Negatív beavatás – Szimbólumok és jelképek

 

A világon minden változóban van, a változás az élet jele is, az átalakulás talán az egyetlen maradandó tényező e változó világban. Változnak a szimbólumok is, megkopnak a régi festmények, a katedrálisok kőbe vésett alakzatait lemarja az idő, sőt, a szakrális töltésű természeti helyeken valósággal váltják egymást a kultúrák, vallások, új és új szimbólumokkal fedve az eredendő szent erőt.

 

Negatív beavatás

 

Maguk a szimbólumok is keresztül mehetnek bizonyos átváltozáson, benső értelmük gazdagodhat, formai megfogalmazásuk cizelláltabbá válhat. Ám a jelképek, szimbólumok akaratlagos átszabását, struktúrájuk megváltoztatását vagy a kötött rendszerükbe történő belepiszkálást a fekete mágia egyik eszközének tekintik.
Márpedig a jelképek átszabása, bizonyos tradicionális értékek korrumpálása, mágikus erők kisajátítása éppúgy zajlik, mint a történelem folyamatos átírása. A magas ihletettségű eszmények olcsó kivitelű, egyszerűsített változata tömegcikké válik, mitikus hősökből deklasszált bálványok válnak, s viszontképpen az ördögből is képesek angyalt csinálni egyesek.

 

A fantázia még nem ihlet

Sokan egyértelműen jónak tekintik az ezoterikus piac megnyílását, mások egyenesen vészharangot kongatnak a látók, gyógyítók és tanítók sokasága láttán. Pedig a valóság valahol félúton kell legyen… A fantázia még nem ihlet, s ha engedünk intuíciónknak, az még nem a teljes megvilágosodás jele. Nem mindenkiből lesz misztikus látnok, ám a spirituális értékek profanizálódását metafizikai látásmód híján is észre kell vennünk, s el kell kerülnünk a természetfölötti értékek további profanizálódását.
Szinte észrevétlenül lopakodnak be tudatunkba új közhasználatú fogalmak, szókapcsolatok, de a meglévő szófordulatok is sokszor új értelmet kapnak. Egy ilyen viszonylag új fogalom a versenyszféra, amely valójában a magánvállalkozások piaci versenynek kitett szereplőit jelölné, szemben az állami vagy közösségi finanszírozású munkahelyekkel. Elgondolkodtató, hogy a versenyszféra mellett nem került bevezetésre a kooperatív- vagy szolidáris-szféra kifejezés. A szabad verseny oltárán – ami a sport mellett az ember veleszületett agressziójának és ambícióinak kiélési területe – hajlandók volnánk feláldozni az együttműködés eszményét? Az egyensúlyt az biztosítaná, ha életünk bizonyos területein a verseny, másutt pedig legalább ugyanolyan hangsúlyosan az együttműködés érvényesülne. A hagyományos érdekérvényesítés szerint nekem kell győznöm a másik ellenében. Így kapunk egy csalódott vesztest és egy elégedett győztest. Csakhogy az ősi bölcseletek szerint önmagunk legyőzése a legnagyobb feladat, ami mellett mások legyőzése teljességgel eltörpül. Ebben a kérdésben is megfigyelhető a hanyatlás, az alacsonyabb értékek felé történő igazodás. Ma a győzelem saját érdekeink érvényesítését jelenti, olykor akár a másik fél ellehetetlenítése, esetleg megsemmisítése révén. A legfőbb motívum az anyagi, hatalmi érdekeltség. A Kelet által hangsúlyozott önmagunk fölött aratott győzelem sokkal inkább erkölcsi, szellemi győzelem, semmint fizikai. És persze a győzelem efféle anyagba-érdekbe süppedt koncepciója mellett egyenesen képtelenségnek tűnik a Mahábhárata egyik nagy kérdése: Mi a vereség?; amire válaszképpen csak egy szó hangzott el: A győzelem!. A fogalmak efféle rugalmas átváltozása, egymásba olvadása, kergetőzése nem veszélyeket rejt magában, hanem a misztérium kifürkészhetetlen titkait, a dolgok végső összefüggéseinek metafizikai hálóját, az inverz és az eredeti kép egymásra utaltságát sejteti.

