezetőjévé váljék, csakis azért, mert munkamódszere, módszertana egyezik Sztálinéval.”
Ez a megállapítás bizonyára igaz lehetett, hiszen a hatalom megszerzésében és megtartásában semmiféle skrupulózusságnak nem engedett sem a nagy vezér, sem a nagy kormányos. A földreform eredményes és gyors lebonyolítását Kínában látványosságok szervezésével segítették minden faluban. A Kínai Kommunista Párt tömegrendezvényein nyilvánosan verték halálra a földesurakat, s az elkobzott területeket a kisparasztok között osztották föl. Gyakorlatilag minden faluban legalább egy, de inkább több földbirtokos nyilvános kivégzését szervezték meg, ami a hatalmas országban kettő és ötmillió közötti emberáldozatot követelt. Mindemellett még legalább 1,5 millió személyt – más adatok szerint 4-6 milliót – küldtek átnevelő munkatáborokba, ahol sokan elpusztultak. Mao személyesen vett részt a tömeges üldözés megszervezésében, s kivégzési kvótákat határozott meg, amit persze gyakran túl is teljesítettek a hű milicisták. Mao a hatalom megszerzése végett szükségesnek tartotta ezeket a gyilkosságokat.

Mao költészetéről úgy tartják, korai alkotásai művészi szempontból fölülmúlják a későbbi verseit. Minden művében ragaszkodott a klasszikus formákhoz, s némelyik valóban finom ecsetvonásokkal festi a természetet, sőt formai tökélyt sejtet. A Három tizenhat szótagos vers vagy másként Három Dal annyiban különleges, hogy szakaszai mind tizenhat szótagból állnak. A költemény a Hosszú Menetelés idején, 1934-35-ben született

Három tizenhat szótagos vers a hegyről(1934-35)
Károlyi Amy fordítása

Fenn a Ku-lo hegy,
lenn a Pa-pao hegy,
három arasz az égtől a két hegy.
Ha az ember átkel rajt, fejet hajt;
kiszáll a kengyelből, ha lovon megy.
(Népdal)

I.
Hegy!
Hajtom harci ménemet.
Egy arasz:
hegytől az egek.

II.
Hegy!
Mint tengeren fergeteg,
mint csatán
futó ménsereg.

III.
Hegy!
Te támasztod az eget.
Rogy az ég?
Amíg tartod, nem eshet.
1935

Az érzékeny költő ráadásul remek kalligráfus is volt. Sajátos egyéni stílusa iskolát teremtett, ez a mao-ti kalligráfia, amely halálát követően egyre népszerűbb, s versenyeket is rendeznek belőle. Kérdés, vajon akkor is kalligráfus-mesternek tartották volna-e, ha nem ő a pártvezér, hanem megmarad földművesnek, mint apja, vagy könyvtáros gyakornoknak, ahogyan pályáját kezdte? S vajon művészi ihletettsége tükrözte-e életvitelét, illetve politikai, hadvezetői, terror-elméleti és gyakorlati munkássága meglátszik-e költeményein?
Mert katonai ellenfeleivel szemben válogatott módszereket alkalmazott. A gerilla-hadviselés atyamestere a napóleoni háborúk spanyol szabadcsapatainak hadviselésére támaszkodott, s hogy katonai elméletei mennyire hatásosak, azt a nepáli maoista lázadók XXI. századi véres sikere is igazolja.

„Minden kommunistának meg kell értenie ezt az igazságot: »A hatalom a puska csövéből születik meg.«”
(A háború és a stratégia kérdései 1938. november 6., Válogatott Művek II. k).

„Éppen ezért a támadás, mint az ellenség megsemmisítésének fő eszköze, elsődleges, a védekezés pedig, mint segédeszköz az ellenség megsemmisítéséhez és mint önmagunk megőrzésének egyik eszköze, másodlagos.”
(Az elhúzódó háborúról, 1938. május, Válogatott Művek II. k.)

„Mikor az ellenség előre nyomul, vonulj vissza, ha megáll, zaklasd, ha megfárad, üss rajta, s ha visszavonul, üldözd!”

