Egységélmény és azon túl… – a misztika rövid kritikája

„Mindannyian bolondnak születünk, s néhányan úgy is maradnak!” – mondta Samuel Beckett. Szavait átforgatva mondhatnánk, mindannyian a misztika lehetőségével születünk, de a legtöbben elszalasztják azt. Sokan használják a misztika fogalmát, s emiatt devalválódik is magasztos jelentése, amikor pedig egyenest a sárba rántják a szent fogalmakat, az valóságos bűn.

Ahhoz, hogy a misztikáról hiteles képet alkothassunk, többféle lehetőség áll rendelkezésünkre: belevethetjük magunkat például a misztika történetének tanulmányozásába – de ettől ne várjunk megvilágosodást, misztikus felismeréseket. Nyomon követhetjük a hajdani nagy misztikusok életét – de az az ő életük volt, s attól a mi életünk még nem feltétlenül válik teljesebbé. Eltöprenghetünk néhány talányos szentencián, vagy elzarándokolhatunk a Pilisbe – nos ezek már találóbb eszközök, élményszerűbbé teszik a misztikus megtapasztalást. Ez azonban egyszer s mindenkorra rejtély, áldás és csoda – ha megérinti az embert, kimondhatatlan jó, amit másoknak elmagyarázni aligha lehet, ha meg nem érint meg minket, akkor tovább is lapozhatunk.
Mi most mégis igyekszünk szinte mindegyik említett eszközt alkalmazni: áttekintjük a misztika néhány történeti vonatkozását, megvizsgálunk néhány kimagasló misztikus életet, esettanulmányokat folytatunk, s megpróbálunk gyakorlati támpontokat is keresni – ha ez egyáltalán lehetséges. S aztán koronaként hadd jöjjön a kritika – a sajátosan magyar műfaj – a misztika kritikája…

Mielőtt a misztika mibenlétével foglalkoznánk, megkeressük azokat a rokon fogalmakat és vonatkozó emberi tevékenységeket, amelyek egyre inkább megközelítik tárgyunkat, mintha céllövészetben haladnánk a legbelső kör felé.
Amennyiben elfogadjuk a misztika létét, valóságát, akkor azt tudományos igénnyel, tudományos eszköztárral is vizsgálhatjuk. Félő ugyan, hogy a TUDOMÁNY nem kompatibilis eszköz a tudományon túli misztérium kutatására, s csak remélhetjük, hogy az elemzésben nem enyészik el éppen vizsgálódásunk becses tárgya, maga a misztika. A tudomány ugyanis a mindennapi tények vizsgálatával foglalkozik, az objektív szférát, a rajtunk kívül álló, tőlünk független valóságot igyekszik vizsgálni, s csak a legutóbbi időkben került vissza a szubjektív emberi tényező a vizsgálódás eszközrendszerébe, amivel egy új geocentrikus, mi több egy homo-centrikus világszemléletet fogalmazhatunk meg, immáron a külső világ és a belső világ határmezsgyéjére állítva magát az embert. Általánosságban mégis megállapíthatjuk, hogy a tudomány tömege ma még kifelé orientált, s a tudományos világ inerciája továbbra is fenntartja az objektivitás látszatát. Pedig mintha szükség volna egy új lendületre, hiszen a földrajzi felfedezések révén megismertük a körülöttünk lévő geográfiai világot, az ipari felfedezésekkel kényelmessé, ámde veszélyessé manipuláltuk az így megismert világot, s lassan oly sokat tudunk a fizikai világról, hogy szem elől veszítjük a lényeget. Ezért volna szükség a felfedezések harmadik nagy korszakára, a metafizikai felfedezések korára, amely a kifelé orientáltság mellett vagy inkább helyett az ember benső világának, és a szemmel nem látható világrend misztériumának feltárására törekedne. Ezért vág ide Thomas Mann gondolata, miszerint „a hiten túli dolgokban való hit az erős, termékeny korok jele, a hitetlenség ellenben a fáradt, terméketlen idők tartozéka”.
Tán a tudomány egyik részterülete, a FILOZÓFIA segít a misztika jobb megértésében. A filozófiát valóban át meg átszőtte a misztika igénye és jelenléte, sokszor vallásos színezettel, máskor okkult felhangokkal. A misztikus filozófiában az az igény fogalmazódott meg, hogy az ember lelki mivoltában találkozzék végre Istennel. Ennek eszköze a szemlélődés és a szeretet gyakorlása. A szemlélődés nem csupán a Végtelen analógiás ismerete, hanem élmény, a mindenség megtapasztalása, közvetlen találkozás a Mindenhatóval. A filozófia azonban nem cél önmagában, sokkal inkább eszköz, módszer! A bölcsesség szeretete (filozófia) még nem bölcsesség, csupán a tényleges bölcsesség megközelítésének eszköze.
De akkor mi az igazi BÖLCSESSÉG? Keleten úgy fogalmaznak: a felismert, gyakorlatba átültetett tudás. Misztikus csatornákon keresztül pedig úgy közvetítették, hogy a bölcsesség nem más, mint a szeretet gyakorlati képessége. Ez a talán romantikusnak, érzelmesnek tűnő megjegyzés a misztika egyik csúcskoncepciójára, az Abszolútum emocionális megközelítésére mutat rá, de erről majd később.
Az igazi bölcsesség tehát egyszerre gyakorlatias és titokzatos. A fizikai vizsgálódáson túl ott a METAFIZIKA, amely a világ lényegét, való voltát kutató filozófia. A metafizika nem puszta empirikus vizsgálódás, hanem a felszín mögé tekintés. Innen pedig már csak egy lépés a misztika, aminek alapdefiníciójaként fogadjuk el az alábbit: minden létező alapját jelentő forrás természetes megtapasztalása.

