Mihalovits Béla

 

Mihalovits Béla életéről nagyon keveset, szinte semmit sem tudunk. 1850 körül született, s a Szinnyei József által szerkesztett „Magyar írók élete és munkái” című hatalmas munka 8. kötete is csak annyit ír róla, hogy „Teheránban élő magyar ember, ki 1879 körül Kolozsvárról származott el keletre s jelenleg a perzsa sah udvarában tekintélyes állást foglal el. A mostani sah mellé, a mikor még trónörökös volt, nevezték ki nevelőnek.

 

Mihalovits Béla

 

Rendkívül sok ellensége van, mert nagy reformokat kezdett és a perzsa uralkodó ma is mindenben hallgat szavára. A fontos állásba jutott magyar embert a szegények szeretik, mert egész vagyonát ezekre költi s naponként huszonhét koldúsnak ad ételt, ellátást. A kolera idejében szerezte a népszerűségét, mert mikor mindenki menekült Teheránból, ő ott maradt; kézi orvosságával bejárta az utczákat és nem egy betegnek életét mentette meg.”
Mindazonáltal Mihalovits Béla leveleit időnként a Magyar Polgár és a Pesti Hírlap is leközölte (1899-1900), valamint Magyarországon négy munkája is megjelent: Utazásom Perzsiában. Földrajzi Közlemények, Budapest, 1901; Az ó- és jelenkori perzsa nevelés. Zalaegerszeg , 1901.; Egy év Perzsiában. Úti és néprajzi vázlatok tizenkét fölvételben. Székelyudvarhely, 1903; Perzsia éghajlata, ásvány-, növény-, állatvilága, ipara és kereskedése. Földrajzi Közlemények, Budapest, 1904.

 

TEHERÁN, A PERZSA FŐVÁROS JELLEMZÉSE

‘Így tehát gyalogjáró hiányában a nyilvános élet és forgalom az egyetlen kocsiutra szorítkozik. Itt robognak végig az európaiak s a gazdagabb perzsák hintai, előttük és mögöttük az elmaradhatatlan lovas szolgák, itt döczög végig a közönségnek szánt, de leginkább csak feltünni vágyó szegényebb perzsák és turbános molláktól (papok) igénybe vett rozoga fiakkerek, itt czammog végig nehézkes lépteivel a teve-, s a kolomolásával nagy zajt csapó öszvér-karaván, itt üget szaporán perzsa szamár, hátán bársony nyeregben a fekete fátyolos perzsa nő, majd a nagyobb fajta s szintén gyorsjárásu hófehér szamáron a muzulmán pap.
Végre itt rohannak keresztül-kasul a vágtató lovasok s köztük mindazok, kiknek saját lábukon kell tovább haladni, )ami itt még ma is megalázó dolog) tehát a sétáló és olvasójukat pergető perzsák, lefátyolozott nők, rongyos katonák, még rongyosabb dervisek, nyomorult koldusok, nagy terheket czipelő hordások stb.stb.
Ezzel aztán nyugodt lélekkel le is tehetném a tollat, mert bemutattam Perzsia fővárosát. (…) És mégis mily csodálatos az ember, mikor az első napokon azt hiszi, hogy itt képtelenség élni, s mikor aránylag mégis kellemesen s gyorsan telnek a napjai, sőt annyira megszokja államfogházhoz hasonló csendes lakásában a tartózkodást, hogy egyáltalán nem szánja azokat az európaiakat, kik évtizedeket töltöttek itt, vagy akiknek egész életük egy fallal körülzárt kerti lakásra van utalva. (16-17.)

 

A DEMAVEND HEGY

„Mögötte (azaz Teherán mögött), tehát északon és keleten huzódik el, tőle pár órányi s folytonos emelkedéssel elérhető távolságban a magas, kopár Elburz-hegylánc (azaz az Elbrusz), melynek legfeltűnőbb individiuma a czukorsüveg alaku s rendesen hóval fedett Demavend-hegy. A hegy alatt vannak a perzsa hit szerint a gonosz szellemek, a divek, melyektől roppant fél a bátorságban nem igen kitűnő nép. (17.)

 

PERZSIA NÉPEI

Fajra nézve mint csaknem mindenütt, itt is őslakókat és beköltözötteket s azok utódait szokás megkülönböztetni. Őslakók a tüzimádó géberek (parzi, farzi) utódai: a perzsák, kiket az ország minden részén föltalálhatunk, valamint a médek leszármazottjai, kik az északi részeken, a Káspi tenger mentén laknak. Ezeken kívül aztán megtaláljuk köztük, mint beköltözötteket, a szomszédos tartományok legkülönbözőbb népeit is. Említésre legméltóbbak itt: az aráb, török, örmény, czigány és a zsidó.” (25.)