 

A misztika is profanizálódik

A misztika természetéből fakadó konverzióval és transzmutációval szemben a jelképek, szimbólumok eredeti jelentésének átírása, új tartalmakkal történő feltöltése sokkal veszélyesebb folyamat. Vigyázat, a misztika is profanizálódik! Rohamléptekkel halad a szakrális fogalmak anyagelvű kisajátítása, a szent szimbólumok átemelése a profán térbe, az ég lerántása a sárba. Jónéhány közkeletű jel, szimbólum eredeti tartalmát alig ismerjük, s bátran használunk olyan kifejezéseket, amik hajdanán istenkáromlásnak számítottak. Ilyen például a magyar ebadta kifejezés, amelynek semmiféle blaszfémikus jelleget nem tulajdonítunk, pedig hajdanán ebből az isteni mindenhatóság megkérdőjelezését hallották ki. Ha valami nem isten-adta, hanem eb-adta, azt istenkáromlásnak tekintették.
Terjedőben egy másik kifejezés, a vállalati filozófia, holott itt nem a bölcsesség közösen vállalt szeretetéről van szó, hanem egyszerű üzletpolitikáról, marketing stratégiáról. S bár ez utóbbi két szófordulat esetében is tetten érhető az alacsonyabb nívó felé tartó irány – hiszen a politika a köz ügyeivel való foglalatosság volna, a stratégia pedig a hadvezetés tudománya, azért ezek kevésbé disszonánsak, mint a vállalati filozófia.
Egy másik értelmi transzformáció tanúi lehetünk a meditáció esetében. Az upanisadok terminológiája szerint a meditáció az Abszolút Igazság megismerésének egyik benső módszere, az isteni kapcsolat megteremtésének útja. Gyakorlata elemi szinten az elmélkedés, gondolati képek és gyakorlatok felidézése, magasabb szinten a kognitív gondolkodás helyett egyfajta megnyílás egy tisztább tudatsík felé. Sokan e magasabb szellemi működés helyett egyszerű álmodozást, az anyagi vágyak fölötti ábrándozást értik meditáción. Az elmélkedés valóban összeköt gondolataink tárgyával, de az igazi meditáció a mindenség forrásával kell összekösse gyakorlóját, nem pedig valamely anyagi objektummal, vagy érzelmi vágyálommal.
A meditáció eltorzult értelmezésétől pedig csak egy lépés a guru fogalmának kisajátítása. A guru szellemi vezető, tanítómester, példakép, nem pedig PC-guru, divatguru vagy éppen szex-guru. Mert ha igen, akkor nem igazi guru. A divatot például diktálni szokták, míg a guru a példájával tanít, s diktálás helyett inkább olyan helyzetbe igyekszik hozni követőit, hogy azok mélyebb belátásra tegyenek szert. A tanítói szerep talán a PC-guru kifejezésben is benne rejlik, de az igazi tanítómestertől nem anyagi segítséget, némi információt várnak növendékei, hanem tanácsainak követését a lelki fejlődés egyik kulcsának tekintik. Ebben az esetben a különbség viszonylag csekély, de talán éppen ezért érzékenyebb is a helyzet. Az apró különbség végül nagy divergenciát eredményezhet.
Az ilyen csúsztatások egyik legelrettentőbb példája Krsna képe a vágyfokozó szereken. Krsnát a lelki szeretet Istenének, az isteni szeretet megtestesítőjének tekintik. Idilli kedvtelései során pásztorlánykák veszik körül, akik a feltétel nélküli odaadás önzetlen példaképei. Szerelmes kedvtelései miatt romantikus isteni szeretőnek is tartják, de földi játékai sokkalta kifinomultabbak, mint a földi szerelem.

 

Avatár vagy dublőr?

