Ki mondta, hogy az életnek értelme van?

Egy középiskolai önismereti felmérés tanulságai

Földünkön súlyos ökológiai és társadalmi válság van. Ez azonban valójában csupán tükrözője az emberi gondolkodásmód válságának. ahogy a szó is jelöli – vál-ság -, az emberiség egy jelképes útelágazás elé elé ért: vál-asztania, ebből következően akár vál-toztatnia is kell egész életfelfogásán, gondolkodásmódján. Két lehetőség közül választhat. Vagy továbbra is folytatja önző, természetellenes viselkedését, és akkor globális méretű katasztrófákat kell átélnie – sőt, a pusztulás lehetősége sem kizárt -, vagy változtat szemléletmódján, és elfogadja a természet törvényeit, megvalósítja azokat a mindennapokban – ekkor jó esélyei vannak arra, hogy a bioszférának és az önmagának okozott károkat helyreállítsa, s egy szebb évezred felépítésébe kezdjen. E gondolat ma az emberiség egy csekély, ám egyre gyarapodó részének egyértelmű, világos és érthető. Bennük már felébredt a mások – emberek, állatok, növények, vizek, hegyek, mezők és völgyek – iránt érzett felelősségtudat, s azt is egyre világosabban érzik, hogy mi földi létük valódi értelme: a szolgálat, a mások segítése, mert az ember számára a legnagyobb áldás az, ha adni tud.