 

PERZSÁK POZITÍV JELLEMVONÁSAI

„Fényoldalai a perszáknak, melyeket több-kevesebb őszinteséggel vallása parancsaiból kifolyólag érvényesít: az adakozási vágy, tehát a jószívüség, türelem, lemondás, vonzalma családjához, a vendégszeretet és hasonlók. Ezen jellemvonásait is óvatosan kell azonban mérlegelnünk, mert némely részük a haszonlesés fátyolával lehet egyeseknél beboritva.
Általában azt is el kell ismernünk, hogy a perzsában vannak bizonyos arravalóságok, melyek fölkeltik  ugyan csodálkozásunkat, amelyek azonban csak oly fokban érvényesülnek nála, aminőben jellemének hátrányos vonásai megengedik. Ügyessége pl. figyelemreméltó, de azért könnyelműsége sokkal nagyobb, semhogy valamilyen európaitól ellesett és gyorsan megtanult mesterségét becsületesen is folytathatná, vagy pláne tökéletesítené. Nem lévén elmélyedni szerető, hanem inkább mélázó, szemlélődésre teremtetett elme, fölfedező képessége nincs. Nem lévén lelkesedési tudása, megelégszik a kész eredményekkel s azok másolásával. Minthogy pedig mohamedán is, ugy veszi az életet, ahogyan van, mert másképp nem is lehet. S mivel ugy jó minden, ahogyan van: optimista a szó teljes értelmében.” (28.)

 

HÁZASSÁG

„A perzsa a házasfelek együttélési idejére nézve kétféle formáját ismeri a házasságnak. Egyik az élethosszig tartó, másik az ideiglenes. Mindegyik megkötése szerződés alapján történik. A szerződés pontjait a szülők szabják meg s csak mikor teljesen tisztázták az anyagiakat, történik meg a házasság. A szívbéli vonzalom teljesen mellékes – hiszen a házasfelek nem is ismerik egymást – a fő az, hogy a házasság a szülők, különösen a lány szüleinek anyagi előnyére szolgáljon. Épp azért sok helyen igen korán megülik az eljegyzést. Mivel pedig az eladó lányt tényleg meg is kell venni, azért a szegényebb  családok nem kénytelenek olyan aggodalmat kiállni, ha 5-6 leánygyermekük van, mint pl. hasonló esetben nálunk szokás. Sőt ha szépek a leányok, a szülők valósággal kihasználják őket, mert a szépség oly adomány, mely czimek nélkül is a legmagasabb állásu és a leggazdagabb egyének mellé emelheti a nőt, vele együtt a szülőket, esetleg rokonokat.
A szerződésben ki van tüntetve egész határozottan az az idő, melyre a férfi a nőt házastársul veszi, ki van tüntetve a válságdíj, a hozomány, megírják benne, hogy ha a férfi időközben különösebb ok (pl. hűtlenség) nélkül válnék el nejétől, – visszaadja neki összes hozományát, megirják továbbá, hogy ily esetben – sőt az ideiglenesen kötött házasság végén is – a férfi gondozza és nevelteti a gyermekeket. Egyszóval előre megnehezitik az elválást és biztosítják a leány jövőjét. Igen természetes, hogy ily módon mindenki az élethosszig tartó házasságot választja inkább s még az is, ki a másik forma szerint vett el nőt, ujra vele köt házasságot a határidő lejártakor.” (35-36.)

 

