Reinkarnáció az antik görög mitológiában és filozófiában (II. rész)

 

Köztudott, hogy a Távol-Keleten a hinduk és a buddhisták körében a reinkarnáció illetve az újjászületés ősidőktől fogva elevenen élő hit. Az azonban talán kevésbé ismert, hogy több antik görög filozófus és filozófiai iskola is határozottan vallotta a reinkarnáció (illetve újjászületés) tanát. Mások viszont pont ellenkezőleg, egyenesen támadták és gúnyolták a reinkarnáció híveit. Megint más filozófusokról egyáltalán nem tudjuk, foglalkoztatta-e őket ez a kérdés.

 

Reinkarnáció a görög fil. 2

 

Az athéni Szókratész (i.e. 469-399) tanítása fordulatot jelentett a természetfilozófiától az idealizmus felé. a lélek felbecsülhetetlen értékét hangsúlyozta, lévén egyedül ez a megismerés forrása. Szókratész szembefordulva a Homérosz szentesítette hagyományos véleménnyel – nevezetesen, hogy a lélek „olyan, mint a füst” – aláhúzta „lelkünk ápolásának” szükségességét. (1)
Élete utolsó szavait, tanítványa Platón, jóval később a Phaidónban írta meg. Ebben a beszélgetésben, élete utolsó óráiban, halála előtt kijelentette: „Biztos vgyok abban, hogy valóban újra megszületünk, az élet a halálból ered, s a halottak lelke tovább él.”(2)
Platón (i.e. 427-347), szerint a lélek – nem pedig az élet! – a legértékesebb, mert az eszményi és örök világhoz tartozik. Saját rendszeréhez igazítva átveszi tehát az „orfikus” – püthagoreus hagyományból a reinkarnáció és az előző lét, illetve a visszaemlékezés (anamnézisz) tanát (3), amit saját állítása szerint költőktől és papoktól hallott. (4)
A Phaidrosz-ban olvashatjuk: „Minden, ami lélek, felette áll mindannak, ami lélek nélküli, és bejárja a Mennyet, egyszer egyik, másszor másik formában megjelenve. Minden emberi lélek eredetétől fogva az örök igazság szemlélője, de ebben a halandó alakban mégsem könnyű senki számára sem, ha múltjára emlékeztetik.” (5) Platón számára a tudás valójában emlékezés. (6) Két földi létezés között a lélek az ideákat szemléli: tiszta és tökéletes megismerésben van része. Azonban mikor újra testet ölt, iszik a Léthé forrásából és elfelejti az ideák közvetlen szemlélésével elnyert tudást. Ez a tudás azonban ott lappang a testet öltött emberben, és a filozófia erőfeszítéseinek jóvoltából képes ismét aktualizálódni. A fizikai valóság tárgyai segítenek a léleknek, hogy önmagába mélyedjen, és egyfajta „visszatérés” révén ismét fellelje és visszaszerezze azt az eredendő tudást, amellyel földönkívüli létekor rendelkezett. A halál ennek következtében visszatérés egy őseredeti és tökéletes állapotba, amelyet a lélek újra megtestesülésekor újból és újból elveszít.
Tehát a szó köznapi értelmében nem velünk született ideákról vagy tudásról szól az elmélet, nem szabad azt feltételeznünk, hogy készen kapott, aktuális tudással jönnénk a világra. Ellenkezőleg, azt halljuk, hogy az igazságot megtanultuk, majd újra elvesztettük. Visszanyeréséhez hosszú, valódi és kemény gondolkodói tevékenység szükségeltetik. A visszaemlékezés, pontosabban fogalmazva a „visszaemlékeztetés” csupán a kezdő lépések megtételét jelentheti erőfeszítéseink során.(7)
A filozófia „előkészület a halálra” abban az értelemben, hogy megtanítja a léleknek, hogyan kell folyamatosan az ideák világában tartania önmagát, ha egyszer megszabadul a testtől, vagyis, hogyan kerülhet el egy újabb megtestesülést.
Platónnak elsősorban az ember égi eredetét kellett megmagyaráznia, mivel ez kellett ahhoz, hogy megalapozza új lélek-felfogását. A Gorgiaszban azt olvashatjuk, hogy a test a lélek sírja. A reinkarnáció itt csak hallgatólagosan van jelen, ám mint látni fogjuk, ezt a platóni eszkatológia szempontjából elsőrendű fontosságú témát a szerző a Menónban fogja elemezni.(8)
A Phaidrosz-ban azt vallja, hogy a lélek a maga egészében halhatatlan. (Ez pedig egy görög számára egyet jelent azzal, hogy isteni természetű.) Ami önmagát mozgatja, az halhatatlan, ami ellenben mást mozgat, annak mozgása megszűntével élete is megszűnik… Minthogy tehát halhatatlannak bizonyult az, ami önmagát mozgatja, nem vall szégyent az, aki ebben találja a lélek lényegét és fogalmát. Mert minden test, amelynek mozgása kívülről származik, lélektelen. Ellenben lelkes az, amelynek belülről, önmagából ered a mozgása, éppen ez a lélek természete. Ha pedig ez így van, vagyis az önmagát mozgató nem más, mint a lélek, akkor szükségképpen keletekzés nélkül való és halhatatlan a lélek. (9)