A kérdőív

Az elmúlt tanévben hatszáz diák körében felmérést végeztünk. Világnézetükről, gondolkodásmódjukról, kapcsolataikról és az ezzel kapcsolatos problémáikról, életmódjukról kérdeztük őket egy 37 kérdést tartalmazó, hét oldalas tesztben, melyben kifejtendő kérdések is szerepeltek. a kérdőívek értékelése a vártnál is izgalmasabb és megdöbbentőbb eredményt hoztak.
A felmérésből kiderült, hogy a fiataloknak több mint fele – 55 %-uk – hisz Istenben. Legnagyobb részük, ha otthon konfliktushelyzet van, jól megmondja a magáét, mert feltehetőleg erősnek és felnőttnek érzi magát, vagy ha lehet, elkerüli az ilyen összeütközést, mert érzi, hogy ebben ő csak vesztes lehet. A viták a családok mindössze 12 %-ban zajlanak konstruktívan és békésen.
Arra a gondolatjátékra, hogy mit tennének, ha születésnapra egy bolygót kapnának ajándékba, legtöbben azt felelték: természetesen egy „szép és jó” világot teremtenének rajta, ahová elvinnék a barátjukat vagy barátnőjüket, a lemezeiket és a hifi-berendezést, a szombatot és a vasárnapot, de nem vinnének gyárakat, gyilkosokat, rablókat és politikusokat, a hétfőt és mérges pókokat sem.
Arra a kérdésre, ki vagy te, mindössze 14 %-uk válaszolta azt, hogy biológiai lény. Az iskolai oktatás természettudományos megalapozottságát ismerve első hallásra meglepőnek tűnt, de majdnem háromnegyedük testből, lélekből és szellemből álló lénynek vallotta magát. Ha az Istenhittel kapcsolatos válaszaikra gondolunk, talán már korántsem annyira hihetetlen ez az eredmény.
A középiskolás diákok elsöprő többségének, közel kétharmadának a kék a kedvenc színe. A második legkedveltebb szín a zöld, a harmadik a fekete. A szín-választás pszichikai beállítottságra utal. A kék alapvetően az értelem színe. Ma, amikor az oktatásban a versenyszellem, a teljesítmény hajszolása miatt a legtöbb igény a lexikális, intellektuális tudás és képesség, nem csodálkozhatunk, hogy a tanulók a kékhez vonzódnak leginkább. A zöld árnyalatától függően, a spiritualitás és a szexualitás iránti fokozott érdeklődésről szól. A fekete megfelel annak a pesszimista és nihilista szemléletnek, amivel ma nagyon sok fiatal viseltet az élet iránt. Elgondolkodtató, hogy a meleg, élénk, érzelmekkel, szeretettel teli színek, mint a sárga, a piros, a narancssárga, a rózsaszín és a pasztellszínek legtöbbjüknek nem szerepel a „színlistájába”.
Sokakat megdöbbentett a kérdés: „Ha holnaptól nem kéne iskolába járnod, mit kezdenél hirtelen kapott szabadságoddal?” Igazából nem értették, hogy ez is, akárcsak az ajándék-bolygós kérdés, fantáziajáték: „nekem úgy sincs ilyen szerencsém” vagy „ez hülyeség, különben is szerintem az iskola nem rabság” válaszolták. Legtöbbjük mindenesetre azt válaszolta, elmenne dolgozni, vagy keresne egy másik iskolát. Sokan írták azt is, hogy utazással és kirándulással töltenék idejüket, többségük azonban megjegyezte válasza végén, hogy „előbb-utóbb biztos unalmas lenne így, és visszamennék az iskolába”.
Az elmúlt tíz évben a rendszerváltással együtt egy liberalizálódási folyamat is elkezdődött a társadalom számos területén. Tudjuk – legalábbis eddig úgy tudtuk -, hogy a kamasz is szereti felrúgni a kötöttségeket. Ehhez képest talán meglepő lehet, hogy társas életét a diákok 64 %-a házasságban képzeli el, és csupán 36 %-uk élettársi kapcsolatban. Ez elgondolkodtató azért is, hiszen Magyarországon minden harmadik házasság válással végződik, és a mai fiatalok a saját bőrükön tapasztalják, hogy a papír és a jogi kötelék nem sokat segít. Az indoklásban erkölcsre, jogra, s arra hivatkoznak, hogy először ki kell próbálni egymást, s ha jól mennek a dolgok, akkor „jöhet a papír, a gyűrű, a dolgok komolyra fordítása”.
A 15-17 éves diákok 11 %-ának volt már szexuális kapcsolata. Többségüknek mind a szex szerelem nélkül, mind a szerelem szex nélkül elképzelhetetlen, de azért voltak olyanok is, akik szerint a szerelem nemi élet nélkül is életképes.
A diákok többsége nem sportol rendszeresen semmit, nincs renden az emésztése, 15 %-uk küzd valamilyen légúti megbetegedéssel, 12 %-uk súlyos allergiával. Kedvenc ételeik között listavezetők a húsételek, a palacsinta és a pizza. 15 %-uk rendszeresen dohányzik, 9 %-uk kávézik, 6 %-uk rendszeresen fogyaszt alkoholt, míg – saját bevallásuk szerint 1 %-uk rendszeres kábítószer-élvező. Fontos azonban tudni, hogy 15-17 évesekről van szó, így sokan a kipróbálás stádiumában vannak. Ezért érdemes megismerni azokat az eredményeket is, amelyek nem a rendszeres fogyasztásra, hanem a kipróbálásra kérdeztek rá. Eszerint 86 %-uk már megismerkedett az alkohollal, 85 %-uk a kávéval, 74 %-uk a cigarettával, 6 %-uk a fogamzásgátló tablettákkal, s 5 %-uk a nyugtatót, 2 %-uk a kábítószereket is megkóstolta már legalább egyszer.

