Dzsaipur, a rózsaszín város

A Dzsaipur-i vasútállomásra úgy este tizenegy óra tájban érkeztünk meg Oscar barátommal. Az út meglehetősen fárasztó volt, sőt, amikor „szuper expressz” vonatunk több órás késés után végre bepöfögött a Bharatpur-i állomásra, úgy tűnt, nem lesz az egészből semmi. Fürtökben lógtak az emberek a vagonok lépcsőin, s nem úgy nézett ki, mintha le akarnának szállni. Ugyanakkor a peronon hatalmas tömeg tolongott, s a nagy lökdösődés, kiabálás mind azt jelezte, eltökélt szándékuk a vonat megrohamozása és „bevétele”. Mindketten törékeny alkatúak lévén, semmi kedvünk nem volt az ilyen erőszakos, kimenetelét tekintve bizonytalan, sőt veszélyes vállalkozásra. Így aztán az ősi, ám a mai napig jól bevált módszerhez folyamodtunk: „Baksis” – mondtuk ki a bűvös szót két tagbaszakadt hordárnak, akik széle vigyorral nyugtázták a dolgot. Miután zsebrevágták a pénzt, megragadták nagy fémládáinkat – Indiában az egyszerű kivitelezésű alumínium „bőröndök” olcsó áruk miatt nagyon elterjedtek -, majd mikor megállt a vonat, egyszerűen betolták azokat a lépcsőkön szorongó emberfürt feje felett. Odabent aztán kénytelen-kelletlen szétvált a tömeg, hisz a súlyos ládákat senki sem szerette volna a fején, esetleg a vállán tudni. Mire a ládák leereszkedtek a padlóra, már minket is felkaptak, fejük fölé emeltek, majd módszeresen bepréseltek cókmókjaink után. Bőröndjeinket állva tettük meg az utat Dzsaipurig, olyan tömegben, ahol talán egy gombostűt is gond lett volna leejteni. Hiába, aki Indiában nem foglal legalább négy-öt nappal korábban helyet, az sokat kockáztat, s legfeljebb tíz-húsz rúpia külön kiadással, valamint sok-sok viszontagsággal tud csak célbaérni.
De hát az a fontos, hogy megérkeztünk, ha kicsit nyúzottan és koszosan is. Keresztülvágtunk a tömegen, hidegvérrel leráztuk a hiszékeny turistákra és zsíros fuvarra számító taxisokat, majd az utcára érve riksába szálltunk. Néhány pillanatnyi habozás után úgy döntöttem, a kései idő ellenére mégiscsak barátaimhoz, a Sharma családhoz megyünk. Ha ugyanis udvariasak lennénk, s egy szállodában térnénk nyugovóra, másnap Sharmanék első kérdése az lenne: mikor érkeztünk meg? Ha tegnap, hol aludtunk, miért nem jöttünk rögtön hozzájuk stb. Az indiaiak nemcsak nagyon vendégszeretőek, de igen érzékeny lelkek is. Vigyázni kell, nehogy megsértse őket az ember. Sérelmeiket nem teszik szóvá, annál műveltebbek, udvariasabbak, ám az ilyesmi nem esik jól nekik. Summa summárum, inkább vállaltam a kései zavarást, mint a lelki sebek ejtését.
Sharmáék egy külvárosi negyedben, elég tisztességes környezetben laktak. Egy kétszintes ház alsó részét bérelték, picinyke virágos kerttel. A Sharma név elárulja, hogy viselője bráhmin (bráhmana), ami Indiában a legfelsőbb kasztot jelenti. Négy fő kaszt létezik, a bráhmanák, a nemesek (harcosok, adminisztrátorok), a kereskedők (bankárok, földbirtokosok) és a dolgozók.
