Földönkívüliek

A különféle mitológiák és hiedelmek tele vannak fantasztikusabbnál fantasztikusabb alakokkal, de ezek többsége a minket körülvevő világhoz tartozik. Azonban e lényeknek van egy különleges csoportja, akik nem bolygónkhoz, hanem távoli csillagokhoz kötődnek. A következőkben összefoglalom néhány nyugati gondolkodó s néhány korszak hozzáállását a kérdéshez: hogy létezhetnek-e más civilizációk a Földön kívül?

Ókori gondolkodók

A nyugati kultúrára legnagyobb hatással a görög és római gondolkodók voltak. Elsőbbség illeti meg a görögöket, hiszen Itáliában is ők vetették el a bölcselkedés magvait. A görögöknél két fő irányvonalat lehetett megkülönböztetni: az egyik szerint csak és kizárólag egy világ és egy Föld, míg a másik szerint több is létezhet.

Az első verzió megfogalmazója az egyik legnagyobb hatású bölcs, Platón volt. Az ő nézete szerint, mivel egyetlen tökéletes Teremtő létezik, ezért ő tökéletes világot is teremt. Ha nem használja fel hozzá a teljes rendelkezésre álló anyagkészletet, akkor nem is lenne tökéletes a világ. Viszont ha minden „alkatrészt” felhasználva alkotta meg művét, akkor több világhoz már nem maradt matéria. Ez alapján egyértelmű, hogy egy és csakis egy világ van.

Sokkal nagyobb hatással volt az európai gondolkodásra tanítványa, Arisztotelész. Ő már részletesebben és bonyolultabban magyarázta meg, hogy mi akadályozza több világ (egyidejű) létezését. Arisztotelész úgy vélte, hogy a világot a négy őselem, a Föld, a Víz, a Levegő és a Tűz építi fel. Mind a négy elem rendelkezik bizonyos attribútumokkal, melyek meghatározzák többek között mozgásukat is, ugyanis az elemek vissza akarnak térni „természetes helyükre”. Mivel a tapasztalatok azt mutatták, hogy a szilárd tárgyak és a víz lefelé esnek, s a tűz valamint a levegő felfelé szállnak, kézenfekvő volt, hogy melyik elem hová tart. Ezekről a „természetes helyekről” csak „kényszeredett mozgással” kerülhetnek el az elemek. Arisztotelész elmélete szerint tehát a Föld középpontjában a földelem található, s mivel az a természetes helye, onnan csak erőszakkal mozdítható ki. Így nem lehetséges kettő (vagy több) világ, mivel akkor a földelem egy része nem természetes helyén lenne. Emiatt a Föld nemcsak hogy egyedül létező világ, hanem az univerzum középpontja is egyben. Ez a geocentrikus világkép évezredekre meghatározta Európa gondolkodását a kozmoszról. Ehhez hozzájárult az is, hogy a keresztény egyház átvette Arisztotelész tanait.

Még egy érdekes dolog következett ebből a filozófi- ából: Arisztotelész azt is kinyilvánította, hogy ami a Hold alatt van, az romlandó és múlandó, míg a „Hold feletti világ” romolhatatlan. Emiatt a meteorok, üstökösök stb. is csak légköri (meteorológiai – ebből jön a meteor szó is) jelenségek, és lehetetlen, hogy a „tökéletes” és „romolhatatlan” szférákból érkezzenek, hisz azok változatlanok. Véleménye oly erősen rányomta bélyegét az utókorra, hogy még 1792-ben is volt olyan csillagász (pl. a francia Lalande) aki légköri jelenségként tárgyalta őket.

