Noé bárkáján – Az állatok védelmében

Riportalanyunk, egy kedves, szeretetet sugárzó, negyvenes hölgy azt kérte tőlünk, tartsuk titokban a nevét. Attól tart, ha kitudódna, hogyan harcol az állatokért, és hogyan gondolkozik, esetleg akadályozhatnák tevékenységében.



Nevezzük hát Donna Quijoténak? Egy spirituális ünnepnapon, a napsugár elől menedéket adó sátorszerű kertben beszélgettünk vele áldozatos aktivitásáról, állatvédő és állatmentő tevékenységéről.

– Mi hajtja Önt arra, hogy nap mint nap szélmalomharcot folytasson az állatokért?

– Manapság rengeteg bűnt követ el a homo sapiens velük szemben. Hosszú időn keresztül az emberek harmóniában éltek az állat- és növényvilággal. Az utóbbi időben viszont – a gazdasági haszon reményében – olyan drasztikusan nyúltak bele a természet rendjébe, hogy ez egyértelműen a flóra és fauna zűrzavarához vezetett. Őserdőket vágtak ki, hogy a helyükön kávé- és banánültetvényeket létesítsenek vagy állatokat legeltessenek, megszüntetve ezzel sok-sok állat- és növényfaj élőhelyét. Például Afrikában őrületes összegeket fizettek bizonyos fajta állatok kiirtásáért, hogy ne tegyenek kárt az ültetvényekben, ma pedig azért fizetnek, hogy ugyanazokból az állatfajokból néhány anya- és apaállatot találjanak. De emellett továbbra is folyik az orvvadászat és az erdőirtás. Évente átlagosan ötvenezer hektár erdő és húszezer állatfaj tűnik el az ember ténykedése miatt.

Egyes állatfajokat az ember megszelídített, munkára bírt, aztán, ha nem volt szüksége a további munkájukra, sorsukra hagyta vagy elpusztította őket. A motoros szánok elterjedése után például a szánhúzó kutyákat tömegesen ölték meg ugyanazok, akik addig életben sem tudtak volna maradni nélkülük. De nem kell messzire menni a példákért: a “fölöslegessé” vált házőrző kutyát vagy a megunt “kedvencet” nálunk is gyakran szélnek eresztik vagy elaltatják.

Az idén nyáron – többek között – találkoztunk egy szomorú esettel. Egy teljesen lesoványodott kutyához hívattak bennünket. Gazdája elköltözött, s hetente csak egyszer járt etetni. Mikor megérkeztünk, szegény pára annyira gyenge volt már az éhségtől, hogy fel sem tudott állni. Felkerestük az önkormányzat vezetőjét, de ő is csak annyit tudott mondani: “Én teljesen hiába beszélek az embereknek a kutyáról. Ha lóról vagy disznóról van szó, odafigyelnek, mivel azok haszonállatok.”

Sajnos, az állatorvosok között is egyre jellemzőbb ez a szemléletmód. Egyikük például a múltkoriban könyörgésünk ellenére sem volt hajlandó fájdalomcsillapítót adni egy szerencsétlenül járt kutyának, amelynek egy nyílt sebét varrta össze, mondván, hogy az állat fájdalomküszöbe sokkal magasabb, mint gondolnánk, s különben sem fogja egy menhelyi állatra “pazarolni” a gyógyszerét.

– Itt valószínűleg nem csupán anyagi megfontolásról, hanem az együttérzés hiányáról is szó van.

– Sorolhatnánk a példákat, amelyek az állatokkal szembeni részvétlenséget mutatják: az állatkertek kicsiny ketreceit, a terráriumokat, a cirkuszokat, a kakas- és kutyaviadalokat, melyek mind csupán az emberek szórakozását szolgálják.

