Kölcsönhatások

 

A keleti miszticizmus olyan gondolatokat vetett fel, amelyek a klasszikus tudományok művelőit (fizikusokat, biológusokat) arra késztette, hogy a lelki tudományok szempontjából is vizsgálják eddigi kutatásaik tárgyát.

 

Az „új tudomány”

A jelenlegi tudományos világ fő vitatémája a kvantumfizika, ennek mechanikai és filozófiai értelmezése. Az utóbbi években kialakult egy új fogalom, a „new science” vagy „new physics”, tehát az „új fizika”, amely a kutatás határait végtelenül kitágította, s mely egyfajta egyetemes szintézisre törekszik, magába foglalja a post-newtoniális, illetve a kvantumfizika legkülönbözőbb területeit. A XIX. század determinisztikus világképe már nem helytálló. Ma már tudjuk, hogy a világegyetemben belső határozatlanság honol, amely lehetővé teszi váratlan, beláthatatlan események bekövetkezését. 20-30 évvel ezelőtt mindezt csak kvantumfizikai síkon értelmezték, de ma már hasonló kép alakul ki az élővilág működéséről is. Mindezek következtében az eddig csodának számító események tudományosan magyarázható jelenségeknek tekinthetőek. Mi több, az utóbbi 10-15 évben a tudósok beismerték annak szükségességét, hogy a lelkit, a tudatot is kutassák, mert enélkül a biológia, a neurológia már nem tud újabb lépéseket tenni.
Az elmúlt negyedszázad alatt a tudományos gondolkodásnak sikerült kiszabadulnia, kiszakadnia a behaviourizmus korszakából. Ma már elfogadhatatlan az az elképzelés, hogy teljes kép alkotható egy élő szervezetről, vagy az emberi személyiségről csupán megfigyelhető cselekedetei alapján; ha csak úgy vizsgáljuk, mint egy szerkezetet, amely jeleket fog fel és jeleket bocsát ki, anélkül, hogy tudomást vennénk róla, mi az elme, az érzelem, az érzés és különösképpen a tudat vagy lélek.
A nyugati világ rövid idő alatt másodszor fordítja figyelmét India felé. Először, mikor felfedezte Indiát, mint ősrégi lelki birodalmat, felbecsülhetetlen értékű szent írásaival, páratlan kultúrájával, másodszor pedig amikor tudományos kutatásai során olyan kérdésekhez ért, amire értelmes magyarázatot csak a kelet misztikus filozófiájára alapozva adhatott.
A tudományos tradíció és a misztikus tradíció két különböző megközelítési módja ugyanannak a valóságnak. A kutatások során egy olyan közbülső területre bukkantak, amelyet a tudósok anyagnak, a misztikusok pedig léleknek neveznek. A szubtilis anyagi sík még ismeretlen a tudomány számára. Az „új tudomány” empirikusan és programszerűen közelíti meg a tárgyat, s talán lehetővé teszi a tudat okozati szerepének feltárását.