A MISZTIKA ESZKÖZTÁRA

A tudományos vizsgálódás első hullámait remélhetőleg nem szenvedte meg túlságosan a tárgyunk – vagyis a misztikus élmény még nem esett áldozatul az objektív kutatásnak. Az ember az élet során számtalan küszöböt áthág – egyeseket szükségszerűségből, másokat kényszerűen, ismét másokat örömmel és szabadon. A megismerés eszközei között az intellektus, a próbálkozás, a kísérletes módszer sokáig kísért, és valljuk meg hatásos eszköznek is bizonyul. Mindaddig, amíg el nem érkezünk a megismerés ama küszöbéig, ahol az addig alkalmazott eszközök csődöt mondanak. A misztika területén az intellektus nem a legjobb iránytű. A sok sarlatánság persze hitetlenségre, szkepszisre, és még alaposabb vizsgálódásra int bennünket, de be kell lássuk, saját tudati nívónknál magasabb természetű tények megismerése egészen speciális eszköztárat igényel.
A misztika első – és talán végső – eszköze is az intuíció, a belső hang. Nevezhetjük ezt olyan finom belső érzéknek, amely elárulja, mi a hamis és mi a valódi. Amikor ez a belső érzékelésünk működni kezd, feltétlenül hallgassunk rá – feltéve, ha kellőképpen őszinte bennünk a kérdés és kiélesedett a belső hallásunk is.
Egy másik eszköz a mágia, amely a helytelen konnotáció miatt sokakban visszatetszést kelt, holott a mágia igazi célja nem más, mint a felsőbb világgal történő találkozás, kapcsolatteremtés. Minden cselekedetnek, szónak, sőt gondolatnak van mágikus, rejtetten érvényesülő, a természet menetét befolyásoló titkos tartalma, még akkor is, ha ezt a legtöbben egyáltalán nem érzékelik.. Az ars magica olyan titokzatos hatalom, melynél fogva természetfölötti eszközök segítségével a természet rendjétől eltérő csodás dolgokat vihetni véghez. A csoda pedig a mindenség speciális működése. Az isteni út csodákkal teljes, ezért az őszinte kutatónak fel kell készülnie a csodákra. Ám a csoda csak annak működik, aki arra kész – köszönhetően személyes előképzettségének a titkos tudományokban, tudatos tevékenységének, vagy egyszerűen a választottságnak. A csoda vagy a misztikus esemény gyakran látomásban, jelenésben fejezi ki magát, de történhet megszállottság is. A látomás nem más, mint a szubjektív és objektív élmények és tények metszéspontja. Ennek az eszköztárnak a végső, legfőbb isteni eleme az elragadtatás, a raptus, az eksztázis.
A misztika kötelem és szabadság. Az igazi misztikus élmény sokkal magasabb szintű kötelezettségvállalást eredményez, mint bármi más a világon, egyszerűen a magasabb valósághoz láncolja az embert. Ezzel látszólag elvész az egyén szabadsága, de valójában ekkor bontakozik ki igazán. Az indiai titkos tanítások, az upanisadok kijelentik, azt kell kutatni, akit megismerve minden ismertté válik, azt kell elérni, akit elérve minden elértté válik. Vagyis a szabadság önkéntes feláldozása lesz a magasabb szintű szabadság záloga. Ez a gondolat valószínűleg a szabadon gondolkodóknak lesz vonzó, de vajon hol oktatják a szabad gondolkodást? Manapság divatos a szabados gondolkodás, de a gondolati szabadság évszázados, ha nem évezredes probléma. Francis Bacon így ír erről a Novum Organum I. könyvében:

„XC. A tanult emberek székhelyéül szolgáló és a műveltség gyarapítására alapított iskolák, akadémiák, kollégiumok és egyéb intézmények erkölcsei és elvei is mind a tudományok haladását hátráltatják. A leckék és gyakorlatok összeállítása olyan, hogy lehetőleg senkinek se juthasson eszébe a megszokott anyagtól eltérő tárgyon törni a fejét. De ha valaki mégis csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy szabadon használja értelmét, erre csak egymaga szánhatná rá magát: társaitól semmi segítséget nem remélhetne. Ha még ezt is elviselné, azt kellene tapasztalnia, hogy szorgalma és bátorsága jelentős mértékben gátolni fogja előrehaladását. Az ilyen helyeken ugyanis a tanulmányok alig egy-két szerző írásainak börtöncelláiban sorvadoznak, s ha valaki ezektől eltérő véleményt nyilvánít, rögtön rásütik, hogy összeférhetetlen lázadó.” (Francis Bacon: Aforizmák a természet magyarázatáról és az ember uralmáról)

Nos, a szabadon gondolkodó misztikus – s ha nem misztikus, csak szabadon gondolkodó, akkor is – hasonlóképpen aggályos egyházi-szervezeti szempontból, sőt mindenféle institúció szempontjából is. Ezért jelenti ki Puskely Mária, hogy a radikális misztikus potenciális lázadó az egyházban (!). Bizony, aki a teológiai fakultáson keresi a misztikus élményt, ne csodálkozzon, hogy nem találja, ellenben Lourdes-ban a kis Bernadettnek tizennyolc Mária jelenése volt!