Nos, ellenfeleivel szemben nem volt válogatós az eszközökben a költői érzékenységű Mao. A harmincas évek első felében Csianghszi tartományban valóságos állam az államban alakulatot hozott létre, miután leszámolt ellenzőivel, akik kifogásolták politikáját. Szörnyű kínzásokat sejtetnek a talányos elnevezések: karosszék, repülőút, béka ivóvíz, majomistráng; de a gyanúsítottak feleségeinek megkínzása férjeik szeme láttára, a kebelmetszés és a vaginaégetés már nem volt annyira áttételes. A becslések szerint több tízezer ember esett áldozatul ezeknek a Mao szervezte tisztogatásoknak. A másik oldal, a Csang Kaj-sek vezette nemzeti érzelmű Kuomintang – amely ellen vagy mellett Maoék hol ellenségként, hol szövetségesként harcoltak – is igazi keleti, véres eszközöket vetett be a kommunisták ellen. Mao húga összekötő volt, őt elfogták és kivégezték, feleségét 1930-ban elfogták és felnégyelték (!), majd a tetemdarabokat a városkapukra kiszögezték, ráadásul a szülők sírját is feldúlták. Ne tévedjünk meg, a közmondásos bölcs mosoly mögött olykor a legvéresebb, embertelenül kegyetlen, középkori módszerek mutatkoztak. A keleti bölcsesség olykor a legförtelmesebb brutalitással párosult akár Kínában, akár Japánban.

Gondolhatnánk, inter arma silent musae, a háború az háború, s ekkor hallgatnak a múzsák. De nem, Mao Ce-tung a Hosszú Menetelés alatt írja legjobb verseit. Ez a hadmozdulat, a Hosszú Menetelés 1934 októberében kezdődik, s délkeletről északnyugatnak vonul Mao serege. Egy év alatt teszik meg a 9600 kilométer hosszú utat, s időközben Mao a párt legfőbb vezetőjévé emelkedik.

Csang-sa (1925)
Weöres Sándor fordítása

I
Állok, őszi bámészkodó,
északnak lejt a Szjang folyó,
nézem a Narancs-szigetről
a tízezer vörös hegyet,
már az erdő átpiruló,
átderengő zöld a folyó,
tolong száz kis dzsunka, hajó,
hasít a sas messze tájig,
hal suhan a sekély partnál,
verseng a sok vízi-lakó.

Mily fenséges ez a tájék,
innen kérdd e tág világban:
fenn s lenn ki az uralkodó?

II
Elhoztam száz ifjú társam,
multat idéz a hely, a szó.

Fiatal mind, tettre-való,
rokonok széllel, virággal,
szép emléket gyűjtögetnek,
tekintetük messze-ható.
Emez hegyre-nézegető,
amaz verset-szavalgató.

Lesznek, akik sokra viszik,
s tán e percet emlegetik:
csónak, habon átsuhanó,
sebesen rohan a folyó.

Ezt a költeményt tartják Mao legjobb művének. Mintha profetikus hangot ütne meg, s jövendölése – legalább is a verset faragó bámészkodó karrierjét illetően – messzemenően valóra vált. A Narancs-sziget a Szjang (vagy Hsziang)- folyó közepén fekszik, Hunan tartomány fővárosának, Csangsának közelében. Mao 1913-tól 1917-ig itt folytatott tanulmányokat a tanítóképzőben.

Talán a fennmaradásért folytatott küzdelem, a II. világháborúban a Japán hódítókkal, majd hatalomért folytatott háború, később az ötvenes évek erőltetett menete, s a hatalmas ország heroikus átszervezése túlkapások nélkül bizonyára nem történhetett volna meg. Ezzel valószínűleg Mao elnök is tisztában volt, s fiatalos kedvvel így fogalmazott:

„A forradalom nem díszebéd, nem egy írásmű megalkotása, nem egy kép megrajzolása, és nem hímzés; nem lehet olyan kifinomult, olyan könnyed, illedelmes, olyan gyengéd, kedves, udvarias, tartózkodó és nagylelkű. A forradalom lázadás, erőszakos cselekedet, amellyel az egyik osztály megdönti a másikat.”
(Vizsgálati jelentés a hunani parasztmozgalomról 1927. március, Válogatott Művek I. k.)

