Minden elmúlik egyszer – George Harrison beszél

 

2001. november 29-én meghalt a XX. század egyik ikonja, a legendás Beatles legspirituálisabb tagja, George Harrison. Ő nem zajos sikereiről volt híres, hanem lelki indíttatásáról – volt idő, amikor nevét átírta Hari Georgeson-ra -, aki az elsők között integrálta a népszerű nyugati pop kultúrába a keleti hangszerek mágikus zsongását. Ő szervezte az első segélykoncertet – Bangladeshért, s az Én édes Uram című dala a legtöbbet játszott zeneszámok között szerepel. Halála előtt nem sokkal készült az alábbi beszélgetés, amelyben a test mulandóságával szemben az örök lélekről, s a világ állásáról szól.

 

George_Harrison interjú

 

– Ezen a világon minden oly bizonytalan. Ahogy Shakespeare mondta, a világ egy színpad, s az emberek a csepűrágók. Bizonyos értelemben mi magunk vagyunk a közönség, egyszersmind a színészek is az élet színpadán. Az ember semmi olyat sem tehet, ami lehetetlen. Számomra ez ennek a játéknak egy további csodálatos vonása. Isten tervezi el ezt a páratlan színjátékot, mi pedig szépen eljátsszuk a szerepünket. Minden elmúlik egyszer – ez az én mottóm, ez van. Úgy mondják, a múlt már nincs, a jövő pedig még nincs itt, s lehet, hogy egyáltalán nincs is jövő. Egyedül a jelen létezik, ez az, amiben élünk.
Az, hogy minden elmúlik egyszer, az anyagi világ jellegét tükrözi. Minden változik, minden alkalommal megszületünk és meghalunk. Itt vagyunk e testben, s haladunk a születéstől a halálig, de mi ugyanazok maradunk. A lélek nem változik, csak a test. Ilyen a természet, ezt nevezik kettősségnek, s minden folyamatosan változik, s minden elmúlik, kivéve a lényeget, a lelkünket.
Zeneileg én nem vagyok különösebben tehetséges, nem állok olyan szinten zeneileg, amiről egyáltalán érdemes volna beszélni. Amihez értek, az olyasmi, mint egy cukrász, aki jó süteményeket készít. Összekeverek néhány finomságot, belereszelek néhány almát, egy kis máz a tetejére, s máris együtt áll valami csinos sütemény. De ha darabokra szedjük – nem hiszem, hogy különösebb zenei vagy szövegírói tehetségem volna. De van ennél nagyobb gondom is, mert az indiai muzsika és a lelkiség befolyása miatt nem látom értelmét az olyan daloknak, amit a legtöbb ember szeret csinálni. Akár száz ilyen nótát is írhatnék – gyerünk, kislány, mit szeretnél – fel lehetne kavarni a témát, de nem akarom. Ha mondok valamit, szeretném, ha annak értelme, értéke is volna, hogy aztán húsz év múlva ne csak egy pénzkeresetre való ostoba szám maradjon belőle. Nem gond, ha pénzt is hoz, de jobb volna kicsit mélyebbre hatolni. Ez pedig nagyon nehéz.
Ezért tartom sokkal jobbnak az indiai szent zenét, mert ott a szöveg szanszkrt nyelven szól, s az ősi mantrák, fohászok mind lelki tartalmúak. Úgy sokkal könnyebb! Próbálj csak angolul egy mélyen filozofikus vagy értékes szöveget írni. Bhaktivédánta Szvámí, a Hare Krsna mozgalom atyja egyszer azt mondta, hogy ő Isten szolgái szolgáinak a szolgája. Mit jelentsen ez? Én nem vagyok a szolga szolgájának a szolgája! Mindenkinek megvan a maga dolga, s az már valami, ha az ember képes felismerni, hogy a kötelesség az egyszersmind öröm is.
Nem tesz boldoggá, hogy az egész világot lebetonozzák, az erdőket kiirtják, a levegő hihetetlenül szennyezett, s a bolygónkat eszeveszett emberek irányítják: tébolyultak, kapzsik. Áruba bocsájtják az esőerdőket, vagy bármely erdőt, csak azért, hogy pénzt csináljanak belőle. Ez elszomorít, de nekem van egy hosszabb távú vízióm is, mégpedig az, hogy minden elmúlik egyszer. Korábban attól tartottunk, hátha egy hidrogénbombával az egész planétát fölrobbantják, de úgy érzem, még ez sem számít semmit. Ami bennünk lakozik, azt nem tudják elpusztítani.
Krsna azt mondja, nem volt olyan idő, amikor nem léteztünk volna, s létünk a jövőben sem szűnik meg soha. Egyedül csak a test változik. Ha tehát a világ az atomrobbanás áldozatává válik is, lelkünk tovább él az asztrális síkon, s csak a fizikai test hiányozna. Aggaszt a világ állása, de én ezt egyszerre látom belülről és kívülről…

Harrison

 

50/2008.