Maugli az emberek között

Ezek után érdemes megismerkednünk azokkal a megállapításokkal, gondolatokkal, s mindeddig csak hipotézisnek számító elképzelésekkel, amelyeket e felmérés eredményei is megerősítettek, alátámasztottak.
A legfontosabb benyomásom ez volt a teszt kiértékelése után: nem a fiatalokkal, hanem az őket körülvevő emberi környezettel van baj. Minden gyermekben csírájában ott van mindaz a képesség és tehetség, amely jelen földi életük, karmájuk sikeres megvalósítására alkalmassá teheti őket. E képesség és tehetség kibontása, fejlesztésének segítése elsősorban a szülők és pedagógusok, másodsorban az egész társadalom feladata. Kísérletek igazolják, hogy azokból a gyerekekből, akik Mauglihoz hasonlóan a dzsungelben, farkasok közt nevelkedtek fel, inkább a farkashoz, mintsem emberhez hasonló lényekké lettek. Az ember bármilyen környezetben felnőtté válik biológiailag, de korántsem ez a helyzet vele lelki-szellemi értelemben.
A megfelelő társadalmi környezet feltétlenül szükséges ahhoz, hogy igazi emberré, szociális érzékenységgel rendelkező, felelősségteljesen gondolkodó individuális és társadalmi lénnyé válhassunk. Persze, még ha adott is az emberi környezet, nem mindegy, milyen annak személyiségfejlesztő hatása.
Korunk társadalmának hatása destruktív, illetve egyre jelentéktelenebb. E két jellemző közül, úgy gondolom, a destruktivitás kevésbé, a jelentéktelenség már inkább magyarázatra szorul. Ahhoz, hogy valaki a társadalomba beilleszkedni tudó és akaró közösségi lénnyé váljon, a társadalomnak pozitív, követhető mintát kell nyújtania – éppúgy, mint a szülőnek, akinek egyéni és családi szinten kell megtennie ugyanezt. A mai társadalom azonban azon túl, hogy egyre több élet-ellenes példát mutat – háborúk, erőszak, kábítószer, nihilizmus -, egyre erőtlenebb a pozitív példák felmutatásában. Ezért kevéssé működőképes, s inkább nevezhető emberek tömegének, mintsem közösségnek. Az emberek egyre kevesebb időt fordítanak önmagukra, családjukra és másokra. Mindennapi létfenntartásukkal vannak elfoglalva. Menekülnek a társadalmi és a magánélettől – a társas és családi élettől is -, mert mindenhol ugyanazokkal a kérdésekkel kellene szembenézniük. A menekülés módszerei ismertek: munka, szex, étel, ital, kábítószer és a technika virtuális felnőtt-mese világa. A gyermeket tehát – azon túl, hogy a tévében és az utcán rázúdul a „civilizáció”, s ez destruktívan hat rá -, egyre kevésbé éri pozitív személyiségformáló hatás a család és a társadalom oldaláról, ezek léte egyre jelentéktelenebb. Rohamosan növekszik a csonka családok száma, és ahol nem váltak el a szülők, ott sem sokat látja a gyermek őket, hiszen dolgoznak, alig vannak otthon, vagy ha igen, akkor a tv előtt ülnek, veszekszenek vagy csak a maguk életét élik. Pozitív társadalmi példaképektől, társadalmi-közösségi eseményekről ritkán szól újságcikk, tv- vagy rádiótudósítás. Csak a vér-horror-erotika, a reklám, a politika és az aktuális „szenzáció” – tegyük hozzá, általában negatív szenzáció – folyik a médiából.
Összefoglalva: Az egyre elfoglaltabb, boldogtalanabb, rohanó felnőttek egyre kevesebb figyelmet fordítanak gyermekeikre, a jövő nemzedékére. A törődés és foglalkozás, a pozitív példamutatás hiánya pedig azt eredményezi, hogy a szülő és a társadalom személyiségfejlesztő hatása gyenge. Ezért a mai fiatalokban nem tudnak kifejlődni azok az emberi képességek, amikre nekik is és az egész társadalomnak is feltétlenül szüksége lenne. Nagyon megnehezültek az emberré, az igaz emberré válás lehetőségei. Van tehát köröttük emberi környezet… és még sincs. Van, de egyre kevésbé emberi! Sajátos módon kezd megvalósulni a Dzsungel könyve sztori mai, modern kiadásban! Ez a társadalom lassan olyan hatással van a fiatalokra, mint ahogy a dzsungel és a farkasok hatottak Mauglira. Illetve elnézést! Ez azért nem egészen így van. Mert míg a Kipling-verzióban a dzsungel állatai nagyon is emberiek, addig a mai civilizációs dzsungel emberi egyre állatibbak!

