Távollét – Mírá hercegnő misztikus versei és legendája

 

Mírá báí hercegnő volt. Szinte ez minden, amit bizonyosan tudni róla. Mégis India-szerte milliók ismerik a nevét, mert sok száz éve legkedveltebb énekeik kötődnek hozzá. Nem tudjuk, hogy ezekből mennyit írt a hercegnő, és azt sem, hogy milyenek voltak az eredeti költemények: Mírá sorai több mint négyszáz éve élnek és változnak az emberek ajkán. Ma is énekli őket mind az írástudatlan nép, mind a leghíresebb előadók, szerzőjüket pedig a legnagyobb hindu szentek között tisztelik.
Miért ez a népszerűség? A ma legismertebb egy-kétszáz dal nem árul el különösebb jártasságot az ind költészettan szabályaiban. Ám még akkor is, amikor áttételesen, a mítoszok nyelvén beszél szerzőjük, közvetlenül érezni bennük az élet legigazibb törekvéseit, fájdalmait és reményeit.

 

Mirá hercegnő

 

A nép legendákból ismeri Mírá hercegnő életét. Ezen legendák és a költemények alapján pedig a tudósok ismerni vélik születésének s halálának idejét, családtagjainak nevét. S bár Míráról a versek tanúskodnak a legjobban, a legendás vagy tudományos életrajz ismerete az előkelőség fényébe vonja a költőnő alakját és dalainak a földi ember hitelességét adja.
A versek Mírája mégsem kötődik egyetlen korhoz, helyhez vagy személyiséghez. A lélek, az egyéni megjelenés és adottságok mögött, mindenkiben lényegileg azonos. Mírá jelen van a világban és annak küzdelmeiben, de tetteit az irányítja, hogy rátaláljon minden boldogság forrására. Eme forrást valamikor a távoli múltban megismerte: gyermekkorában vagy még életének kezdete előtt, előző életében. Sokkal korábban annál, hogy a dalok éneklője tudatos létre ébredt volna. Ebben a világban már csak az az érzés maradt meg benne, hogy elszakadt ettől a forrástól. Az elszakadás és a távollét határozza meg földi életét, és ez tölti el oly sok szenvedéssel. Bár a világban sokan elfelejtik e forrást, Mírá újra meg újra jelekre talál, melyek visszaemlékeztetik rá. Megpróbál visszajutni hozzá, noha keserves az út. Ez irányítja minden cselekedetét.
Arra figyel, ami e világon kívül van, ám földi jelenléte válik tőle határozottá. Ez vezet az összeütközéshez a környezettel: a vagyont, megbecsülést gyűjtő világ akadály abban, hogy a szavak és tettek teljes egészükben a legbensőbb és legigazibb vágyakat tegyék valósággá és az örök célra, az istenségre irányuljanak. Mírá szembeszáll környezetével annak tudatában, hogy Örök Ura megsegíti. A világ megpróbálja kivetni magából az istenimádót. A döntés mégis Míráé: ő maga hagyja el a királyi udvart. Az összeütközés eredménye az, hogy bár az emberek szentként tisztelik a hercegnőt, nem merik leányaiknak a Mírá nevet adni: félnek attól, hogy viselőjét a név a családi kötöttségek és a jólét elhagyására indítja.
Mírá a jólét és megbecsülés világából való kivonulás után sem szakad el az emberektől. Fel akarja őket rázni, hogy a szeretett Úrra figyeljenek. A legenda szerint élete végén új otthonra lel az istenség közelében, és ott kora legkiválóbbjai keresik társaságát.
Nehéz a lélekről és végső céljáról egyetemes érvényű fogalmakban beszélni. A költőnő sem ezt teszi, hanem a kora indiai környezetében élő kifejezéskincset használja, s így a legegyszerűbb emberek is megértik. A Krisna-mítoszok nyelvezetén szól, de nem bújik el mögéje. Versein oly határozott személyesség süt át, hogy bár nem tudni, hogy Mírá írta-e őket, ott érezni jelenlétét. Ezt a személyességet éppen az teszi erőteljessé, ami elmossa határait: Mírá érzelmei az emberben közvetlen visszhangra találnak, és formára lelve erősebben élnek tovább.
Nehéz megmondani, hogy Mírá mikor, hol, milyen családban született. A legendák elmesélik a rokonaival folytatott küzdelmeit és kora nagy személyiségeivel való találkozásait. Ám a legendaírók számára a hercegnő elsősorban szent volt, és egybefüggő életrajzot vagy korára, lakhelyére vonatkozó pontos utalást nem találni műveikben. Költészetét is alig említik, mert az csak eszköz az istenség dicsőítésére. Így ír róla a XVII. századi Nábhádász is Az istenimádók füzérében, aki Krisnába szerelmes pásztorlányhoz hasonlítja őt:

