Ara-Szir király gyógyulása

– Tizenhárom elefánt, százhuszonnégy harci kocsi és tizenötezer rabszolga – jelentette a hírnök, s a királyi sátor mélyén, a nagy karos gyertyatartók lengő fátylaival takart homályból izgatottan csillantak elő a főméltóságok előrehajló fejdíszei. Minden szem megfeszülten figyelte az öreg, rettegett király vonásait, vajon a jó hír felderíti-e? Hiszen lehet-e puhább selymű legyezővel hízelegni a beteg királyi arcnak, mint egy ilyen nagyszerű diadalmi hírrel, amely piros örömet lehel a halvány bőrre, és elfújja a fakó hamvat a szemek szunnyadó parazsáról?
Ara-Szir rettegett vén arca azonban nem változott. Szemei komoran néztek el a hírnök feje fölött, kifelé a sátor széles nyílásán, ahol a messzeségben az idegen, nagy hegyek havas csillogása fölött a hold titokzatos sajkája úszott a hűvös végtelenben. A főpap intett a hírnöknek, aki lázas sietséggel hadarta tovább a nagy diadal részleteit. Negyvenkétezer indus holttestet számláltak össze a csata után, legalább húszezren a megáradt folyóba fúltak. Elesett maga Asóka is, az ellenség hatalmas, ifjú királya: büszke fejét, mely nem akart meghajolni Ara-Szir előtt, egy elefánt talpa lapította le az indiai sás legázolt, sárga virágai közé.
Ara-Szir üvöltve ugrott fel, a hírnök ijedten hallgatott el. Ara-Szir ebben a pillanatban világosan látta maga előtt Asoka királyt, a legyőzött ellenfelet. Gonosz varázsló volt ez az indus gyerkőc, igen! A csata előtti napon eljött ide hozzá, és sokáig kérlelte, hogy álljon el az ütközettől. – Ne bántsuk egymás – nyafogta –, a szeretet hatalmasabb, mint a gyűlölet, és aki fegyverrel harcol, nem ismeri az igaz isteneket.
Így beszélt a gyáva Asóka, és kék kölyökszemeivel nem mert az Ara-Szir vén tigrisszemeibe nézni, csak a kezeit nézte egyre, biztosan ezekből az alattomos szemekből ömlött valami titokzatos kék méreg Ara-Szir keze fejére. Mert Ara-Szir hatalmas kezei fájnak tegnap óta.
Igen, a találkozás óta beteg Ara-Szir, a királyok királya. Akkor este már nem ízlett neki a bivalyvérrel kevert perzsa bor, s mikor az ügyetlen és rémült bortöltögető öreg rabszolga félreloccsantotta az italt, sötét ingerültségét nem oldotta fel a gyors megtorlás mozdulata, amellyel a cseléd ügyefogyott koponyájának lódította a súlyos kupát. A rabszolga véresen esett össze, s egy csöpp vér Ara-Szir keze fejére freccsent, oda, ahová az Asoka kék nézésének a mérge hullt. És azóta fáj Ara-Szir keze feje, akkor fogta meg végképp Asoka varázsa. Reggel már nem tudta kézbe fogni az aranyos dárdát, lábszárai elgyöngültek, nem tudott felállni a harci kocsira. Szégyenszemre a sátorban kellett végigvárnia a döntő ütközetet, először életében, s most a diadal híre sem gyógyította meg. Asoka, a gyűlölt, lágyszavú suhanc meghalt, de kék szemei valahogy kirepültek széttaposott homloka eresze alól, és úgy rémlik, hogy most is itt röpködnek körülötte, s új fészket keresnek a sátor homályában. Jaj, ha az a két szem leszáll! Ara-Szir érezte, rettegve érezte, hogy két keze fejére fognak leereszkedni, és borzalmas sebeket égetnek rajtuk. Gonosz, gonosz varázslat!
