Országcsonkítás-e a Duna elterelése?

 

Szlovákiában néhány hónapja osztrák mélyvibrációval megkezdték a Duna elterelési munkálatait, Magyarországon ugyanekkor megszüntették a dunai vízlépcső kormánybiztosi hivatalát. Furcsa hírek, érthetetlen események ezek, érdemes elgondolkozni felettük. Érdemes átgondolni, miként is jutottunk ebbe a kátyúba, s hogyan tudnánk ebből kilábalni.
1991. április 22-én a magyar Országgyűlés határozatot hozott, amely kimondja: „A Duna Bécs-Gönyü szakaszán az Osztrák Köztársaság és Cseh és Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság hozza létre a közös Dunai Nemzeti Parkot… Az Országgyűlés felkéri a kormányt, hogy a fenti Nemzeti Park létrehozásához szükséges két- és többoldalú tárgyalásokat – és a létrehozatalt hátráltató vagy gátló érvényes nemzetközi megállapodások újratárgyalását – kezdeményezze az érintett államok kormányainál… Készítse elő a védetté nyilvánítás előkészítéséhez szükséges munkálatok cselekvési programját és 1992. évi költségvetési tervét… Tájékoztassa a helsinki folyamatban részt vevő államok parlamentjét.”
A fenti határozat által megszabott feladatokat a kormány nem hajtotta végre; nem indultak meg a Dunai Nemzeti Park létrehozására irányuló tárgyalások, nem mondták fel a park létrehozását gátló megállapodásokat, nem készítették el a cselekvési programot és annak 1992-es költségvetését, és nem tájékoztatták az érintett államokat az Országgyűlés döntéséről. Nos, ha mindez nem történt meg, akkor mivel is telt el az elvesztegetett év, mi történt 1991-ben?

Mi is az a „C”-változat?

Az év folyamán több tárgyalás, megbeszélés és látogatás is létrejött az érintett országok között. Szlovák részről az év két miniszterelnöke Meciar és Camogursky, a vízlépcső kormánybiztosa, Kocinger, a csehszlovák federális kormány részéről Vavrousek környezetvédelmi miniszter, magyar részről Mándl tárcanélküli, Siklósi, közlekedési, Keresztes, környezetvédelmi miniszter, Sámsondy Kiss György, a dunai vízlépcső kormánybiztosa és Rott Nándor, az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának elnöke voltak a tárgyalás főszereplői.
A tárgyalások sikerét magyar részről eleve lehetetlenné tette, hogy a vízlépcsőnek nem volt gazdája; úgy a delegáció tagjai, mint annak szakértői állandóan cserélődtek; a magyar álláspont nem volt részleteiben kidolgozva, sőt az Országgyűlés világosan megfogalmazott határozatát sem képviselte a küldöttség. Így történhetett meg, hogy a tárgyalások melyek folyamán a Dunai Nemzeti Park részleteit kellett volna kidolgozni, lassan átalakultak a szlovák delegáció által előterjesztett „C”-változat vitafórumává.
A „C”-változatnak semmi köze sincs a Dunai Nemzeti Parkhoz, az a bősi vízierőmű magyar részvétel nélküli üzemeltetésének a terve. E variáció szerint a Dunát nem magyar területen, Dunakilitinél, hanem szlovák térségben, Cunovónál (Dunacsún) duzzasztanák.
Így egy félakkora felületű tározó tó jönne létre, mint ami az eredeti tervben szerepelt, s mivel a duzzasztás Bőstől vagy tíz kilométerrel távolabb történne, így a vízierőműhöz vezető üzemcsatornát is meg kellene annyival hosszabbítani. Ha a „C”-változat megvalósulna, úgy Magyarország több, mint harminc kilométeren elveszítené határfolyóját, a Dunát.  Ez egy olyan építkezés eredményeként történne, melynek egy részét (az alvízcsatornát Bős és Szap között) a magyar fél építette. Egy ilyen terv tárgyalására az Országgyűlés a magyar delegációt nem hatalmazta fel, s mégis ennek megvitatásával, latolgatásával telt el az év jó része.