A másik tábort az atomisták jelentették, akik elvetették az elemek tanát. Az ő véleményük szerint a világon minden atomokból, oszthatatlan részecskékből épül fel, melyek az üres térben cikáznak fel-alá. Ez az elmélet Leukipposzhoz és tanítványához, Démokritoszhoz kötődik. Az ő nyomdokaikban haladva alapította meg filozófiáját Epikurosz, aki a végtelen térben cikázó végtelen sok atom miatt a világok végtelen számát tételezi fel. Ezek a világok ugyanúgy gömbszférákba vannak bezárva, mint a mienk, így tehát átlátszatlan burok veszi körbe őket, létezésükről nem is bizonyosodhatunk meg. Ezek a világok természetesen lakottak, így idegen civilizációkból is végtelen sok van.

A római költő, Lucretius is magáévá tette ezt az elméletet. De rerum natura (A természetről) című munkájában ír erről részletesebben.

Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok szerzője is hitt abban, hogy máshol is élhetnek értelmes lények. A püthagoreusokhoz hasonlóan úgy vélekedett, hogy a Hold nem lakatlan, sőt, ott jobbak az életkörülmények, így lakói is jobbak, mint a Földön. A nagy sötét területeket (melyek Arisztotelész szerint csak a légkör kigőzölgései) tengereknek vélte. A holdlakók léte egészen a XVIIIXIX. századig elfogadott volt, például Poe Mellonta Tauta című művében is megjelennek.

Közép- és újkor

Mivel az európai gondolkodást a keresztény egyház határozta meg, s az a geocentrikus világképet tette magáévá, hosszú ideig az volt az egyetlen alternatíva Európában. Arisztotelész tekintélye mellett esélyük sem volt azoknak az ókori gondolkodóknak, akik más következtetésre jutottak. A XVI. században azonban változás indult meg. Kopernikusz kijelentette, hogy nem a Föld, hanem a Nap van az Univerzum középpontjában, s a föld csak egy a többi bolygó közül. Nézeteivel nem aratott sikert, könyvét csak halála után adták ki, egy olyan előszóval, ami azt fejtegeti, hogy ez nem a valóság csak a matematikai számításokat megkönnyítő modell.

A fenti gondolatból azonban egyenesen következett, hogy ha a Föld „csak” egy bolygó, akkor hasonlít is rájuk, így azokon is lehetséges az élet mindenféle formája. Így vélekedett Giordano Bruno is, aki filozófi ai és geometriai érvekkel cáfolta a földközpontú világképet, s kiállt a heliocentrikus mellett. Vallotta a végtelen lakott világról szóló nézeteket, s szerinte nem csak a bolygók, hanem a csillagok is lakhatóak voltak. „Eretnek” nézeteiért 1600-ban máglyán megégették.

De a szellem már ki volt engedve a palackból. Galileo Galilei, aki (nyugaton legalábbis) először fordította távcsövét az ég felé, felfedezte a Jupiter négy legnagyobb holdját, s ez alapjaiban rengette meg a geocentrikus világképet, hiszen bebizonyosodott, hogy más égitestek körül is keringhetnek bolygók. Bár Galilei óvatosan fejtegette nézeteit arról, hogy élhetnek-e máshol is értelmes élőlények, nehogy túlságosan meggyűljön a baja az egyházzal, kortársának, Johannes Keplernek már határozott igen volt a válasza erre a kérdésre. Többek között a holdlakók léte mellett állt ki.

A XVII. században Huygens, a híres fizikus és matematikus, aki pl. a Szaturnusz gyűrűiről állapította meg, hogy különböző méretű sziklákból állnak, Cosmotheros (Fejtegetések a Világmindenségről) című művében részletesen tárgyalja a Földön kívüli élet különböző megnyilvánulási formáit. Érvelése szerint egy végtelen hatalmú és jóakaratú Isten élettel és intelligenciával kell, hogy megtöltse a világot. A Hold lakhatóságával kapcsolatban voltak kételyei, de a Jupiterrel, a Szaturnusszal és a többi bolygóval szemben nem: még „lakóiknak” jellemvonásait is leírta.