Ara-Szir gyógyulni akart. Kürtöket és rézdobokat rendelt a királyi sátor elé, s egymás után itta a bivalyvérrel kevert nehéz bor kupáit. Künn őrjöngött a diadalt ülő mámoros tábor, s odabenn a két legszebb rabszolga-asszony kente illatos olajakkal, s törölgette selyem-hajjal és csókolgatta bársonycsókkal Ara-Szir beteg, vén kezeit. És lassankint enyhült a hasogató fájás, zsongó, szelíd zsibbadássá vált, ami már nem sajgott, csak valami furcsa, különös szomjúságféléhez hasonlított. A homályban röpködő szemek eltűntek, és Ara-Szir elaludt. Még érezte, ahogy az asszonyok lábujjhegyen rebbennek el mellőle, s a kürtösök és dobosok lármája a külső sátrak irányából csobog tompuló füleibe.
Ara-Szir, a hatalmas király, arra ébredt fel, hogy a szőnyegen hever, s homloka hűvös, nagy márványasztal lapján. A furcsa, különös szomjúság ott reszketett a bőre alatt, de nem fájt, érezte, hogy enyhülni fog. És messziről az idegen, nagy, havas hegyek lejtőiről alakok ezrei közeledtek, a hold titokzatos sajkájából szálltak alá, s valahogy úgy rémlett, hogy a testük az elrebbent asszonyok itt maradt illatából, a varázsló Asoka tegnapi szavainak lágy ezüstjéből formálódik. Rég megholt élők árnyai voltak, ezren és ezren, az ifjúság véres emlékcsapata, kik mind Ara-Szir miatt haltak meg. Katonák jöttek különös dárdákkal, s fegyverük hegyét Ara-Szir két keze fejébe mártották, de most jó volt ez a fájás. Levágott fejű alakok jöttek, s a levágott fejek vérét odacsorgatták a szomjas kézfejekre, amelyek boldogan itták a vért. Egy gyönyörű asszony is jött, akit Ara-Szir nagyon szeretett, és saját kezeivel fojtott meg: ez az asszony most fehér fogával harapott Ara-Szir kezébe, és a király mosolygott. Akadt a látogató árnyak közt fehér ruhás írnokrabszolga is, akit azért öletett meg Ara-Szir, mert egy nagy csata után hibásan, kevés számú ellenség holttestéről vésett maradandó jegyzést a királyi könyvtár agyagtábláira. Ez a rabszolga most alázatosan vájt bele vésővesszőjével a szomjas húsba. És eljött a király öreg vadászebe is, melyet agyonrúgott Ara-Szir, mert a vén fogai közül évekkel ezelőtt eleresztette a süldő nyulat. A nagy eb most két lábra állt a király előtt, mellső lábait felrakta Ara-Szir két keze fejére, s ez nagyon-nagyon jólesett Ara-Szirnek. És a királyok királya lehajtotta a fejét a kutya fejéhez, vén szemei a hűséges, vén szemek közé néztek, és úgy ismételte neki az Asoka varázsló szavait! A szeretet hatalmasabb, mint a gyűlölet, és aki fegyverrel harcol, nem ismeri az igaz isteneket.
Ara-Szir, a hatalmas király, arra ébredt fel, hogy a szőnyegen hever, s homloka szorosan simul a két keze fejére. Most már a furcsa, különös, viszkető szomjúság végképp eltűnt a bőre színéről, melyet sűrűn, ragadósan borított valami szelíd, hűvös nedvesség, amit a kezek pórusai epedve szívtak magukba. Ara-Szir király ugyanis az egész álom alatt keservesen sírt, s először életében áztatták elaggott kezét a saját könnyei.
Ara-Szir tehát meggyógyult, ettől fogva azonban nem volt többé nagy király. Két hónap múlva őt taposták halálra Dsindsul mongol kán modern felszerelésű harci elefántjai.

22/1996.
Tóth Árpád