Megmozdultak a szlovák környezetvédők

A bősi erőmű jelenlegi készültsége 85-90%-os. A Cseh és Szlovák Köztársaságnak 15 milliárd koronájába (500 millió dollár) került az eddigi építkezés. A cunovói (dunacsúri) duzzasztómű, mely nagyobb, mint a dunakiliti, s a több, mint tíz kilométeres üzemcsatorna meghosszabbítása további tizenkét milliárd koronába (400 millió dollár) kerül. E költség mellett – mai értékben számolva – 24 milliárd koronás (800 millió dollár) kárt jelent a parti szűrésű ivóvíztermelés lehetőségének elveszítése. A fenti költségek mellett a „C” változat okozta többi kár azonos a korábbi tervek okozta károkkal, csak éppen az eliszaposodás és kiszáradás határvonalát tolja el e változat nyugat felé.
A szlovákiai környezetvédők első nagy megmozdulása 1990. február 3-án, az Európa-lánc létrehozásával kezdődött, mikor Hainburgtól Komáromig több tízezer ember állt láncba, hogy így tiltakozzon az építkezés ellen. 1991. február 20-án már a csallóközi polgármesterek és elöljárók teljes közgyűlése – 51 szabadon választott polgármester – követelte az építkezés leállítását. 1991 nyarán, az államközi tárgyalások sikertelenségét látva, újra megmozdult a Kisalföld lakossága, hogy megakadályozza az üzemcsatorna ideiglenes feltöltését. Egy hétig tartották magukat a környezetvédők a somorjai gáton, és csak a rendőri erőszak és vezetőik letartóztatása törte meg tiltakozásukat. Együtt mentek a börtönbe a cseh, osztrák, magyar és szlovák környezetvédők, megmutatva, hogy itt az ellentét nem a nemzetiségek között, hanem a környezet védői és annak rombolói között van. Az 1991. júliusi-augusztusi letartóztatásokra válaszul a világ környezetvédő szervei tüntetést hirdettek 1991. szeptember 10-ére, a világ összes csehszlovák követsége, konzulátusa előtt.
Sajnos, ez az akció nem volt sikeres. Ennek fő oka az volt, hogy a magyar kormány nem támogatta a világtüntetést. Ez megzavarta a nyugati környezetvédő szerveket; nem értették, hogy amikor ők kiállnak a magyar álláspont mellett, akkor a magyar követségek és konzulátusok miért nem támogatják őket. Nem értették, hogy a magyar külképviseletek miért nem ajánlják fel helyiségeiket sajtókonferenciák, előadások rendezésére, s még kevésbé értették, hogy miért nem lehet Budapesten megtartani a tüntetést. Nem értették, hogy miért kell ellenezni mindent, amit a Duna Kör támogat, csak azért, mert e szervezetnek egyes vezetői ellenzéki beállítottságúak. Az igazság kedvéért itt meg kell jegyeznem, hogy egyes ellenzéki környezetvédők viszont úgy viselkedtek, mintha fontosabb lenne számukra a kormánypárti kormánybiztos megbuktatása, mint a Duna védelme. Így mindkét oldal a pártérdeket a nemzeti érdek elé helyzete, s ezért együttesen felelősek az eredményért is.

Megkezdődött az építkezés

A magyar fél paralízisét, a pártviszályok okozta tehetetlenségét látva, a vízlépcső szlovák építői októberben döntő lépésre szánták el magukat. 1991. október 30-án az illetékes vízügyi szervezet, a Pozsony-vidék Környezetvédelmi Hivatala, kiadta az építkezés megkezdésére vonatkozó engedélyt (archívszám 26343) . Most már nemcsak a felvízcsatorna fenékszigetelésének javítási munkálatai indultak meg, de megkezdődött a „C”-változat kivitelezéséhez szükséges új gát alapozása is. Ezt a munkát a brnói székhelyű Hidrostav Vállalat a bécsi székhelyű Keller Grunbau alvállalkozó segítségével végzi. A mélyalapozási munka visszafordíthatatlan károkat okoz a talajvíz természetes mozgásának meggátolásával. Az eljárás a következő: a daruk gémjére hengerszerű, hegyes orrú bombát szerelnek, s azt 6-8 méter mélyen süllyesztik a kavicsos talajba. Mikor az elérte a kívánt mélységet, akkor az alsó részben elhelyezett szelepeken keresztül nagy nyomású talajszilárdító vegyszert fújnak a talajba, mely szétterül, majd megdermed, s így – mintegy falat képezve – megakadályozza a talajvíz mozgását. Ha ez a munka folytatódik, úgy jóvátehetetlen környezetrombolás lesz az eredménye.
Miközben ilyen tragikus fordulatot vettek az események, a magyar és a világ közvéleménye nem is tud arról, hogy megindultak a Duna elterelését célzó építkezések. Ennek az az oka, hogy 1991 őszén egy minden addigi marakodást túlszárnyaló zűrzavar, egy minősíthetetlen sajtóvita bontakozott ki Budapesten, melynek táptalaját egyrészt a pártharcok okozta bizalmatlanság, másrészt az egymásra féltékeny szakértők íróasztal utáni tolakodása okozta. A kirobbanáshoz a szikrát a Bős-Nagymaros-i vízlépcső alsó, nagymarosi szakaszának helyreállítási terve adta.