SZENTSÉG ÉS SARLATÁNSÁG

Lehet-e kategorizálni a misztikát? Bizonyára lehet, de vigyázzunk, ez még nem misztikus cselekedet! Mint ahogyan remek dolog egy lakomán részt venni, de aki csak beszél a lakomáról, még nem lakik jól.
A misztika szorosan összefonódik mind a filozófiával, mind a vallással. Úgy mondják, a tudós és filozófus ismeretei csúcsán a teológia és a misztika világába kényszerül bepillantani. Irányultsága szerint a misztika lehet spekulatív és gyakorlatias, amennyiben pusztán elméleti ismeretekre szorítkozik, vagy életprogramot, cselekvési követelményeket is megfogalmaz.
Metódusára nézve lehet kontemplatív, affektív vagy kegyelmi alapú, mikor is az intellektus, avagy az emberi akaraterő, illetve az isteni áldás játssza a főszerepet.
A misztika és a vallásosság viszonyánál kissé többet kell időzzünk. Ha elgondolkodunk, melyik a tágabb kategória – a vallás avagy a misztika, akkor vérmérséklete szerint ki-ki más és más választ fogalmazhat meg. Igaz, hogy szinte mindegyik nagy vallási folyamatnak létezik misztikus vonulata, de az is igaz, hogy a misztika gyakran a vallások fölötti vallás szerepét is betölti, s gyakorlói olyan egyetemes igazságokat ismernek föl, amik túlmutatnak az adott vallási folyamat keretein. Hasonló érzések, élmények kerülgetik az őszinte kutatókat és gyakorlókat. Ezért tartják Meister Eckhart-ot is zen mesternek! Weöres Sándor mondja: „Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” A tudálékos sarlatánok is ilyesféle tapasztalásokról beszélnek, csakhogy az ő kezükben művirág van…
Egy igazi misztikus ezért szinte mindig rebellisnek számít, még ha alá is rendeli magát az adott vallási folyamat hierarchiájának, vagy az egyházi dogmatikának. George M. Sauvage a Katolikus Enciklopédia szócikkírója beszél ortodox és heterodox misztikáról, amennyiben a misztika egyetért a katolikus tanokkal, vagy eltér azoktól. Egy igazi misztikus talán úgy fogalmazna, hogy létezik ortodox kereszténység, amennyiben egyetért a misztikával, és heterodox kereszténység, ha tagadja a misztikát.
Csakhogy az alá-fölé-rendelésnek nem sok értelme van, minden cigány a maga lovát dicséri. Akkor talán a mellérendeléssel helyesebb képet kapunk? A mellérendelésnek két fajtája lehetséges: az egyenlőség és az azonosság. Egyenlőségjelet aligha tehetünk a vallás és a misztika közé, noha a kettőnek számos átfedése kellene legyen. A vallások fősodra általában nem misztikus elemeket alkalmaz, s figyelembe véve, hogy a misztika nem a tömegek útja, ez helyes is. Pedig a vallások eleve misztikus célokat tűznek ki – visszavezetni az embert a spirituális szférába, üdvözülés, megvilágosodás, mégis más a metódus. A módszertani különbségről itt csak annyit, hogy sokak vallásossága kimerül a formaságok és szabályok követésében, míg a misztika az élményre törekszik, az istenélmény megtapasztalására. Ha ebben segítenek az előírások, jó, ha nem, akkor a vallás misztikus gyakorlója könnyen eretneknek minősül – ahogyan történt ez akár a kereszténységben, akár az iszlámban.
Az azonosság jelét még kevésbé alkalmazhatjuk a vallás és a misztika között, bár egy vallási folyamatához hű misztikus bizonyára azonosnak érezné egyiket a másikkal.
Mindemellett beszélhetünk az egyes vallások misztikájáról, így a keresztény, a szufi és a keleti misztikáról, amely mellé az úgynevezett pogány- vagy természetmisztikát is odasorolhatjuk.
Talán a legizgalmasabb kategorizálás a misztika forrása szerint való, amely lehet tanult, illetve „beléöntött” misztika, hasonlóan a poeta doctus és a poeta nascitus esetéhez. A tudós költő teljesen tisztában van a költészet tudományával, s birtokolja szinte az összes művészi eszközt, és aligha bízza magát pusztán az ihletettségére vagy költői ösztöneire. Az ilyesféle tudós misztikus is bizonyára sokat tud, de a kérdés az, mennyit érez? Hiszen a misztika valójában érzelmi elitképzést jelent, olyan kiválóságok seregletét, akik a legtisztább, legrajongóbb, legmagasztosabb érzelmekkel viseltetnek a mindenség végső valósága iránt. Márpedig a „beléöntött” misztikus aligha képes minden szabálynak és előírásnak megfelelni.
Mi különbözteti meg akkor az ilyen spontán, akár rebellis, sőt renegát misztikust a sarlatántól? Pusztán egy bizonyos normarendszer elfogadása vagy elutasítása még senkit nem tesz magas szinten álló misztikussá. A beérkezettség máshol keresendő.
Az indiai jóga-hagyomány is ismer ilyen rebellis, sőt aszociális, társadalmon kívüli szent embereket. Az ilyen aszkéták megnevezése avadhúta, s a kifejezés etimológiája sajátos értékmérő. A szófejtés az alábbi: a (aksara – múlhatatlan) – va (varénjam – legkiválóbb) – dhú (dhúta – lerázott) – ta (tat – azt), vagyis az a legkiválóbb személy, aki a Múlhatatlan érdekében lerázott már minden világi köteléket.