De nem is csodálkozhatunk rajta, ha azt nézzük, milyen elvek szerint nevelték az ifjúságot évtizedeken keresztül. A harmadikos környezetismereti munkafüzetben például benne volt, hogy a szarvasmarha melyik részét mire lehet felhasználni, arról viszont, hogyan gondoskodjunk a tehenekről, hogyan háláljuk meg a tejet, amit kapunk tőlük, egy szót sem írnak. S gondoljunk csak visz-sza arra az időszakra, amikor az ifjúságot bogár- és lepkegyűjtemények összeállítására kötelezték. A májusban begyűjtött és gombostűre nyársalt bogarak már rendszerint a nyári szertártakarítás alkalmával a szemétbe kerültek. Egy gyerek negyven bogarat és negyven lepkét mutatott be, és ezek mellett ki tudja hányat összetaposott még, vagy nem sikerült úgy felszúrnia, ahogy kellett volna… Egyszerűen döbbenetes, hogy nem az odafigyelésre és a gondoskodásra nevelték az ifjúságot, hanem egy ősi törvény megsértésére – az ölésre. Ne is csodálkozzunk rajta, ha oly sok az érzéketlenség, a nemtörődömség vagy az erőszak a mai világban.

– Említette, hogy Ön leginkább a kísérleti állatok sorsáért aggódik.

– Az ő szenvedésükről általában nem sokan tudnak, hiszen az érintettek gondoskodnak róla, hogy az orvosbiológia, a gyógyszeripar, a kozmetikaipar izolált laboratóriumaiból ne hallatsszon el hozzánk a sikolyuk.

Én többször voltam már ilyen helyen. A ketrecek nagyon kicsik, a levegőztetés sokszor hiányzik, nincs természetes fény, és többnyire a tervezettnél sokkal több állatot zsúfolnak bele a ketrecekbe.

Gyakran elvágják az állatok hangszálait, hogy kétségbeesett hangjuk ne zavarja a laboratórium környékén lakókat. Amikor tudomásunkra jutott, hogy ez a gyakorlat egy közeli intézményben, felkerestük az intézmény igazgatóját, magyarázatot kértünk tőle, és követeltük, hogy szüntesse be ezt az eljárást. Mivel ő letagadta, hogy ilyen történik náluk, nem láttunk más megoldást, igazolásként kiloptunk egy ily módon némává tett kutyát az állatistállóból, amelyik azóta is békésen él egy csendes udvarban – immár két kicsinyével együtt.

– Mi mondható el ezen kísérletek eredményességéről? Van-e értelme a sok szenvedésnek?

– Sajnos, nem sok jót mondhatok ezzel kapcsolatban. Kísérletek százai hiúsulnak meg azért, mert ittasak a gondozók – amin nem is igen csodálkozhatunk, hiszen hogyan is nézhetnének végig annyi kínt nap mint nap másképpen –, s nem követik az orvos utasításait. Sok-sok szenvedés árán elvégzik a drága kísérleteket, de mivel nem megfelelő az utókezelés – a lázas állatok sokszor még vizet sem kapnak –, az állatok jelentős része elpusztul.

Ha egy kísérlet lefolytatásához ötven majomra lenne szükség, akkor ennél nagyságrendekkel többet fognak be a trópusokon, hiszen rengeteg elpusztul a szállítás alatt, és nem is mindegyik lesz alkalmas a kísérletre. Ne csodálkozzunk, ha majd egyszer ezek az állatfajok az úgynevezett tudomány áldozatai lesznek.

Én már sokszor feltettem kutatóorvosoknak a kérdést, hogyan tudnak ilyen stresszes, gilisztás állatokból az egyenlőségjel végén jó eredményt kihozni, hiszen tudvalevő, hogy az élőlények lelkiállapota és fizikai erőnléte egyaránt befolyásolja ellenállóképességüket. Amiatt pedig már rengeteg katasztrófa történt, hogy az állatokon kikísérletezett gyógyszerek egészen más hatást okoztak az embereknél. Ki ne emlékezne a contergan-botrányra, amikor az állatokon alaposan kipróbált gyógyszer a terhes nők magzatainál súlyos születési rendellenességhez vezetett? Sok hasonló eset kérdőjelezi meg az állatkísérletek unos-untalan történő alkalmazásának értelmét.