 

Mint egy gópi, e vaskorban
élt szerelemmel telve,
félelem nélkül, zabolátlanul
az Örömadót hirdette nyelve.

Gonoszt forraltak ellene,
rokonai életére törtek,
nem görbült haja szála sem,
mint nektárt itta ki a mérget.

Verte Mírá a bhakti dobját,
senki előtt nem szégyellte,
világi szemérmet, családi rendet
eldobva a Hegyettartót énekelte.

 

Egy XVII. századi királykrónika szerint nem született gazdagnak és hatalmasnak: apját talán csak néhány sivatagi falucska mondta urának Rádzsaszthánban, a fejedelmek földjén, ahol százszámra éltek kisebb-nagyobb fejedelmek, hercegek és hercegnők.
A sok hindu istenség közül minden közösség mást és mást tart a legfontosabbnak: a legtöbb rádzsput nemzetség Siva isten női párját, Saktit, az isteni erő megnyilvánulását tiszteli. Dúdá ráó családja (ahonnan Mírá hercegnő származik) azonban a csábító szépségű Krisnát imádta.
A hagyomány úgy tartja, hogy a tehénpásztor Krisnáról először nagyanyjától hallott Mírá.

Krisna Bradzsföldön, a mathurái jádava nemzetség királyi családjában, a bebörtönzött Vaszudéva és Dévakí gyermekeként jött világra. A trónbitorló Kansza ugyanis azt a jóslatot kapta, hogy húgának, Dévakínak egyik fia fogja megölni; erre Kansza börtönbe vettette a házaspárt, és első hat gyermeküket nyomban születésük után elpusztította. A hetediket, Balarámát és a nyolcadikat azonban kicserélték két halvaszületett csecsemőre. Mivel a nyolcadik különösen sötétbőrű volt, a Krisna vagyis Kékesfekete nevet kapta. Vaszudéva aztán két, életben maradott fiát Nandának, a pásztorok vezérének, és feleségének, Jasódának a gondjaira bízta a Mathurá melletti tehénpásztor tanyán, Gókulában. Nanda egy idő múltán népével a kissé távolabbi Vrindávan ligeteibe költözött, s a gyermekeket a többi pásztor között nevelte. Ezért nevezik Krisnát Góvindának vagy Gópálának, Tehénpásztornak is. Lassan kitudódott, hogy Krisna, megint más néven Hari, nem ebből a pásztori világból való, s ezért és ravaszsága miatt a pásztorlányok, a gópik Nágarának, Városinak is szólították. Bradzsföldi csodás tetteiről legendák szólnak. Az egyik történet szerint ő beszélte le a környék pásztorait arról, hogy áldozatot mutassanak be az istenek királyának. Indra, aki a viharok felett is úr, büntetésül özönvizet akart zúdítani a vidékre. Napokon át esett az eső. Ekkor Krisna ernyőül felemelte a Góvardhana azaz Tehénnövelő hegyet; a pásztornép állatostul alája sereglett és megmenekült. Beszélik, hogy azóta Indra viharisten messze elkerüli Bradzsföldet, s az esős évszakban sokkal kevesebb eső esik errefelé, mint a környező vidékeken. Krisnát ezért Hegyettartónak is hívják.