A túlságosan populáris, könnyű fajsúlyú, vagy meglepően gyors sikerekkel kecsegtető, netán a tekintélyes folyamatokat olcsó szinkretizmusban feloldó, meggyőződéseit egyszer használatos holmiként cserélgető önjelölt megváltókat, gurukat és tanítókat jobb fenntartásokkal kezelni, s a sarlatánságot messziről elkerülni. Sokan tódulnak oda, ahol olcsó szállást, kellemes ételt, könnyed gyakorlatot és gyors sikert ígérnek.

A MISZTIKUS ÉLMÉNY ANTROPOLÓGIAI SAJÁTSÁG

Hérakleitosz állítja: „Az ember lelke távoli ország, megközelíthetetlen és földeríthetetlen.” De ne keverjük össze az ember lelkét a manapság oly divatos pszichologizálással. A pszichés vájkálás, a mentális énünk sebvakargatása nem azonos a spirituális szinttel, az ember lelki mivoltával. Ne tévesszük össze a pszichés énünket a metafizikai énünkkel! A túlzott pszichologizálás sokszor önismereti és emocionális invalidussággal párosul, s a vájkálás egyfajta pszichés droggá válhat. Az efféle belső tudatmódosítás éppúgy működik, mint a pszichedelikus szerek – az ember azt hiszi, történik valami, pedig valójában nem történik semmi.
Ezzel szemben a misztikus élmény sajátossága, hogy történik valami. De mi is történik a misztikus aktusban? Gondolhatnánk, a hétköznapi ügyektől valami egészen különböző, szokatlan, megmagyarázhatatlan természetfölötti esemény. A Bhagavad-gíta kijózanító egyszerűséggel fogalmaz: „Aki kötelessége szerint cselekszik, ám nem vonzódik munkája gyümölcseihez, az az igazi misztikus, nem a tüzet nem gyújtó és munkáját nem végző.” (6.1.) Ez egy rejtett, magas fokú miszticizmusra utal, amikor látszólag nem történik semmi rendkívüli, ám a transzcendencia mégis áthatja még a legegyszerűbb, banális cselekedetet is. Ezért ha egy szóval kellene megfogalmaznunk, mi is történik a misztikus aktus során – nos, átlényegülés.
Ouspensky szerint ez az átlényegülés három fázisban valósul meg. Az első, vagy kisebb misztérium az orientáció megváltozása, amikor a mulandóság helyett a maradandó, a kézzel fogható helyett a belső megtapasztalással átélhető lesz a cél. A második vagy nagyobb misztérium a kitűzött cél megközelítése, amikor a perifériáról a középpont felé haladunk. A végső misztérium pedig a mindenség centrumában végbemenő átlényegülés, a megvilágosodás pillanata.
Az átlényegülésnek természetesen gyakorlati következményei is lesznek – megváltoznak az életeszmények, összetörik az addigi énkép, összezsugorodnak vagy éppen kitágulnak a tér és idő dimenziói, jobb, megértőbb emberré válik a misztikus élmény megtapasztalója. Ezekből a tünetekből következtethetünk a misztikus élmény hitelességére.
Vajon alkalmas-e minden ember a misztikus élményre? Antropológiailag valószínűleg igen, potenciálisan minden emberlény lehet misztikus, azonban ennek megvalósulása az adott személy spirituális szintjétől, a lelki evolúcióban elfoglalt helyétől függ. Az új, friss lelkek, akik még csak nemrég kerültek a szamszára, a lélekvándorlás körfolyamatába, el vannak foglalva a testi lét tapasztalásával. A misztika eredményes kutatásához az anyagi, testbe zárt létezést illetően kellő negatív tapasztalással rendelkezni kell. Így azt mondhatjuk, a misztérium azok kíváncsiságát csigázza föl, akik már eleget láttak a világban és a világból.
De hogyan szerezhető meg a misztikus élmény? Amennyiben a hagyományos akció-reakció hatásrendszerben gondolkodunk, elegendőnek tűnik a misztika technikáinak – koncentráció, kontempláció, meditáció, vizualizáció – az alkalmazása, s garantált az eredmény. Az ember meditál, majdan megvilágosodik. Semmi kétség, a tanult misztika esetében ez a metódus tűnik célravezetőnek – és a várható eredmények sem elhanyagolandók. Ám a beléöntött, azaz a magasabb szintről az emberre szálló misztikus élmény ennél sokkal kevésbé kiszámítható. Az akció-reakció rendje felborul, s a misztikus élmény éppen nem az emelkedett pillanatokban, hanem mondjuk kisebb-nagyobb bukásakor éri az embert; vagy éppen megfordul az akciórend, s az égi szféra lesz a kezdeményező, az ember pedig befogadója, mintegy játékszere vagy éppen elszenvedője a misztikus élménynek. Ha pedig az ember tudatában maradandó emelkedés tapasztalható, akkor az akció-reakció elv kiegészül a perfekció harmadik elemével.
Szkeptikus vitapartnerünk mondhatná, az elragadtatás önhipnózis, mi több egyfajta hisztéria, az értelmi és érzelmi egyensúly hiánya. Sigmund Freud egyenesen neurózisnak titulálta a vallást – kíváncsi vagyok, mi lett volna a véleménye a misztikus élményekről?! Jungi alapon megértőbb és elfogadóbb véleményt alkothatunk, miszerint a misztikus kifejeződések a kollektív tudattalan megnyilvánulásai.
A katolikus egyház által megfogalmazott ismérvek hasznosak lehetnek. A klasszikus keresztény misztika elköteleződéssel és aszkézissel, a legtöbb esetben szenvedéssel jár; egyházi próba, illetve jóváhagyás kíséri, s az egyik legfontosabb feladat a saját hang, és Isten hangjának megkülönböztetése.
A keleti tradíciók a misztikus élmény megtapasztalásának további feltételét is ismerik, ez pedig a beavatás. Az ókori misztériumokba is beavatás révén nyert bebocsátást az ember, aminek egyik eleven példája a Mithrász-kultusz beavatási rendszere.

