Plótinosz I. rész

Görög-óind kapcsolatok a filozófiában

Az est csöndjében a lassan s mélyeket lélegző, közel negyven esztendős neves misztikus személyiség elmélyedt meditációjában. Gondolatai kilobbantak, mint a gyertyaláng, s az egyetemes intelligencia egyre magasabb régióiba emelkedve az istentudat, a mindent átható legfelsőbb Lélek kristálytiszta fényében fürdött elméje.


Ki volna ez a figyelmét a lelkiekre irányító bölcs? Netán a Himalája hófödte csúcsain meditáló jógi? Vagy Tibet kolostoraiban élő láma? Nem, az Egyiptomban görög szülők gyermekeként világra jött Plótinoszról van szó, aki a fölégetett perzsiai csatatér közelében Indiába vivő útjáról ábrándozik. Mint a csata utáni fanyar füst, lassan szertefoszlik a hőn óhajtott álom: nem juthat el a keleti bölcsesség honába, Indiába. Visszatért hát Rómába, ahol saját filozófiai iskolát alapított, mely a Gallienus császár nevéhez fűződő reneszánsz szellemi központja lett. Utolsó éveiben nem éppen cizellált görögséggel ötvennégy tanulmányt foglalt írásba az Abszolútról, a kozmológiáról, filozófiáról, jóról s rosszról, ideákról s a lélekről. Ezek a kilences csoportokba rendezett Enneászok, a nyugati filozófia Upanisadjai, titkos tanai. Mintha Plótinosz személyében egy indus látnok (rsi) született volna újra e földre, ezúttal éppen Egyiptomban. Plótinosz a nyugati gondolkodás legjelesebb misztikus gondolkodói, istentudattal átitatott filozófusai közé tartozik. Mi lett volna, ha eljut Indiába? Az alábbi tanulmányban megpróbáljuk bemutatni Plótinosz életének s tanainak néhány mozzanatát, valamint az óind filozófia iránti rokonszenvét.

A korai évek

Plótinosz születési helye bizonytalan, bár legtöbben az észak-egyiptomi Lükopolisz szülöttének tekintik, ahol Kr.u. 204 táján látta meg a napvilágot. Gyermekkoráról csak annyit tudni, hogy görög iskolába járt, ami jelzi szülei módosabb mivoltát, akik a hellenisztikus kultúra ápolói voltak. Huszonnyolc éves korában Alexandriában, a kor szellemi fellegvárában telepedett le. A város a spirituális kutatás, a művészetek s tudományok nyüzsgő metropolisza volt. Alexandria nem ismert dogmatikai vagy etnikai határokat, Európa, Afrika, Perzsia, India és Kína tudománya, tudósai, tanítói, papjai, mágusai és misztikusai találkoztak itt. Plótinosz gyakori látogatója volt a misztikus előadásoknak, találkozóknak, filozófiai eszmecseréknek. Míg északon a vérszomjas gót törzsek fenyegették a római birodalom határait, a napfényes Alexandriában néhány kivételes ember Isten tudományos kutatásáról, az érzékek hatalmának legyőzéséről, a spirituális jóságról s a világ egységes, összefüggő mivoltáról tanított.

A város ezernyi tanítómestere, tudósa, orátora, papja és mágusa között Plótinosz árnyékként járt-kelt, szerette volna megtalálni mesterét, aki a földi pályán eligazítja. Plótinosznak kezébe került egy nála néhány emberöltővel korábban élt filozófus-előd, Apollóniusz életrajza. Az ő élettörténetét megismerve újabb ösztönzést kapott a lelki tudakozódásra, s az Indiában járt bölcs nyomán ő is szeretett volna eljutni a mesés keletre. Türelemmel és érdeklődéssel ülte végig a híres akadémiák előadásait, hallgatta a Platónról, Szókratészről, Homéroszról vagy éppen a sztoáról, az asztrológiáról szóló fejtegetéseket. Ám egyik mester sem ragadta meg igazán, retorikájukban nyoma sem volt az elmélyült meditatív szellemnek. Végül egy barátja javaslatára felkereste Ammóniosz mestert, aki saját csöndes világába visszavonultan, szinte teljes önmegtagadásban élt, olyannyira, hogy a minden iránt érdeklődő Plótinosz is ekkor hallott felőle először.