Gyakorló költőként vajon milyen szerepet szánt a művészeteknek a nagy kormányos? Ideológia- és osztályjelleg-mentes művészetet természetesen nem ismert el, viszont tudta, milyen propaganda hatása van a művészeteknek.

„Azt akarjuk, hogy az irodalom és a művészet jól váljék a forradalom egész mechanizmusának alkotórészévé, legyen hatalmas fegyvere a nép egybekovácsolásának és a nép nevelésének, az ellenségre mért csapásnak és az ellenség megsemmisítésének, s segítse a népet egy szívvel és egy lélekkel harcolni az ellenség ellen.”
(Beszédek az irodalom és művészet jenani fórumán 1942. május, Válogatott Művek III. k.)

Művészet és bölcselet – közel áll egymáshoz. Mao mindkettőből kivette a részét, ráadásul a világpolitikában is meghatározó személlyé vált. Bizton támaszkodhatott a több ezer esztendős kínai világszemlélet hagyományaira, amit láthatóan eredményesen ötvözött a XX. század egyik legordasabb eszméjével és gyakorlatával. A nagy kormányos szeretett példázatokban és egyszerűen érthető tőmondatokban fogalmazni, mint például az elhíresült definíciója a politikáról: „A háború a politika folytatása – más eszközökkel.”

„A materialista dialektika azt tartja, hogy a változás feltételeit a külső okok, a változás alapját pedig a belső okok képezik; s a külső okok a belső okok révén érvényesülnek. Megfelelő hőmérsékleten a tojásból csirke lesz, de nincs az a hőmérséklet, amely egy követ csirkévé változtathatna, minthogy e két dolognak különbözők az alapjai.”
(Az ellentmondásról 1937. augusztus, Válogatott Művek I. k.)

A félig üres, félig tele pohár klasszikus példáját az alábbiakban alkalmazta:

„Egyéb jellemvonásaitól eltekintve, Kína 600 milliós lakosságának szembetűnő jellemvonása az, hogy ’szegény és üres’. Ez látszólag talán rossz, de valójában inkább jó dolog. A szegénység táplálja a vágyat a változás, a harc, a forradalom iránt. Az üres, tiszta papírlapra lehet a legfrissebb és legszebb írásjeleket vetni, a legfrissebb és a leggyönyörűbb képeket festeni.”
(Egy termelőszövetkezet bemutatása 1958. április 15.)

Mint meggyőződéses materialista, bőszen ostorozta az idealizmust, jóllehet költeményeiben nem egyszer utal az egek urára:

„A világon csak az idealizmus és a metafizika az, amely legkevésbé kíván erőfeszítéseket, hiszen megengedi, hogy az emberek kedvük szerint állítsanak képtelenségeket, s nem számol az objektív valósággal, és nem áll az objektív valóság ellenőrzése alatt. Ezzel szemben a materializmus és a dialektika erőfeszítéseket kíván, számolnia kell az objektív valósággal, és alá kell vetnie magát az objektív valóság ellenőrzésének. Aki nem tesz erőfeszítéseket, az az idealizmus és a metafizika útjára csúszhat.”
(Megjegyzés „A Hu Fung-féle ellenforradalmi klikkről szóló anyag”-hoz 1955. május)

A kormányos mint a pozitív világszemlélet atyja, tanító és filozófus rávilágít a dolgok természetére:

Mint ahogyan nem létezik a világon semmi, aminek ne lenne kettős természete – ez az ellentétek egységének törvénye -, az imperializmusnak és az összes reakciósoknak is kettős természetük van: valódi tigrisek és papírtigrisek is egyúttal.
(Beszéd a KKP KB Politikai Bizottságának vucsangi ülésén (1958. december 1. Válogatott Művek IV. k.)

A papírtigris kifejezést felkapta a közgondolkodás, ez ami napig használatos, s a kormányos láthatóan szerette ezt a fordulatot.

„Az atombomba papírtigris, amelyet az amerikai reakciósok az emberek megrémítésére használnak. Noha félelmetesnek látszik, valójában nem az. Természetesen az atombomba tömegpusztító fegyver, de a háború kimenetelét a nép dönti el, nem pedig egy vagy két új típusú fegyver.”
(Beszélgetés Anna Luise Strong amerikai tudósítóval 1946. augusztus, Válogatott Művek IV. k.)