a lélek mozgásainak maga a lélek a forrása és kiváltója; e mozgásokat nem kívülről közvetíti valami a léleknek, hanem spontán módon, magában a lélekben erednek. Következésképpen kezdetük nem valami másban keresendő, miként véget sem érhetnek soha, hiszen a lélekből magából fakadnak. Ha a lélek elpusztulhatna, akkor az egész természetnek és minden keletkezésnek is vége lenne (10) – ez a megállapítás azt is jelenti, hogy csak a lélek képes önmozgásra és a lelket kell minden dolog mozgásának tekintenünk. Pontos meghatározását adhatjuk a léleknek, ha úgy fogalmazunk, hogy  „az, ami önmagát mozgatja”. (11)
Platón a lélek természetéről szóló fejtegetését egy mitológiai hasonlattal folytatja: Hasonlítsuk a lelket egy olyan élőlényhez, melyben a kocsihajtó és a kocsija elé fogott két, szárnyas paripa egyetlen egészet alkot. (12) Az istenek esetében mind a kocsis, mind a lovak a lehető legjobbak; az ember esetében azonban a kocsisnak két, eltérő tulajdonságokkal megáldott lovat kell irányítania, és ez nagyon megnehezíti a dolgát. Amíg a lovaknak megvannak a szárnyaik, az ég körén hajtanak körbe, a lélek pedig „igazgatja” a kozmoszt. De ha a szárnyakat elhullatják, a földön kötnek ki: ekkor a lélek olyan földi testet kap, mely látszólag mozgásra is képes (valójában persze a lélek mozgatja belülről) – a test és lélek ilyen együttesét nevezzük halandó „élőlénynek”. A mitológiai jelképben a kocsis az ítélőképességnek, a két ló pedig a tisztességérzetnek vagy a „tisztességnek”, illetve a „vágynak” felel meg.
A legjobbak közülük legalább annyit el tudnak érni hogy fejüket egy időre a látható világ fölé emeljék, és így megpillantsanak valamit a fölsőbb régiókból is, hogy aztán újra alászálljanak. A legrosszabbak azonban a rosszabbik ló csökönyössége és a kocsis gyakorlatlansága miatt teljesen összekavarodnak. Ilyenkor a lovak elvesztik szárnyukat, ló és kocsis a földre hull, hogy mindaddig ne is kerüljenek vissza az égi vidékre, míg a lélek szárnyai újból ki nem nőnek. A bukás nagyságát onnan mérhetjük le, hogy a frissen testbe költözött lélek milyen földi életet fog élni. Azokból, akik „a legtöbbet látták”, filozófusok lesznek, majd a szépség szerelmesei, a múzsai és szerelmetes férfiak következnek; ha lefelé haladunk, ezután jönnek a törvénytisztelő királyok és a harcosok, majd a közéleti férfiak és a kereskedők, atléták és orvosok, jósok és „beavatásokat” végzők, költők és művészek, kéz- és földművesek, hivatásos szofisták és népvezérek, aztán legvégül a zsarnokok. A továbbiakban mindegyikükre az a törvény vonatkozik, hogy minden egyes testben eltöltött élet után, az életben elkövetett cselekedetek szerint ítéletet mondanak felettük. Mindenkinek legalább tízezer évet kell várnia, míg visszanyerheti szárnyait, és megtérhet égi honába; kivételt csak azok jelentenek, akik egymás után háromszor „filozófusként vagy filozofikus szerelmesként” élték le életüket. Az ilyen lelkeknek tízezer helyett csak háromezer évet kell várniuk. A leírás nagyon hasonlít arra, mint amivel az Állam végén a pamphyliai Er történetében találkozunk. Az alapfeltevés szerint az emberi élet végső határa 100 év lehet. (Ez az akkori átlagember élethosszának végső határát jelentette és nem az egyes személy lehetséges legmagasabb életkorát.) Reinkarnációra ezer évenként kerül sor, hogy minden egyes életre tízszer olyan hosszú , megfelelő jutalom vagy büntetés következzen. Az Államban nincs szó arról, hogy általában tíz, kivételes esetben három inkarnáció után lehet kiszakadni ebből a körforgásból – könnyen lehet azonban, hogy ez – legalább részben – orfikus eredetre vezethető vissza. Empedoklész pedig 30 000 „idősszakban” határozza meg a lélek száműzését. (13) az alantasabb lelkek, akárcsak az Állam mítoszában, a következő inkarnációk során állati és emberi testbe is juthatnak, a szárnyakat azonban csak emberi  alakban újjászületve nyerhetik vissza. Ahhoz, hogy a szárnyak újranőjenek, vissza kell emlékezni arra, amit az istenekkel való felvonulásban egyszer megpillantott a lélek, és az érzékszervi  tapasztalatok csak az emberben idézik fel ezeket az emlékeket. Akiben éppen felébredőben van az emlékezet, az valójában az ihletettség állapotába került, még akkor is, ha a többiek egyszerűen csak „szórakozottnak” tartják, annak alapján, hogy az ilyen embert már nem érdeklik mindazok a dolgok, melyeket a többiek oly fontosnak tartanak. (14)
A Phaidónban (107 e) Platón leszögezi, hogy a lélek hosszú idő után tér vissza újból a földre.