Miként Platón is tanította, a négy kaszt a társadalom testének különféle részeit, a fejet, a karokat, a törzset és a lábakat képezi. Mindegyik fontos, mindegyikre szükség van. De ha már itt tartok, megemlíteném, hogy a világ többi országával ellentétben Indiában nem a vagyon és a társadalmi rang határozza meg  a legfelsőbb kasztba való tartozást, hanem a kultúra, a műveltség foka. Míg Magyarországon a felsőbb tízezer alatt egyértelműen gazdagokat, sőt mágnásokat értünk, addig Hindusztánban a bráhmin lehet szegény, mint a templom egere, ám mégis a legmagasabb kaszt tagja. Bráhmin értelmiséget jelent. Ide tartoznak a tanárok, papok, írók és filozófusok. Náluk a szellemi vagyon jelenti az igazi értéket. Nekik köszönhető, hogy India évezredeken át képes volt megtartani ősi vallását és kultúráját, s hogy a hagyományok virágoznak mind a mai napig. (Ellentétként lásd Görögországot vagy Egyiptomot, ahol a régi kultúra nyomait már csak a múzeumokban fedezhetjük fel.) Régente a bráhmanák a munkájukért – tanítás, tanácsadás, templomi szolgálat – nem fogadhattak el fizetést, nehogy ezáltal „eladják magukat”, s így degradálódjék a civilizáció. Nemesek és kereskedők adományaiból tartották fenn magukat és családjukat. A híres indiai császár, a Nagy Sándorral is megküzdő Csandragupta is egy szegény bráhmanának, Csánajának köszönhette sikerét és népszerűségét. Míg a császár fényűző életmódot folytatott pompás paoltájéban, addig Csánakja a palotán kívül, egy egyszerű kis bambuszkunyhóban lakott. Onnan járt be mindennap a császárhoz, hogy bölcs szavaival, nélkülözhetetlen tanácsaival segítse őt birodalmának kormányzásában.
Jövetelünk felvillanyozta az egész családot. A nagybajszú családfő, Rádzskumár átölelt bennünket, fia, Nagésh pedig férfiasan kezet rázott velünk. A ház asszonya néhány kedves üdvözlő szót mondott, aztán már sietett is a konyhába főzni. Látván Oscar barátom ijedt képét, rögtön kapcsoltam. Ajaj – gondoltam – ajaj, ebből baj lesz. Ismervén jól az indiai szokásokat és a finom, ám csípősen fűszerezett ételeket, ráadásul figyelembe véve, hogy már éjfél körül jár az idő, tudtam, nagy veszélynek tesszük ki egészségünket.
Indiában ugyanis nagyon könnyű megbetegedni, főleg ha az ember képtelen féken tartani a nyelvét. Ezzel nemcsak a falánkságra célzok, hanem arra a tényre is, hogy nem mindegy, mikor és mit eszik az ember. Ha például éjnek idején jól belakmározik, gyomra képtelen lesz megemészteni az ételt. Az ősi ind természetgyógyászat, az ájurvéda szerint pedig a megemésztetlen étel mindegy méreggé válik, s mivel képtelen a szervezetből távozni, lassan felszívódik, s így különféle betegségek okozójává válik. De hát ki tud lebeszélni egy csupaszív hindu anyát arról, hogy újonnan érkezett vendégeit vacsorával kínálja? Tudtam, hogy itt csak Rádzskumár segíthet. Udvariasan összetettem a kezem, s kérlelően szóltam hozzá:
– Rádzskumárdzsi*, van egy problémánk.
– Accsa? – emelte fel szemöldökét, mire felfelé pödört, igazi rádzsasztháni bajsza még villásabb lett.
– Nem akarok udvariatlan lenni – folytattam -, de mi európaiak nem szoktunk ilyen későn enni, ráadásul attól tartok, a kétségkívül finom, ám számunkra súlyos ételt nem leszünk képesek megemészteni. Nem lehetne várni az evéssel reggelig?
Rádzskumár szaporán ingatta fejét jobbra-balra, ami az indiaiaknál sok mindent jelenthet: igyekezetet a rábeszélésre, igenlést, együttérzést és a többi.
– No problem – bizonygatta. – Olyan ájurvédikus gyógynövénykeverék van a birtokában, aminek segítségével akár a követ is meg lehet emészteni!