Beavatás a napfutók rendjébe
„A misztérium-beavatások fokozatossága elengedhetetlen, s a különböző fokozatok más és más szimbolikus jelentést tudatosítanak a jelöltben. Az ókori Mithrász-kultusz misztériumába szintén beavatással fogadtak be jelölteket: víz-, méz- és vér általi beavatáson mentek keresztül, előbb a fény felé törekvő holló-rendbe, majd a növényi lét közösségét vállaló nümphiosz-fokozatba, a megsebzéssel járó katona-rendbe, a sors ellenében erőt és királyi tartást tanúsító oroszlánok közé, majd a jót s rosszat megkülönböztetni képes, kiválasztott ’perzsák’ közé került a jelölt. A hatodik fokozat a fáklyavivő napfutók rendje, mikor az ember nemcsak szolgálja a fényt és igazságot, hanem eggyé is válik azokkal, s bizonyosra veheti, hogy a túlvilágon a bátrak élete lesz az övé. A víz-keresztség lemossa a test szennyét, de a lelket is megtisztítja, a méz-keresztség az örökkévalóság édességére emlékeztet, a fekete bika kiömlő vérében vett vérkeresztség pedig az igazság és a fény bátor harcosai közé történő befogadás jele, egyben a hetedik fokozat, az átlényegülés. E fokozatokon keresztül értheti meg és járhatja be a jelölt a fejlődés útját az emberben lakozó állatiasság legyőzésétől az emberré, majd az emberfölötti emberré válás folyamatában.”

De legyen bármilyen tökéletes a mester, alapos a beavatási rendszer és valós az istenélmény, ha a jelölt nem alkalmas, aligha megy végbe az átminősülés. Ennél a kényes pontnál hadd idézzünk egy ókori indiai szerzőt, Náradát, akit az istenszeretet apostolának tartanak: „Az istenszeretet igazi mibenléte szóval kifejezhetetlen. Miként a néma sem mondhatja el, milyen finomat evett. Ám az istenszeretet a méltó jelölt előtt mégis feltárulkozik.” (Nárada: Bhakti-szútra 51-53.)

