Gondolkodom, tehát…

1946-ban Einstein ezt írja: „A jelenlegi veszélyt ugyan kétségtelenül a természettudomány hozta ránk, az igazi probléma azonban az emberek gondolataiban és szívében van.”


Jól példázza ez a mondás a modern fizika kétarcúságát is. A tudományok történetében mindig is a fizika foglalta el a központi helyet, mint olyan, amely kapcsolatot teremt a társadalomtudomány egyik ága (a filozófia) és a természettudomány között. Sokszor felmerült a kérdés: vajon az emberi haladás bölcseleti vagy természettudományos úton mozdítható-e elő, s csak az igazán nagyok ismerték fel, hogy tulajdonképpen a természettudománynak is az igazság keresése és megismerése a célja. A fizikának döntő befolyása volt a világnézeti kérdésekre, hiszen ahogy a tudományos megismerés mind többet és többet fogott fel a természet titkaiból, annál pontosabban tudta meghatározni az ember helyét a világmindenségben. Az elméleti fizika pedig a természetről szerzett ismeretei révén az élet leglényegesebb vonásait, jellemzőit próbálta kifejezni.

Ha végignézzük a természettudomány (és ezen belül a fizika) legkiemelkedőbb gondolkodóinak munkásságát, egy valami azonnal szembetűnik: mindnyájan csak a legnagyobb csodálattal beszéltek a világmindenség harmóniájáról, rendjéről, szinte kivétel nélkül valamennyien hittek egy anyagon túli létezőben, még akkor is, ha istenhitüket nem szorították valamelyik felekezet vallásos keretei közé. Ezen túlmenően pedig legtöbbjük eljut oda, hogy kimondja: a mérhető, a fizika eszközeivel kimutatható dolgokon túl léteznie kell még valaminek, műszerekkel, anyagi eszközökkel nem érzékelhető létezőnek is.

Az emberiség történetében sajnos már nagyon régen lezárult az a fejezet, amikor az ember és természet közvetlen kapcsolatban állt egymással. Manapság a természettől elidegenedett, nagyvárosokba húzódó ember csak valamiféle közvetítő közegen keresztül ismeri meg a külvilágot, s ez a katalizátor többnyire a technika és a természettudomány, s nem utolsó sorban a hivatalos politika, pontosabban az annak alárendelt oktatási rendszer. Magyarországon negyven egynéhány éven keresztül azt sulykolták az emberekbe, hogy csakis a materializmus az egyetlen tudományos világnézet, ezt próbálta minden média és minden nyilvános fórum elhitetni. Azzal érveltek, hogy a vallás csak a korábbi, fejletlen társadalmakban volt elfogadható, de a mai kor embere szigorúan tudományos alapon gondolkodik, és Isten csak a maradi, tudatlan ember fantáziájában él: tehát a tudomány elterjedése a vallás megszűnését jelenti.

Így hát ugyancsak meglepődött az az érdeklődő, aki kicsit is utánaolvasott e témának, vagy ne adj Isten, eredeti művek alapján próbálta ismereteit bővíteni. Aki nem elégedett meg azzal, hogy tankönyveiben elolvassa, mit kell gondolnunk bizonyos tudósokról és kutatásaikról, az ugyancsak meghökkenve tapasztalta, hogy a tudomány számára Isten léte nem csupán hit kérdése, hiszen a természettudósok többsége arról beszél, hogy az anyagi világ mögött kell lennie egy végtelen szellemi létezőnek. Végül is nem szabad a természettudományt „hibáztatni” azért, mert – főleg Kelet-Európában – egyesek csak az anyagban látták életük értelmét. Mint ahogy Lengyel Béla fizikus írja a materializmusról: „…ez a »bölcseleti rendszer« nem azonosítható a természettudományokkal, s nem szabad e tudományoknak bűnéül betudni azt, hogy ily bölcseleti irány is fejlődött.”

Az embert mindig izgatták az anyagi világ jelenségei, ennél talán csak az anyagi világon túli dolgok érdekelték jobban. Talán a benne rejlő transzcendencia nem hagyta nyugodni? Vagy talán nem találta helyét abban a világban, ahol pusztán az anyagot hagyták meg neki? A mechanikus világnézet elvetette ugyan az újkori ateizmus magját, melyet a darwini evolúciós elmélet csak tovább táplált, de e gyászos vetés aratása valójában a XX. századra maradt, a társadalmi elidegenedés, a természet kizsákmányolása, a nihilizmus, a kábítószer kereskedelem, a bűnözés stb. formájában.