Mesélik, hogy egyszer egy öreg vándorszerzetes tért be a hercegnő családjához: a szent költő, Ravidásza, aki az egyik legnagyobb hindu szentnek és filozófusnak, Rámánandának volt tanítványa. Ez a szerzetes egy kicsi szobrot adott a leánykának: a földöntúli szépségű alakot Nágarának, méghozzá hegyettartó Nágarának nevezte. Mírát ennek szépsége egész életére megigézte. Állandóan ezt a szép és ékes Krisnát kívánja nézni. Lelkében ő már mindörökre olyan, mint amilyennek először látta. Minden templomból, minden rajzról ugyanez a Krisna néz vissza rá. Elragadó rajta az összes ékszer, az összes ruhadarab, mert minden egyes részlet Krisna örök istenségére utal. Általuk válik a Tehénpásztor a lelkek elcsábítójává. Csodálatos a reggelente homlokára festett vöröses jel, a tilaka, akárcsak a szíve fölött büszkén viselt, hódító erdei virágfüzér, a pávatollakból készült korona és a pásztorlányokat magához vonzó fuvola.

 

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Pávakorona, krokodilforma füldísz,
homlokodon tilaka hajnalszíne.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Alakodtól alélok, arcod kék-fekete,
nézek a nagy szemekbe.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Ajkadon nektárízű furulya fénylik,
melleden diadal füzére.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

Mírá Ura az igazak boldogsága,
Gópála, az imádók szeretője.

Nanda-fiú, költözz a szemembe!

 

Rádzsaszthánban a lánygyermeket tizenegynéhány éves korában adják férjhez. A házasságot a család intézi. A férfi és a nő gyakran nem is látja egymást az esküvő előtt. Azt beszélik, hogy Mírá a házassága után férjéhez, Mévár központjába, a csittóri várba került. Volt, aki úgy tartotta, hogy az egyik legnagyobb mévári uralkodó, Kumbhá ráná felesége volt. Azé a királyé, aki állítólag kommentárt írt a Gíta Góvinda című költeményhez: a Pásztor éneke a Krisna iránti szerelem legszebb szanszkrit kifejeződése.
Sokan, tudósok arra a véleményre hajlanak, hogy Mírá hercegnő egy későbbi uralkodó, Szangá ráná idejében került Csittórba s a trónörökös felesége lett. Szangá ráná hatalmas hadsereg ura és sok csatában győztes hadvezér volt. Sikerei miatt a Hinduk Ura címet viselte, de legnagyobb vállalkozása, az India-hódító Bábar szultán megállítására tett kísérlet 1527-ben kudarcba fulladt. A krónikások azt a képet őrizték meg a harcos uralkodóról, hogy testét számtalan seb borította és félszemű, félkezű, féllábú volt.
Csittór, India legnagyobb erődítménye, hatalmas hegy tetején terül el. Több órás gyaloglással lehet egyik végéből a másikba eljutni. Óriási, fallal körülzárt világ palotákkal, templomokkal, bazárral, tavakkal és győzelmi dísztornyokkal. Ám éppen nagysága miatt nem sikerült minden hódító ellen megvédeni: a vár halált megvető védői a századok során háromszor követtek el dzsauhárt, öngyilkos kirohanást a hódítókra. Csittór neve a rádzsput önfeláldozással forrt össze. A dzsauhár ugyanúgy, mint az énekmondók tartása a hírnév mindenek fölött való értékét bizonyítja: az uralkodónak és családjának jóhíre fontosabb minden kincsnél, még az egyéni életnél is.
Sokan úgy tartják, hogy Mírá férje nem sokkal a házasság után meghalt. Rádzsaszthánban a férj halálakor nagyon gyakran az özvegy is fellépett a halotti máglyára. Ez nem volt ugyan kötelező, de a család akkora nyomást tudott gyakorolni a fájdalomtól félholt özvegyekre, hogy azok az életnél jobbnak tartották a halálba is követni férjüket. Az ilyen asszonyokat haláluk után vallási tisztelet övezte, s az istenséggel egyenrangúnak tekintették őket, hiszen annak szemében élet és halál között nincs különbség; s tűzhalálukkal az asszonyok éppen azt bizonyították, hogy ők sem tettek különbséget a kettő között.
Mírá nem szándékozott férje után meghalni. Úgy érezte, hogy az ő igazi Ura az el nem pusztuló Hari, senki más. Életét nem halandó férjének, hanem örök Urának akarta áldozni. Többé már nem a világgal, hanem ővele kívánt kapcsolatban lenni.

 

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Én egyre nézlek, te rám se nézel, Hari,
de kemény a szíved!

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

Egyetlen vágyam egy pillantásod,
nem kérek más menedéket.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.
Reménykedve, ébren imádkozom,
szolgádra a hajnal ébred.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek

Mírá Ura Hari, az el-nem-enyésző,
életem feláldozom érted.