A mester – “Őt kerestem!”

Ammóniosz mester akadémiáján Plótinosz a hátsó sorokban keresett magának ülőhelyet, bár amúgy sem tolongott nagy tömeg. A találkozás sorsszerű, s rögtön az első alkalom meggyőző volt a számára. “Őt kerestem!” – mondotta barátjának, s attól a naptól fogva állandóan Ammóniosz mellett volt. Ammóniosz Szakkasz személyét sűrű homály fedi, annyit tudni róla, hogy az újpaltónizmus alapító atyamesterének tartják. Az viszont bizonyos, hogy Plótinosz végre megtalálta az áhított mestert, akiben a transzcendens valóság avatott ismerőjét látta. Ammóniosz – Buddhához, Krisztushoz vagy Csaitanjához hasonlóan – nem hagyott hátra írásokat, s követői sem jegyezték fel tanítását. A mester sokkal kutatóbb szellem volt, mint kortársai, s nem csupán a már létező művek írásos kommentárjaira s a logikus érvelésre támaszkodott, jobban kedvelte az eredeti, intuitív gondolkodást és a meditációt. Az alexandriai gondolkodási sémák hidegen hagyták Plótinoszt, Ammóniosz módszere viszont megdobogtatta a szívét, hisz épp azokat a hindu bölcseleti motívumokat vette észre benne, amikre olyannyira vágyott.

Az ind logikatudomány egyik tantétele szerint az eredményt vizsgálva következtethetünk az eredmény okára is. Igaz, hogy Ammóniosz mesterről alig tudunk valamit, de ha iskolájának működését vizsgáljuk, sok mindent megállapíthatunk. Tanítványai közé tartozott nemcsak Plótinosz, akit elismerten a neoplatónizmus kiemelkedő személyiségének tartanak, de a nevezetes Órigenész is (Kr.u. 180-254), aki az őskeresztény egyház egyik legkiválóbb teológusa, s a kereszténység máig vitatott személyisége.
Kelet felé indul…

Plótinosz tizenegy esztendeig tanult Ammóniosz mester iskolájában. Az ott eltöltött tanulóidő hosszúsága is mutatja Plótinosz áldozatkészségét és komolyságát. Feltehetően úgy élt mestere közelében, mint ahogy Indiában szegődik a tanítvány (sisja) guruja mellé. Lemondott életmódot folytatott, vagyonát föladta, sokat koplalt s a húsételektől teljességgel tartózkodott, a püthagoreus bölcsek egyszerű szövésű szürke tógáját hordta, mezítláb vagy durva szandálban közlekedett. Plótinosz feltehetően a teljes tanulóidőt mestere mellett töltötte, anélkül, hogy a városból kimozdult volna. A tizenegy esztendő elteltével Plótinosz érett misztikusként, istentudatos filozófusként került ki Ammóniosz mester iskolájából.

Ammóniosz mellett nagy jártasságra tett szert a filozófiában, de a perzsák és az indiaiak bölcsességéről is szeretett volna tapasztalatokat szerezni. Tudásszomja sarkallta tovább, így harminckilenc éves korában csatlakozott III. Gordianus császár tavaszi hadjáratához, melynek célja Perzsia volt. Plótinosz e hadjárat által remélt közelebb jutni Indiához, de a lázadó katonák Mezopotámiában meggyilkolták a császárt, s ezzel az Indiába tartó görög bölcs is életveszélybe került. India messzi volt még a perzsa pusztaságon túl, így Plótinosz nem sokat habozott, s hihetetlen fizikális állóképességről, valamint mélységes meditatív nyugalomról bizonyságot téve titokzatos úton-módon visszajutott nyugatra, a birodalom határvárosába, Antiokhiába. Ekkortájt már negyvenes éveiben járt, egészsége megromlott, de annál inkább törekedett a lelki tudatosságra. India tehát elérhetetlen maradt a számára, így 244-ben visszatért Rómába, ahol megalapította filozófiai iskoláját.