Erre már nem tudnunk mit mondani. Bízván vendéglátónk ájurvédikus szakértelmében, derekasan végigettük a mintegy nyolc-tíz fogásból álló menüt. Felesége, Gájátri – akit mi a helyi szokásoknak megfelelően, korára és szerető gondoskodására való tekintettel csak egyszerűen matadzsinak, anyácskának szólítottunk – mindezt ragyogó arccal nyugtázta. Amikor már moccanni sem bírtunk, Rádzskumár előszedte a csodapert tartalmazó üveget, s kimért belőle számunkra egy-egy kanállal.
– Ezt most beveszitek – rendelkezett -, s utána jól fogtok aludni, reggel pedig frissen, egészségesen tudtok felkelni. Valóban, hajnalban minden fáradtság nélkül felébredtünk. Azért keltünk korán, négykor, hogy időben ott lehessünk a világ leghíresebb hindu templomában, a Rádhá-Góvindadzsiban a hajnali isten tiszteleten, amelyről tudtuk, hogy felejthetetlen élményt jelent. Gyorsan megfürödtünk tiszta ruhát húztunk, s máris kimért léptekkel haladtunk a királyi palota felé.
Rádhá és Góvinda (Krsna) e kegyszobrát eredetileg Vrindávanban, Krsna szülőfalujában imádták, ám a legkegyetlenebb mogul császár, a hinduírtó, templomromboló Arungzeb mohamedán csapatai elől a papok a biztonságot jelentő Dzsaipurba menekítették őket, ahol akkoriban II. Dzsai Szingh, a város alapítója uralkodott. Őróla köztudott volt, hogy bevehetetlen bástyát jelentett a mohamedán hódítók szemében.
Dzsai Szingh 1688-ban született, s tizenegy évvel később, mint kisfiú került a trónra. Akkoriban India az anarchia korát élte. Egyfelől a mohamedán hódítók indítottak újra és újra háborút a még független hindu kiskirályságokkal szemben, másrészt maguk a rádzsák is szinte állandóan harcba álltak egymással. Dzsai Szingh trónra kerülésekor a környék jelentéktelen politikai hatalommal bírt, ám halálakor Dzsaipurt és környékét már elismerték – a történelemben először – mint rádzsot (királyságot), sőt Rádzsputána talán legjelentősebb államává vált.
Dzsai Szingh nemcsak kiváló harcos, de nagy tudós és építész is volt, korának legkiemelkedőbb személyisége. Kiválóan elsajátította a szanszkrt és perzsa neyelveket, valamint a matematika és asztronómia tudományá. Amikor 1721-ben Mohammed sah került Delhi trónjára, Dzsai Szingh végre békében áldozhatta idejét a történelem és asztronómia tanulmányozásának. Ekkor kezdte el építeni Dzsaipurban, Delhiben, Uddzsainban, Mathurában és Benáreszben a csillagvizsgáló központjait. Annyira jártas volt az asztronómiában, hogy képes volt felfedezni és korrigálni a De La Hire csillagászati táblákat, melyeket Portugália királya küldött neki. Ulug bég, Szamarkand királyi asztronómusának, valamint a török csillagászoknak az eszközei nem feleltek meg neki, ezért 1723-ban kiadta saját tábláit Az égitestek mozgása (Zics mohamed sahi) címmel.
Dzsai Szingh elvégezte az ősi, védikus fehér ló áldozatot (asvamédha jagját), melynek célja uralmat szerezni a többi király felett. Egy hibátlan, szép fehér lovat szabadjára engedtek, s az mehetett, amerre akart. A hadsereg látótávolságból követte, hogy védelmezze. Ha a ló egy éven át sértetlenül vándorolt, s a kísérő sereg nem szenvedett vereséget, ez azt jelentette, hogy a ló által érintett területek s azok uralkodói a király fennhatósága alá kerültek. Dzsaipur egy külvárosa, Brahmapuri volt az áldozat színhelye. Még ma is látható a Paraszrámdvár mögötti oszlop, ahol a lovat elengedték.
Dzsai Szingh nemcsak csillagászati megfigyelőket építtetett, de vendégfogadókat is a királyság főbb útvonalain, ahol a fáradt vándorok megpihenhettek. Sokat tett királysága fejlődéséért. Kutatásokat végzett, melynek eredménye, egy hatalmas könyvtár, sok-sok értékes műnek adott otthont. A palotában található a Mahárádzs Privát Könyvtára is.