Új keletű azonban az avatár kifejezés világi használata. Eredetileg az avatár a világba alászálló isteni megtestesülést jelenti, aki mindig megőrzi isteni, transzcendens helyzetét, még akkor is, ha itt a földön jár. Az avatár kifejezés előbb az agresszív számítógépes játékok világába került be, ahol inkább alteregót jelentett, olyan figurát, aki veszélyes helyzetekben helyettesíti az életét féltő főszereplőt. Inkább vesszen a dublőr-avatár élete, mint a játékosé. A nagy áttörést a filmipar hozta egy vizuális eseménnyel – így lett az alászálló isteni megtestesülésből a destruktív számítógépes játékfogalomból kinövő virtuális világsztár. A werkfilmből azonban megismerhetjük a valóságot – a színész kék háttér előtt sétál, s nem a fantasztikus környezet liánjain kúszik, és gyakorlatilag nem történik vele semmi sem. A film mágiája közelít a jóga misztikus képességeihez, a korlátozott teremtőkészséghez, vagy az akaratátvitelhez.
Eddig a feltétlenül pozitív szellemi-spirituális fogalmak profán átértelmezésének példáiból szemezgettünk. Ennél ijesztőbb a kis hableány, Ariel esete. Őt nemcsak a képernyőkről ismerhetik meg a gyermekek, a név a mosóporok polcain az üzletekben is visszaköszön. Gyermekmese és tisztaság – gondolhatnánk, kedves, céltudatos, nevelő hatású képzettársítás. Ariel általában a természet megfoghatatlan változásának és teremtő erejének a változatos és mindig láthatatlan széllel való azonosítása, Shakespeare Viharjában szellem, akit Prospero a szolgálatába kényszerít; Goethe Faustja II. részében légi szellem, Milton Elveszett paradicsomában azonban bukott angyal. Ariel ugyanis a bukott angyalok egyik karának prominens képviselője, a második körben az erők képviselői közé tartozik. Ez pedig már nem gyermekmese – a gonosz birodalmának egyik képviselőjét bevezetni gyermekeink tudati világába, és ráadásul összekapcsolni a tisztasággal – valóságos infernális mestermunka.

„Levetették a nagy sárkányt, ama régi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (Jelenések könyve 12:9)

Ha már biblikus példánál tartunk, vegyünk egy másik szimbólumot, a 666-os számot. Ez a fenevad számkódja, a gonosz jele, a Jelenések könyve nyomán egyértelműen negatív töltésű kód. Létezik ennek egy áttételes kézjele is. Amikor valami nagyszerűt, igazán kiválót, finomat szeretnék gesztusokkal kifejezni, legtöbben összecsippentenénk mutató és hüvelykujjunkat, a többi három ujjunkat finom ívben tartva. Nem is tudjuk, de ilyenkor valójában a 666-os számot mutatjuk föl, hiszen a hüvelyk és a mutatóujj köre alkotja a hatos hasát, a középső ujj a szárát, míg a gyűrűs és kisujj a másik két hatos szárát. Itt is a jelentések szélsőséges oppozíciója valósul meg – a kiválóság és a fenevad, a legjobb és a leggonoszabb. Azonban ennek a kézjelnek ismeretes egy pozitív töltésű értelme is, mégpedig a hindu szimbólumvilágban, ahol a kézjeleknek, a mudráknak rendkívüli szerepe van. Itt az összeértetett hüvelyk és mutatóujj a tökéletes tudás szimbóluma. Ez pedig többszörös kódoltságot jelent az ember kulturális szocializációja szerint.