Egész-ség és fél-elem

Még két kifejezés fogalmazódott meg bennem határozottan a teszt kiértékelése során: kreatív cselekvés hiánya és félelem. A tv, a videó készen kapott képei elsorvasztják az alkotó fantázia képességét a gyermekekben. Ugyanezt teszik a mechanikus-elektronikus játékcsodák, számítógépes játékprogramok is. A felmérésben részt vevő, felnövekvő új generáción már sajnos ténylegesen tapasztalható is mindez.
Ismeretes, hogy agyunk bal fele a racionális, intellektuális, logikus, analitikus, jobb fele pedig az intuitív, érzelmi, szimbolikus, kreatív és holisztikus gondolkodást és cselekvést irányítja, ám a két agyfélteke harmonikusan, egy-ségben, együtt működik.
A kreativitást sorvasztó érzelemmentes filmek, játékok hatására a jobb agyfélteke múködése is sorvadásnak indul, s így a két agyfélteke közötti harmünia és egység felborul, az egészség két fél-elemre bomlik. A félelem a teljesség felbomlásakor, az egészség és a szerett hiányában jön létre, és csak a harmónia, az egészség helyreállítása után szűnik meg.
A diákoknál tapasztalható, hogy félnek. Félnek a konfliktusoktól, de leginkább is azoktól a helyzetektől, amikor egyénileg, önállóan, kreatívan kéne dönteniük vagy cselekedniük. Ezt igazolták azok a feladatok, amikor ajándékba kapott bolygó berendezését, saját fantázia-világ megtervezését kértük tőlük, vagy azt, hogy írják le, mit tennének, ha holnaptól nem kellene iskolába járniuk. Szinte betegesnek nevezhető, hogy azok a fiúk-lányok, akik alig bírják végigülni a napi 6-7 órát az iskolában, azt válaszolták erre: elmennének dolgozni vagy egy másik iskolába. Vajon miért? A fentiek ismeretében talán válaszolni tudunk. Bár unalmas és fárasztó az iskola, bizonyos szempontból kényelmes is! Hiszen ott megmondják, mit kell tenni! Ugyanezt vonatkozik a munkahelyre is. Azok közül, akik azt válaszolták, hogy dolgozni mennének, senki nem írta, hogy saját vállalkozásba kezdene, csak azt, hogy keresne egy munkahelyet, egy állást. Egy helyet, ahol majd megmondják, mit tegyen, s ő, mert ezt tanulta a szakközépiskolában, meg tudja csinálni. A fantázia-bolygós kérdésre adott válaszok is többnyire korrektek voltak, csak a fantázia, a szellemesség, a leleményesség, a játékos, ötletes kreativitás hiányzott belőlük. De akadt olyan is, aki egész egyszerűen leblokkolt a feladat előtt, és racionális fejével kérdően nézett rám: „Dehát az lehetetlen, hogy egy bolygót kapjak ajándékba!”
A félelem megnyilvánul akkor is, amikor nézeteltérésre kerül sor a családban. 62 %-uk válaszolta, hogy ilyenkor megmondja a véleményét, és nem hagyja magát. A legjobb védekezés a támadás – vagy a menekülés. Ez utóbbi megoldást, „ha lehet elkerülöm az ilyen konfliktusokat”, 21 %-uk választja.