Azilum a dekadens Rómában

A szerény életvitelű és jámbor lelkületű, ugyanakkor brilliáns misztikus, Plótinos otthona a jóság fókusza volt a romlottságot s a magasztos törekvéseket elegyítő Rómában. Az örök városban, a nyugati tudományos világ eme fellegvárában megtalálható volt mindenféle mediterrán vallásnak és irányzatnak a temploma és szentélye, a görög filozófiai iskolák csarnokai, karrier tanintézetek s egyebek. Rómában ugyan a hedonista élvhajhász életmód volt az általános, az egyszerű életű bölcs mégis nagy megbecsülésnek örvendett. Szerénységére jellemző, hogy sem születése helyét, de napját s hónapját sem árulta el senkinek, nehogy megünnepeljék, habár jómaga Platón és Szókratész születésnapi ünnepségein mindig áldozatot mutatott be, s barátait is megvendégelte.

Plótinosz saját akadémiája élén állott, lakóházában folyt az oktatás, s nemegy tekintélyes család sarját nevelte iskolája. Az előkelőbb római polgárság nagy becsben tartotta Plótinoszt, s ritka nyilvános előadásain sokan vettek részt, melyeken az erény hatalmáról, a vegetárizmusról, a karmáról, a lélekről s a Legfelsőbb Lélekről, az emberi élet végső céljáról beszélt. Plótinosz ítélőkészségét és etikai érzékét olyannyira nagyra tartották, hogy gyakran békebírói döntésekre is felkérték. Sokaknak személyes jóbarátja és mentora volt, többek között magának a császárnak, Gallienusnak s a császárnőnek, Saloninának is, de természetesen egyéb politikusoknak, előkelőségeknek s más filozófiai iskolák mestereinek is. Porphüriosz megjegyzi: “szelíd volt, és mindenkinek a rendelkezésére állt, aki bármi módon ismeretségbe került vele. Ezért, habár összesen huszonhat évet töltött Rómában, és sokak nézeteltéréseiben bíráskodott, a hivatalos személyek körében soha egyetlen ellenséget sem szerzett magának.” Plótinosz vitastílusa finoman előkelő, mértéktartó volt, bár olykor pengeéles véleményt nyilvánított. Ám sohasem az embert támadta, hanem a tévedést, a hibát, a filozófiai nézetet, amivel nem tudott egyetérteni.

A görög filozófusok szokás szerint egy-egy témában megszabott, szerkesztett előadásokat, szónoklatokat adtak a hallgatóságnak. Ezzel szemben Plótinosz szívesebben válaszolt a közönség kérdéseire. Egy alkalommal például három napon át igyekezett válaszolni akkoriban még új tanítványa, Porphüriosz sorozatos kérdéseire. Az egyik türelmetlen résztvevő egy kötött téma előadására hívta fel Plótinosz figyelmét, ám a misztikus tanító nyugodtan azt válaszolta, hogy ha nem képes az ifjú kérdésektől nyugtalan elméjét megbékíteni, akkor semmiféle előadást sem akar tartani.

Szorosan vett környezete csak néhány tanítványából állott. A hindu guru-tanítványi viszony intimitásához hasonlóan Plótinosz maroknyi követője is az igazság igazoltan komoly és őszinte kutatója volt, akik beavatási ceremónia keretében kerülhettek közelebb Plótinosz tanításához, s életüket is ennek szentelték. Plótinosz a nyarakat egyedül töltötte, egyébként pedig követői körében élt. Rogatianus szenátor is Plótinosz tanítványául szegődött, s a belső világok valóságától lenyűgözve föladta a vagyon, hatalom s hírnév csalóka világát, szolgáit elbocsájtotta, lemondott hivataláról s remeteéletbe fogott. A sokat kérdező Porphüriosz is a beavatottak közé tartozott, s az éleseszű, tudásszomjtól hajtott de mélabús ember kincsként őrizgette, majd összerendezte mesterének szórványos írásait. Plótinosz élete legutolsó szakaszáig nem írt, mert a görög felfogás szerint – ami egybecseng a hindu gondolkodással – az írás csekélyebb értékű, mint az élőszó személyes varázsa egy-egy előadáson vagy magányos beszélgetésen. A meghalt mester drága kéziratait megőrizve Porphüriosz harminc év elmúltával megírta munkáját Plótinosz életéről. Az életrajz kiábrándítóan kurta, mégis az egyetlen forrást jelenti annak az embernek a mindennapjairól, aki mindenképp szerette volna elkerülni a krónikák lapjait. Mikor barátai megkérték Plótinoszt, hadd készítessék el portréját egy szobrásszal, határozottan, de udvariasan visszautasította a kérést: “Nem elég, hogy viselnem kell ezt a porhüvelyt, amibe a természet öltöztetett, még egy képmást is hátrahagyjak róla, mikor én már messze járok?!”

