Rózsatövek – beszélgetés a szerzetesi elhivatásról

Mottó: „Azt mondják, ha az ember nem tudja, hogy utazzon, vagy ne utazzon – akkor ne utazzon, ha nem tudja, hogy házasodjon, vagy ne házasodjon – akkor házasodjon, és ha nem tudja, hogy aszkéta legyen vagy ne legyen – akkor ne legyen.”

A magyar születésű Parvata szvámí harminc éve a Visnu hit gyakorlója. Szerte a világban előadásokat tart a hindu bölcseletről, vezetése mellett asramok, lelki közösségek szerveződnek, ő maga szinte remetei elvonultságban él. A dél-indiai Nilgiri-hegy közelében beszélgettünk vele a szerzetesi elhívatásról.

– Milyen a mai világ és hogyan viszonyul a szerzetességhez?
– Az utóbbi években megnőtt az emberek spirituális igénye, és általánossá vált a vallásosság, a lelkiség újfajta megélésének kutatása. Mondhatjuk, a lelki élet a reneszánszát éli. Ennek ellenére a kortendencia mégsem a lélek műveléséről szól, sokkal inkább a mindenség anyagi vetületének műveléséről és működéséről. Ha az ember kihagyja az életéből a spiritualitást, akkor azt mondom, az életének a javát hagyja ki. Eredendően vissza kellene adni a vallás becsületét, a vallás tekintélyét. Éppen ezért nagy feladat a szerzetesi életút adaptálása, annak az üzenetnek a közvetítése, amit egy szerzetes a maga életmódjával megtapasztal, megél. Úgy érzem, komoly eredmény, ha ezt sikerül közkinccsé tenni.
– Ha az ember szerzetessé válik, akkor azzal lemond a férfiasságáról, vagy átalakítja? Inkább gyermeki élet ez, vagy valami más?
– Ez nagyon fontos kérdés, mert a férfiasság, vagy a nemiség általában meghatározó szerepet játszik az ember életében, hiszen ez az életenergiának, az életerőnek, magának a létnek egyik nagyon markáns kifejeződése. Mindannyiunk számára adott a biológiai feladat: a szaporodás, hiszen a nemiség végül is ezt a célt szolgálja.
Ennek fényében az aszkézis felér egy biológiai „bűnténnyel”, mert a szerzetes nem felel meg ennek a természetes késztetésnek. Lelki módon mégis meghaladható ez a biológiai hiány, mégpedig oly módon, hogyha az ember nem genetikailag szaporodik, hanem például eszmében. Vagy ha lelkileg vállal másokért felelősséget, eszmei gyermekei, lelki gyermekei születnek. Ugyanúgy, ahogy egy apa teles mértékben felelősséget a családjáért és a gyermekeiért, egy szerzetesnek, egy lelki tanítómesternek is megvan a lehetősége arra, hogy egy nagyobb, egy spirituális családért vállaljon felelősséget. Ily módon a biológiai „bűntény” felülbírálható egy spirituális eszménnyel.
Persze nagyon sok probléma fakad abból, ha meggondolatlanul, időnek előtte, álságos módon követ bizonyos formákat az ember, anélkül hogy mélységes tartalommal élné meg azokat, vagy rendelkezne a lemondás belső szellemével. Tudjuk mindannyian, mennyi aberráció, mennyi eltévelyedés fakad abból, ha nem hiteles a szerzetesi megélése.
Azonban nem csupán szublimálásról van szó, hanem az életenergiának egy magasabb szintű kibontásáról. A jóga bölcselete különböző csakrákat, energia központokat határoz meg a gerincoszlop mentén, amiken kifejeződik az ember életereje. Az alsóbb csakrák a nemiség, illetve az önfenntartás szintjei, amik az egyetemes életenergiának viszonylag alacsonyabb rendű, köznapi kifejeződései. Ezzel szemben a magasabb csakrákon – a szívbéli érzések központjában, beszédként a torokcsakrában, spirituális látásként a harmadik szemben, tiszta tudatként az ezerszirmú lótusz csakrán – ugyanez az életerő sokkal tisztultabb, erősebb formában, spirituális módon képes megnyilvánulni.
Itt valójában a férfiélet egy sajátos lehetőségéről van szó, ami sajnos hiányzik a mai köztudatból. A szerzetesi életút nem keserű lemondás, hanem annak az erőnek, amit egy férfi mondjuk a családjában él meg, esetleg egy sokkal szélesebb körű, sokkal átszellemültebb kibontakoztatását jelenti. Éppen ezért tartom hiteles férfiútnak a szerzetesi életmódot.