– Az állattenyésztési telepek kegyetlen körülményeiről is sokat hallani.

– Régen a sertéseknek, a tyúkoknak megfelelő terük volt, tisztességes takarmányt kaptak, nevükön szólították és szeretettel nevelték őket… Most mi a helyzet? Több százával vannak összezárva, indulatos emberek veszik körül őket, ordítozás, térnélküliség… A csibék többségén nincs toll, mert mind lecsipkedik egymásról. Rácsok közé születnek a kismalacok, ahol az anyjuk még szoptatni sem tudja őket rendesen, vagy már születésük pillanatában elválasztják őket. A stressz miatt szervezetükben rengeteg méreganyag halmozódik fel – erről a természetgyógyászok tudnának többet mondani. Az ilyen nagy tömegben tartott jószágok esetében a járványokat csak sok-sok védőoltással tudják megakadályozni. Ez a sok kémiai anyag is a testükben marad, ilyen, mérgekkel “dúsított” húst fogyasztanak az emberek.

– Sok állatvédő számára nem egyértelmű, hogy vegetáriánus legyen. Mi az Ön véleménye? Ön fogyaszt húst?

– Nem, már négy éve abbahagytam. Az állatvédelemmel kötött ismeretségem szinte eltaszította tőlem a húst. Ahogy kifejlődött bennem a tisztelet az állatok iránt, megcsodáltam az egyéniségüket, s egyre jobban beleláttam életük szépségébe, az anyaságukba, a születésükbe, a ragaszkodásukba, egyre inkább úgy éreztem, nincs szükségem arra, hogy belőlük táplálkozzam. Furcsa is lenne, ha én mint állatvédő azt mondanám, hogy kutyákat, madarakat, békákat mentek meg a pusztulástól, de azért a csirkepaprikást nagyon jóízűen meg tudom enni. Ez képmutatás lenne.

– Az ember sokszor túlságosan kicsinek érzi magát, hogy bármit is tegyen az állatok védelmében, hiszen a másik oldalon jelentős anyagi érdekeltségek és társadalmi beidegződések állnak.

– Ha reménytelennek is tűnik a harc, nem szabad megfutamodnunk előle. Akármilyen keveset is tehetünk, ha azt megtesszük, nyugodt lelkiismerettel nézhetünk élőlény-társaink szemébe. Már az is hasznos, ha mindenhol, ahol van rá lehetőségünk – iskolában, családban, utazás közben, tömegkommunikációs eszközökön keresztül, a legkülönfélébb fórumokon –, beszélünk ezekről a problémákról.

Járjunk nyitott szemmel, és nyomban számos lehetőséget találunk a konkrét segítségnyújtásra is. Készíthetünk madáretetőt, gazdát keríthetünk egy kóborkutyának, vagy átvihetjük a szomszéd néninek az ételmaradékot, hogy legyen mit adnia a kutyájának, elmehetünk békát menteni…

– Beszélne erről a békamentésről?

– Tavasszal, párzási időben a békák csapatostul indulnak meg az ívóhelyek felé. Sajnos, közülük évről évre egyre többen válnak a sűrűsödő országúti forgalom áldozataivá. Néhány lelkes környezetvédő barátommal ezekben a hetekben nap mint nap kijárunk a mocsaras vidékeken átvezető országutakra, és segítünk a békáknak – legalábbis egy részüknek – veszélytelenül átkelni.

– Csökkentheti-e a vegetáriánus táplálkozás az állatok szenvedéseit?

– Feltétlenül. A nagyüzemi állattartás virágzásának ugyanis az az oka, hogy az emberek rengeteg húst vásárolnak és fogyasztanak. Régen a szélesebb néprétegek főleg zöldség- és gabonaételeket fogyasztottak, hús legfeljebb kivételes alkalmakkor került az asztalra. Az életszínvonal emelkedésével viszont a hús, mint a jómód jelképe, mindennapos étellé vált az átlagember számára is. A piacgazdaság törvénye, hogy mindent, amire kereslet van, igyekeznek megtermelni. A magas húsfogyasztásunk áldozatai azok a sertések, baromfik, szarvasmarhák, amelyek a lehető legkisebb helyre összezsúfolva, egymást csípve-taposva élik le a természetesnél jóval rövidebb, minél “gazdaságosabb” módszerrel véget érő, sivár életüket.