A MISZTIKA MISZTIKUS MIBENLÉTE

Hogyan is volna elmondható a misztika mibenléte? A misztika szó eredete a görög müsztikosz, titokzatos, illetve müein szemhunyás kifejezés. A szem behunyása az érzéki észlelés kikapcsolására utal, ami a belső isteni megvilágosodás elérését segíti elő. Ugyanakkor a száj becsukását is jelzi, hiszen a misztika titkait a beavatatlanokkal nem szabad közölni, mert méltatlanok, s nem is értenék a szimbolikus, allegorikus kifejezéseket.
A misztika definiálásához induljunk ki egy praktikus tényből – a misztika az eksztázis technikája, amellyel a hétköznapi tudatsíkról átlendülhet az ember a mindenség teljesebb, átfogóbb, belsőbb megtapasztalásának térfelére. Ezért állíthatjuk, hogy a misztika az ember megismerő tevékenységének legteljesebb szintézise, hiszen a közismert kognitív és logikai elemek mellett a kontemplatív és a felismerés-szerű megvilágosodás, a belátás, a heuréka-élmény, a hirtelen megértés, a szatori is szerepel benne.
Szubjektíve a misztika az intuíció, a belső irányítás felismerésének és követésének képessége, objektíve pedig az érzékfölötti titkok kutatása. A rózsakeresztes definíció szerint a misztika személyes fegyelem, amely lehetővé teszi, hogy megtaláljuk és közvetlenül megértsük a tökéletes tudás eredetét. Ehhez szükséges a minden létező alapját jelentő forrás természetes megtapasztalása.
Egyetemes érvényű, a misztika különféle fő területeit felölelő definíció a kizárólagos összpontosítás Istenre, eleven elmélkedés a lényegről, s a természetfölötti élet megvalósítása. Szűkebb értelemben kultikus cselekményeket jelent, s az ezek nyomában fellépő lelki élményekkel elért érintkezést az istenséggel. Ha szorosabban vallásos értelemben gondoljuk el a misztikát, az nem más, mint Isten közvetlen megtapasztalása, s Istennel történő átalakító egyesülés a szeretetben.
Az istenélmény lehet közvetett vagy közvetlen, attól függően, hogy a Teremtő keze nyomát, alkotását – például a természet szentségét – ismeri föl az ember, vagy személyesen találkozik imádott Istenével.
Ennél a lelkesült, szárnyaló gondolatsornál sokkal szikárabb, de mélyen elgondolkodtató, ha a misztikát a tények tanfolyama, a magasabb tudomány egyik előszobájának tekintjük.
Bertrand Russel alapos tanulmányában sorra veszi a miszticizmus jellemzőit. Az első fontos ismérvnek az INTUÍCIÓBA vetett hitet tekinti, szemben a diszkurzív, analitikus ismeretekkel. Az intuíció a hirtelen felfedett tudás, amely egyszerre bizonyossággá válik. Ez a módszer az empirikus megismeréssel szembeni alternatíva a világ teljesebb, homogénebb megismerésére.
Az intuíció meggyőző ereje roppant magas, amíg jelen van, szinte lehetetlen kétségbe vonni igazát, még akkor is, ha ellentmondani látszik a józan számításnak. Ugyanakkor az intuíció csökkenni látszik a civilizáció haladásával. Mintha a kényelem és a látszatbiztonság elfedné azokat az intuitív vész-képességeket, amik a lét- és fajfönntartásban, életveszélyben, kényes választásokban, döntéskényszerben vagy éppen predikció, előrelátás, jóslás esetében az ember segítségére voltak.
Russel azt mondja: „Intuíciónak hívjuk azt a bizonyos szellemi szimpátiát, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy azonosuljunk azzal, ami benne egyedi és következőleg kifejezhetetlen.” Ezért az értelmet és az intuíciót a megismerés két útjának tekinti. Az előbbi a relatívig jut, az utóbbi viszont az Abszolúthoz igyekszik eljutni.
A misztika másik jellemzője az EGYSÉGBE vetett hit. Parmenidész szerint a valóság egy és oszthatatlan, a Bhagavad-gítá pedig hozzáteszi: „Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük. És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam!” (Bg.9.4-5.)
A misztikus megvilágosodás egyik legmeggyőzőbb oldala az a vélt kinyilatkoztatás, hogy minden dolog egy. Ez a vallásban a pantheizmust, a filozófiában pedig a monizmust hozta létre.
Harmadik jegye a miszticizmusnak az IDŐ VALÓS VOLTÁNAK tagadása, hiszen az idő hármas tagolása ellentmond a létezés egységes együvé tartozásának. Egy következetes misztikus az örökkévalóságban él, számára a múlt-jelen-jövő illuzórikus szeparatizmus. Russel is egyetért azonban azzal, hogy a világ és az idő nem valótlan, hanem csak mellékes, nem lényegi vonása a mindenségnek.
Végül az idő relatív valótlanságához hasonlóan vallja a misztika: A ROSSZ CSAK LÁTSZAT. Bizonyos szempontból nincs jó és nincs rossz, az erkölcsi értékítélet csak viszonylagos szempontok alapján releváns. Ha feltesszük, hogy rossz egyáltalában nincs, akkor azzal együtt kellene járnia annak, hogy jó sincs. Így nem lehet etikai felháborodás sem, tiltakozás, vagy rajongás sem, legföljebb a valóság igenlése. Az egységélményhez nagyfokú békesség érzete társul. Máskor a valóság mégis inkább jó, sőt a magasabb rendű jóság az egész világot illeti meg, mert szeretetre és tiszteletre méltó – azaz szent!

MÁGUS, MÉDIUM, MISZTAGÓG

Kik a misztikus folyamat résztvevői, és mik a célok, eszmények? Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, van-e valami az egységélményen túl, előbb a misztikus folyamatok résztvevőit kell sorra vennünk. Elsők a VÁLASZTOTTAK. Az ember általában szeret választott lenni, mert ezáltal jobbnak, többnek érzi magát, mint a másik, s olyasféle üdv-biztosítékot remél, amiben másoknak nincsen része. Így van ez a Biblia választott népével, de így volt ezzel például Joanna Southcott, aki 1750-ben született, s meghökkentő kijelentéseivel borzolta a XIX. századi Britannia kedélyét. Élemedett korában bejelentette például, hogy áldott állapotban van, s Istentől megfogant méhében a Bárány, a Megváltó. A prófétanő persze meghalt, mielőtt világra hozhatta volna vélt magzatát. Boltos lány korában egy I.C. vésetű pecsétgyűrűt talált söprögetés közben, s a monogramot „Iesus Christus” rövidítésének olvasta. Ezzel a pecséttel hitelesítette később azokat az igazolásokat, amiket annak a 144 ezer léleknek szánt, akik őáltala nyernek majdan bebocsátást a Paradicsomba. Ezek a bizonyítványok megvásárolhatók voltak, akárcsak a középkori búcsúcédulák, de az igazi botrány akkor tört ki, amikor kiderült, hogy egy hírhedt gyilkos nő is a szerencsés választottak között van.
A misztikától azonban idegen ez a jobb-rosszabb választottság, s inkább a választásból fakadó következményekre összpontosítunk. A választottság amúgy kétféle lehet – amikor az ember választja Istent, illetve amikor Isten választja az embert. Az első eset viszonylag könnyen értelmezhető, habár kérdés, egyáltalán van-e választási lehetősége az embernek, vagy mindig egy finom terelgetésnek van alárendelve… Amíg azt hiszi az ember, hogy van szabad akarata, addig azt is hiheti, hogy ő választ, de hogy ennek a valóságtartalma mennyi, azt tekintsük a misztika egyik kifürkészhetetlen titkának.
A második eset még bonyolultabb, hiszen az Isten által történt kiválasztottság, a keresztény szóhasználattal élve a hivatás gyakran az ember hétköznapi akarata, preferenciái ellenére valósul meg. Olykor akár a nem hívő ember is lehet speciális feladatra kiválasztott csatorna.
Az autodidakta választott nem jut messzire, biztonságosabb, ha valaki igazgatja lépteit. A misztériumokba bevezető mester a MISZTAGÓG (görög mystagogos), aki maga beavatott, így a jelöltet is képes befogadni a misztériumba. Feladata, mint a pedagógusnak, a jelölt tanítása, nevelése, terelgetése, sőt a védelem biztosítása, hiszen a hirtelen felszabadított pszichikai és spirituális energiák nem várt következményekkel is járhatnak. Ritkábban az idegeneknek valamely helység nevezetességeit bemutató kalauzt is így nevezték – igen, a misztika az avatatlanok számára terra incognita, ahol nélkülözhetetlen a kalauz. A klasszikus ókorból a fogalom a kereszténységbe is átkerült, misztagógiának a szentségek – keresztség, bérmálás, oltári szentség – témáját, kiszolgáltatásával foglalkozó hitágazatot nevezik.
A MÉDIUM – és most tekintsünk el a szemfényvesztőktől – a szellemi jelenségek eszköze, közvetítő, aki révületszerű transz állapotban kerül kapcsolatba a szellemvilággal. Ami ebben az állapotban vele, körülötte és rajta keresztül történik, arról nem tudatos, s mikor magához tér, nem is emlékszik gyakorlatilag semmire. Ez a médiumi passzivitás. A hajdani vajákosokat, sámánokat is tekinthetjük médiumnak, akik a köz javát igyekeztek szolgálni a gyógyítás, jövendölés, szellemi utazás segítségével.
A passzív médiummal szemben a misztikus folyamatok aktív résztvevője a MÁGUS, a szellemi dolgok mestere, a misztikus önállóság letéteményese. A mágus az óperzsa moghu, azaz pap elnevezésből származik. A régi perzsa vallás papi rendje, egy méd eredetű törzs tagjai voltak a mágusok, akik a szorosan vett papi, áldozati feladatok mellett gyógyítással, álomfejtéssel, csillagjövendöléssel is foglalkoztak. Ám egy igazi mágus nemcsak olvassa a magasabb valóság üzenetét, hanem hatalmánál fogva befolyásolni is képes azt. A mágia (ars magica) az a titkos hatalom, amellyel természetfölötti események idézhetők elő, vagy még pontosabban az az ősforráshoz közeli tudás- és eszköztár, valamint gyakorlatsor, amely révén az ember harmóniába kerül a kozmikus törvényekkel és alkotó hatással lehet a természetre.
A továbbiakban már csak három résztvevője van a misztikus eseménynek: a hívő ember, az Isten és a világ. A rajongás, mint a misztika egyik alapélménye a hívő emberben lakik, kiváltója pedig az isteni csoda. Amint megvalósul a misztikus istenélmény, a legnagyobb transzformáción a világ megy keresztül, mert az bezárul kifelé és megnyílik befelé.