Isaac Newton a XVII. század második felében kidolgozta az egyetemes gravitációs törvényét, ami rendkívül szilárd alapot szolgáltatott a Nap (és csillag) központú világképnek. Így alátámasztotta Kepler bolygómozgási törvényeit is. Az idegen lények „kutatására” úgy volt nagy hatással, hogy bebizonyította, az (ismert) Univerzumban mindenhol ugyanazok a fizikai törvények érvényesek. Így megvolt a tudományos alapja annak, hogy más csillagok körül is keringhetnek bolygók, s ha keringhetnek, miért ne lehetne lakosságuk is?

A XVIII. század neves filozófusa, Immanuel Kant is feltétel nélkül hitt az „idegenek” létezésében. Elgondolása szerint a Világegyetemnek van középpontja és pereme, s a különböző bolygók lakóinak természetét az határozza meg, hogy milyen messze élnek a centrumtól (minél messzebb, annál „finomabb” az őket körülvevő anyag, így tulajdonságaik is annál nagyszerűbbek lesznek).

A XIX. században egyre jobb műszerekkel egyre több ismeretet lehetett szerezni a minket körülvevő világról. A hagyományos keresztény gondolatok, mint pl. a Földet cirka 6000 évvel ezelőtt teremtették, háttérbe szorultak. Megállapították azt is, hogy a Naprendszer bolygói közül a Vénuszon és a Marson kívül egyik sem hasonlít túlzottan planétánkra, sőt, a mi fogalmaink szerinti élet kialakulásának és fennmaradásának is csekély az esélye rajtuk. Ennek ellenére körülbelül a század közepéig tartotta magát a végtelenül sok lakott világokról szóló epikuroszi tanítás. Az 1850-es évektől hirtelen megváltozott a helyzet: a komoly tudósok legtöbbje elfordult ettől a gondolattól, s az a vélekedés került előtérbe, mely szerint egyedül vagyunk a Világegyetemben. Az a filozófiai tanítás, mely szerint mindennek oka van, s semmi sincs cél nélkül, tehát egy távoli csillag távoli bolygója szükségképp lakott, elerőtlenedett.

A legtovább „kitartó” bolygó a Mars volt, ahol az olasz Schiaparelli 1877-ben szabályos alakzatokat, un. csatornákat fedezett fel távcsövével. Ez többek között azért is lódította meg az emberek fantáziáját, mivel egy fordítási hiba miatt az olasz canali szót, mely természetes eredetű képződményt jelöl, angolra a canal szóval ültették át, ami viszont mesterséges csatornát jelent. Számtalan elmélet született arról, hogy hogyan élnek a marslakók, s a laikusok még akkor is hittek létezésükben, mikor a tudományos világ számára egyértelmű volt, hogy csak optikai csalódásról van szó.

Ez az epizód érdekesen jellemzi az európai típusú tudományos gondolkodást: ha egy elméletet elfogadnak, akkor az előbb-utóbb dogmatikussá válik, megmerevedik, s aki nem azt vallja magáénak, az „eretnek” lesz. Ha valami oknál fogva már tarthatatlan a korábbi álláspont, akkor az új elméletet teszik piedesztálra, egészen addig, míg azt ismét meg nem cáfolja valaki, akinek elfogadják érvelését. Így előfordulhat, hogy átesnek a ló túloldalára, mint ahogy esetünkben is történt.

A modern idők

A Földön kívüli élet kutatása a II. világháború után került megint előtérbe. Az új technológiák: a rakéták, a radar, közelebb hozták az eget és a világűrt az emberekhez. A DNS szerkezetének és jelentőségének felfedezésével lehetővé vált az élet eredetének kutatása, s a tudósok gondolkodni kezdtek azon, hogy vajon máshol kialakulhatott-e ehhez hasonló molekula.

1953-ban végeztek el egy híres kísérletet, mellyel azt próbálták bizonyítani, hogy élet bárhol létrejöhet megfelelő körülmények között. Modellezték a Föld feltételezett őslégkörét és ősóceánját, s elektromos kisülésekkel stimulálták, ennek következtében aminosavak jöttek létre, melyek az általunk ismert élő szervezetek fontos felépítői. Természetesen ez még nagyon messze volt attól, hogy életet teremtsünk, ha ez egyáltalán lehetséges… (Ld. pl. Madách: Az ember tragédiája – Tizenkettedik szín.)