A kommunista vezetés frazeológiájának talán leggyakrabban alkalmazott fogalma – a harc, diktatúra, megsemmisítés és egyéb terminusok mellett – a nép.

„Meg kell értetnünk minden elvtárssal, hogy ha a népre támaszkodunk, és szilárdan hiszünk a néptömegek kimeríthetetlen alkotóerejében, s ennek nyomán bízunk a népben és eggyé forrunk a néppel, akkor minden nehézséget leküzdhetünk, és semmiféle ellenség sem tud legyőzni bennünket, csakis mi győzhetjük le őket.”
(A koalíciós kormányról 1945. április 24., Válogatott Művek III. k.)

Mai napig előttem van az a megdöbbentő fénykép a 70-es évekből, amikor tömérdek kínai ember, férfiak, nők vegyesen, megzavart hangyákhoz hasonlóan, kosarakban hordanak el egy hegyet. Ám a nagy kormányos meglehetősen közömbösnek bizonyult saját népe szenvedései iránt. Tanácsadói állítólag nem is merték megemlíteni, hogy katasztrofális gazdasági programja, a Nagy Ugrás nyomán milliók éheztek és váltak az éhhalál áldozatává. Állítólag Mao csak kisebb élelmiszerhiányról és elosztási nehézségekről tudott, de a problémákat a jobboldaliakra és a kulákokra, meg az időjárásra hárította, s még kegyetlenebb beszolgáltatási kvótákat vetett ki. Azokat a parasztokat pedig, akikről feltételezték, hogy élelmiszert rejtegetnek, a jól bevált – sztálini? – módszer szerint megkínozták vagy halálra verték. Mindeközben a baráti országoknak – Albániának, Észak-Koreának – Kína ingyen szállított gabonát.
A vörös császár amúgy is mindig tékozlóan bánt az emberanyaggal, s amikor kijelentette, hogy a lakosság felét is hajlandó volna feláldozni, csak hogy győztesen kerüljön ki egy nukleáris háborúból, az még a brutális szovjet vezetőket is megrendítette. Magasabb szintről nézve az emberélet amúgy sem ér sokat, ezt Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter asszony botrányos megjegyzése is igazolta, amikor higgadtan kijelentette, hogy az amerikai politikai célkitűzések megérték ötszázezer arab gyerek feláldozását.

Mao morális programja már akkor is gyanúsnak tűnhetett, amikor kijelentései elhangzottak, a történelmi tények ismeretében azonban egészen ordító a szavak és a tettek, a hangoztatott elmélet és a kivitelezett gyakorlat ellentéte. Talán ez is a dolgok kettős természete szerint való, ahogyan azt imperialistákkal kapcsolatban állította?

„A kommunisták hallgassák meg figyelemmel a pártonkívüliek véleményét, és adjanak nekik alkalmat arra, hogy beszéljenek. Ha helyesen szólnak, örömmel kell fogadnunk, és át kell vennünk tőlük mindazt, ami pozitív; ha helytelent mondanak, akkor is engednünk kell, hogy elmondják a mondanivalóikat, és utána türelmesen magyarázatot kell adnunk.”
(Beszéd a Senszi-Kanszu-Ningszia határvidék népképviseleti gyűlésén 1941. november 21., Válogatott Művek III. k.)

„Az ideológiai jellegű kérdéseket, a népen belül felmerülő vitás kérdéseket csakis a demokrácia módszerével, a vita, a bírálat, a meggyőzés és nevelés módszerével lehet megoldani, nem pedig a kényszer és az elnyomás módszerével.”
(A népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről 1957. február 27.)