Csak egy pillantásodért, Hari, hej, Hari, esdek.

 

Azoknak, akik minden családi kényszer ellenére vállalták az özvegyi sort, el kellett fogadniuk, hogy számukra ebben az életben már nem létezik boldogság. Nem házasodhattak újra; még azok a gyermeközvegyek sem, akiket férjük sohasem vett magához. Semmit nem örököltek. Új ruhát soha nem kaptak: meg kellett elégedniük elhasználtakkal. A földön aludtak, enniük pedig csak annyit volt szabad, amennyi létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen volt. Életüket ájtatosságban s böjtben kellett tölteniük, hogy következő születésükben újra találkozhassanak férjükkel. Fekete vagy sötétbarna ruhában jártak, és nem viseltek ékszereket. Mivel az élet sorscsapásait korábban elkövetett rossztettek eredményeinek tartották, ezért a nyomorúságos özvegységre jutottak nemhogy sajnálatot nem érdemeltek, hanem általános megvetés sújtotta őket. Nem vehettek részt családi vagy nyilvános ünnepeken, nehogy jelenlétük bajt hozzon a többiekre. Még az is rossz előjel volt, ha valaki előtt egy özvegy átment az úton.

A harcosok kasztjához tartozó rádzsput királynak kötelessége, hogy minden palotájába vetődő papot és szerzetest vendégül lásson. Ezért a várban sűrűn fordultak meg vándorszerzetesek, szádhuk. Beszélik, hogy Mírá nemcsak a Krisna-templomba járt gyakran, hanem a szerzetesek között is szívesen időzött. Az igaz szádhuk társasága, a szatszanga nagy segítség az istenimádónak: az igazak vezetik őt az úton. Nélkülük az ember csak tévelyeg, vagy épp alszik. Ők beszélnek az egyetlen igaz értékről, a Feketéről. Körükben lehet megszerezni az igaz tudást.
Beszélik, hogy Ravidásza is megfordult Csittórban. Vannak, akik azt mondják, hogy ő volt Mírá tanítómestere, guruja.
A torzonborz koldus szádhukat a királyi család tiszteletteljes távolságtartással szemlélte, ám azt botránynak tartotta, hogy valaki rendszeresen közéjük jár. A család becsületét nemcsak a családfő vitézsége tartja fenn, hanem ahhoz viselkedésével még a legjelentéktelenebb tag is hozzájárul. Felháborító volt, hogy ezek a szádhuk Mírát éppen annak a világnak a megvetésére buzdították, melyben a család hírnevet és dicsőséget szerzett.
Mírá valóban azt tanulta a világról lemondó szádhuktól, hogy e lét minden dicsőségével csak átmeneti állapot. Víz, amelyet át kell szelni, hogy a túlsó partra juthasson a lélek. Ám a korábbi rossz tettek súlya megnehezíti az átkelést, hisz gyümölcsöt hoznak, s csak az Örök Úr mentheti meg az embert az átkos gyümölcsöktől.
Mírát nemcsak általános megvetés sújtotta, melyet mindenki korábbi rossz tettei gyümölcsének vélt és jogosnak tartott, hanem maga is úgy érezte, hogy Hari távol van tőle.

Családja megveti. Most már nemcsak özvegysége miatt, hanem azért is, mert szádhuk közé jár. Ráadásul azt, akiért a megvetést elviseli, mégsem találja. És ha visszafordul, talán boldogságra lel? Minden igazi boldogság forrása a Fekete. Aki ezt egyszer felismerte, annak már nincs visszaút. Még akkor is csak Ő az igazi, ha távol van s a szeretőnek állandóan az utat kell kémlelnie, hogy jön-e a kedves. Aki ezt átéli, más lesz, mint a többi ember, hiszen kedvese is más. Már nem az ötszínű azaz öt elemből álló világi testre figyel, hanem az egyetlen lényegre, a lélek mélyén lakó Harira; iránta ébred szerelemre, az ő színében festi át a lelkét.