A kísérlet legjelentősebb eredménye az volt, hogy a tudóstársadalom nagy része elfogadta, hogy az élet (megfelelő körülmények és idő függvényében) bárhol létrejöhet a világon. Ezután már szabad volt az út a különböző teóriák és spekulációk előtt. Bár minden egyes gondolat mellett tudományosan megalapozott érvek sokaságát vonultatták fel, eddig mégsem született olyan egyetemes magyarázat, amit mindenki számára be tudtak volna bizonyítani. A teljesség igénye nélkül néhány ilyen elmélet:

Az élet csak és kizárólag a véletlen műve, egyszeri és megismételhetetlen, s csak a természet furcsa játéka, hogy épp itt, a Földön jelent meg, s egyáltalán hogy létrejött. Természetesen egy végtelen Univerzumban még nagyon kicsi esélyek mellett is végtelenszer kialakulhatott az élet, de annak esélye, hogy ez a „közelünkben” (tehát legalábbis a 100 000 fényév átmérőjű Tejútrendszeren belül) történt, elenyésző. Ennek következtében soha nem fogjuk tudni felvenni a kapcsolatot más civilizációkkal. (Ezen érv kiegészítése, hogy ha élet véletlenül létre is jött, az értelem kialakulására már tényleg „semmi” esély nincs…)

A pánspermia elmélet arra vezethető vissza, hogy a tudósok tapasztalatai szerint egyszerű élőlények, mikroorganizmusok akár évekig is képesek életben maradni olyan ellenséges környezetben is, mint a világűr. A bolygók pedig képesek anyaguk egy részét kilökni az űrbe (pl. vulkánkitöréssel). Ennek értelmében, ha valahol kialakul az élet, idővel elterjedhet az egész naprendszerben, sőt még azon is túl. Így a kiinduló pontból millió éveken át utazó élőlények nagyon lassan „megtermékenyíthetik” a környező világot.

Vannak olyan vélemények is, hogy az egyszerű rendszereknek megvan az a képessége, törekvése, hogy hirtelen egy sokkal bonyolultabb rendszerbe rendeződjenek. Ennek alapján már az Ősrobbanás utáni pillanatban megvolt a lehetőség az élet s az értelmes élet kialakulására. Sőt, az egyetlen lehetséges végeredmény az, hogy előbb-utóbb valahol, számtalan önszerveződő folyamat végén megjelenjen az intelligencia, mint a legbonyolultabb dolog a világon.

Természetesen a Teremtés gondolata is jelen van néhány tudós véleményében, de ez nem túl népszerű gondolat, hisz nem bizonyítható…

Kommunikációs lehetőségek

Ha minden nehézség ellenére kialakul értelmes élet a Föld belátható környezetén belül, még ott van a probléma, hogy hogyan teremthetünk velük kapcsolatot, s ez lehetséges-e egyáltalán?

A kommunikáció módjáról a legtöbb tudós véleménye megegyezik: rádióhullámokkal. Ez a legkönnyebben fogható és feldolgozható csatorna, ahol egy másik technikai civilizáció nyomaira bukkanhatunk. Az ezzel foglalkozó nemzetközi intézet neve SETI (Search for Extraterrestial Intelligence = Kutatás Földön kívüli Intelligenciák után). Bolygónk számos pontján kémlelik az eget hatalmas rádiótávcsövek, melyek – egyéb feladataik mellett – „hallgatóznak” a különféle hullámtartományokban, hátha megtalálják kozmikus társaink üzeneteit. Eddig nem jártak sikerrel, de a galaxisunkban több milliárd csillag található, s ezeknek eddig csak töredékét sikerült „átnézni”.