HALHATATLANSÁG ÉS EGYSÉGÉLMÉNY

Ha mármost a misztika gyakorlásának motívumait, céljait és eredményeit vizsgáljuk, egyaránt találunk alacsony igazodású primitív, és tiszta, magasztos indítékokat. A célok skálájának legalacsonyabb foka a hatalom birtoklása, amire általában a fekete mágia eszközével törnek. Ez a hatalomgyakorlás is egészen szélsőséges skálán mozoghat – akaratátviteltől a szerelmi mágiáig, a politikai hatalom birtoklásától a világ befolyásolásáig, misztikus erők birtoklásától mások uralásáig, s így tovább. Önmagunk uralása ritkán tartozik bele ebbe a primitív indítékrendszerbe. Gondolhatnánk, a lét finomabb síkjainak megismerésével előrefelé halad az ember, de ne feledjük, a misztika eme alsó köre a fausti territórium – az anyagi befolyás érdekében az ember áruba bocsátja saját lelkét a Gonosznak. Cippola mester, egy mega-politikus vagy egy médiasztár ebből a szempontból egyre megy. S bár Faust indítéka a mérhetetlen élet- és tudásvágy, szerződése, amelyben lelki üdve árán huszonnégy évre elkötelezte magát az ördöggel, nem tekinthető szerencsésnek.
A tudásvágy, a megismerés vágya magasabb rendű motívum, mint a hatalom vágyása. A megismerés alapvetően két irányú – az ember benső világát, illetve a külső környezetét kutatja, eme introvertált és exoterikus világok szereplőinek fürkészésével egyetemben.
Az ember benső univerzumának megismerése önreflexió, de annál több is. Az önreflexiót a biblikus gondolkodás a bűnbeeséssel hozza összefüggésbe – ekkor jelent volna meg a félelem, a rejtőzés, a meztelenség leplezésének igénye. A lelki fejlődés szempontjából az önreflexió nem a bukás kezdete, hanem épp a felemelkedés záloga. A misztika szemszögéből az önismeret a felsőbbrendű egyéniség, s ezzel együtt egy felsőbbrendű élet kibontakoztatását célozza. Az intuíció felébresztése segít az életteher elhordozásában, a belső képességek felszínre hozatalában és tartalmasabb emberi kapcsolatok létrehozásában. Az élet magasabb rendű és önzetlenebb céljának felfedezése szintén a misztika és a belső megvilágosodás jelei közé tartoznak.
Az igazi misztikus képes a saját belső hang, az isteni inspiráció és a démoni látomások megkülönböztetésére, ami nem csak látszatra tűnik könnyű feladatnak. Ne feledjük, a Sátán is a Bibliából idéz… Szerencsés esetben a benső iránytű helyesen működik és segíti a személyes egyensúly, a bölcs belátás erősödését. Viszont nem kellőképpen integer személyiség esetén, extrém pszichikai terheléskor, életkrízisben, sorozatos kudarc-vagy éppen sikerélmények esetén azonban megbolondulhat a belső iránytű. Mégis állíthatjuk, aki meggyőződik a magasabb igazságokról, megjavul, aki viszont kétségben vagy tagadásban van, az általában erkölcsi deficitben szenved.
A külső környezet vonatkozásában a megismerés nem a tények felsorakoztatására, adatok gyűjtésére törekszik, hanem az egész kép szemlélésére, s az ebből fakadó tanulságok megértésére. Mert a bölcsesség nem az ismeretek sokasága, hanem a lényeg ismerete. A külvilág – bár roppant sokrétű és szövevényes – mégis két rétegre osztható: a már ismert és a még ismeretlen szférára. Kétséges, vajon egyáltalán állíthatjuk-e valamiről, a világ bármely kis szegmenséről – önreflexió ide vagy oda, beleértve saját magunkat is –, hogy ismerjük, de az abszurd kérdésföltevést elkerülve ez az arány az ember számára potenciálisan az ismert és a még megismerhető szférát jelenti. E két szféra egymáshoz viszonyított arányát a metafizikai aranymetszés adja meg. A hagyományos aranymetszésről akkor beszélhetünk, ha egy szakasz kisebb (a) és nagyobb (b) darabja úgy aránylik egymáshoz, mint a nagyobb rész és a teljes szakasz (a : b = b : a + b).
Ennek analógiájára a már ismert világ úgy aránylik az ismeretlen világhoz, mint az ismeretlen a teljes mindenséghez, vagy még egyetemesebben a véges és a Végtelen úgy viszonyul egymáshoz, mint a Végtelen és a Teljesség.
A megismerés eszközeiről már beszéltünk, s megállapítottuk, hogy az intuíció és a diszkurzív tudás egymás kiegészítői lehetnek, a kognitív folyamatok magasabb szintézisében. Azonban a misztikus tudakozódás terén sem képes az ember egyszerre meghaladni addigi kondicionáltságát, s mivel általában úgy tanultuk, hogy a tudakozódás és a kétely viszi előre a vizsgálódást és a megértést, sokáig ugyanezeket az eszközöket próbáljuk alkalmazni a misztika terén is. Különösképpen így van ez a nyugati ember és a nyugati elme esetében, amely – a szakértők szerint – másként működik, mint a keleti emberé. Ha például egy indiai növendéknek azt mondja a mestere: Cselekedj így! az feltehetően skrupulózus aggályok nélkül megteszi. Nem szükséges győzködni, hosszasan magyarázni, érvelni és a tekintélyekre hivatkozni – mert ez mind benne van az indiaiak metakulturális eszköztárában. Márpedig a helyes cselekvéssel a növendék el is jut a megfelelő tapasztalásokra, s ekkor már nem külső követelményrendszer, hanem benső igénye vezérli tovább – az instrukció üzenete a sajátjává vált. Ugyanez egy nyugati növendék esetében valószínűleg sokkal lassabban, hosszabb tréning nyomán érhető el. Sok esetben újra kell értékelni a szellemi-spirituális működési mechanizmusokat, felül kell írni a kialakult szellemi szocializációt. Ennek a hosszas átkódolási folyamatnak lehet az eredménye, hogy a kétely szerepét átveszi a pozitív tudakozódás, majd az intuíció, még magasabb szinten a hit és végül a szeretet, mint a megismerés legbensőbb, leglényegibb eszköze.
A hatalom- és tudásvágyon túl a misztika gyakorlásának még magasabb motívuma az egyetemes törvényszerűségek, az isteni harmónia szolgálata. Ebbe beletartozik annak fölismerése, hogy az életeseményeket nyilvántartják, a bűnöket éppúgy lajstromozzák, mint az erényeket. Azt teljesen természetesnek vesszük, hogy a térfigyelő kamerák kereszttüzében élünk, s mobiltelefonunk vagy bankkártyánk nyomán feltérképezhető, mikor hol jártunk, kivel beszéltünk, mit csináltunk, mit fogyasztottunk – minden visszakereshető. Ennél sokkal kifinomultabb rendszer követi figyelemmel az embert, s a metafizikai tér- és időfigyelő kamerák nyomán szintén minden visszakereshető. Így a kozmikus törvények szolgálatával nemcsak saját sorsunkon javíthatunk, hanem őseinket is segíthetünk.
Legyen bármilyen sokrétű, egymástól eltérő a misztikusok kiindulópontja – vallások, filozófiai iskolák –, s legyen mégoly eltérő az a kultúrközeg, amelyben az adott misztikusok mozognak, a frazeológiai eltérésekből a lényegi mondandót kihüvelyezve egyetemes tapasztalásokat és jelenségeket találunk. Úgy tűnik, a miszticizmus az emberi gondolkodás egyik eredeti formája. Ne feledjük, a misztika a világ bármely táján arra irányuló kísérlet, hogy a mindenséget a maga totalitásában, ráadásul belülről tapasztalhassuk.
Ennek fényében két alapvető misztikus felismerés-csokorról beszélhetünk: az egyik többé-kevésbé magánszám, a másik csoportos előadás. A magánszám az örökkévalóság fölismerése, a csoportos előadás az egységélmény.
Az örökkévalóság sokak számára meglepő, másoknak evidens. Amennyiben ez még nem nyilvánvaló, akkor felismerésre vár, s az eredményes lelki gyakorlatoknak vagy az isteni inspirációnak köszönhetően végbemegy a bilokáció egy speciális változata, amikor megértjük, hogy a test és lélek nem egy! Csak a test mulandó, a lélek múlhatatlan. Ezért állítottuk korábban, hogy az igazi misztikus számára megszűnik az idő, mert már tudatosult saját személyes örökkévaló mivoltáról, mondhatjuk, az örök és boldog jelen időben él. Mind az élethez, mind az elmúláshoz fűződő viszonya megváltozik, s fölismeri, a halál nem vég, hanem az öröklét újabb fejezetének nyitánya. Ez végre azt is sejteti, hogy a túlvilág nincs végérvényesen elfalazva az ember elől.
A másik nagy misztikus felismerés az egységes látásmód. A miszticizmus szerint a mindenség vagy Isten egy titokzatos benső úton elérhető, olyannyira, hogy az ember érintkezhet, sőt, eggyé válhat vele. Az egységes látásmódnak köszönhetően átérezhető, hogy az ember egy a mindenséggel: ami másnak fáj, nekem is fáj, ami más sikere, az én sikerem is. Ilyen az együttérző, de még mindig magába forduló, kissé zárkózott egységélményes. A mindenség felé nyitott lélek hajlandó osztozni saját kincsein, s az ő esetében megfordul a fenti képlet – saját sikereit éppúgy meg tudja osztani másokkal, mint kudarcait. Az egységes látásmód segít a földi és égi világ közös szent testvériségének fölismerésében.
Az egységélménynek számtalan kifejeződése ismeretes világszerte. A VIII-IX. században élt szufi misztikus, a bisztami Abu Yazid egyik mondása így szól:

„Énemet úgy vetettem le, ahogy a kígyó vedli le a bőrét. Aztán magamba tekintettem, s láss csodát, én voltam Ő!”