A zsidóság egyik legelterjedtebb, legismertebb szimbóluma a Dávid-csillag. A zsidó mágikus hagyományban misztikus pecsét, egybefonódó szárai emlékeztetnek a szefirotra, az életút nagy szimbolikus rendszerére. A legenda szerint Góliát ellenfele, Dávid miután a trónra került, számos csatában isteni védelmet élvezett, méghozzá a hatágú csillag jegyében. Innen ered a hatágú csillag mágikus, védelmező hatásának meggyőződése.
A két egymással szembe fordított egyenlő oldalú háromszögből előálló hatágú csillag mint szimbólum szerte a világon elterjedt, Palesztinától Dél-Amerikáig, Egyiptomtól Japánig, Karthágótól Srí Lankáig. Egyik legkorábbi előfordulása azonban India, ahol egyfelől a mindenség epicentrumának, a teremtés origójának tartják, másfelől a nemek dualitását szintézisbe hozó meditációs eszközként, mandalaként értelmezik.
A Dávid-csillag védelmező hatásával szemben a második világháborúban a sárga csillag épp a negatív diszkrimináció billogjává vált, itt is szöges ellentétet látunk a szimbólumok szerepei közt, éppúgy, mint a horogkereszt és a szvasztika vonatkozásában. A szvasztika egyetemes, áldásos életszimbólum, napkerék, vagy ha tetszik szárnyas napcsillag, amelynek megtört szárai a mozgást, a haladást jelképezik. A sarkára állított horogkereszt azonban a romlás, a halál szimbóluma lett. Hasonló jelentéstranszfer ment végbe az árjan kifejezés vonatkozásában is, amely eredetileg szellemileg művelt, nemes, emelkedett jellemű embert jelentett, és egyáltalán nem volt faji, rasszista felhangja.

 