A türelmes magyarázatról, a meggyőzés és nevelés módszeréről a legyilkolt százezrek, a megkínzott milliók s a gúzsba kötött generációk bizonyára sokat tudnának mesélni. Itt két kampányt kell megemlíteni. A Virágozzék száz virág mozgalom egyfajta pluralizmust, a véleménynyilvánítás szabadságát hangoztatta, s ebbe a csapdába sokat belesétáltak. Mao azt remélte, hogy saját ellenzékét bírálják majd, ám a bírálatok a kommunista párttal szemben hangzottak el. Az ellenzéki nézetek hangoztatói közül rengetegen szenvedtek üldözést. A Virágozzék száz virág kampány megtorlásba, elhallgattatásba és milliós kivégzésekbe fulladt.
1966-ban azonban még ennél is rosszabb következett, a hírhedt Kulturális Forradalom, aminek célja az emberek tudati átnevelése volt. Ez már szinte totális társadalmi dezintegrációhoz vezetett, az iskolákat országszerte bezárták, s a városi fiatal értelmiségieket falura kényszerítették, hogy a fölművesek átneveljék őket. A Vörös Gárdisták forradalmi szabadcsapatokként is működtek, s még kirakatperekre sem volt szükség ahhoz, hogy embereket halálra kínozzanak. Egy másik elterjedt gyakorlat volt az emberek öngyilkosságba kergetése, ezt a Mao-rendszer mindvégig támogatta. Sanghajban például a magasabb házakból oly gyakran vetették a mélybe magukat az emberek, hogy a lakók nagyon óvatosan használták csak a járdát a toronyházak környékén, nehogy agyonzúzza őket egy-egy öngyilkos. Mikor pedig Mao elnököt tájékoztatták a veszteségekről, s nevezetesen az öngyilkosságokról, naivan csak annyit mondott: „Aki öngyilkosságra készül … nem kell megmenteni őket! Kína olyan népes ország, szó sincs arról, hogy néhány ember híján nem boldogulnánk!”
Kína kulturális hagyományait súlyos csapás érte, s milliók életét nyomorították meg. Hivatalosan 1969-ben befejezettnek nyilvánították a kulturális forradalmat, de a valóságban úgy tartják, az csak Mao halálával ért igazán véget.
A hatvanas évek vége volt az a forrongó időszak, amikor a nyugat-európai fiatalok körében népszerűvé vált a maoizmus. A propaganda jól működött, és találkozott a fiatalok generációs elégedetlenségével. Ugyan hihető volt-e a svéd egyetemisták maoizmusa? Vörös könyvecskével a kezükben, s apuka bankbetétjével a háttérben – miközben fogalmuk nem volt sem a maoi dühöngésről, sem a szelídebb kelet-európai szocialista valóságról.

„A lelkiismeretes önkritika is az egyik feltűnő ismérv, amely pártunkat minden más politikai párttól megkülönbözteti. Mint mondottuk, a szobát állandóan kell takarítanunk, különben felgyülemlik a por; arcunkat rendszeresen kell mosnunk, másként szennyessé válik. Elvtársaink gondolkodásában és pártunk munkájában úgyszintén felgyűlhet a por, tehát ugyancsak szükség van takarításra és mosakodásra. «A folyóvíz nem poshad, és az ajtósarkot nem eszi a szú». Ez azt jelenti, hogy állandó mozgásukban ellenállnak a mikrobák és egyéb élőlények kártevésének.”
(A koalíciós kormányról, 1945. április 24., Válogatott Művek III. k.)

Érdemes összehasonlítani, hogyan változott – ha egyáltalán változott! – a beszédek frazeológiája. Egy gyönyörűen csengő maoi szentencia rávilágít a mérhetetlen álságosságra, míg a második idézet az eszmét és a tényeket nagyobb hűséggel ecseteli.

„A kommunista sohase tartsa magát tévedhetetlennek, ne viselkedjék fennhéjázóan, és ne higgye, hogy ő mindenben tökéletes, másokban semmi sem jó; sohase zárkózzék be négy fal közé, ne hencegjen, ne hatalmaskodjék másokkal szemben.”
(Beszéd a Senszi-Kanszu-Ningszia határvidék népképviseleti gyűlésén 1941. november 21., Válogatott Művek III. k.)