„A materializmus válságba jutott” – mondja a Nobel-díjas Werner Heisenberg, korunk egyik legkiemelkedőbb elméleti fizikusa. Nem ő az egyetlen a múlt és a jelen legkülönfélébb szakterületű tudósai közül, aki kutatásai során ilyen megállapításra jutott. Ha nyomon követjük a fizika úttörőinek munkásságát, eszmevilágát, azt tapasztaljuk, hogy korántsem a kettős igazság (duplex veritas) elve érvényesül, miszerint a vallás és a tudomány igazsága kettéválasztható, s mindegyik a maga területén igaz csak, hanem éppen ellenkezőleg: csak egyféle igazság létezik, s ez azonos mind az igazi tudomány, mind a vallás területén. Ezért mondja Einstein: „A vallás tudomány nélkül vak, de a tudomány vallás nélkül béna.” Ugyanezt fogalmazza meg A. Cs. Bhaktivédanta Szvámí, a védikus tudomány kimagasló képviselője és tanítója, amikor így ír: „A vallás tudomány nélkül csupán szentimentalizmus, s a tudomány vallás nélkül csupán spekuláció.”

Ha nem is a teljesség igényével, de érdemes áttekinteni a legnagyobbak névsorát. Ezáltal ugyancsak nevetségessé válik a materializmus azon tétele is, miszerint a vallás csupán a nép ópiuma, az ostoba emberek menedéke.

Keplertől a XIX. századig

A mai fizika története a XVI. sz-ban kezdődik, mivel Kepler, Galilei és Newton munkássága jelenti az újabb kori természettudomány gyökereit.

A középkori világkép az univerzumot Isten teremtésének látta, ekkor még nem volt éles határ az általános felfogás és a természettudományos világkép között. Kepler (1571-1630) Kozmikus harmónia című művét így fejezi be:

„Hálát adok néked Úristen, teremtőnk, hogy teremtett világod szépségeit látnom engedted, és kezeid alkotásában gyönyörködöm. Lásd, itt befejeztem a munkát, amelyhez hivatást éreztem; gazdálkodtam a tehetséggel, amit nekem adtál. Alkotásaid szépségét, amennyit ezekből szellemem korlátoltságában felfoghattam, hirdettem az embereknek, akik e bizonyításokat majd olvasni fogják.”

Alig néhány évtized telik el, s már nem a természet egészét, hanem annak bizonyos részleteit vizsgálja az ember, felfedezve, hogy azok matematikailag leírhatóak, tehát értelmezhetőek. Ez óriási jelentőséggel bírt a kor tudományos fejlődésére, hiszen bevezette a kísérletezést, mint az ismeretszerzés egyik fő forrását. Galileit tekintjük a tudományos megismerés elindítójának. Elmondható, hogy egyik fő művével, a Discorsival, az első „fizika tankönyv”-vel született meg önálló tudományként a fizika. Korábban, 1632-ben egy másik műve, a Dialogo (Párbeszédek a két fő világrendszerről) jelent meg, amelyben így ír:

„…a szőlővessző gyökeret ereszt, táplálékhoz jut, ennek egy részét levelei felépítésére, másik részét az indák táplálására köti le, megint egy másik rész a termés, a szőlőbogyó húsának és héjának céljait szolgálja; a mindenható természet ezt megvalósítja. Nos, ez pedig csak egyike annak a számtalan műnek, melyeket létrehoz, s mindebben végtelen bölcsesség nyilatkozik meg. Ebből lemérhető, hogy mennyire végtelen az isteni bölcsesség.”

A kor természetfelfogásából eltűnik az az egyszerű képlet, miszerint a világ, Isten alkotása teljes egészében megismerhető. Newton Philosophie naturalis… c művében kijelenti: „A Napnak, a Holdnak, bolygóknak, üstökösöknek legfinomabb szerkezete csak egy értelmes és hatalmas Lény okossága és parancsa szerint keletkezhetett.” Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy a megismerés ugyancsak korlátok közé van szorítva. Híres példájában egy kisgyermekhez hasonlítja magát, aki a tengerparton játszva örül, ha néha-néha egy szép, az átlagostól eltérő kagylót vagy kavicsot talál, miközben előtte fekszik az igazságot képviselő hatalmas óceán. Ennek ellenére bízvást mondta: „Amit a csillagok alatt Istenből látok, elég nekem, hogy higgyek abban az Istenben, aki a csillagok fölött van, s akit nem látok.”

XIX. század

A newtoni világkép hosszú időkre meghatározta a természettudományok fejlődését. A newtoni mechanikát a korabeli fizikusok annyira tökéletesnek találták, hogy ahhoz már szinte semmit sem akartak hozzátenni. Az átmeneti megtorpanást aztán újabb fellendülés követte: megkezdődött a mechanika matematikai továbbépítése. Ekkor az egyik legnagyobb név Gaussé (1777-1855), aki mint matematikus és fizikus egyaránt maradandót alkotott.