– Mit gondol, mit lehetne tenni az állatkísérletek borzalmai ellen?

– A felelős emberek részéről nagyobb figyelemre lenne szükség. Ellenőrizniük kellene, hogy megfelelően bánnak-e az állatokkal, de mindenekelőtt végig kellene gondolni, valóban szükség van-e az adott kísérletre, hiszen ezek sokszor számítógépes módszerekkel is helyettesíthetők. Feltétlenül szükség lenne az állatvédők kontrolljára is.

Az is meggondolandó, nem túl nagy luxus-e, hogy a kozmetikai cégek nap mint nap új termékeket hoznak ki, s minden egyes termékért több száz nyuszinak kell hetekig kalodában szenvednie, esetleg megvakulnia? Tudvalevő, hogy a “bőrgyógyászatilag tesztelt” fölirat mögött állatok kínszenvedése rejlik, ugyanis a legtöbb kozmetikai szert állatokon próbálják ki. A nyúl nem könnyezik, ezért általában nyulak szemébe csöpögtetik hosszú napokig a samponokat, testápolókat, míg a szerek szét nem roncsolják a szöveteket. Ha tudnánk, mi az ára, bizonyára kevésbé lelkesen vásárolnánk ezeket a termékeket. Nyugat-Európában egyre népszerűbbek azok a kozmetikai cikkek, amelyeken egy áthúzott nyúl képe jelzi, hogy nem állatokon tesztelték.

Nagy segítség lenne az is, ha megőriznénk azokat a gyógymódokat, amelyek helyességét évszázadok tapasztalatai bizonyítják! Tudok egy olyan esetről, amikor két állatorvostanhallgató nem volt hajlandó egészséges állatokon kísérletezni, hanem elmentek egy juhászhoz, aki hetvenfajta gyógymódot mutatott meg nekik különféle birkabetegségek ellen.

Jómagam az egyszerű gondolataimmal, a szeretetemmel és az empátiámmal úgy látnám jónak, ha az állatkísérletekben foglalkoztatott hatalmas orvosi-asszisztensi gárdát és a laboratóriumokat inkább megelőzésre használnák fel. Vizsgálhatnák, hogy milyen fertőzöttek a vizeink, milyen problémák vannak a talajban, és sok más hasonló dolgot.

– Azt hiszem, egészen másfajta szemléletmódot kellene elsajátítanunk az állatokkal kapcsolatban.

– A világ színpadán rajtunk kívül még nagyon sokan kaptak szerepet, mégis azt hisszük, hogy kizárólag mi, emberek vagyunk a fontosak. Pedig valójában csak úgy tudunk hosszú távon fennmaradni, ha képesek vagyunk harmóniában élni az állatokkal, a növényekkel, a környezetünkkel.

Nem véletlen, hogy Noé bárkáján is helyet kaptak az állatok. Meg kell őriznünk, amit Isten akkor ott összegyűjtött a földi lét újra kezdése végett. Azért kaptunk kezet, lábat, elmét, hogy gondnokai lehessünk ennek a seregletnek. Úgy gondolom, hogy új értékrendet és szokásrendszert kellene kialakítanunk, odafigyelve és tiszteletben tartva a Természetet, mert az csodálatos, és nem szabad elkótyavetyélnünk.

– Gyerekkorunkban alakul ki értékrendünk, életvezetésünk. Mit tehetünk annak érdekében, hogy a gyerekek megtanulják, miként vigyázzanak az állatokra, a környezetre?