„Államunk a munkásosztály vezette, a munkás-paraszt szövetségen alapuló népi demokratikus diktatúra állama. Mi ennek a diktatúrának a rendeltetése? Első funkciója az, hogy az országon belül elnyomja a reakciós osztályokat, a reakciósokat és a szocialista forradalomnak ellenálló kizsákmányolókat, elnyomja mindazokat, akik aláaknázzák a szocialista építést, más szóval, hogy megoldja az országon belüli ellentmondásokat közöttünk és az ellenség között. A diktatúrához tartozik például letartóztatni, bíróság elé állítani és elítélni egyes ellenforradalmi elemeket, bizonyos időre megfosztani a földesurakat és a bürokrata-burzsoákat szavazati joguktól és a szólásszabadságtól. A közrend biztosítása és a széles néptömegek érdekeinek védelme céljából ugyanígy diktatúrát kell gyakorolnia rablók, sikkasztók, csalók, gyilkosok, gyújtogatók, garázda bandák és a közrendet súlyosan bomlasztó különféle más rossz elemek ellen is. A diktatúra második funkciója az, hogy megvédje hazánkat a külső ellenség felforgató tevékenységével és esetleges agressziójával szemben. Ebben az esetben a diktatúra feladata az, hogy megoldja az országon kívüli ellentmondásokat köztünk és az ellenség között. A diktatúra célja megvédeni egész népünket, hogy a békés munkának szentelhesse magát, és Kínát korszerű iparral, korszerű mezőgazdasággal, korszerű tudománnyal és kultúrával rendelkező szocialista országgá építhesse ki.”
(A népen belüli ellentmondások helyes kezeléséről 1957. február 27.)

De térjünk vissza a poézishez! A fenti morális program a kommunista alázatáról valóban szépen hangzó elmélet, s minden ember megszívlelhetné. Ám az, hogy ennek az ellenkezője, mi több a szöges ellentéte valósult meg, és mérhetetlen ember- és véráldozatot követelő, generációkra kiható irányvonal sújtotta Kínát s a világot, azt sejteti, a beszédet kódolt formában kell értenünk, s ami pozitív előjellel szerepel benne, azt épp a visszájára fordítva kell értelmezni. Mintha Mao belső küzdelmét, pszichikai kétségeit is tükrözné ez az ambivalencia – szép eszmények és brutális valóság. Miért hangsúlyozta Mao annyiszor a Vörös Könyvecskében az önkritikát, a türelmet, alázatot, a fennhéjázás elkerülését – amiket egyenesen a lelki úton járó szent emberek gyakorlati jegyeinek is tekinthetünk? Vajon nem a rejtett, vagy kevéssé palástolható becsvágy fűtötte Maot?

Hó (1936 február)
Franyó Zoltán fordítása

Ezer mérföldre mindent jég fed el
És tízezer mérföldön hólepel.
A Nagy Fal két felén beláthatatlan
Távolba nyúl a hótakarta katlan.
A Huáng-ho vízdagálya még nagyot
Tarajlott és szikrázva megfagyott.
A dombok, mint ezüst kígyók, suhannak,
A hegypúpok, mint mammutok, rohannak,
Gerincük ott a felhőkig mered fel.
De napsütötte reggel
Pazar piros palást terül ragyogva
Fehér buckákba dermedt hóhabokra.

Hazánkban lelhetsz annyi szép helyet,
Mely oly sok régi hőst megihletett.
De hajh! Si Huáng a Csin-korban s Vu-ti
A Hán-korban nem volt oly bölcs, nagy elme,
Táj Cung a Táng-, T’áj Cu a Szung-időkben
Nem volt eléggé költő, – mind erőtlen,
Hogy ezt a szépséget megénekelje;
És Dzsingisz khán, a menny kedvence sem
Értett egyébhez, mint hogy szüntelen
Nyilakkal lődözzön a messze sasra.
Mindezt a múlt takarja.
Ha hőst keresnél, fenségest, nagyot:
Ezt csak ma és csak itt találhatod!