 

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Felvettem, jó hugom, ötszínű köntösöm,
jelmezest játszani mentem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Játszottam, hugom, s a Feketére leltem,
láttam, s másszínű lett testem-lelkem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.
Ha másnak a kedvese külföldön időzik,
levelet ír neki úton és útfélen.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Az én kedvesem a szívemben lakozik,
el sem megy, vissza hogyan térjen?

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,
éjjel-nappal az utat nézem.

Piros lettem, hugom, Nágara színében.

 

Mírá úgy érezte, hogy kettejük szerelme régi. Nemcsak gyermekkorából való, hanem mintha valahonnan azon túlról eredne és a hegyettartó Nágara láttára azonnal újjáéledt. Ez a vonzalom előző életeinek egyikéből származik. Arra gondolt, hogy valamikor maga is gópi volt Vrindávanban s azóta él benne a szerelem.
Mírá maga döntött a pásztor-isten Góvinda mellett. Hogy mindent feláldozott érte, abban a reményben tette, hogy az Örök Úr megmutatkozik, mert mikor pásztorlány volt, megígérte neki. A puránák ugyanis szólnak arról, hogy Krisna ígéretet tett a vrindávani gópiknak, hogy ebben az életben elhagyja őket, de a következőkben ismét megjelenik majd nekik.
A lélek elindul az igazi guru mutatta úton, és felujjong, amikor ráébred, hogy már elkötelezte magát. Hiszen felismerve, hogy Rám, az Örök Úr őbenne lakik, minden vágy beteljesül. Ekkor világossá válik az is, hogy a döntés éppen az előző életében elkövetett jótettek és a Krisna iránti szerelem gyümölcse.

Mírá hercegnő mindennap lejárt a templomba Krisna szobra elé. Énekelt, ételt és virágot ajánlott föl neki. Tudta, hogy a hegyettartó Nágara számára kedves az ő dicsőítése, s ezért olyan mély öröm töltötte el, hogy nem tarthatta magában. Hiszen az ember végső célja az, hogy minden létezés és szépség forrását szeresse és dicsőítse. Mírá öröme és Hari iránti odaadása nőttön nőtt. Már nemcsak hangjával: egész testével kívánta dicsőíteni. A táncos istendicséret ősi indiai szokás. A templomok első terme tánccsarnok, ahol a dévadászik, az istenszolgálók gyönyörködtetik a templom örök Urát.
De szereti-e a városi Krisna, ha az özvegyek szomorú ruhájában táncolnak előtte? Vrindávanban a pásztorlányok fölékszerezték magukat, mikor elindultak, hogy a lelkek elrablójával, a csábító szépségű Krisnával találkozzanak, s vele táncra keljenek. A léleknek az a legnagyobb boldogság, hogy szerettére rálelhet és a szerelmes a találkozás kitörő örömében önmagát elfelejtve táncolhat kedvesével. A szépségnek mi más értelme van, mint az, hogy szerettünket gyönyörködtessük vele?
Ettől fogva Mírá már nem özvegyi ruhájában jelent meg Krisna előtt. Egyszerű sötét száriját legszebb színes öltözetére cserélte, és újra fölvette örökre félretett ékszereit. Lábára apró csengőket kötött, mint a táncosnők. A csengők minden egyes lépésére kedvesen csilingeltek. A férj halálakor a nők karpereceiket összetörik; ő most ismét ép, színes kardíszeket vett föl.

Az emberek furcsálkodva figyelték a fiatal hercegnőt, aki félretette az özvegyi ruhát. Ha kérdezték, azt felelte, hogy az ő Ura az el nem pusztuló Hari. Miért hordanának szolgálói özvegyi viseletet? Előtte épp a legszebb ruhában illik megjelenni. Azok, akikben nem volt mély az odaadás érzése, kinevették. Hát nem is örül annak, hogy nem kellett férje máglyájára lépve meghalnia és tovább élhet a királyi palotában? Félredobta özvegyi ruháját, a ruhát, melyben életének hátralévő részét leélnie rendeltetett, és amely az emberek közötti helyét meghatározta. Minek tartsák őt ezután? Asszonynak — férj nélkül? Lánynak — özvegyen? Netán romlott nőnek?
Voltak olyanok, akik úgy magyarázták az özvegyi ruha levetését, hogy Mírának elment az esze, és kaján érdeklődéssel várták, mi lesz a félbolond hercegnő további sorsa.