Lépések

Ha nyomon követjük a modern tudomány történetét, azt látjuk, nagy előrelépés akkor történt, amikor a tudósok lényegileg különböző jelenségeket kapcsoltak egymáshoz és tárgyaltak egyidőben. A legjobb példák: Newton, Maxwell és Einstein munkássága.
Az első nagy szintézist Newton valósította meg. Nagy sikere abban állt, hogy ugyanazon törvényszerűség alapján tárgyalta a bolygók mozgását és a Földön mozgó tárgyak mozgását. Az univerzumban kisebb-nagyobb részecskék találhatóak, amelyek állandóan kölcsönhatásban vannak egymással, nagyon pontos törvényszerűséget mutatva. Elképzelhető, micsoda euforikus öröm volt, amikor bebizonyosult, hogy a pisai ferde toronyból leeső test ugyanazt a mozgástörvényt követi, mint maga a Nap. Úgy tűnt, hogy az egész mikro- és makrokozmosz viselkedése leírhatóvá vált. Az első szintézis tehát a mozgások szintézise volt.
A második nagy szintézist Maxwell végezte el. A XIX. század vége felé kezdett kirajzolódni egy új fizikai világkép gondolata, amely egyúttal ki is jelöli a newtoni modell korlátait. C. Maxwell az elektromágneses jelenségek tanulmányozása során, tovább folytatta Faraday kísérleteit, arra a következtetésre jutott, hogy a töltéssel rendelkező testek nem azért taszítják vagy vonzzák egymást, mert erővel hatnak egymásra, hanem mert mindegyik töltés maga körül megváltoztatja a teret: erőteret hoz létre, amely független más testektől, és melyben a két test közötti kölcsönhatás megvalósul. Ez alapvetően új elgondolás volt, hiszen Newton szerint az erő szorosan hozzátartozik ahhoz a testhez, amelyre hat, s így nincs értelme egy olyan erőtérnek, ami a test hiányában is létezik. Maxwell leginkább figyelemre méltó elgondolása az elektrodinamika elméletének kidolgozása volt, amelyben kimutatta, hogy a fény nem más, mint az elektormágneses tér hullámmozgása, és hogy a látható fényen kívül még számos elektromágneses hullám létezhet, amelyek egymástól hullámhosszukban, illetve frekvenciájukban különböznek. A felvetést igazolta a rádióhullámok és a röntgensugárzás felfedezése. Tehát a második nagy szintézis akkor valósult meg, amikor Maxwellnek sikerült bebizonyítania, hogy a fény elektromágneses hullám, melynek tulajdonságait egyenletrendszerben foglalta össze.
A múlt század végén már azt hitték, nincs lehetőség újabb alapvető törvények felfedezésére. Még több matematika bevetésével pontosítani lehet a törvényeket, tökéletesebbé tehetők a leírások, de nagy felfedezések már nem voltak kilátásban. A nagy fizikus, Lord Kelvin állítása szerint a láthatáron csupán két kis felhő látható – „a fekete test sugárzás” és az „éter drift” -, amelyekkel még meg kell birkózniuk a fizikusoknak. Századunk két korszakos felismerése éppen e két jelenséghez kapcsolódik.
A XX. század első három évtizedében többet változott a fizikai világkép, mint az előző századokban együttvéve. E korszaknak forradalmi alakjai: A. Einstein, a fizika koronázatlan királya, N. Bohr, E. Schrödinger, W. Pauli, W. Heisenberg és P. Dirac. Einstein egymaga dolgozta ki a relativitáselméletet, az említett kutatócsoport pedig a kvantumfizikát alapozta meg. A relativitáselmélet és az atomfizika eredményei teljesen felborították a newtoni világkép alapelveit: az abszolút tér és idő fogalmát, az elemi szilárd részecskék és a szigorú ok-okozati jellegű fizikai jelenségek létezését, valamint a természet objektív leírhatóságának lehetőségét, mivel ezeket az újonnan feltárt területekre már nem lehetett kiterjeszteni.
Einstein szilárdan hitt a természet tökéletes belső harmóniájában, ezért olyan egységes elméletet szeretett volna kidolgozni, amely egyesíti a klasszikus mechanika és az elektrodinamika elméletét, s ez lett volna az ún. speciális relativitáselmélet. Ezen a ponton valósul meg a harmadik nagy szintézis. A relativitáselmélet szerint ugyanis nincs független háromdimenziós tér és egydimenziós idő, hanem ezek együttesen egy szét nem választható négydimenziós tér-idő kontinuumot alkotnak. A fizikai események tér-idő koordinátái pedig két megfigyelő személy számára eltérőek lehetnek, attól függően, hogy azok milyen relatív sebességgel mozognak a megfigyelt objektumokhoz képest. A tér és az idő így többé már nem abszolút fogalom, hanem a megfigyelő a saját nézőpontjának megfelelően változtatja. A tér és az idő jelentésének megváltozása maga után vonja az eddig alkalmazott törvények és fogalmak értelmének módosulását is.
Az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy az anyag nem más, mint az energia egyik létezési formája. A nyugalomban levő tömeg is tartalmaz energiát, amelynek értéke a híres Einstein-képlet szerint E = m×c², ahol c a fénysebesség. A fénysebesség a relativitáselméletben alapvető jelentőségű. Bármely olyan fizikai jelenség leírásánál, amelyben a fénysebességet megközelítő mozgás fordul elő, a relativitáselmélet alkalmazása már nem nélkülözhető. Einstein kiterjesztette speciális relativitáselméletét a gravitációs jelenségekre is. Ez az általános relativitáselmélet elnevezést kapta. Eszerint a gravitációs erő a tér-idő kontinuum görbületét okozza. Az ilyen görbült térben többé nem érvényes az euklidészi geometria. Einstein szerint a valóságos háromdimenziós tér görbült, s ezen görbültség fő oka a nagy tömegű égitestek erős gravitációs erőtere. Mivel azonban az idő nem független a tértől, a gravitációs erőtér az időt is befolyásolja. Az egész tér-idő rendszer szerkezete alapvetően az univerzum tömegeloszlásától függ.
A század elején már tudták az atomokról, hogy belső szerkezetük van, sugárzások kibocsátására képesek, sőt képesek más atommá is átalakulni. A kvantumelmélet kifejlesztése Max Planck felfedezésével kezdődött. Megállapította, hogy a hősugárzás nem folyamatos energiakibocsátás, hanem kis, diszkrét csomagok formájában megy végbe. Ezt az energia csomagot nevezte Einstein „kvantumnak”. A fény és minden egyéb elektromágnes sugárzás nemcsak hullám alakban jelenik meg, hanem ilyen kis kvantumok formájában is. A fény kvantumjait fotonoknak nevezik, és a fizikusok ezeket olyan részecskéknek tekintik, melyek nyugalmi tömege zérus, és állandóan fénysebességgel mozognak.