A Cshándógja-upanisad roppant fontos részletében a Tat tvam aszi (Az vagy te, te is az vagy) kijelentés szinte refrénszerűen tér vissza, amikor a bölcs Uddálaka a fiát, Svétakétut oktatja:

1. – Hozz egy fügét arról a njagródha-fáról!
– Itt van, atyámuram!
– Bontsd szét!
– Szétbontottam, atyámuram!
– Mit látsz benne?
– Aprócska magokat, atyámuram!
– Törj szét egyet!
– Széttörtem, atyámuram!
– Mit látsz benne?
– Semmit, atyámuram!
2. Majd szólt:
– Bizony, kedvesem, nem látod ezt a finomságot, pedig ebből a finomságból sarjadt ez a terebélyes njagródha-fa, hidd el nekem!
3. Ez a finomság az egész mindenség lényege (oka), a mindenség Lelke, a valóság, az önvaló. Te is az vagy, Svétakétu. (6.12. szakasz)

De idézhetünk a XIX. század első harmadából való Arany Korona című imádságos könyvből, a reggeli imádságok közül:

Óh én szerelmes drága Uram Jézus Krisztusom! a’ te mélységes sebeidbe, és a’ te áldott szent szívedbe ajánlom az én szomorú, félelmes szívemet, hogy ott megvígasztaltassék; az én lelkemet a’ te szent lelkedbe, hogy ott megelevenedgyék; az én véremet a’ te szent véredbe, hogy ott a’ te kínszenvedésed én bennem felírva légyen; az én szeretetemet a’ te szent szeretetedbe, hogy az által megerösödgyön; az én akaratomat a’ te szent akaratodba, hogy örökké veled megeggyesülhessek, Amen.

A hajdani, s a ma ismert misztikus utak, metafizikai iskolák, vagy népszerű tanítók perdöntő többsége az egységélmény felismeréséig jut el, s itt mintha megállnának. Mintha berekesztenék a vizsgálódás, a továbblépés lehetőségét. Mintha az egységen túl már nem is lenne semmi. Bármely misztikus tradíciót vizsgáljuk is meg, két felismerésben merülnek ki: az öröklét és az egység meglátásában. Pedig magasabb fokon szemlélődve az öröklét nem fölismerésre váró tény, hanem napnál világosabb evidencia, s az egység nem egyeduralkodó a metafizikai horizonton, hanem kiegészítő párja a sokrétűségnek, akár a Nap és a Hold, az Ég és a Föld, a szerető és az imádottja. Úgy tűnik, mintha az avatatlan kíváncsiak elé az öröklét s az egységélmény üveggyöngyeit szórnák a mindenség szeretetteljes titkainak tudói, hogy eltereljék figyelmüket. Az egyetemes felismeréseken túl a rejtett kincset, a titkos tanítást érdemes keresni.
A legutoljára idézett imából is kiviláglik a szeretetben történő átlényegülés, a szoros eggyé válásban is megőrzött személyes identitás, a hitben, természetben és érzelmekben megvalósuló egység és a személyiségben és a szeretet egymásra történő át meg átsugárzásában megmaradó egyediség nagy metafizikai misztériuma.
Az egységélmény az együvé tartozás felismerésével békességet eredményez, az egység-élményen túl a kettősség meglátása pedig ráébreszt az isteni szeretetmisztérium fontosságára. Ez a teifikáció, az eltöltekezés Istennel, ahová eljutva a vallásos ember azt mondja: Igen, az én vallásom a szeretetmisztika!, s a misztikus azt mondja: Igen, az én misztikám a szeretet vallása!

Idézetek a misztika területéről

Upanisadok
Ha megütnek egy dobot, a hangját képtelen vagy megfogni, de ha megfogod a dobot vagy a dobost, egyúttal a hangját is megfogtad.
Ha felbúg a kagylókürt, a hangját képtelen vagy megfogni, de ha megfogod a kagylókürtöt vagy a megszólaltatóját, egyúttal a hangját is megfogtad.
Ha megszólal a víná-lant, a hangját képtelen vagy megfogni, de ha megfogod a vínát vagy a lantost, egyúttal a hangját is megfogtad.
(Brhadáranjaka-upanisad 2.4.7-9.)

Teljes amaz – teljes emez; teljességből teljesség lesz.
Teljesből teljest elvéve, megmarad, ím teljessége.
(Ísa-upanisad Invokáció)

Bhagavad-gítá
Amint a lobogó lángok közt hamuvá lesz a fa, úgy hamvasztja el a tudás tüze az anyagi cselekedetek összes visszahatását.
Ebben a világban semmi sem olyan tiszta és magasztos, mint a transzcendentális tudás. Ez minden misztika érett gyümölcse, s ha valaki megízlelte, az idővel belül örvend az önvalónak.
A transzcendentális tudásban elmélyedt és az érzékein uralkodó, nagyhitű ember hamarosan eléri a legfelsőbb lelki békét.
(Bhagavad-gítá 4.37-39.)

Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük.
És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam! Habár Én vagyok az összes élőlény fenntartója, s jelen vagyok mindenhol, mégis Én Magam vagyok a teremtés eredeti forrása.
Tudd meg, hogy minden élőlény úgy nyugszik Bennem, miként a mindenhol fújó, erős szél állandóan az éteri űrben.
(Bhagavad-gítá 9.4-6.)

Óh, kedves Ardzsunám, ellenség fenyítője, csakis osztatlan odaadó szolgálat által lehet Engem igazán megérteni. Ily módon lehet csak behatolni a Rólam szóló tudás misztériumába.
Kedves Pándava, aki tiszta, odaadó szolgálatomban él, mentesen előző tetteinek szennyétől és az elmebeli spekulációtól, és barátja minden élőlénynek – az biztosan eljut Hozzám.
(Bhagavad-gítá 11.54-55.)

Hérakleitosz
Nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni. Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad.
Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk.
Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak.
Az éthosza kinek-kinek számára a daimon. (vagyis minden embernek a jelleme a sorsa)

Parmenidész
… meg sem ismerheted a nemlétezőt (mivel nem lehetséges) és ki sem mondhatod. Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés.”
„Ami kimondható és gondolható, szükséges, hogy létezzék. Mert van a létezés, lehetetlen, hogy ne legyen.”
(Parmenidész töredékei. Steiger Kornél ford.)

Szent Teréz
„Egyszer ima közben igen rövid ideig, világosan és kép vagy alak nélkül láttam, hogy Isten mint van benn minden dologban és mint van minden dolog Őbenne. Nem tudom ezt megmagyarázni, csupán a legnagyobb kegyelmek egyikének tekintem, amiben részesített… Mondtam tehát, hogy e vízióban mintha semmit sem láttam volna, de ezt nem állíthatom föltétlenül. Ha mégis láttam valamit, sokkal finomabb, szellemibb módon történt, semhogy az értelem megragadhatná.” (Avilai Nagy Szent Teréz: A belső várkastély)

Irodalom:
Bertrand Russel: Miszticizmus és logika. ford. Márkus György. Magyar Helikon, 1976.
Puskely Mária: Ezer év misztikájából. Szent Gellért Egyházi Kiadó,1990.
Röck Gyula: A misztika története. Pallos Kiadó, 1995.
Arany Korona – imádságoskönyv. 1836?

54/2010.
Rácz Géza