Ez a költemény Mao leghíresebb műve, negyvenhárom éves korában írta, érett férfikorában, azonban még majd tíz évig nem publikálta. 1945-ben Csungkingban folytatott béketárgyalásokat, s csak ekkor jelent meg a költemény, ami komoly felzúdulást keltett a kor értelmiségiei között.
Az első versszak Észak-Kína téli szépségeit tárja elénk, ám a második szakasz történelmi pannót fest. Mao a hajdani császárokat listázza: Si Huang a Csin-dinasztia, valamint Kína első császára volt, Vu-ti a Han-dinasztia császára, a hunok legyőzője, Taj Cung a Tang-dinasztia második császára, T’aj Cu pedig a Szung-dinasztia alapítója, valamint a hódító Dzsingisz kánt említi. Majd a múlt után áttér a jelenre, s szerénytelenül az itt és most hősökről – értsd önmagáról – beszél.
Maot sokszor hasonlították Kína első császárához, a Csin-dinasztiabéli Si Huanghoz, aki arról vált hírhedetté, hogy több száz tudóst élve eltemettetett. Egy káder értekezleten 1958-ban Mao azt mondta: „Ő [Si Huang] 460 tudóst temettetett el élve, mi viszont negyvenhatezer tudóst temettünk el elevenen. Ti [értelmiségiek] azzal becsméreltek, hogy a Csin Si Huanghoz hasonlónak neveztek. Pedig tévedtek! Mi százszorosan fölülmúltuk Csin Si Huangot!”

Néhány évszám beszédesen mutatja azt a szellemi horizontot, amit Mao befutott: 1893 – születés, 1911- katonának szegődik, 1917 – megjelenik első írása, 1920 – egy lámaista kolostorban olvassa a Kommunista Kiáltványt, 1931 – a kínai tanácskörzetek elnökévé választják, 1936 – nagyra törő ambíciók fogalmazódnak meg versében, 1941 – megadja a szerény kommunista definícióját, 1957 – a diktatúra nyílt deklarálása, 1966 – a Kulturális forradalom megindítása, 1976 – halál.

Mao politikai próféciákat is adott. Korábban Sztálint tartotta a kommunizmus és a világforradalom atyjának, s halála után hallgatólagosan magának vindikálta ezt a státuszt. A békeidőkben, s különösen a hatvanas évektől kibontakozó politikai rövidlátásával és súlyos gazdasági tévedéseivel szemben érdekes a távlati elképzeléseit is elemezni.

„A szocialista rendszer végül is felváltja a kapitalista rendszert; ez az ember akaratától független, objektív törvény. Bármennyire törekednek is a reakciósok visszaforgatni a történelem kerekét, a forradalom előbb-utóbb bekövetkezik, és szükségszerűen diadalra jut.”
(Beszéd a Szovjetunió Legfelső Tanácsának a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulója alkalmából tartott ülésén 1957. november 6.)

Nos, ez a prófécia nem vált valóra, ám annál elgondolkodtatóbb a következő, korunkig terjedő prófécia:

„A dolgok állandóan fejlődnek. Az 1911-es forradalom óta mindössze negyvenöt év telt el, de Kína arculata azóta tökéletesen megváltozott. További negyvenöt év múlva, vagyis 2001-re, a XXI. század elejére, még nagyobb változások fognak végbemenni az országban. Kína addigra hatalmas szocialista ipari országgá válik. Ennek így is kell lennie. Mert Kína 9,600,000 négyzetkilométer területtel és 600 millió lakossal rendelkező ország, amelynek nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az emberiség ügyéhez. Hosszú időn keresztül azonban ez a hozzájárulás igen kicsi volt. Ezt sajnáljuk.”
(Dr. Szun Jat-szen emlékezetére 1956. november)

