Személyiség-virág

Szabálytalan gondolatok a pszichológia területéről

Mit tudunk a személyiségről? E témáról számtalan elmélet van, hiszen könyvek ezreit írták már tele a kutatók. Érdemes megnézni, mit mond François Mauriac, a Nobel-díjas író, még akkor is, ha elmélete nélkülöz minden úgynevezett tudományos pontosságot:

“…de hol az eleje tetteinknek? Sorsunk, hogyha el akarjuk különíteni, azokhoz a növényekhez hasonlatos, amelyeket gyökerestől soha ki nem téphetünk. A gyermekkorig menjünk vissza? De hiszen a gyermekkor is valaminek a vége, az eredménye…”

Bizony, a gyermek lelke nem fehér lap, miként azt a felvilágosodás korabeli franciák gondolták. Még akkor sem, ha az előző életből származó emlékeket nem vesszük figyelembe, csak a magzati lét alatt, az anyaméhben szerzett tapasztalatokat. Egy dolog azonban biztos: semmi sem történt véletlenül velünk, és semmi sem maradt nyomtalanul. Tovább folytatva Mauriac gondolatait egy karácsonyi novellájából vett idézettel:

“Valamennyiünket alakítottak, meg megint alakítottak mindazok, akik szerettek bennünket, s még ha nem voltak is nagyon kitartóak, az ő művük vagyunk – amelyet egyébként el sem ismernek magukénak, és nem is olyan soha, amilyennek megálmodták. Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára.”

Egyáltalán megismerhető-e az ember, vagy csak a kirakat üvegét karcolgatjuk, miközben a lényeg az üveg mögött van? Vajon napjaink pszichiátere a depresszió, valamint a szenvedélybetegségek mellett miért találkozik egyre gyakrabban a személyiségzavarokkal? Igaz, amióta az ember társadalomban él, kiiktatta a természetes szelekciót, sőt fejlett – ha ugyan lehet ezt mondani – orvostudományával még ellene is dolgozik. Azonban nem lehet a genetikára fogni minden bajt, az csak problémáink elhárítását jelentené.

A pszichopaták birodalma egy olyan elvarázsolt kastélyhoz hasonló, amelyben sehol egy normális tükör; az egyik homorú, a másik domború, a harmadik meg egyenesen vak! Itt senki sem akarja meglátni önmagát…

Egy hasonlattal élve: a rákos sejt sem mer magával “konfrontálódni”, saját mivoltát tudomásul venni, mert hiába élhet elviekben végtelen ideig, ha magával szembenézne, szükségszerűen rá kellene döbbennie, hogy a gazdaszervezet elpusztításával saját létterét emészti fel. Ehelyett azonban megszünteti receptorait, a helyes érzékelést, nem veszi többé környezete jelzéseit.

Mint biológiai tanulmányainkból ismeretes, amikor a sejtek osztódnak, kémiai anyagok útján tájékoztatják szomszédaikat: kérlek, most te ne szaporodj, mert most én osztódom! A másik sejt ezeket a jelzéseket receptoraival fogja és tudomásul veszi, tiszteletben tartja. És fordítva. A sejtek tehát környezetükkel szoros kapcsolatot tartanak fenn, megfelelő információkkal rendelkeznek, ezáltal a környezetük ingereire a megfelelő módon reagálnak. Kivételt képeznek az úgynevezett transzformált sejtek és a tumorsejtek. Utóbbiak kontrollálhatatlan, rosszindulatú térhódításra képesek.

Úgy tűnik, napjaink embere ugyanolyan euphoriát érezhet javai vég nélküli felhalmozásában, mint a tumorsejt az osztódásban. Az elpiacosodás, a fogyasztási cikkek iránti éhség határtalan. Ki veszi már komolyan József Attila szavait:

Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon egy pici él,
S nagyobb leszel a világ tengelyénél!

Talán a motivációtanulás speciális esetével állunk itt szemben? Hiszen az ember társadalmi hatásokra meg tud szeretni egészen rossz dolgokat is. A modern civilizációban az emberek mintha abban látnák önmaguk fokmérőjét, hogy milyen autójuk és mennyi egyéb ingóságuk van. S ez már az iskolás korú gyerekeknél is megmutatkozik.

A lóversenyistálló szellemisége már a gyermekkornál kezdetét veszi, mert a gyerekeknek már rég nem az a dolguk, hogy önmagukat és saját személyiségüket kibontakoztassák a maguk és embertársaik örömére, hanem rögvest szemellenzőt kapnak, mint az igavonó lovak, hogy csak a számukra fenntartott legalizált pályára koncentráljanak. A startpisztoly már akkor eldördül, amikor még egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a társadalmi termelés láncszemeivé váljanak. És ők futják a kijelölt köröket addig, amíg már annyira átalakítja őket a pálya szelleme, hogy fel sem merülhet bennük a kérdés: van-e ennek valami értelme?