Gauss 1802. december 3-án barátjához, Bolyai Farkashoz intézett levelében olvashatjuk: „Most Isten veled, kedves barátom. Kívánom, hogy az álom, melyet életnek nevezünk, édes legyen számodra, mely előíze annak az igazi életnek, mely a valódi hazában vár bennünket… Hordozzuk bátran, morgás nélkül ezt a testet a végsőkig, de sosem szabad elveszítenünk szem elől a másik, magasabb célunkat. Ha majd utolsó óránk üt, öröm lesz letenni a terhet, s látni, hogy a sűrű fátyol eltűnik szemünk elől.”

Volta (1747-1827) azok közé a természettudósok közé tartozik, akiknél családi hagyományok is megalapozták hitéletüket. Édesapja halála után kanonok nagybátyja nevelte, aki hamar észrevette védence természettudományok iránti érdeklődését, amely ugyanakkor mély hittel párosult.

Volta 1815. január 6-án kelt levelében ezt írja: „Figyelmesen tanulmányoztam a hit alapvető tanait, olvastam a hitvédelmi és hitellenes iratokat, megfontoltam a hit mellett és ellene szóló tanokat, és ezek révén eredményül a legerősebb bizonyítékokat nyertem, melyek a szent hitet a természetes ész számára is hitelessé teszik olyan fokban, hogy mindenkinek el kell fogadnia, ha csak elméjét a bűn és a szenvedély el nem tompította, és természetes őszinteségétől meg nem fosztotta.”

Ampére-t (1755-1836) az elektrodinamika Newtonjának is szokták nevezni, hiszen kutatásai a fizikának ezt az ágát rendkívüli módon fejlesztették. Magát az elektrodinamika szót is ő alkotta 1820-ban. Fiának írt levelében ezt olvashatjuk:

„Tanulmányozd az evilág dolgait, az a hivatásod kötelessége. De csak egyik szemeddel nézz rájuk, másik szemed állandóan az örök fényre legyen irányítva. Hallgass a tudósokra, de csak egy füllel. Csak egy kézzel írj, a másikkal kapaszkodj Isten köntösébe, mint gyermek kapaszkodik atyja ruhájába!”

A természettudományok fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az anyagi világ nemcsak mechanikai, hanem sokkal árnyaltabb mozgásformákban létezik. H. C. Oersted (1777-1851) és Faraday (1791-1868) neve elválaszthatatlanul kapcsolódott az elektromosság, illetve az elektromágneses tér megismeréséhez.

Oersted orvostudományt, fizikát és csillagászatot tanult. 1848-ban már több mint 50 tudományos akadémia, illetve társaság tagja volt. Érdemes a tudomány és vallás kapcsolatáról szóló sorait elolvasni.

„Közös a tudomány és a vallás között, hogy megkísérel az érzékiek fölé emelni minket… Az ember túlságosan hajlamos, hogy az anyagi világot a tulajdonképpeni valódi létnek tekinti. Nem járulna erősen hozzá, hogy ettől a szűk gondolatkörtől szabaduljon, ha látja: a Föld, amely az emberi elképzelés szerint mindennek szilárd hordozója volt, önmagában csak egy nagyobb világnak mozgatott tagja; az ég és föld csak jelenség, mely mögött egy mélyebb és tartósabb természeti rend van elrejtve?… Ha pedig nem tudtuk volna, itt meg kell tanulnunk, hogy mi semmik vagyunk Istennel szemben, de valamik Isten által.”

Kevés fizikusról mondható el, hogy olyan sok és jelentős felfedezéssel gazdagította a tudományt mint Faraday. Ugyanakkor életrajzírói megjegyzik, milyen rendkívüli szerénység jellemezte: elutasította, hogy lovagi rangra emeljék, s a neki felajánlott elnöki tisztet sem a londoni Royal Societynál, sem a Royal Institutionnál nem fogadta el.

A londoni Royal Institutionban tartott felolvasásakor többek között ezt mondta: „…Isten fogalma és tisztelete oly úton került elmémbe, amely éppoly biztos, mint azok, amelyek a fizikai igazságokhoz vezetnek el bennünket.”

Faraday bámulatos és szerteágazó felfedezéseit kortársa, J.C. Maxwell (1831-1897) a matematika nyelvén fogalmazta meg, s ezáltal kidolgozta az elektrodinamika elvét. Őt tartják a XIX. sz. legnagyobb elméleti fizikusának. Newton mozgástanát az egész elméleti fizika programjaként először az elektromosság Maxwell-féle elmélete ingatta meg.