Azt a modern pszichológiából ismert tény, hogy – ha csak tudat alatt is – mindannyian félünk az emberi kapcsolatoktól, a felmérés eredménye szintén alátámasztotta. Életünk minden szakaszában szeretetre, elfogadásra vágyó lények vagyunk. Ehelyett, sajnos sokszor már foganásunk után nem sokkal, az el nem fogadottság traumáját kell átélnünk. Érezzük, hogy szüleink nem akarnak, vagy nem olyan neműnek akarnak minket. Majd jön a születés félelmetes megrázkódtatása – az újszülött a kórházi szülést úgy éli meg, mintha édesanyja eldobta volna magától. Gyermekkorunkban sokszor tapasztaljuk, hogy amikor őszinték vagyunk, ez nem tetszik környezetünknek, azt szeretnék, ha megfelelnénk az elvárásaiknak. Ha nem úgy viselkedünk, ahogy „illik”, akkor nem szeretnek bennünket. A szeretethiány azonban még az éhezésnél is rosszabb, s hamarabb bele lehet halni. S ekkor megszólal bennünk a hang: Túlélés! Alkalmazkodj! Takard el igazi érzéseidet, gondolataidat, igazi önmagadat, különben kiszolgáltatottá teszed magad, s nem fognak elfogadni, szeretni! Játszd el a „jó fiú” és „jó kislány” szerepét, ha jót akarsz magadnak! S a túlélésért, a szeretetért, a megfelelésért feladjuk igazi önmagunkat. Elveszítjük őszinteségünket – ez éppúgy nem tudatosul bennünk, mint ahogy boldogtalanságunkról sem akarunk tudomást venni. S amikor egy nap megszólal benső énünk, a lelkiismeret hangja, a másik énünk letorkolja őt, bár érzi, annak a belső hangnak igaza van.
Azt hiszem, nem csoda, hogy a minderről mit sem sejtő serdülő fiatalok szerint a szeretetteljes ember legfőbb tulajdonsága az őszinteség, rossznak pedig  ennek ellenkezőjét tartja. Kiderült, hogy ebben a korban az őszinteség kérdése foglalkoztatja leginkább őket, hiszen ekkor nyílik ki előttük a világ a nagyobb szabadság és lehetőségek révén, s ekkor élik át az első szerelmi vagy baráti kapcsolatukat a másik nem képviselőjével. Ezért ebben a korban a legsérülékenyebbek is, s most keresik a legaktívabban a megoldást emberi kapcsolataikban.
Hogy a keresés mennyire aktív, arra mutatott rá tényszerűen a felmérés azon része, amely a diákok világnézetére, önismeretére volt kíváncsi. Az, hogy az elmúlt ötven év materializmusa ellenére a diákok többsége Istenhívőnek , s testből-lélekből-szellemből álló lénynek vallotta magát, egyértelmű bizonyítéka ennek a tevékeny kutatásnak. Legtöbbjük válasza indoklásánál intuícióra, belső megérzésre hivatkozott.
Ez egy korjelenségre is rávilágít. Földanyánk immunrendszerének aktivizálódása révén valamennyiünkben megerősödnek azok a pozitív erők és energiák, amelyek a mai, emberileg és – ezzel összefüggésben – ökológiailag is súlyos helyzetből kisegíthetnek minket. A diákok is érzékelik azt a mély morális válságot, amelyben a világ jelenleg van. Nem látnak igazi célokat és megoldásokat, mert a jelen kor ilyeneket nem tud felmutatni. Ösztönösen befelé fordulnak, és keresik a megoldást önmagukban.
Ezért óriási a felelőssége mindenkinek, akinek módja és lehetősége van segíteni gyermekeink tanításában. Olyan szemléletű oktatási-nevelési program megvalósítására van szükség, amely a kor üzenetét megértve, felelősségét felvállalva biztosítja a felnövekvő generációknak, hogy kifejlesszék azon képességeiket, melyeket az utóbbi évtizedek nevelése kezdett teljesen elsorvasztani, s megtaláhassák önmagukban a megoldást: életük értelmét, életcéljukat, igazi önmagukat, küldetésüket. Meg kell értenünk, hogy ez fontosabb, mint a lexikális és szakmai tudás átadása.