Sokan kérték fel Plótinoszt jövendőmondásra vagy a csillagállás kiolvasására, de ő nemigen foglalkozott ilyesfajta tudományokkal. A földi lét célját a felkészülésben, a kozmikus egység, szépség és szándék s a Legfelsőbb felismerésére való készülődésben látta. Plótinosz határozottan elutasított minden olyan világi “értéket” és törekvést, ami e magasztos célkitűzést akadályozhatta volna.

Plótinosz számára a templom a tiszta intelligencia otthona volt, ahol a szeretetnek kell uralkodnia. Ezért is irtózott az áldozatok állatmészárlásától, s elítélte, hogy a szellemi tisztaság s a szeretet oltárát vérrel mocskolják be. Így már érthetőbb, miért kedvelte a meditatív bölcs inkább saját lakhelyének s egyben akadémiájának azilumát. Gyakran tartott hosszas meditációs virrasztásokat, amiket legszűkebb követői is alig tudtak követni. Hallgatóságát gyöngéd karizmatikus vonzereje ragadta magával, de olykor élesen ostorozta a visszásságokat. A találkozókon könnyedén beszélt, találó stílusa magával ragadó volt. Porphüriosz szerint “ha beszélt, a szellem szinte kiült az arcára, és fénnyel árasztotta el. Különben is szeretetre méltó látvány volt, ilyenkor azonban még sokkal szebbnek látszott. Sugárzott róla a szelídség, válaszait pedig jóindulat és erő hatotta át. (…) Hamar megtelt a lelke mondanivalóval, és miután röviden kifejtette valamely mély tanítás értelmét, felállt, jelezvén, hogy befejezte.”

Az utolsó nekirugaszkodások

Gallienus császár uralkodásának közepe táján, 260-ban Plótinosz írni kezdett. Látása meglehetősen rossz volt már, így sosem olvasta újra azt, amit leírt. Lelki szemei annál élesebbek lévén szinte transzállapotban, megállás nélkül írt és írt, hosszú és bonyolult értekezéseket, melyek magasröptű, elmélkedő tudományosságról tanúskodnak. Ismét Porphürioszt idézzük: “úgy írt, hogy sem a betűket nem formálta szépen, sem a szavakat nem választotta el tisztán, sem a helyesírásra nem ügyelt, hanem csak a szellemre figyelt… Tíz év alatt ötvennégy értekezést fogalmazott, melyeket tanítványa, Porphüriosz rendezett a hat Enneász-ba, vagyis kilences gyűjteménybe.

Az Enneászokban szó esik a lélek természetéről, Istenről, a világlélekről s az egyéni lelkekről, a rosszról s a jóról, a szépségről s a művészetekről, a transzcendnes Abszolútról, a kozmikus hierarchiáról, valamint saját misztikus megtapasztalásairól is. Az Enneászok szerkesztett gyűjteményei nem feltétlenül az egyes értekezések időbeli sorrendiségét követik. Korai, kibontakozóban lévő szellemiségű, középső érett szakaszbéli, ereje teljében fogalmazott és késői, megfáradt írásművek sorakoznak egymás mellett. Az első gyűjteményben jobbára etikai témákat tárgyal, a második a természetről szóló művek gyűjteménye, csakúgy, mint a harmadik. A negyedik Enneász a lélek témakörét járja körül, az ötödik a szellemről, világlélekről szól. Végül a hatodik Enneász a létező nemeivel, az ideákkal, a Jóval s Eggyel foglalkozik. Mivel az Enneászok nem kronológiai sorrendben állnak, nehéz nyomon követni bennük a szerző gondolati fejlődését. De emeljünk ki egy mozzanatot, a rossz definiálását! Kezdeti értekezéseiben Plótinosz a rosszat mint a jó hiányát határozza meg, melynek sajátságos kategóriát biztosít a kozmikus hierarchiában. A késői Enneászokban véleménye sokkal árnyaltabbá válik, s a “rosszat” is egy magasabb jó részének tekinti. Így a relatív kettősségek szembeállítása helyett egységes szempontokat nevez meg, s az univerzális nézőpont emelkedettségéből képes összeegyeztetni a látszólag ellentmondásos jelenségeket is.