Igen vallásos ember hírében állt. Gyakran olvasgatott teológiai műveket, és családja körében házi istentiszteleteket tartott. Feleségének írott leveleiben gyakran szerepelnek Istenről szóló elmélkedések. 1873-ban egy molekuláris fizikával foglalkozó előadásában támadta a darwini elméletet, kijelentve, hogy az anyag önmagától nem keletkezhetett, valakinek létre kellett hoznia. Gyakran mondogatta: „Uram, nem aggódom életem miatt, sem halálom felett. Téged szeretni és Neked szolgálni, ez az én feladatom.”

T. A. Edison (1847-1931), a sokoldalú feltaláló és fizikus mindössze három hónapig járt iskolába, első találmányát 21 évesen alkotta meg, neve többek között a fonográffal és az első, gyakorlatban is használható izzólámpával kapcsolódott össze. A tudományos világ őt tartja a legnagyobb feltalálózseninek.

Edison az Eiffel-torony megmászásakor ezt írta be az Arany Könyv-be: „Eiffel úrnak, a modern mérnöki művészet óriási és sajátos mintadarabja mérnökének és merész felépítőjének ajánlja e szavakat egy ember, aki a legnagyobb csodálattal és tisztelettel van minden mérnök, és különösen közülük a legnagyobb: Isten iránt.”

És ezzel elérkeztünk a századfordulóhoz. De mielőtt áttekintenénk a XX. századi fizika kiemelkedő alakjait, egy kis kitérőt téve hadd említsünk meg még egy nevet: Louis Pasteurét (1822-1895), aki az orvostudomány történetének talán legfontosabb egyéni alakjaként ismert. Munkássága leginkább a baktériumok kórokozó hatásáról szóló elmélete és a védőoltás kidolgozása révén ismert. Minden bizonnyal neki köszönhető az elmúlt század halálozási arányának csökkenése. Pasteur, a tudós így fogalmazta meg vallás és tudomány viszonyát: „A felszínes tudomány eltávolít Istentől, az elmélyült tudomány visszavezet Hozzá.”

XX. század. Az új fizika világképe

„Talán az atomfizika Isten legfényesebb bizonyítéka korunkban” – hangzott el a Tudomány Haladásának Brit Társulata 1931. szept. 23-i ülésén. Nem ok nélkül.

Manapság már több olyan gyűjteményes munka is megjelent, amelyben a legnevesebb tudósok nyilatkozatát olvashatjuk arról, miszerint a tudomány és a vallás nem állnak szemben egymással. Helyszűke miatt ismét csak néhányukat tudjuk bemutatni, közülük is a legnevesebbek: Planck, Einstein, Heisenberg, Bohr, Born és Schrödinger. Mindannyian Nobel-díjasok.

Max Planckot (1858-1947) a XX. sz. Galileiének is lehetne nevezni, hiszen olyan úttörő munkát végzett a modern fizika területén, mint 400 évvel korábbi elődje az akkori tudományos életben. A század legfontosabb tudományos eredménye, a kvantummechanika atyjaként ismerik.

Planck egyéni élete tragédiákban bővelkedett. Felesége korán meghalt, majd egyik fia elesett Verdunnél, másik fiát pedig a II. világháborúban vesztette el. Házát lebombázták, pótolhatatlan iratai és levelezése megsemmisült. Érdemes hát ennek a rendkívüli sorsú embernek, akit a tudományos világ életében is ünnepelt, a tudomány és vallás tárgykörét érintő gondolatait is megismerni.

Planck hangsúlyozza, hogy a filozófia és a fizika szükségszerűen összefügg, mert nem lehet „akár a minden természettudományok legegzaktabbikában tökéletes világnézet nélkül boldogulni.” 1937-ben egy vallási alapokon nyugvó természettudomány szószólójaként Vallás és természettudomány címmel több helyen is előadást tart. Többek között ezt mondja: „A vallás és a természettudományok között sehol sem találunk ellentétet, sőt inkább a teljes egyezést a döntő kérdésekben. Nem zárják ki, sőt kiegészítik egymást.”

„A fizika tudományának föl kell tételeznie egy tőlünk függetlenül létező világot, amelyet úgy közvetlenül nem ismerhetünk fel, csak érzéki benyomásaink szemüvegén keresztül, mérések segítségével. Azonban a fizikai kutatások kétségtelen eredményei közé tartozik, hogy a világmindenség építőkövei nem összefüggéstelenül vagy egyes csoportokban helyezkednek el, hanem valamennyien egységes terv szerint összefüggnek, azaz a természetben bizonyos mértékig megismerhető törvényesség uralkodik… A legcsodálatosabb azonban az, hogy ennek a törvénynek legszakszerűbb megfontolása minden elfogulatlan emberben azt a benyomást kelti, hogy a természetet értelmes, céltudatos akarat irányítja.”