– Mit gondol mi, a férfi helye a világban? És hogyan egyeztethető ez össze a szerzetesi életmóddal?
– A férfiélet szimbolikáját vizsgálva kiderül, a férfierő szoláris energiát képvisel, uralkodói pozíciót, fényességet, energiát jelent. A női erő ezzel szemben inkább hold-jellegű, visszahúzódóbb, titokzatosabb, hűvösebb, befogadó típusú energia. Éppen ezért egy férfinek alkotnia kell. Egy igazi férfiban nagyon sok energia van, és ezt a rengeteg energiát neki valahol szépen, harmóniában kell kibontakoztatnia.
Ennek terepe lehet a család, aminek ő a királya, a gondviselője a figyelmes odarendelődésben, lehet valamilyen művészi alkotás, vagy teljesítményben való kiteljesedés és végső soron lehet spirituális kibontakozás, ami a koronája a férfiútnak.
Bármely szintről legyen is szó, az alkotást emelném ki, mint a férfierő egyik nagyon hiteles és nagyon szép megnyilvánulási formáját. Ezzel párhuzamosan a női erő megnyilvánulását is figyelembe kell vegyük. Ez az odasimulás, a mellérendelődés, saját energiának az odaadása. Régi-új lehetőség ez a hölgyek számára, hogy az odaadás szépségét is megéljék.
Persze a mai világ a feje tetején áll, és fölöttébb férfias nőkkel és sokszor elpuhult férfiakkal találkozunk. Itt is rendet kéne rakni, s talán a lelki identitásunk vizsgálatával tudnánk jobban azonosulni férfi, illetve női hivatásunkkal.
Mindenesetre akármilyen élethelyzetben legyen is az ember – adott esetben akár szerzetesként – csak akkor tud megmaradni a hivatásban, ha felsőbb ízt tapasztal, hogyha teljes az élete. Ha az ember élete nem teljes, akkor keres. Mindaddig keres, amíg be nem tudja tölteni a hiányait. Ezért van szüksége a szerzetesnek a megélt  hitre, vagy a felsőbb íz megtapasztalására, ami meghozza a kiteljesedést.

– Visszatérve az alkotásra, mint férfi feladatra, hogyan alkot egy szerzetes?
– Lehet, hogy egyesek a rózsák metszegetésével alkotnak egy csodálatos kertet a kolostorban, míg mások az emberi lelkek rózsatöveit metszegetik, hogy azok egyre szebben és termőbben boruljanak virágba.
De az elsődleges feladat mindenképpen az, hogy az ember önmagát tökéletesítse. Hogy ő maga jobban ráhangolódjon az isteni akaratra, ő maga tisztább, eszményibb életet tudjon élni, mert így válhat mások számára is hiteles példaképpé.

– Akkor a szerzetesnek egyszerre kell önmagával foglalkoznia és önmagáról megfeledkeznie?
– Igen. A mi tradíciónkban a lemondás rendje valójában az odaadás rendje. Ez az odaszentelődés, az isteni akarattal történő azonosulás a szerzetesi élet kulcsa. Hiszen a puszta lemondás nagyon keserűnek tűnik, ellenben ha nagyon jó dolgot találunk, automatikusan megfeledkezünk az addig oly csábító és vonzó hívságokról. Ez az a magasabb íz, amiről az előbb beszéltem.

– Hogy érzi azt meg az ember, ha van elhivatása?
– Az én esetemben ez úgy történt, hogy amikor találkoztam a jóga folyamatával, akkor végre egyértelművé vált, hogy van kiút ebből az útvesztőből, ebből a céltalan játékból, aminek az élet tűnt. Ráadásul a mesteremtől a Parvata nevet kaptam, aminek jelentése hegység, hegyvidék, s valóban a magas hegyek közt érzem magam jól. Mintha ez a jelentés a személyes tulajdonságaimmal rímelne, ám a név eszmei tartalma olyan személyre utal, aki rettenthetetlen, s akár vérengző vadállatok között is kitart, hogy eljusson a filozófiai elmélkedés csúcsáig, miszerint az anyagi világ a lényegét tekintve semmis. Nos, ezt inkább elérendő célnak, életfeladatnak tekintem, nem pedig megvalósult ténynek.
 Amikor a mesterem először említette, hogy szükség volna egy szerzetesre, és történetesen rám gondolt, persze megijedtem, de aztán megbarátkoztam a gondolattal. Azóta újra és újra megbizonyosodom, hogy ez egy kedves és jó döntés, helyes választás volt. Ez volt az én elhívatásom.

– Ha jól tudom, önnek is vannak tanítványai. Milyen érzés növendékekről gondoskodni?
– Mondhatom, különleges érzés. Ez a lelki életnek nagyon fontos és rendkívül szép része. Mester és növendék viszonya az egyik legmélyebb és legintenzívebb emberi kapcsolat. Ugyanakkor óriási felelősség, hiszen a tanítványi hajlandóság azt mondatja az emberrel, hogy „én az egész életemet odaszentelem a mesteremnek”. Ez az önfeláldozás a másik oldalon – tehát a tanítómester részéről – rendkívüli őszinteséget és felelősségtudatot igényel.
Meggyőződésem, egy igazi mester nem olcsó recepteket akar növendékére tukmálni, hanem megmutatja, merre a cél, s arra ösztönöz, hogy minden erőnket latba vetve igyekezzünk elérni azt. S ha a növendéknek vannak kérdései a hogyant illetően, akkor segít, gondoskodón rendelkezésre áll, ott bábáskodik a növendék minden komoly lépésénél.
Nagyon egyszerű volna az ábécét közölni, én mégis azt hiszem, sokkal jobb, ha az ember a benne rejlő lehetőségek felismerésével jut el a lelki céljaihoz.

47/2007.
Lejegyezte: Kádár Anna