NEVELÉS, OKTATÁS

„Körülbelül 7 éves korukig a fiu gyermekek is a háremben vannak, tehát anyjuk nevelésére vannak bízva. Ettől fogva átmennek a férfi lakosztályba (birún) s atyjuk vezetése alá kerülnek. A lányok továbbra is a háremben maradnak s ott megtanulják a házvetezésen s a nőknek szükséges teendőkön kívül az irás és olvasás, számolás elemeit, hogy majdan necsak teázgatás, dohányzás, ének és zene közt töltsék napjaikat, hanem olvasgathassák és magyarázhassák gyermekeiknek a Koránt és élvezhessék a költők közkedvetségű termékeit, meséit.
A szegényebb fiuk hamarosan nyilvános iskolába jutnak. Ilyen iskola – egy üres, sötét terem – sok helyen található. Az nyitja meg a tanit benne, akinek kedve van hozzá. A gazdagabbak házhoz járatják a tanítót, ki rendesen egy molláh. Ez vezetgeti aztán a csemetét ugy, amint akarja és tudja – a tudományok csarnokában. A tanulmányozás középpontja természetesen mindig a Korán, végczélja pedig az irásban való lehető tökéletesség elérése. Tényleg nehéz is a perzsa irás, de aki ért a betüvetéshez, meg is kapja a mirza (irástudó) czimet, mely a név után téve «herczeg»-et jelent. Valami földrajzi, hazai történeti, esetleg algebrai ismeret és csillagjóslási képesség azok a követelmények, amelyeket a tanult embertől még elvárnak, noha pénzzel és befolyással ezek nélkül is bárki államvezető lehet.
Aki aztán nagy port akar fölverni, az a medreszéken, főiskolákon, u. n. magasabb tanulmányokat is folytathat. A régibb medreszék kizárólag theologiai tanulmányokat ápoltak, később azonban beférkőzött közéjük a világi tudományok gyér (és legtöbbször hamis) fénye is. Természetesen a korai házasság miatt nem igen lehet a férfiaknak ugy végezni, hogy valami pótolni való azutánra is ne mardjon. Ez azonban már a privát és ritka ambiczió dolga.” (38-39.)

 

HALÁL, TEMETÉS

„Halála után a perzsa pár óra mulva már az anyaföldbe kerül. A nyilvános temetők semmi diszt, az egyes sirok semmi domborodást nem mutatnak, semmi különös megkülönböztető jellel nem birnak. Fölösleges is a kegyelet, hisz a halott Allah paradicsomába jutott. Aki tehetősebb, az végrendelkezése után imádkozókkal véteti magát körül, akik a Korán szavaival vigasztalják, ha esetleg aggódva nézne a másvilág küszöbe felé. Mikor pedig szemeit lehunyja, szintén fogadott siránkozók adják tudtára éktelen jajgatás közben a városbelieknek a halál beálltát. Ez a szokás a rómaiakra emlékeztet bennünket. A temetés aztán nagyobb külső pompával megy végbe. Ha lehetséges, örök nyugalomra valamelyik bucsujáró helyre vitetik magukat. Természetes, hogy ilyenkor sokáig kell várni, míg annyi halott kerül össze, amennyivel érdemes megindulni s amennyiért érdemes a rettentő büzt terjesztő halottak szomoru karavánját összeállitani.
Mivel pedig a halottakat alig pár arasznyira szokás csak a föld alá ásni, érthető, hogy temetések után mily lakmározást visznek végbe a vadállatok, különösen a hiénák? És épen ez a szerencse, mert különben oly levegője volna a nagyobb városoknak, mely melegágyául szolgálhatna a legveszedelmesebb járványoknak, amelyek ugyis eléggé otthonosak a tisztaság iránt nem igen fogékony országban.” (39-40.)

 

ÜNNEPEK

„A perzsa ünnepek száma elég nagynak mondható. Nevezetesebbek köztük: a ramazán, az egy hónapig tartó böjt; a muharrem, a mély gyász ideje (ami a nagy tiszteletnek örvendő prófétájuk, Ali szomorú emlékének van szánva); a mi középkori miniszteriumunkra emlékeztető színi előadások, körmenetek s a legfőbb ünnep, az ujév. (…) Összeesvén pedig az ujév napja a tavasz hivatalos beköszöntével, ami Perzsiában már zöldülő fák és nyiló virágok közt lehetséges – elképzelhetjük, hogy a perzsák ujévében sokkal inkáább érezhetjük a megujhodást, mint mi a zimankós januáriusban, mikor alszik az egész természet.
Külsőleg az ujév megünneplése teljesen uj ruhákba való öltözésben, általános örvendezésben, egymás kölcsönös megajándékozásában nyilvánul. Ez az a nap, mikor minden nemzetiségű és vallásu egyén érezheti is, hogy általános ünnep van.” (57-60.)

 

 

Felhasznált irodalom:
Magyar utazók lexikona. Szerk: balázs Dénes, Bp., 1993.
Mihalovits Béla: Egy év Perzsiában. Úti és néprajzi vázlatok tizenkét fölvételben. Székelyudvarhely, 1903.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, VIII. Bp., 1902.

 

 

51/2008.
Szendrei László