„Működéséhez a vallás és a természettudomány egyaránt rászorul az Istenben való hitre. Csakhogy a vallás számára minden gondolkodás kezdetén áll az Isten, a természettudomány számára minden gondolkodás végén. Az egyiknél az alapot jelenti, a másiknál mindennemű világnézeti szemlélődés koronáját.”

Lise Meitner fizikusasszony, aki negyven éven át közeli személyes barátja volt, így ír róla: Planck „vallásos volt, és ezt újra és újra hangsúlyozta. Mivel pedig egyike volt a legigazabb embereknek, szavai mögött mély meggyőződésnek kellett rejtőznie, amely élete tragikus pillanataiban bizonyosan nagy segítséget jelentett számára.”

Materializmus kontra modern fizika

A materialista felfogás tagadja az anyagi világ véges voltát, mert „ha a tér nem végtelen, ha az anyagi világ véges, akkor határain kívül van valami, ami a téren kívül létezik és nem anyagi”. Továbbá azt is állítja, hogy az anyag természetéből következnek a fizikai törvények.

Ezek után nézzük, mit mond a XX. sz. két kiemelkedő gondolkodója. Einstein általános relativitáselmélete megállapítja, hogy a világ térben és időben véges, Heisenberg törvénye, a határozatlansági reláció pedig arról beszél, hogy az anyag nem hordozza magában a törvényeket, az anyag lényege nem pontosan meghatározott, tehát irányítóját egy anyagon túli létezőben kell keresni.

Albert Einsteint (1879-1955) minden idők egyik legnagyobb szellemóriásaként tartja számon az emberi kultúrtörténet. Egyesek megpróbálták őt is materialistaként bemutatni, de ő 1950-ben világosan megcáfolta ezt: „A vélemény, hogy én ateista vagyok, nagy tévedés. Aki ezt olvassa ki tudományos elméleteimből, az alig érthette meg azokat… igaz lelkiismerettel mondhatom, hogy soha életemben nem voltam ateista világnézetű… A tudomány legtöbb képviselőjéről megállapíthatjuk: abban egyek, hogy a vallás és tudomány nem állnak ellenségesen szemben egymással. (…) A vallás volt az, amely minden területen haladáshoz segítette az embert.”

Hogyan látom a világot c. művében írja: „A kutató (…) vallásossága a természet törvényeinek elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és elrendeltség értelme csak jelentéktelen visszatükröződés.”

„Az a mélységes átérzéssel összekötött meggyőződésem egy felsőbb ész létezéséről, amely a tapasztalati világban megnyilvánul, jelenti nálam Isten fogalmát.”

Werner Karl Heisenberg (1901-1976) alapvetően fontos elméleti felfedezései átformálták a modern fizika szemléletét. Úgy vélte, hogy Planck felfedezése döntő választ ad arra a kérdésre, amely évezredek óta filozófiai viták tárgyát képezi, amelyet Démokritosz és Platón épp ellentétesen válaszolt meg. Planck felfedezése a platóni vonalat, az idealizmus vonalát igazolta.

Felesége Heisenbergről készült monográfiájában így emlékezik rá: „Mosolyogva és meggyőződéssel mondta: »Az volt a szerencsém, hogy egyszer munkája közben megleshettem a jó Istent a válla fölött.« És ez elég volt neki, több mint elég! Ebből merítette az örömre való készséget és az erőt, hogy higgadtan tudjon szembenézni az újra és újra jelentkező ellenséges támadásokkal és félreértésekkel, és ne hagyja megtéveszteni magát általuk.”

A természet tökéletessége és rendje iránt érzett csodálatának többször is hangot adott, miként annak a meggyőződésének is, hogy léteznie kell az anyag mögötti világnak is. 1958 januárjában így ír sógornőjének: „…az ilyen ajándékot csak elfogadni képes az ember, mert a világ kezdete óta fenálló összefüggéseket nem képes csak úgy kitalálni.”

Barátja és tudóstársa kérdésére, hogy hisz-e egy személyes Istenben, így válaszolt:

„…megragadhatja-e valaki a dolgok vagy események lényegi rendjét, amely, úgy tetszik, minden kétséget kizáróan létezik; felfoghatja-e olyan közvetlenül, mint egy másik emberi lény lelkét? Szándékosan az oly nehezen értelmezhető »lélek« szót használtam, hogy elkerüljem a félreértést. Ha így teszed fel a kérdést, egyértelműen igennel válaszolok.” Majd hozzátette: „a »lélek« a lényegi rendre utal, a lények benső magjára, akik külső megnyilvánulásai igencsak különbözőfélék, és ezért áttekinthetetlenek.”