Mírá tánca mindennél nagyobb megdöbbenést váltott ki, hiszen a templomban és az istenség előtt táncoló nők erkölcstelenek hírében állottak. Egyesek azt kezdték mondogatni, hogy ő is rossz útra tért, és kicsapongó életet él, mint egy dévadászi.
Mírá tudta, hogy a tehénpásztor Góvindáért a gópik még férjeiket is elhagyták s lemondtak a világ megbecsüléséről. A rászalílá vagyis a Harival való tánc éjszakáján, mikor a fuvola hívó szavát meghallották a pásztorlányok, otthagyták alvó családjukat. Nem számított nekik, hogy ezért majd megszólják őket. Azt is beszélik, hogy Krisna kedvese, Rádhá férjes asszony volt. Ám mit ér a világ megbecsülése és tisztelete a szeretett istenség dicsőségéhez képest! Rádhát az egész falu a szájára vette — ő szerelmével mégis Krisna mellett döntött.
Az uralkodócsalád egyes tagjai magukon kívül voltak a haragtól, mikor megtudták, hogy Mírá letette az özvegyi ruhát és a templomban táncol. Ilyet egy özvegyről sem hallottak még. Épp egy magas családban! Ott, ahol a hagyományokat, szabályokat a leginkább kötelesek lennének megtartani! Hova lesz a legnagyobb érték, a család hírneve és becsülete? Ezután mindenki már csak a királyi családról fog pletykálni. Voltak olyanok, akik azzal védték a hercegnőt, hogy talán megháborodott. Mások azt mondták, hogy akár bolond, akár nem, a család becsületét mindenestől lerombolja.
Mírát az istenség iránti alázat az emberekkel szemben határozottá tette. Mikor sógornője megrótta, hogy családjának becsületét így tönkreteszi, ő maga is kemény szavakkal vágott vissza: számára nem a család, hanem a hegyettartó Nágara az Úr.
Egyre kevésbé érdekelte, hogy mit mondanak róla. Visszaemlékezett az örömre, amikor, még kislány korában, az első Nágara-szobrot megkapta. Emlékezett a kimondhatatlan mámorra, amely miatt az emberek megvetését is elviseli és a királyi család méltóságát is félredobja. Emellett a világ minden kincse csak értéktelen csecsebecse. Ezt az örömet az emberi formát öltött, nem-pusztuló örök Úr adja. Ő Mírá igazi ura, senki más.
De Krisna, a mindenség szépséges Ura nem jön. Ha ő nincs jelen, nincs nyugalom és nincs boldogság. Mírá ugyanazt a fájdalmat érzi, mint sok-sok rádzsasztháni harcos és kereskedő felesége. Uruk távol, s nem tudni, visszajön-e még. Ezt az állapotot virahának, távollétnek hívják. A viraha olyan erős vágyakozás a távollévő kedves után, hogy annak fájdalma a legkínzóbb gyötrelmekkel rokon. Számtalan költemény szól e fájdalomról. Mírá számára a nyugtalanság és boldogtalanság még nagyobb attól a tudattól, hogy Krisna ismeri a bensőt. Maga is benne él az emberben. Ezért mondják őt Benső Irányítónak. A Városi jól tud mindenről, mégsem jön. Olyan ez, mintha a vágyakozó szeretőről készakarva elfeledkezett volna, s csak másokkal törődnék.

A csátaka-madárnak csak az az esőcsepp oltja szomját, mely a hónap egyetlen napján, a szváti csillagállásban esik. Máskor sem esőből, sem tiszta vizű folyóból, tóból nem iszik. Bár sok ember forgolódik Mírá körül és vannak olyan barátnők, akik segíteni szeretnének betegségén, maga Mírá utasítja el őket, mert baját közönséges halandó nem gyógyíthatja.