Platón az, aki főbb műveiben részletes, összefüggő beszámolókkal szolgált a reinkarnációról. Röviden úgy gondolta, hogy a tiszta lélek az abszolút igazság  szintjéről érzéki vágyai miatt zuhan alá és vesz fel egy anyagi testet. Először az elesett lelkek emberi testben születnek meg, melynek legfelsőbb szintje a filozófusé, aki magasabb szintű tudás után kutat. Ha tudása tökéletessé válik, akkor visszatérhet az öröklétbe, de ha reménytelenül belebonyolódik az anyagi vágyakba, akkor az állati létformákba süllyed.
Platón szerint az evésért élők és a részegesek szamárként, az erőszakos és igazságtalan személyek farkasként és héjaként, a társadalmi szokásokat vakon követők pedig méh vagy hangya formájában fognak újraszületni. Egy idő után a lélek ismét eléri emberi formáját, s megint lehetőséget kap a felszabadulásra. Szerinte amikor az ember meghal, maga választja meg következő újraszületését. Hogy hogyan választ, azt viszont a jelleme határozza meg. Ha valaki bölcs, bölcsen fog dönteni, ha viszont nem bölcs, választása sem lesz valami okos. Ezért aztán nem az istenek felelősek az emberek születéséért. Azaz, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
A Törvények X. könyvében Platón így figyelmeztet: „Tudjad, hogyha rosszabbá válsz, akkor a rosszabb lelkekhez kerülsz, vagy ha jobbá, akkor a jobbakhoz, és minden egyes, következő életben vagy halálban azt fogod tenni vagy elszenvedni, amit a hasonlók elszenvedhetnek a hasonlók kezeitől.” (15)
Sokan úgy vélik, hogy ez nyugaton Platón befolyása révén terjedhetett el.
Menón című könyvében Szókratész Menónnak beszél a lélek halhatatlan természetéről és az újjászületésről:
A papok és papnők közül valók mondták, akik gondot fordítanak arra, hogy beszédbe tudják önteni, amivel foglalkoznak; és Pindarosz is mondta, meg sokan mások is a költők közül, akik isteni ihletésűek. S a következőképpen hangzik, amit mondanak – vizsgáld meg, hogy szerinted igazat mondanak-e. Azt mondják ugyanis, hogy az ember lelke halhatatlan, s hol bevégzi életét, amit meghalásnak neveznek, hol pedig újjászületik, de soha nem pusztul el; épp ezért a lehető legtisztességesebben kell leélni az életet: mert akinek Perszephone megbűnhődöttnek látja már régi bűnét, a fönti napra a kilencedik évben, azoknak lelkét újra föladja, s a pompás királyok ezekből nőnek, s jóizmú meg a bölcsességben nagyszerű férfiak: és a további időben szent héroszoknak hívják őket az embereknél.
XV. Ha tehát a lélek halhatatlan és többször született, és minden dolgot  látott, ami itt és a Hádészban van, semmi sincs, amit meg ne tanult volna; így hát nem csoda, hogy az erényre és más dolgokra is vissza tud emlékezni, melyekről azelőtt tudomása volt. Mint hogy pedig az egész természet rokon vele és a lélek eleve megtanult mindent, nincs semmi akadálya annak, hogy aki egyvalamire visszaemlékezik, amit tanulásnak neveznek az emberek, az rátaláljon az összes többire is, ha bátor az illető, s nem fárad bele a kutatásba. Mert kutatás és a tanulás teljes egészében nem más, mint visszaemlékezés. Így hát nem kell arra a cseles okoskodásra hallgatnunk: mert étlenné tenne bennünket, s az elpuhult emberek szívesen is hallgatják, emez viszont szorgoskodásra és kutatásra buzdít bennünket; azért hát én elhiszem, hogy igaz, s azt akarom kutatni veled együtt, hogy mi az erény. (16)
Platón (Az Állam X. könyvében) a pamphyliai Er látomásának történetével szemlélteti a lélek sorsát. A mítosz szerint Er tizenkét napos tetszhalál után feléledve számol be túlvilági élményeiről.
Mikor a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket; tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson, hogy figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoznak, míg a másik két hasadék egyikén a föld alól mocskokkal és porral belepve jönnek fel, a másikon át pedig az égből jönnek tisztán le. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a rétre, s ott – mint valami ünnepi gyülekezetben – letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak élményeiket; egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott földalatti vándorlása során – ez a vándorlás ezer évig tartott -, az égből érkezők boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék, Glaukón, minen részletet elmondani; a lényeg azonban az – így mondta -, hogy mindazért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer – ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama -, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. (17)
A lelkek nyolcnapi pihenő és ötnapi vándorút után az ég kötelékeinek végéhez érkeznek, ahol Anankénak, a Sors istennőjének orsója van felakasztva, mely minden körforgást irányít.

Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem titeket fog daimón kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimónt választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania.
Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli vagy nem tiszteli. Az a felelős, aki választ, az isten nem felelős. (18)

 Eszerint következő élet- vagy létformáját mindenki maga választja, de ha már választott, azzal már végig kell „csinálja” maga választotta Léth-ét, életét. Erkölcsi természetéért, magatartásáért a következő választott létformában az élőlény saját maga és nem az isten felelős.
A rómaiakkal Ennius, a költő ismertette meg a „reinkarnációt”. Annales-ben Ennius elmondja, miként jelent meg álmában Homérosz, és közölte, hogy két testüknek egyazon lelke van. Vergilius az Aeneas-ban írja: „Ezen lelkek mindegyikét, ezer évi bolyongás után, megidézi az isteni gondviselés az ítélőszék elé a Léthé folyóhoz. Ezen az úton elfelejtik előző, földi életüket, és újra meglátogatják a világ boltozatos birodalmát, készen arra, hogy ismét élő testbe térjenek vissza.” (19)
Amikor a reneszánsz alatt Európában Platón és Plotinosz iránt újra érdeklődés ébredt, a reinkarnáció elmélete szintén visszatért az európai filozófiába. A Krisztus születése körüli időkben a reinkarnáció tana felbukkan az ezoterikus görög-egyiptomi (hermetikus) szövegekben: E szövegek – ami az állatokban való visszaszületés kérdését illeti – bizonyos tekintetben ellentmondani látszanak a hindu és buddhista felfogásnak. A gondolatmenet a következő: minden lélek egy univerzális lélekforrásból ered. Földi leszületés után az apró rovarok következő életeikben víziállatokként, majd madarakként, később emlősökként, míg végül emberként születnek újjá. Az emberi lelkek a fejlődés útján „szent erőkké” válnak, míg legvégül az istenek szférájába jutnak. Mindazonáltal csak azok a szerencsés lelkek érik el az isteni világot, akik az alábbi hosszú fejlődési folyamat útján megtisztultak, míg az istentelenek továbbra is azzal büntetik magukat, hogy földi testben születnek újra.