 Nagymaros helyreállítása

Nagymarosról tudni kell, hogy annak készültsége 12 %-os volt, amikor az osztrák vállalkozók abbahagyták a munkát, s ennek ellenére – a jószomszédi viszony érdekében -, a magyar kormány egy 42 %-os készültségűnek megfelelő összegben, 2,6 milliárd schillingnyi (250 millió dollár) kártérítésben egyezett ki. Ezt a kártérítést 1996-tól, 20 éven keresztül áramban törleszti majd az ország, évi 1,2 milliárd kilowattórás részletekben. Az osztrák kártérítésen kívül persze még hátra van a Visegrád-Nagymaros-i térség, s a Dunakanyar helyreállítása is. Itt, a Duna medrének közepén, egy fél kilométernyi átmérőjű, bombatölcsérre emlékeztető munkagödröt hagytak hátra az osztrák vállalkozók. Ezt a gödröt kellett volna hasznosítani egy közlekedési alagút céljára, magyar és külföldi önkéntesek részvételével helyre lehetett volna állítani, de a helyreállítási munkát lehetett volna nyílt, nemzetközi tárgyalásra is bocsátani…
A fentebb említett veszekedés kirobbanását az okozta, hogy a helyreállítási munkára az 50 millió dolláros megrendelést ugyanaz a magyar vízügyi vállalat kapta meg, mint amelyik korábban a vízlépcső építését szorgalmazta. Csak rontott a helyzeten, hogy e vállalat a hajózási nehézségek megoldását Nagymarosnál – úgy, mint korábban – most is duzzasztással javasolja megoldani. A hangzavar mindenesetre elterelte a figyelmet Bősről és a Dunai Nemzeti Parkról.
1991 decemberében aztán híre jött, hogy a magyar kormány felszámolta a dunai vízlépcső kormánybiztosának, a feladathoz felnőni kezdő Sámsondy Kiss Györgynek az irodáját, s annak feladatait különböző minisztériumok között osztotta szét. Így megszűnt az egyetlen hivatal, mely az Országgyűlés 1991. április 22-én hozott határozatát lett volna hivatott kivitelezni.

A trianoni békeszerződés

A trianoni békeszerződés II. része 27. cikkének 4. bekezdése megállapítja, hogy a két ország közötti határ a „Duna hajózási fővonala”. A 30. cikk a „hajózási meder” kifejezést használja, s a határt a „hajózási főmeder középvonalában” állapítja meg. Ugyanezeket a jogi meghatározásokat fogadja el és használja az 1977. szeptember 16-án aláírt magyar-csehszlovák szerződés is. Mivel egyik fél sem birtokolja a folyam másik felét, s mivel a „C”-változat a közös szakaszról csehszlovák területre vinné át a hajózási fővonalat, ezért annak kivitelezése egyenértékű azzal, mintha a Cseh és Szlovák Köztársaság elcsatolna egy magyar területet.
A „C”-változat ellentétes a két állam között 1976-ban kötött egyezménnyel is, mely kimondja: „kölcsönös egyetértés nélkül nem végeznek olyan vízgazdálkodási tevékenységet, amely a közösen megállapított vízviszonyokat kedvezőtlenül befolyásolná”. 
Fontos azt is kihangsúlyozni, hogy a „C”-változat megvalósítása esetén a termelt energia nemcsak a csehszlovák felet illeti meg. Az 1977. évi szerződés kimondja: „… a vízlépcsőrendszer hasznaiból és előnyeiből a szerződő felek egyenlően részesülnek”. Tudnunk kell azt is, hogy a „C”-változatnak megfelelő folyamelterelésre eddig nem volt precedens, illetve az egyetlen ilyen irányú terv, a Jordan folyó elvezetése, az izraeli légierő beavatkozása miatt meghiúsult.
A fentiekből világosan következik, hogy a „C”-változat ellen Antal József miniszterelnök úrnak azonnal és határozottan tiltakoznia kellett volna Václav Havel elnöknél. Amennyiben a tiltakozás hatására a Cseh és Szlovák Köztársaság az építkezést nem hagyta volna abba, úgy rendkívüli tanácskozásra kellett volna összehívni a párizsi békeszerződés részes államait, az Egyesült Nemzetek illetékes szerveit, és keresetet kellett volna benyújtani a hágai nemzetközi Bírósághoz. Ha ezt a lépést a magyar kormány megteszi, s azok nem hoznak eredményt, úgy fel kell mondani az 1977. évi szerződést, és fel kell függeszteni a Duna-egyezmény alkalmazását a magyar-csehszlovák viszonylatban, minek révén lezárul a magyar Dunaszakasz a csehszlovák hajók előtt.

A megoldás

Annak érdekében, hogy ez a sajnálatos Duna-vita 1992-ben közmegelégedéssel úgy záruljon le, hogy a szlovák és a magyar nép a megegyezés révén közelebb kerüljön egymáshoz, ahhoz a magyar félnek néhány lépést tennie kell. E lépések közé tartozik:

  • a „H”-terv részeltes kidolgozás, beleértve úgy a pontos költségvetést, mint a „debt for nature swap” (kölcsönelengedés a természetvédelemért) alkalmazását a helyreállítási költségek biztosítására;
  • részletesen kidolgozott terv a zavartalan hajózás biztosítására, a „H”-változat keretein belül;
  • teljes együttműködés a magyar külképviseleti szervek és a nyugati környezetvédelmi szervezetek között a „H”-változat  népszerűsítése érdekében, sajtótájékoztatók, előadások és konferenciák révén;
  • a Dunai Nemzeti Park megvalósításának költségeire nemzetközi gyűjtés indítása, a gyűjtés irányítására nemzetközi kuratórium felállítása.

Amennyiben mindez megtörténik, úgy a Duna védelmében kialakult összefogás idővel kovásza és katalizátora lehet majd egy szélesebb körű megbékélésnek is a Duna-medencében.

 

9/1992.
Lipták Béla