– Ezzel kapcsolatban a család tehet legtöbbet. Sajnos, a városi gyerekeknek többnyire már semmilyen kapcsolatuk sincs az állatokkal. A nagyritkán megpillantott békát nyálkásnak, a pókot, hernyót csúnyának találják, ha pedig darázs vagy méhecske röppen be a szobába, páni félelem fogja el őket, hiszen az csíp. Ennek az állatoktól való túlzott távolság és sokszor a szülőktől átvett helytelen hozzáállás az oka. Ha a családban van idő rendszeresen beszélgetni az állatokról, róluk szóló könyveket lapozgatni, a gyerekben felébred a vágy, hogy minél többet tudjon meg róluk, barátainak tekinti majd őket, és persze elképzelhetetlen lesz számára, hogy megkínozza vagy akár csak figyelmen kívül hagyja őket.

Nagyon jó, ha van lehetőség valamilyen állat tartására, és így a gyerek állandóan figyelheti szokásait, etetheti, gondozhatja, és megtanulhatja, hogyan teremthet kapcsolatot más élőlényekkel. Ez a lelki gondokkal küszködő gyerekek számára is nagy segítség. Persze, az lényeges, hogy az állat is jól érezze magát, megfelelő körülmények között tartsák.

Néha menjünk el a gyerekekkel kirándulni! De fontos a megfelelő hozzáállás: mi vendégek vagyunk az erdőben, ne zavarjuk hát azokat, akik ott laknak: az állatokat, a fákat, a virágokat. Nem attól leszünk gazdagabbak, ha nagy csokor virággal térünk haza, ami úgyis hamarosan elszárad, hanem ha megtanultuk, hogyan csodálkozzunk rá a természet szépségére.

– Ön egy egészségügyi intézményben beteg gyerekekkel foglalkozik. Hogyan tudja beleszőni a közös játékba és különféle más programokba az értékeket, melyeket át szeretne adni nekik?

– Szerencsére a gyermekintézmény szabad kezet ad nekem a foglalkozások tartalmával kapcsolatban. A kisgyerekeknek népmeséket olvasok, hiszen azokban benne van az a tiszta értékrend, ami az állatok óvására is int. A vízbe visszadobott hal mindig meghálálja a jó tettet, és a hangyácska is, ha a legkisebb fiú jó szívvel van iránta.

Szoktam mesélni az állatok szokásairól is, vagy a fáról, aki igaz barátunk, hiszen gyümölcsöt és árnyékot ad, a madarak pedig fészket rakhatnak a lombjában. Fontos, hogy amit mondunk, azon érződjön, mennyire szeretjük mi magunk az állatokat, a természetet. Akkor a gyerekekre is átragadnak ezek az érzések.

Gyakran előveszem a Természetbúvár folyóiratot. Rajzolunk belőle, beszélgetünk róla. Ha jönne egy pszichológus, talán el sem tudná képzelni, miért van az, hogy a rajzokon őzikék, lepkék, szitakötők, virágok vannak, és nem emberek.

Manapság sok-sok indulattal és erkölcstelenséggel találkoznak a gyerekek a világban. Éppen azért igyekszem a természetbarát könyveket, a népmeséket, népdalokat megismertetni velük, hogy ezek, a maguk tiszta eszméivel, pozitívan hassanak lelkivilágukra.

– Ön nagyon tevékeny. Gyerekfoglalkozásokat tart, kutyákat, macskákat vesz pártfogásába, békákat ment meg az autóforgalom elől… Úgy tűnik, e mellett már nemigen jut ideje másra.

– Én nagyon hálás vagyok, amiért ilyen dolgokkal foglalkozhatok. Sokan lettek volna nálam méltóbbak ezekre a feladatokra, nem is tudom, miért én kaptam ezt az ajándékot az Égtől.

Nagyon sok apró jutalomban részesülök viszonzásul azért, amit csinálok. A múltkor például megkérdeztem egy kisfiútól, hogy tetszett neki a beszélgetésünk a madarakról. Azt felelte: “Ha hazamegyek, összetöröm a csúzlimat.” Azt hiszem, ha ez az eredmény, igazán megérte a fáradságot.

Mikola Klára

1996/20.