Heisenberg barátja, tudóstársa, Niels Bohr (1885-1962), a zseniális dán fizikus szintén a XX. század leghíresebb kutatóegyéniségei közé tartozott. Az egzakt természettudományok legjelentősebb tudósai közül Einstein mellett ő a legtöbb vitát kiváltó fizikus és gondolkodó.

A fiatal tudóst nemcsak szakterülete, hanem a filozófia kérdései is érdekelték, mélységesen hitt egy anyagon túli létezőben. Einstein így jellemezte őt: „Rendkívül érzékeny gyermek, aki mintha hipnotikus álomban járna e világban.” Bohrt nemcsak a fizikatörténet lapjain, hanem a kor nagy filozófiai gondolkodói között is számon tartják.

Max Born (1882-1970) Heidelbergben a matematika és a természettudományok mellett filozófiát és művészettörténetet is tanult. Bohrhoz hasonlóan nemcsak mint világhírű fizikus, de mint a század egyik kiemelkedő gondolkodója is ismert. Tanulmányai nemcsak szakterületével foglalkoznak, lényeglátását bizonyítja, miként vélekedik a század társadalmi változásairól, a marxizmusról vagy az iparosodás hátrányairól. Érdemes beleolvasni ilyen témájú tanulmányaiba is. 1964. június 24-én Lindauban a Nobel-díjasok évi találkozóján elhangzott beszédében ezt mondta:

„A keleti országok tömbjének »materializmusa« mindezeket az elméleteket »idealistának« nevezi, és hevesen támadja őket. Azt állítja, persze bizonyítás nélkül, szinte axiómaként, hogy létezik az alanytól, a szubjektumtól független realitás. Marx és Engels naiv realista szemléletet vallott: az anyag az elsődleges, a tudat ennek egyik megnyilvánulása. Ezt a »mechanikus materializmust« azonban nem lehetett könnyen összhangba hozni az újabb fizikai felfedezésekkel. Az új fizikában ugyanis az anyagra vonatkozó primitív elképzelések csődöt mondtak, kiszorította őket az »erőtér« fogalma, sőt még ennél absztraktabb eszmék. Ezért dolgozta ki Lenin a »dialektikus materializmust«. Ebben megmaradt az anyag régi elnevezése, de olyan általános értelmet kapott, amelyben jelentéséből semmi sem maradt meg (ugyanez más szavakkal is megtörtént, ilyen pl. a »demokrácia«). Az alapvető axióma: »A reális, objektíven megismerhető külső világ létezése.« Lenin filozófiája Keleten hivatalos állásponttá vált, az a probléma, amely oly sok gondolkodót foglalkoztatott, az államhatalom védelme alatt álló dogmává lett.”

Ugyanakkor Born reálisan mérte fel a helyzetet, mondván: nem a kommunizmus totalitárius rendszere és a szabadság atombombával való védelme között kell választani. „Nem hiszem – írja Born –, hogy Jézus helyeselte volna a kereszténységnek atombombával való megvédelmezését.” Mélységesen elítélte a tömegpusztító fegyverek minden formáját, tudván, semmilyen gonosztett nem maradhat büntetlenül: „A gondviselés ajándékát gyilkolásra és rombolásra használtuk. A gonosztett átka örökké rajtunk ül majd.”

Vallásos meggyőződése közismert volt. Többek között ezt írta: „…Isten tevékenysége egyformán rejtelmes a klasszikus Brown-mozgásban, a radioaktivitásban, a kvantumsugárzásban és általában az egész életben. (…) Niels Bohrral együtt az a véleményem, hogy a test és a lélek fogalmai komplementárisak (egymás kiegészítői – K.M.), nem redukálhatók egymásra. …a természet törvényei következtében olyan bámulatos és csodás, hogy ezeknek a törvényeknek áthágását az isteni rend profanizálásának érzem.”

Az isteni rend áthágása az iparosodás környezetpusztító hatása is:

„Az iparosodás mindenhol emelte az életszínvonalat, csökkent a munka terhe és tartalma, lehetővé vált a pihenés és az utazgatás, az olcsó szórakozás a rádió, a televízió mellett és a moziban. De elidegenedett egymástól az ember és a természet, az emberek nagyvárosokba tömörülnek, az egészséges és természetes élelmiszereket kiszorítják a mesterséges kotyvalékok, az erdőket, folyókat és a levegőt por, kipufogógázok és hulladékok szennyezik. Szép állatfajok kipusztultak, az ember és a művészet eltávolodott egymástól.

A technika szomorú következményei úgy győzhetők le, ha mindenki segít ebben, mi is, a laboratóriumban vagy az íróasztal mellett dolgozó tudósok” – írja elgondolkoztató tanulmányában.