 

___________________________________________________________
(1) M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. 156. o.
(2) Platón: Phaidón
(3) M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. 157. o.
(4) A.E. Taylor: Platón, Osiris Kiadó, Budapest, 1999., 195. o.
(5) Phaidrosz
(6) Menón 81,  c,d
(7) A. E. Taylor: Platón, 195. o.
(8) Menón 81. a-e.
(9) Phaidrosz 245 c-e.
(10) Phaidrosz 245 c-e.
(11) Phaidrosz 245 e – 246 a
(12) Phaidrosz 246 a
(13) fr. 115.6, R.P. 181. o.
(14) A. E. Taylor: Platón, 195. o.
(15) Platón: A Törvények, X. könyv
(16) Menón 81 a-e
(17) Platón: Állam 614 d – 615
(18) Platón: Állam 617 d-e
(19) Joseph Head és S. L. Cranston, 225. o.

 

Felhasznált irodalom:

A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada: Visszatérés. The Bhaktivedanta Book Trust, Budapest, én.
A.E. Taylor: Platón, Osisis Kiadó, Budapest, 1999.
Buji Ferenc: Az emberré vált ember. „Igen” Katolikus Kulturális Egyesület, 1999.
G.S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofiel: A preszókratikus filozófusok, Atlantisz, 1998.
Hegyi Dolores: Polis és vallás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Hegyi Dolores: Görög vallástörténeti crestomatii
Idegen eredetű vallási szavak és fogalmak szótára. Összeállította: Bölcskei Gusztáv és Lenkey István, Mécs László Kiadó, 1991.
Joseph Head – S.L.Cranstore Reincarnation: The Phoenix Fire Mystery, Julian Press Crown Publishers, Inc., New York, 1979.
Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943 (szerk. Komoróczy Géza-Szilágyi János György) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984.)
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és szemék története II., Osiris Könyvtár, Budapest, 2003.
Olav Hammer: Born again… and again ang again. Res Publica, New Age/Gnostisk renassans, Östlings bokförlag, Symposions teoretiska och litterara tidskrift, 2/98.
Platón összes művei I-II-III. kötet, Európa Kiadó, 1984.
Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Gondolat, Bp., 1985.
Végh Attila: A filozófiai betegség. Ökotáj, 1999/I.

 

51/2009.
Nemeskéri L. Péter