Nagyon szerette a zenét, de úgy tűnik, nem ez és a csillagászat volt az egyetlen szenvedélye, hiszen harmincegy felesége és számtalan szeretője volt. Mint a mahárádzsák legtöbbje, ő is fényűző életet élt. Hűen védelmezte és patronálta a hindu vallást és kultúrát, de a kisebbségi vallások – mint például a dzsainák – is virágzottak uralma alatt.
A népe által rajongva szeretett király 44 évi uralom után, 1743-ban halt meg. Hamvait egy csodálatos márvány síremlék őrzi, ennek mását pedig a londoni Dél-Kensington Múzeum. Három felesége és néhány szeretője önként követte a halotti máglyára. Ezt az önfeláldozást szatinak hívják, s főleg a rádzsput nők körében dívott. A hinduk hite szerint ha a hűséges feleség követi urát a halálba, a következő életében is vele lesz. Persze a szati mindig ritka eset volt, és sohasem szorgalmazták sem a hindu írások, sem a különféle törvények.
A rádzsput szó jelentése királyi sarj. Egész Rádzsaszthánt e harcos nemzetségek lakják, több ezer év óta uralván Indiának e részét. Hallatlan lovagias szabályaikról, méltóságukról, hősiességükről és nagylelkűségükről híresek. A rádzsputok még akkor sem adták fel a harcot, ha már semmi esélyük nem volt a győzelemre. Ilyen esetekben gyermekeik és asszonyaik élve feküdtek a halotti máglyára, hogy inkább elpusztuljanak, mintsem az ellenség kezére kerüljenek, a harcosok pedig sáfrány színű öltözéket öltöttek (az áldozat és az öröm színe), lovaikat pompásan feldíszítették, majd kivont karddal, Zrinyi módjára rontottak a túlerőben lévő ellenség közepébe. Hallatlan bátorságuk ádáz ellenségeikben is tiszteletet keltett – még a kegyetlenségéről hírhedt, mohamedán vallását tűzzel és karddal terjszető Aurangzeb mogul császár sem bírt velük.
Dzsaipurt, a „királyok országának”, Rádzsaszthánnak fővárosát, II. Dzsai Szingh 1727 novemberében alapította. Az épületek barnás-vöröses homokkőből készültek, melyeket emelett még rózsaszínre festettek. A szakemberek e várost mind a mai napig az építőművészet és a várostervezés legkiemelkedőbb példájának tekintik. Az ország fővárosától, Delhitől kb. 300 km-re délnyugatra épített várost hat méter magas fal veszi körül, nyolc kapuval. Hat rectanguláris részben építették, melyeket 33 méter széles utak választanak el egymástól. Napjainkban körülbelül 700 000 lakos él itt, többnyire rádzsaszthániak. A hindit beszélik, vallásuk hindu – túlnyomórészt vaisnavák, azaz Krsnát imádják. Öltözékük jellegzetes: a férfiak rikitó színű, nagy turbánt viselnek, náluk ez a méltóság jele. Rádzsaszthánban egy falusi úriember elképzelhetetlen turbán nélkül. A nők más hindu vidékek szokásaival ellentétben nem szárit, hanem hosszú, élénk színű, tarka szoknyát hordanak, rövid ujjú kis blúzzal.
Mindkét nem képviselői használnak ékszereket, aranyat, ezüstöt egyaránt. Persze a szebbik nem tagjai többet, hisz Indiában, főleg vidéken ez nemcsak ízlés, hanem gazdasági megfontolás kérdése is. Az emberek ugyanis mind a mai napig gyanakvóak a papírpénzzel szemben, ellenben tudják, hogy a nemesfémek inflációjától nem kell tartani. Így megtakarított pénzüket arany, ezüst vagy elefántcsont karkötőkbe fektetik, s az asszony karjára húzzák. Ha anyagi gondokkal küzd a család, ezeket mindig le lehet szedni és könnyűszerrel értékesíteni.

(Folytatás következik)

9/1992.
Dvárakés dász