S végezetül még egy név: Schrödringer (1887-1961), aki botanikus-kémikus érdeklődésű családból származott. Bécsi gimnáziumi évei alatt egyaránt vonzódott a természettudományokhoz, az irodalomhoz, valamint a latin és görög nyelvhez. 1949-ben jelentek meg angol és német nyelvű versei, könyvet írt a görög filozófiáról, foglalkozott szobrászattal és a biológia egyes kérdéseivel is. Széleslátókörűsége sok embert vonzott, írásai egy mélyen gondolkodó emberről tettek tanúbizonyságot. Tanulmányaiban többek között kifejtette, hogy „tisztán természettudományos kutatással a legkevésbé sem tudjuk meghatározni a nagy egésznek az értelmét. Minél alaposabban vizsgálódunk, annál értelmetlenebb minden.” Más helyütt: „a fogaskerekek nem durva emberi készítmények, hanem a legfinomabb mesterművek, amelyek valaha az Úr kvantummechanikája szerint készültek.”

Magyar tudósok

A természettudományok kapcsán szót kell ejtenünk három magyar tudósról is: Bolyai Jánosról, Jedlik Ányosról és Eötvös Lorándról. Természetesen mindhárman mélyen vallásosak voltak.

Bolyai János (1802-1860) a matematika terén apja nyomdokaiba lépett, s túl is szárnyalta őt. Korszakalkotó geometriai művet írt Appendix címmel, a nem-euklideszi matematika felfedezése révén mégsem az ő, hanem kortársa, Lobacsevszkij neve válik ismertté. Másik matemetikai remekműve a Responsió, vallomásos feljegyzéseit pedig Tan, illetve Üdvtan néven teszi közzé. Életeszménye a „közüdvre” való törekvés és Isten szolgálata; az emberi élet célját így foglalja össze: „mindenkinek csak egy okos fő végcélja lehetvén, úgymint a határtalan tökélyesülés, Istenhez (erkölcsileg) közelítés, hasonlóbbulás, s azáltali, vagyis avval járó boldogabbulás.”

Felismeri, hogy a természeti törvények Isten fennhatósága alá tartoznak, éppen ezért felesleges ezt a harmóniát emberi spekuláció által megzavarni: „senkinek éretlen, rövid látású kívánságáért az Isten a természet örök végzésű és véghetlen bölcs rendjét legkevésbé is meg nem változtatja, útjából ki nem tér, és a valóság, azaz: mi volt, van és lesz, az elkerülhetetlenül persze valósul; és hogy a mi vágyaink a valóval gyakran meg nem egyeznek, s a való ellen megelégedetlenül rugódoznak, csak belátásunk hiányából ered… Isten mindenhatósága tehát abban áll, hogy (…) az egész természet folyása a mindentudó, tökélyes jót választó és akaró Isten műve és ereje vagy hatása által esik.”

Érdemes megfigyelni, hogy Bolyai az ipari haladást nem egyértelműen dicséri, nagy félelmekről szóló gondolatok is keverednek soraiba. Látnoki szemmel figyeli, hogy az emberi önzés révén a „műipar” oda juthat, hogy a „kétezredik év betelése után az emberi nem pórul járhat”. Ugyancsak érdemes elgondolkodni sorain: „Rohan tehát, mint állítám az emberi nem kolosszális és mind sebesülő léptekkel századunkban végső veszélyjére vagy elpusztulására.”

Jedlik Ányosról jelen esetben elég annyit megjegyezni, hogy nemcsak a kísérleti fizika professzora volt, de bencés szerzetes is. Élete fő céljának az Isten által teremtett világ, illetve a természet jelenségeinek megfigyelését tartotta. Bár számtalan fizikai felfedezés kapcsolódik a nevéhez, mégsem kapott sok elismerést. Megsokallta a zaklatást, lemondott egyetemi katedrájáról, és visszament szerzetesrendjének győri klastromába.

„A fizika egyik fejedelme” – így nevezte Einstein Eötvös Lorándot (1848-1919), akit 1913-ban Nobel-díjra terjesztettek (sajnos, nem ő kapta meg). Élete szépen példázza azt a törekvést, amit a XIX. század nagy magyarjai, köztük édesapja is elkezdtek: Magyarország felemelése kulturális és erkölcsi téren egyaránt. Mint kultuszminiszter s mint tudós is ezen munkálkodott. Az ötvenes években őt is megpróbálták materialistaként beállítani, nem sok sikerrel, hiszen munkái éppen ellenkező világnézetről tanúskodnak. Egy 1951-ben megjelent monográfiában ezt olvashatjuk: „A tőkés társadalomban azok, akik Eötvösről írtak, nem a valóságos Eötvös életét írták meg, hanem egy idealizált ember életét (…), akiről azt állítják, hogy mélyen vallásos volt”, ezért a pártpropaganda szerint el kellett kezdeni „Eötvös életének helyes, tudományos, tehát marxista-leninista feldolgozását”.