Utolsó éveiben Plótinosz agyában nagyszabású filozófiai-társadalmi terv fogalmazódott meg. A császár támogatására számítva Campaniában egy filozófus-várost szeretett vona feltámasztani romjaiból. A császár jól tudta, a korrupt és brutális Róma sárba rántaná a nagyszabású vállalkozást, így a mintaváros csak álom maradt. Annál ijesztőbb valóság volt az a pestisjárvány, ami 270-ben megtizedelte Róma lakóit. Plótinosz is elkapta a ragályt. Hangja rekedtté vált, kezét-lábát elcsúfították a fekélyek. Barátai s követői viszolyogtak tőle, s mivel mindenkit csókkal szokott köszönteni, kerülni kezdték társaságát. Plótinosz egyik követőjének vidéki rezidenciájára volnult vissza. Állhatatosan viselte az egyre fokozódó kínokat, de mindvégig a magasztos tudat emelkedettségét élvezte. Végül eltávozott az árnyékvilágról, s tanítványa, Porphüriosz harminc év múltán közzétette az Enneászokat, ezeket az upanisad-szerű tanokat, amelyek alapvető befolyást gyakoroltak a nyugati szellemi fejlődésre

Irodalom:

Porphüriosz: Plótinosz életéről és műveinek felosztásáról Bp., 1986.
Plótinosz: Az Egyről, a szellemről és a Lélekről, Bp., 1986.
Plótinosz: Istenről és a hozzá vezető utakról, Bp.1993.
Turai Gábor Kamil: A plótinoszi misztikus léthierarchia, Licencia dolgozat Pázmány Péter Hittudományi Akad. 1985.
Plótini Opera I-III., Oxford University Press 1964
Plótinos I-III. Himalayan Academy in Hinduism Today 1992.

Rácz Géza

Kiemelés:

Plótinosz vitamódszere

Azok ellen, akik a világ teremtőjét rossznak, s a világot rútnak mondják (II.9.)

A gnosztikusok Platontól vették még a túlvilági bűnhődéseket, a Hádészben lévő folyókat és a lelkeknek testből testbe való költözésének gondolatát. …Helyesen teszik, hogy azt, amit (Platon) ott oly világosan megmond, átveszik. S ha kijelentik, miben akarnak tőle eltérni, abból semmi baj nem származhat, de azért nem kell a görögöket kigúnyolni és sértegetni, hogy hallgatóiknál a saját tanításaikat megerősítsék, hanem önmagukban kell igazolniuk annak a helyességét, ami az ő sajátságos tanításuk, összevetve azt a régiekével.

Jóindulatúan és filozófus módján kell előadniuk azoknak a tanítását, a magukéval együtt, és igazságosan, még ott is, ahol ellentétben állnak vele. Eközben csak az igazságra szabad nézniük, s nem a maguk hírére s dicsőségére törekedniük, azáltal, hogy azokat a férfiakat, akiket nem jelentéktelen emberek régtől fogva kiválóaknak tartottak, kritizálják és kisebbítik, mondván, hogy ők azoknál kiválóbbak.

De ha most ezeket (a Legfőbb Istent s az isteneket) le akarod nézni, s magad akarod felemelni oda, mondván, hogy nem vagy náluk alábbvaló, akkor jegyezd meg magadnak először is azt, hogy minél tökéletesebb valaki, annál elismerőbben viselkedik mind az istenekkel, mind az emberekkel szemben. Továbbá pedig dicsekedni is csak mértékkel szabad, nem paraszti módra, s csak odáig emelkedhetünk, ameddig természetünk erővel győzi. S bátran higyjük el, hogy a (legfőbb) Istenség mellett mások számára is van hely, s nem egyedül mi állunk az Ő oldalán.

1995/19.