Az iskolába járó gyerek megszokhatja: annyit ér, amilyen jegy az ellenőrzőjébe be van írva. Értéke, embervolta numerikusan meghatározható. A tanterv nem tér ki az érzéseire, a vágyaira, az csak lényegtelen melléktermék a társadalom számára. A másság, az egyéniség egy ilyen egyenes sínre, a termelés, a haszonelvűség sínére állított világban egyáltalán nem érték, hiszen a lelkiség gátolja az irracionális folyamatokat…

A modern ember elvesztette az önmagához vezető ajtó kulcsát. A régi ember népmeséiben, kultúrájában és vallásában ha töredékesen is, de el tudta képzelni lelki folyamatait, jobban utat talált önmaga megismeréséhez. Azonban a ma embere csak “fejlődésében” hajlandó önmagát elismerni, és vegykonyhájában olyan erőket hív életre, amelyeket aztán képtelen ellenőrizni. Kierkegaard ezt így fogalmazta meg:

“Korunk a görög állam felbomlására emlékeztet. Minden fennáll, de senki sincs, aki hinne benne. Az a láthatatlan szellemi kötelék, mely érvényességet ad, eltűnt, és így az egész kor komikus és tragikus is egyúttal; tragikus mert pusztulóban van, komikus, mert fennáll.”

Van-e kiút? Talán az elején kellene kezdeni…

A személyiségfejlődés első tükre az anya-tükör, az egyén számára nélkülözhetetlen, alapozó mozzanat. Az anya és a gyermek az ősbizalom légkörében olyannyira egymásra hangolódnak, hogy szavak nélkül is értik egymást. Kibontakozik egy empátiás, beleélő, együttérző készség – ami a csecsemő részéről egy új jelenség. Az empátia révén a gyermek alkalmazkodik a különböző helyzetekhez, feldolgozza azokat és a velük kapcsolatos érzelmi állapotokat. Szépen írja le ezt a csodálatos világot Gárdonyi Géza:

Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet…
Ki tudja mit mond? mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen…
De őt sem érti senki sem.

Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik csak az angyalok.

A szeretetteljes szavaknak külön életük van. (Természetesen a negatív szónak szintén.) Talán így érthető Rimbaud is, aki azzal dicsekedett, hogy felfedezte a szavak lelkét.

A szakirodalom fél, egy éves korra, a depresszív fázis időszakára teszi azt a folyamatot, amikorra a gyermek képessé válik, hogy elviselje az ambivalenciát, az ellentétes érzelmek egyidejű megnyilvánulását. Tudatosulni kezd benne, hogy agresszív késztetései vannak, amelyek elpusztíthatják a belső jó dolgokat. Megjelenik a szorongás, a bűntudat.

Úgy mondják, a szem a lélek tükre. (Például a tükör eltörése a magyar néphit szerint egy számunkra fontos személy elvesztését vagy bánkódást jelez.) A csecsemő szopás közben az anya szemeit, homlokát nézegeti. Ekkor tanulja meg a gyermek, hogy anyja egy különálló lény, akkor tanulja meg szeretni. A “jó tárgy” megőrzése számára fontosabbá válik még az Egó megőrzésénél is. Igyekszik helyrehozni a “hibákat”, amelyeket agresszív késztetéseivel elkövetett. Megjelenik a hála, s innen gyökereztethető a szublimáció is, amely az alacsonyabb rendű ösztöni indítékok szellemi természetű tevékenységre való átváltását jelenti. Ekkor az anya puszta jelenléte is örömöt okoz. Mikor eltűnik, félni kezd, mert azt hiszi, miatta történt így. Megtanul egy másik embert szeretni, aggódni érte.

Így írja le Ancsel Éva e lélektani folyamat lényegét: “A szeretet tudás, de nem a jó és a rossz tudásának a fáján terem. Ez már a kiűzetés után születik, fájdalomban és verejtékben.”

A szeretetért meg kell küzdeni. Nem azért, hogy minket szeressenek, hanem hogy mi képesek legyünk ezt a nemes érzést minél önzetlenebbül gyakorolni – s ez a tanulás már csecsemőkorban megkezdődik. A tiszta, önzetlen szeretet nagyon ritka, anyagi síkon talán az anya-gyermek kapcsolatban lehet a leginkább felfedezni.

Dr. Nagy Mária

1996/20.