Ma már csak megmosolyogni tudjuk ezeket a sorokat, főleg, ha kicsit is ismerjük Eötvös munkásságát. A parlament 1884 júniusi ülésén Eötvös Loránd többek között ezt mondja a vallásszabadságról szóló beszédében: „Ezt a korszakot a fin de siecle-t sokan a vallástalanság terjedésére alkalmas kornak tartják. Én, azért mert elektromos kocsiban járunk, és telefon útján érintkezünk, a kort a vallásos eszmékre károsnak és veszélyesnek egyáltalán nem tartom; mert igaz, hogy az a tudós, aki valamely távcsövet vesz szeme elé, talán valamivel többet, talán ezer millió mérfölddel tovább lát, mint az a pásztor, aki csak éjszakai merengése közben tekint fel az égre; azonban azt a kérdést, hogy mi az, ami a csillagokat mozgatja, mi az, ami az ember szívében érzéseket teremt, és mi az, ami az ember elhatározására befolyást gyakorol: e kérdés megoldásához ma épp oly kevéssé állunk közel, mint ezer év előtt.”

Másutt pedig így gondolkodik: „Végre is meg kell tehát nyugodnunk abban, hogy a tudomány csak közelebb vezet ahhoz a határhoz, ahol a megfoghatatlan kezdődik.”

A modern természettudomány fókuszában ma az ember és a természet közti kapcsolat áll, s annak bonyolult összefüggései. A tudósok nem győzik hangsúlyozni, hogy az ember nem tudja kívülállóként megfigyelni a természetet, hiszen ő is része annak, méghozzá a természettől függő része.

Természetesen korántsem törekedhetünk még csak megközelítőleg sem a teljesség igényére, nem is ez volt a cél. A tudomány az anyagi világ egyre mélyebb megismerését és törvényeinek egzakt megfogalmazását tűzi ki célul. Ugyanakkor – mint látjuk – nagyon sok fizikus, matematikus megfogalmazta valamilyen formában, hogy a tudományos megismerés egy határon túl nem használhatja sem a műszereit, sem a képleteit.

Berényi Dénes fizikus 1994-ben Hódmezővásárhelyen, az Országos Középiskolai Fizikatanári Ankéton a következőképpen foglalta össze véleményét: ” …mi, a fizika tanítói és kutatói legyünk becsületesek, ne mondjunk olyant, ne tanítsunk olyant, ami a fizikából nem olvasható ki. Legyünk azzal tisztában, hogy a természet maga, s a természet jelenségei csodálatosak, de nem állíthatjuk, hogy csak az létezik, amit a fizika elér. Meggyőződésem, hogy a valóság ennél is sokkal gazdagabb, s ezt mutatja a művészet, a tudomány és a vallás világa is.”

Végszó

A görög kozmológia szó jelentése: szép, rendezett. Ilyen a körülöttünk levő világ, az univerzumok, a mikro- és makrokozmosz egyaránt, mindaddig, amíg az ember önző módon nem akarja kihasználni azt.

Lucretius versét idézve egy olyan hasonlatot olvashatunk, amely akár a modern fizika útjára is vonatkozhat költői módon: a tudós, aki a világmindenség parányi részeként vizsgálja az univerzumot, a tudomány segítségével jut el ahhoz, ami a tudomány mögött, vagy inkább afölött létezik. Aki a „kicsit” vizsgálva felfedezi annak tökéletes összhangját, az képes, hogy eljusson a „nagyhoz” is. Ezt figyelembe véve a cogito, ergo sum descartesi kijelentését talán érdemes lenne felcserélni a cogito, ergo credo változatra: gondolkodom, tehát hiszek.

A felhasznált irodalom:

Max Born: Válogatott tanulmányok, Bp. 1973
Galilei: Matematikai érvelések és bizonyítások, Bp. 1986
Elisabeth Heisenberg: Egy politika nélküli ember politikus élete, Bp. 1993
Werner Heisenberg: Válolagott tanulmányok Bp. 1967
Niels Bohr: Atomfizika és emberi megismerés Bp. 1984
Buday T. – Budayné Mosonyi K.: „A fizika fejedelme” Bp. 1986
Benkő Samu: Apa és fiú (Bolyai tanulmányok) Bp. 1978
Hit és tudomány, Hódmezővásárhely 1994
P. Török Marcell: Szükségem van-e Istenre? Tata 1990

Kellár Márta

1995/19.