A XX. század elején a bölcs parasztemberek már emlegették a sárga veszedelmet, bár akkortájt aligha lehetett hallani Kína világpolitikai szerepéről. Pedig Kína Kr.e. 221-től független állam, s hatalmas kiterjedésénél, sajátos kultúrájánál fogva mindig is birodalmi módon testesült meg nemzeti öntudata. Létezett a Kínai Birodalom – és más semmi. Ami a határain túl volt, az nem is létezett, vagy ha létezett, hát nem volt fontos. Izoláltsága ellenére a középkorban a világgazdasági teljesítmény meghatározó szereplője volt, utolsó kétszáz éve azonban idegen hódítás alatt és megaláztatásban telt.
Mára a világgazdaság egyik motorja, a világ műhelye, a gazdaság számtalan terén és mutatójában első a világon. Európában százötven év alatt ment végbe akkor gazdasági fejlődés, mint Kínában néhány évtized alatt. A városlakók aránya 1950-ben még csak 29%, 2000-ben 50%, 2010-ben pedig 55%.
Hogy ebben a nagy kormányosnak volt-e szerepe? Vagy csak annyi, hogy félreállt? A szakértők szerint a gazdasági gyorsítás politikai irányvonalának kidolgozása is Mao nevéhez fűződik.
S hogy milyen ember volt Mao Ce-tung? Láncdohányos, aki nem sokat törődött a formális ruházattal és a szájhigiéniával – zöld teával tisztogatta fogait. Szertelen és deviáns életvitelt folytatott, négy felesége volt – a legutolsó Csiang Csing, egykori színésznő – és több gyermeke. Szeretett úszni, a hosszútávfutást a jellem edzésének tartotta, nem tanult nyelveket, és nem szeretett külföldre utazni – mindössze kétszer járt külföldön, akkor is ugyanazon a helyen, Moszkvában. Ellenben elérte, hogy az amerikai elnök meglátogatta a ping-pong politika során.
Milyen a mai Mao-kép? Szobrai és képei megtalálhatók Kína közterein, portréja pólókon és bögréken is föltűnik, gerilla-taktikája még föl-föl bukkan különböző kontinensek villongásaiban, s bár hajdanán a császároknak kijáró módon köszöntötték – Éljen tízezer évig … Mao elnök elvtárs! – mára az imádott bálvány egyre inkább hétköznapi politikai, történelmi szereplőnek tűnik, bár egyesek továbbra is a soha le nem nyugvó vörös napnak tekintik. A hivatalos kínai álláspont például finomkodó módon „Mao Ce-tung elvtárs időskori hibái” közé sorolta a kulturális forradalmat, általánosságban pedig úgy tartják, hogy Mao tevékenysége 70%-ban helyes volt, de idős korára szenilissé vált.

Felesége, Csiang Csing érdekes szerepet játszott élete legutolsó napjaiban. Mikor Mao elnök egészségi állapota végképp megromlott, többször fölülbírálva az orvosi konzíliumot háborgatta és saját terápiának vetette alá a beteget. Ennek köszönhetően leállt Mao légzése, majd lélegeztető gépre tették. Állapota azonban nem javult, szervei felmondták a szolgálatot, s végül 1976. szeptember 9-én kikapcsolták a gépeket – azért éppen ekkor, mert kilencedik hó kilencedike könnyen megjegyezhető dátum.

Két kilences (1929. október)

Az ember könnyen korosodik, de nem a természet,
Évről évre beköszönt a Két Kilences.
Az idei Két Kilencesen
A csatatér sárgába csavarodik s édesen illatoz.

Minden esztendőben vadul fú az őszi szél,
Nem úgy, mint a tavaszi kikelet,
De fölülmúlja a tavaszi kikeletet –
Nézd a fagyos ég s víz végtelenjét!

A két kilences, vagy kilenc kilenc – egy kínai ünnep. A kínai kalendárium szerint szeptember kilencedikén – innen a két kilences elnevezés – az emberek felkapaszkodnak egy közeli hegy magasabb szirtjére, s a messzeségbe bámulnak, azokra a rokonokon emlékezve, akik valahol messze, messze a távolban járnak…
Mao elnök messze jár, meghalt. Hogy kinek adta át a lelkét – a mennyek urának, vagy az ördögnek, azt csak ő tudja.

Források:
A KÍNAI NÉPKÖZTÁRSASÁG – cikkgyűjtemény. Budapest, Szikra, 1950.
IDÉZETEK MAO CETUNG ELNÖKTŐL [Vörös Könyvecske] Az Idegen Nyelvű Könyvek Kiadója, Peking, 1972.
KÍNAI VERSESKÖNYV. Mao Ce-tung versei. Franyó Zoltán fordítása. 1959.
BARNSTONE, Willis: The Poems of Mao Tse-tung. Bantam, 1972.
MAO Ce-Tung 21 verse. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1959.
MEISNER, Maurice: Mao Zedong. From The Oxford Companion to Politics of the World
POLONYI Péter: A nagy kormányos: Mao Ce-tung
SPENCE, Jonathan D.: Mao Ce-tung. Fordította: Szántai János. Korunk, 1998. augusztus

53/2010.
Rácz Géza