Akik kabátban is fáznak

Mindezek után, azt hiszem érthető, miért van az, hogy amikor az osztályterembe lépek, s ott tanárnak hátat fordító, walkmant hallgató, „éppen” táplálkozó, kabátban ülő diákokkal találom „szemben” magam, már nem csodálkozom, s nem ébred bennem indulat és harag sem. Inkább őszinte együttérzés és egy borzongató érzés: azt érzem, hogy nem matematikai, kémiai vagy akár pszichológiai szaktudásra van szükségük, hanem szeretetre, törődésre, arra, hogy valaki meghallgassa őket: mi a bajuk, miért nem érzik jól magukat a bőrükben? Mert a kabát rajtuk készeres szimbólumot is hordoz. Egyrészt az ideiglenesség érzését: hogy nem érzik otthon magukat a világban (számukra a világot megtestesítő egyik hely az iskola), másrészt a lelki melegség hiányát, ami miatt egy kicsit mindig „fáznak”.
A 15-17 éves diákok 11 %-a él már szexuális életet. Megdöbbentett, hogy az elmúlt évek során hány fiú és lány keresett meg ilyen jellegű nehézségeivel, hogy elmesélhessék azt, és tanácsot kérjenek. Megdöbbentett, többszörösen is. Egyrészt az őszinteség és bizalom, amivel megajándékoztak, másrészt az a fajta természetesség és nyíltság, ahogyan beszéltek gondjaikról. Nyoma sem volt abban szégyenlősségnek vagy felvágásnak. Az is meglepett, hogy ilyen fiatalon milyen mély érzésú kapcsolatok születtek. Azt már tudtam e felmérés és diákjaim megkeresése nélkül is, hogy korosztályuk egy része már aktív szexuális életet él, de éretlenebb kapcsolatokat sejtettem e korai kamasz-szerelmekben, s azt hiszem, rájöttem, miért van ez így. A tizenévesek szerelemi kapcsolata gyakran azért olyan szeretetteljes és meghitt, mert még az ekkortájt ébredező szexuális vágyaknál is erősebb bennük a szeretet iránti vágyuk, szeretetéhségük. A szexuális partnerségen túl egy kicsit pótpapára és pótmamára is lelnek egymásban, a családjukban korunk „mostohagyermekeként” felnevelkedett fiatalok. A tizenévesek szerelmi kapcsolatainak többsége ún. szeretettel kompenzációs kapcsolat.
Nyomelem-hiánytól és a testi érintés hiányáról is árulkodik az a „civilizációs kannibalizmus”, ami a diákok fokozott húsfogyasztásában mutatkozik meg. Az édességek nagyfokú kedvelése pedig egyértelmű szeretethiányról tanúskodik. A felmérés életmóddal foglalkozó részének legmeglepőbb eredménye a káros szenvedélyekkel volt kapcsolatos. A fokozott kávé- és cigarettafogyasztás ijesztő jövőt sejtet. Egy biztos, amikor a pedagógusok és szülők nagyobb része nyíltan dohányzik a gyerekek előtt – éppen azok, akiknek pozitív példát kellene mutatniuk -, s tele van város dohánytermékeket reklámozó óriásplakátokkal, mindezen egyáltalán nem csodálkozhatunk.
A felmérés eredményeinek ismeretében megerősödött bennem a gondolat: itt az ideje a tanúságtételnek. Tanúságtételnek az Élet és a Föld mellett. Pozitív példájának erejével, szavával, tollával meg kell tennie mindent annak, kinek földünk jövője szívügye, hogy a jövő évezred ne összeomlással, hanem minőségi változást hozó újjászületéssel köszöntsön ránk.

 

27/1998.
Fekete Gábor