Merénylet, orgyilkosság

A szimbólumok efféle inverz használata baljós következményeket sejtet. Vannak azonban olyan kifejezések, amelyek eredete lassan a homályba vész. Ilyen a merénylő, orgyilkos (asszasszin) szó is, amely angolul ebben a különös formában ismeretes (assassinator). Bolek Zoltán írja a szó eredetéről: „Egyiptom és Palesztina meghódítása a mongoloknak nem sikerült, mert Ain Dzsálutnál 1260-ban moszlim mameluk csapatok seregüket szétverték. Viszont a mongolok számolták fel az Alamut erődjében székelő úgynevezett hasassun-ok gyilkos szektáját, melyet a „Hegy Öregje” vezetett, s tagjai politikai orgyilkosságokat követtek el. Áldozataikat vezetőjük jelölte ki, s hasassunoknak azért nevezték őket, mert mielőtt gyilkolni indultak volna, hasisbódulatban egyfajta „agymosásban” vettek részt. Úgy gondolták, hogy tettük végrehajtása után mártíromsággal azonnal a paradicsomba kerülnek, mely olyan, mint amilyen a hasis okozta bódulat volt. Tőlük rettegett az egész iszlám világ.” Lee Harvey Oswaldról, Kennedy elnök feltételezett merénylőjéről is az a hír járja, hogy kábítószerélvező volt. Ki gondolta volna, hogy az orgyilkosság és a hasisbódulat ennyire interkulturális jelenség?
És még egy mondat – nem a zsarnokságról, hanem a fogalommásításról, a jelentés-eltolásról. A kálvini reformáció egyik jelmondata a Post tenebras lux azaz Sötétség után a fény…, amit viszont a titkos szervezetek, nevesül a szabadkőművesség sajátított ki.
Valóságos útvesztő ez, és már nem tudni ki kicsoda, minden látszat, kép és bűvölet, semmi sem az, aminek látszik, és minden más, mint ami… A szentségimádásból a fekete mise szentséggyalázást csinál, fejjel lefelé fordított feszületen gyalázzák Krisztust, akinek imáját kiforgatva a sátán litániája áll elő. Csakhogy az efféle ordító ellentéteket könnyű észrevenni. A szent fogalmak, jelképek lopakodó kisajátítását azonban nehezebb.
A fogalmak módosításán túlmenően az értékvesztés további ezer jelét tapasztalhatjuk. A tudomány kiiktatta a mítoszt, kiiktatta Istent és a szentséget is a modern ember életéből. Jókai Mór minden este összetett kézzel imádkozott, Arnold Toynbee történész professzor mondása azonban aktuálisabb, mint valaha: „…a XVIII. század felszámolta a Vallást, a XIX. század felszámolta az Istent, a XX. század felszámolta az Embert. A XXI. században már maga a Föld következik, ami tényleg az emberi civilizáció végét jelentené.”
Az értékvesztés egyik sajnálatos vonása az értékrend képlékennyé válása. Igaz ugyan, hogy bizonyos szempontból minden összeér, a végtelenül kicsiny és a végtelenül nagy, a téboly és a zsenialitás, az öröm és bánat roppant közel vannak egymáshoz, de most nem erről van szó. A végletek találkozásának misztikus látásmódja helyett az értékvesztés ködösít, elkeni a határokat és kiforgatja a maradandó rendet. Ez általában bizonytalanná teszi az embert, amire két megoldás kínálkozik – vagy a ne gondolkodj! kényelmes kábulata, vagy a tökéletesség kutatása.
A negatív beavatás másik praktikája az új mítoszok megteremtése, amikor az embert állítják az isteni hős helyébe. Igaz, hogy a várva várt új paradigmának is az embert kellene a középpontba állítani, csakhogy a maga spirituális mivoltában, eredeti szentségében. A mítoszok történetekben mesélték el a Jó és Igaz győzelmét a Rossz és Gonosz fölött, így plántáltak hiteles értékrendet a hallgatók szívébe. A mítosz nem pusztán a passzív befogadásra alapozott, hanem a történet mélységes átélésére. Erre példa az a történet, miszerint egy indiai tanítómester épp a Rámájana eposz egy mozzanatát idézte hallgatóságának: amikor Hanumán, az isteni Ráma majomtestű híve hatalmasat szökellve átugrott a tengeren. Ezt hallván a hallgatóság egy tagja is a magasba ugrott, olyan feszült figyelemmel kísérte az előadást, oly magas fokú volt az átélése.
Hanumán célja urának, Rámának a segítése, szolgálata volt. A mai mítoszok fellazított erkölcsi rendjében azonban már aligha lehet tudni, mi a helyes, és mi az ártalmas. A magasabb célok, eszmények, erkölcsiség helyett ösztönszintű és alsó csakrás működéseket gerjesztenek az emberekben. A nemes szolgálat helyett az élvezet szüzséje uralkodik, a biztonság és önvédelem természetes ösztön-igénye helyett a kényelem filozófiája a mérvadó. Gőzerővel zajlik az archetípusok fellazítása is, s ebben a felemás világban az átírt, felülírt, törölt és soha meg nem valósuló történetek közt végképp elveszni látszik az óvatlan ember.
Kényes pontja főként az új, fiatal generációknak a szabadság, vagy exponált formájában a lázadás kérdése. A változatosság és az új akarása, a felelőtlen lendület a tapasztalatlan neofiták egyik jellemző sajátja. Ezt használja ki korunk konzum-idiotizmusa, amikor a lázadás kasztrált szellemét emeli be a fogyasztás világába. Szép a rút és rút a szép – mondja Shakespeare, feje tetején álló karneváli világ vesz körül minket.
A környező világ rendjének képlékennyé válásával együtt jár a tekintély, becsület, méltóság elvesztése. Amikor egy kivénhedt rocksztár apjának hamvait szórja fűszer gyanánt saját kezűleg sodrott mámorcigarettájának levelei közé, akkor alighanem eljutottunk az emberi méltóság legvégső határáig. Ez már nem korpa közé keveredés, hanem végső lecsúszás a kloákán. Tömegigény és tudatrombolás egymást indukálva rombolja azt, ami még megmaradt egy békésebb, tisztább világból. Az életesemények – születés, betegség, öregség, halál – szentsége is erodálódik. Félő, a negatív beavatás magának az életnek is kezd más tartalmat, értelmet adni. Nem elég károgni. Észre kell venni a tudat- és értékvesztés működését, le kell leplezni a hamis irányokat, de legfőképp tenni kell a jót. Mert ha nem fölfelé igazodik az ember, menthetetlenül aláhullik…

 

 

54/2010.
Rácz Géza