Újból a misztikum kapujánál

A kvantumelmélet matematikai megfogalmazásából levonható következtetések megdöbbentőek voltak. Kiderült, hogy a szubatomi részecskék, vagyis az atommagok, és ezek építőelemei, továbbá az elektronok sem azonosak a klasszikus fizikai tömör kis tömegpontjaival, hanem meglehetősen absztrakt entitások, amelyek a vizsgálati módszerektől függően – a fényhez hasonlóan – hol apró részecskékként, hol pedig a térben korlát nélkül szétterjedő hullámként viselkednek.
Itt tulajdonképpen egy újabb szintézis valósul meg, amely azt állítja, hogy a fény részecske is és hullám is. Az egyidejű részecske- és a hullám-természet nyilvánvaló ellentmondásának feloldása olyan elmélet segítségével volt lehetséges, amely nemcsak a mechanisztikus világkép alapjait vonta kétségbe, de megkérdőjelezte az anyag valóságos létezését is. Az elmélet szerint szubatomi szinten az anyag nem létezik bizonyosan egy meghatározott helyen, és az atomi és szubatomi események sem meghatározott helyen és időpontban történnek. Az anyagi részecske jelenléte és az esemény lezajlása egy adott helyen és adott időpontban történnek. Az anyagi részecske jelenléte és az esemény lezajlása egy adott helyen és adott időpontban csupán tendenciák, hajlam és létezésre és a történésre, és ezen tendenciák erősségét csupán valószínűségükkel lehet kifejezni. Ezek a valószínűségek ugyanakkor hullámok formájában is kifejezhetőek. Ezért lehet a részecske egyidejűleg hullám is. Ezek a hullámok azonban nem olyan valóságos háromdimenziós hullámok, mint a hang vagy a víz hullámai. A valószínűségi hullámokban olyan absztrakt matematikai jelenségek változnak és haladnak hullámszerűen, melyek megszabják annak a valószínűségét, hogy egy részecske egy bizonyos időpillanatban a tér egy meghatározott pontjában megtalálható-e vagy sem. Az atomfizika minden törvénye ilyen valószínűségi összefüggésekkel van kifejezve. A kvantumelmélet felborította a szilárd és tömör anyagi részecskékről alkotott klasszikus elképzelést, és a természet szigorúan determinisztikus jellegébe vetett hitünket is. Szubatomi szinten a tömör részecskék hullámszerű mintákká oldódnak fel, melyek már nem is a dolgok valószínűségét, hanem sokkal inkább a kölcsönhatások valószínűségét  fejezik ki. Ezen a szinten az elkülönült részecskéknek már nincs értelme, mivel az, ami észlelhető és mérhető, nem maga a részecske, hanem a kölcsönhatás. A világot tehát nem lehet egymástól független létező kis egységekre széttagolni, mert az univerzum ezen a szinten már alapvető lényegi egységet mutat. A természet nem úgy mutatkozik előttünk, mint elkülöníthető építőkövek halmaza, hanem mint a teljesség részei közötti kapcsolatok olyan bonyolult hálózata, amely magába foglalja a megfigyelőt, és a megfigyelt dolgot egyaránt. Nem érvényes többé a természet objektív megfigyelhetőségéről alkotott korábbi elképzelés, mint ahogy nem érvényes az ÉN és a VILÁG szigorú elhatárolása sem. Az atomfizikában nem beszélhetünk többé a természetről anélkül, hogy egyúttal önmagunkról is ne beszélnénk.
Arra a kérdésre, hogy a tudomány részelemzés által képes lesz-e arra, hogy teljes képet adjon az univerzumról és magyarázatot adjon a mi szerepünkre, Albert Einstein a következőket mondta: „A tudományos módszer magyarázatot adhat arra, hogy az események hogyan befolyásolják egymást, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Az objektív tudás ellát eszközökkel, amelyek közelebb visznek a végső következtetésig, de a végső felismerés és  az erre vágyakozás más forrásból jön.”

Soós E. Csandrika matematika-fizika szakos tanár és képzett Waldorf-oktató. Marosvásárhelyen él.

 

26/1998.
Soós E. Csandrika