Mírá várakozik. A család egyre nyugtalanabb. A templomi tánc, a torzonborz vándor-aszkéták társasága, az özvegyi ruha levetése, mind elviselhetetlen a rokonok szemében. Azt, amit egy sokszázezres hadsereg nem tud lerombolni, a család becsületét ez az idegen nemzetségből származó nőszemély pillanatok alatt tönkreteszi. A felháborodás oda vezetett, hogy az udvar hírnevének megóvása érdekében maga a király tett kísérletet a kellemetlenné vált özvegy elzárására és később megölésére.
A rádzsasztháni palota életének gyakori alakítója a méreg. Nemcsak az uralkodó végez így kényelmetlenné vált rokonaival, alattvalóival, hanem a hárem lakói, a feleségek és mellékfeleségek is gyakran nyúlnak méreghez, hogy vetélytársnőjüket eltegyék láb alól. Mérgezések sorozatával egy másodrangú feleség is el tudja érni, hogy az ő gyermeke legyen a trónörökös.
A király is méreggel teli poharat küldött Mírának. Azt mondta, hogy olyan víz, melyben a Krisna-templom papja megmosta a lábát s aki megissza, halhatatlan lesz. Nem lehet visszautasítani. Mírá sem hátrált meg: az odaadás törvénye szerint nem léphetett vissza, és mosolyogva kiitta a mérget. Mosolygott, és földöntúli öröm áradt szét benne.
Mikor megízlelte, tudta, méreg van a csészében, mégis kiitta. Ám megmenekült, s megértette, hogy ezt örök Urának köszönheti. Ez ahhoz is erőt adott neki, hogy szembeszálljon a királlyal. Tudta, mi a vád: nem hord fátylat, ahogy illenék, nem özvegyi ruhában jár, szerzetesek közt forgolódik, táncol az istenségszobor előtt, s lerombolja a család becsületét. Mikor a király felszólítja, hogy viselkedjék egy rangjabeli özvegyhez illően, Mírá nem marad szótlan.

A hercegnő felismeri a király igazi természetét. Előtte a palota törekvései ugyanúgy nem maradtak rejtve, ahogy a khair-akácot és az abból készült vöröses színű kivonatot nem lehet elrejteni. Mikor bétellevélre kenik a mésszel együtt, akkor nemcsak a mész lesz vöröses tőle, hanem a bételt rágó ember szájának színe is megváltozik. Mírá tudja, hogy életére törnek, ezért elhagyja a várost.
A palota kényelme Krisna nélkül mit sem ér, és ezért Mírá hercegnő lemondott mindenről, hogy Harit szolgálhassa. Maga is vándorszerzetes, szádhu lett. De hova menjen? Hol keresse a Feketét? A palotát már végleg odahagyta, s most céltalan bolyong a világban, nem találja útját.
Mírá magában már régen szakított a világgal. A palotából való távozás lelkében már semmi nyomot nem hagyott.
Azt mondják, a hercegnő vrindávani zarándokútra indult, hogy Harit isteni játékának színhelyén is dicsőíthesse. Vrindávanban a bengáli Csaitanját követő gószvámik örvendtek a legnagyobb tekintélynek. Mírá szeretett volna a leghíresebbel találkozni, Dzsíva gószváminak azonban fogadalma volt: nőkkel nem érintkezik. A zarándoknő azt üzente neki, hogy eddig úgy tudta, Vrindávanban csak egyetlen férfi van: Krisna — mindenki más csak őt szerető gópi. A gószvámit meglepte az imádat ilyen bölcs megnyilvánulása, s találkozott Mírával. Ám a vezeklőruhát öltött hercegnő nem sokáig maradt Vrindávanban. Más zarándokhelyre vágyott. Bár nem telepedett meg Bradzsföldön, a hegyettartó Nágara iránti odaadó szeretet nem hagyott alább benne.

Krisna nemcsak Vrindávant és a gópikat, hanem még a mathurái királyságot is elhagyta. Miután Kanszát megölte, nem maga lett a király, hanem apját, Vaszudévát ültette jogos trónjára. Mivel jóslat szólt arról, hogy Kansza apósát, Dzsarászandha démont Krisna nem ölheti meg, a vele való megmérettetést elkerülve a Fekete a jádava törzs egyik ágával elvonult Mathurából; megalapította Dváraká városát és új királyságát Rádzsaszthánon is túl, nyugaton, ott, ahol a Gómatí folyó úgy egyesül a gyöngyökkel teli tengerrel, ahogy az egyéni lélek a világlélekkel. Vaszudéva fiát a démonnal való küzdelem elkerülése miatt a tengermelléken Csatát Elhagyó néven tisztelik. Itt is a pávakoronás Krisnát látni, de már a királyt megillető ernyővel a feje fölött. Mírá hercegnő Bradzsföldről Dvárakába is követte Krisnát.