Az esélyekkel kapcsolatban 1961-ben írta le Frank Drake az azóta elhíresült, róla elnevezett Drake-formulát, mely különböző változók segítségével (egy adott terület csillagainak száma, lakható bolygók száma, értelmes lények által lakott bolygók száma stb.) megpróbál választ találni arra a kérdésre, hogy egy térrészen belül hány technikailag fejlett civilizáció létezhet egyidejűleg. Mivel a paraméterek közül több is ismeretlen számunkra, ezért meglehetősen problémás számadatokat kapunk. A modellek szerint a technikai civilizációk száma a nagyon kevéstől (pár száz) a nagyon sokig (több millió) terjedhet. Egy biztos: az egyenlet megoldása legalább egy, hiszen mi itt vagyunk.

Még egy érdekes kérdés merül fel a kommunikációval kapcsolatban: attól, hogy egy civilizáció fejlett, még nem biztos, hogy a mi szintünkhöz közel áll. Létezhetnek olyan fajok is, akik nem 100 éve, hanem 100 000, vagy még ennél is hosszabb ideje léptek a technikai fejlődés útjára. Lehet, hogy már rég elavultnak tartják a rádiótechnológiát, s valami sokkal hatékonyabb módszerrel kommunikálnak…

A fentiekből látszik, hogy a tudomány mai állása szerint a sikeres kapcsolatfelvétel esélye közelít a nullához. Mivel – bizonyítékok hiányában – a tudósok nem fogadják el a sci-fi művek alternatív utazási megoldásait (pl. hiperhajtómű), ezért azt a lehetőséget elvetik, hogy személyesen is találkozzunk az idegenekkel. Ezek alapján akár egyedül is lehetünk, mert ha nem így van, az sem számít sokat…

Az istenadta nép…

A tudomány eredményei mindig késve és sohasem teljesen jutnak el a laikus tömegekhez. Ez érthető, hiszen nem lehet mindenki csillagász vagy fizikus, nem érthet mindenki a modern technikához. Így az átlagember érdeklődését a tudomány száraz tényei ritkán keltik fel.

Nem csoda, ha ennek fényében a XX. századi emberek világképét sokkal jobban alakították ebben a témában a különböző sci-fi írók művei, kezdve Vernétől, át Asimovon és Arthur C. Clarkon, egészen napjaink nagy filmjeiig, mint pl. a Csillagok Háborúja. Ezekben a filmekben a képzeletnek nem állítottak korlátot a tudomány határai (bár több író is képzett csillagász volt), s így a lebilincselő történetek emberek millióit voltak képesek a könyv vagy a képernyő elé szegezni…

Mivel az emberiséget hajtja a kíváncsisága, ezért a történelem során nem csak a valóban értékes dolgokra, hanem a szenzációra és a ponyvára is vevő volt. Ez többek között azt eredményezte, hogy a tudomány még jobban bezárkózott, s már nem is hajlandó foglalkozni olyan dolgokkal, melyek csak szélhámosságnak vagy képzelődésnek tűnnek. A rengeteg ufó-sztori, a múltban idelátogató idegen civilizációk nyomai, mind kívül találhatók azon a határon, amin belül egy komoly tudós még hajlandó foglalkozni a dolgokkal. Így azonban a lehetősége is elveszik annak, hogy a sok sületlenségből egyszer kihámozható legyen az igazság.

Stonehenge és a piramisok építésének titka, melyre mindeddig nem volt képes értelmes választ adni a hivatalos tudomány, a Nasca-vonalak rajzolásának oka, a hinduk szent irataiban (s a Bibliában, s több egyéb írásban) fellelhető – sokszor egyértelmű – utalások repülő járművekre, idegen lényekre… ezek mind olyan dolgok, melyek értelmezésével olyan titkok tudóivá válhatnánk, melyekről nem is álmodtunk!

Ki tudja, talán a jövőben sok egyéb mellett az idegen civilizációk létére is fény derül…

Hegedüs András

2007/46