Beszélik, hogy mikor Mírá Dvárakába érkezett, a Csatát Elhagyó temploma romokban állt, és épp az ő imádata buzdított az újjáépítésre. A vezeklő hercegnő maga egy dvárakái házban telepedett meg. Most már nem ő járt szádhuk közé, hanem a zarándokok keresték őt fel.
A legenda szerint a mughal birodalom ura, maga Akbar szultán is eljött egyszer udvari zenészével, a hindu Tánszénnel együtt, hogy találkozzék a szerzetes-költőnővel. Mírá pedig tovább dicsőítette a hegyettartó Nágarát.
Tudta, hogy e világban az istenség utáni vágyakozás a legmagasabb rendű dolog. Magasabb rendű még a találkozásnál is, mert nélkülöz minden önző mozzanatot. Minél erősebb és gyötrőbb a vágy, annál közelebb van az ember az istenséghez. Nagy a különbség az önző világi szerelem és az önzetlen odaadó istenszeretet között. Más ember az, aki földi kedvesbe szerelmes, és más, aki az egyetlen szeretőbe, Hariba.

 

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Fel-felmegyek a palota tetejére
a Nagykirály lépteit lesve.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Béka, páva, papíhá-madár,
kakukk szól édesen: „Jöszte!”

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Tornyosulnak a négy szél felől a felhők,
Indra villáma sem marad veszteg.
Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Nővérem, új meg új alakot ölt a föld,
hogy Indra megkereste.

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

Mírá Ura a hegyettartó Nágara,
a Nagykirály, hogy érte jöjjön, rest-e?

Hallom már, hogy az én Harim eljön ma este.

 

Beszélik, a királyi család is megtudta, hogy Mírá Dvárakában él. Mivel az emberek már szentként tisztelték, szerették volna visszahívni Csittórba. Papokat küldtek, hogy bírják visszatérésre rokonukat. A hercegnő nem hajlott semmiféle emberi rábeszélésre. Erre amazok böjtbe kezdtek a kapuja előtt: ha meghalnak, őrajta szárad a vérük. Mírá kérte, hogy egy éjszakára átmehessen a Csatát Elhagyó templomába. A papok a templom előtt őrködtek. Mírá bent dicsőítette az Örök Urat.
Reggelre csak a ruháját találták.

 

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

Családom gonoszat forral ellenem,
mindenkinek keserűnek tűnök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

Terajtad kívül nincs senki társam,
zátonyon a hajóm, mutass kikötőt!

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

Nappal nincs nyugalmam, sem éjjel álmom,
állva, várva elaszok, eltörök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

A távollét nyila szívembe fúródott,
előle percre sem menekülök.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

A kőbálvány Ahilját te megmentetted,
a magányosat az erdő fái között.

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

Mondd hát, Mírában mi lenne oly nehéz?
Kőszobor súlyához méred a gyönge nőt?

Nyisd rám a szemed, Szegények Ura,
parancsod lesem lábad előtt.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Lelkem mint a szúette fa,
nélküle elgyengül.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

A szerelem fájdalma emészt engem, 
nem gyógyulok gyógynövénytől.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

A hal sem él soká, kimúlik,
ha kiveszik a vízből.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?
Erdőkben bolyongok a Fekete után,
furulya szól a sűrűből.

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Míra Ura a kedves Hegyettartó,
siess szolgálódhoz végül!

Hogy éljek, hugom, Hari nélkül?

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

A házak kapui mind tárva-nyitva,
hajnalodik, az éjszakának vége.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Halld, a pásztorlányok aludttejet köpülnek,
karpereceik csilingelnek a szélben.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Istenek, emberek várnak az ajtód előtt,
hajnalodik, te fiú, nem vagy ébren?

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Pásztorgyerekek rivalognak, 
lármáznak: „Éljen, éljen!”

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Vaj meg kenyér a kezemben,
tehenek őrizője, tenéked.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

Míra Ura a hegyettartó Nágara,
megváltja, ki nála vesz menedéket.

Ébredj, furulyás fiú, kegyesem, ébredj!

 

A legenda teljes terjedelmében megjelent az Argumentum kiadó gondozásában, 1998-ban.

 

 

54/2010.
Bangha Imra – Déri Balázs