Mit mondanak a zenészek?

Paul Horn – new age zenész, USA

Nem vallom magam egyetlen zenei műfajhoz tartozónak sem, egyszerűen muzsikus vagyok. A lemezcégek kénytelenek besorolni a zenészeket, hogy értéküket megbecsülhessék, ami viszont engem illet, zeném fejlődésben van, én meg egyszerűen Paul Horn, a zenész vagyok. Pályafutásom során India szellemisége s az indiai zene hatott leginkább munkámra. S mivel abban a szerencsében volt részem, hogy beutazhattam a fél világot, más kultúrák is befolyásoltak. A zene az életem, s életem alapja a lelkiség. Így a zene az énem, értékeim, szellemiségem, Istenről alkotott felfogásom kiterjedése.
A zene talán a legértékesebb dolog a Földön. Azért merem ezt állítani, mert szerintem ez az egész teremtés alapja. Minden a hangból származik. Az ind filozófia szerint az „óm” az az elsődleges hangvibráció, amiből minden származik. Mi magunk is rezgések vagyunk; fizikai szemszögből az ember nem más, mint hang. Ezért a zene szent, amit csak az emberiség történelmének legutolsó fázisában kezdtek világi célokra használni. Korábban a zene szinte kizárólag vallásos tartalmú volt. Csupán Bach életének alkonyán kezdett egyre jobban tért hódítani a világi muzsika. Az ember mindinkább emocionális kielégülés, semmint lelki épülés végett fordult a zenéhez.
Mára már többnyire csak szórakozást jelent a zene, amit aligha tekinthetünk szent és gyógyító dolognak. El kell ismerjük, a zene szórakozás is, de ha csak annak tartjuk, súlyos tévedésben vagyunk. Elődeink ezt jól tudták, s talán mi is kezdjük feléleszteni ezt a tudatosságot. A new age zene berkein belül és kívül is ez zajlik minden műfajban, legyen az terápiás, meditációs vagy más zene. A zenész köteles tudatosítani ezt a szellemiséget magában, ezt kell muzsikája alapjává tennie. Úgy érzem, a zene újra jófelé halad. Egyre több zenész érzi át a zene magasztosabb célját.
Hajdanán szigorú szabályok határozták meg, mely hangokat lehet használni, s melyeket nem. A görögöknél pl. törvény tiltotta a disszonáns hangzásokat. Ezen persze túlzott szabadság-rézékünk miatt ma így szörnyülködünk: „Nekem aztán ne mondja meg senki, milyen zenét kell játszanom!”Pedig való igaz, egyes hangok tényleg disszonánsak, s ezek egész szervezetünket, elménket, sőt tudatunkat is negatívan befolyásolják. Persze nem állíthatom, hogy az elődök tudományának teljességével rendelkezem, de úgy érzem, ezekről a kérdésekről is fontos és érdemes beszélni.
Mostanában ha játszom, énem nincs jelen, vagy legalábbis másként van jelen, mint korábban. Nem érdekelnek a kritikák, egyszerűen csak játszom azt, ami keresztüláramlik rajtam. Nem akarok tudatosan prédikálni vagy gyógyítani, csak előadok valamit, s ezzel a szellemiségem tör felszínre. Azért játszom, hogy sikerüljön a számomra legfontosabb hangszert, saját magamat behangolni: hogy megtisztuljak. A visszavonultságból jöttem. Meditációt és lelki gyakorlatokat végzek, igyekszem felbecsülni az élet igazi értékeit, s beépíteni azokat zenémbe.

Steven Halperu – amerikai new age zenész

A klasszikus felfogású kritikusok nem veszik komolyan a new age zenét, mivel az nem felel meg a feszültség-ellazulás-feloldás hagyományos nyugati komponálási szabályainak. Szűk látókörű definíciójuk szerint a védikus zene, s a világ többi részérnek tradicionális népi muzsikája valójában nem is számít zenének. Jómagam szeretem és becsülöm a nyugati klasszikusokat, s nem hiszem, hogy bármely muzsikát mellőzni kellene egy másik élvezete végett. A világ zenéjének nagyobbik részét kirekesztő etnocentrikus nézeteket, vagy a kibontakozó új művészeti ágakat, például a new age muzsikát tényszerűen kell vizsgálni. Tulajdonképpen az új művészeti formákat rendszabályozó tradíció folytatódásának vagyunk szemtanúi.
Beethoven és Brahms koruk new age zenészei voltak. A ma már elismert szerzőket kortársaik gyakorta szigorúan bírálták, ennek ellenére az ő muzsikájukat mégsem nevezném new age zenének. E kifejezés inkább arra az új kompozíciós szerkezetű, új hangszerelésű és tonalizációjú zenére illik, amely gazdagabb felfogást alkot térről és időről. Ez a zene korunk szükségleteinek művészi kifejezése. A hiteles new age muzsika szándéka szerint segíti a hallgatót a jobbik énjével, illetve a mindenséggel való összehangolódásban. Az új korszak zenéjének legjobb alkotásai alfa és théta szintre állítják be az agyat, míg Beethoven zenéje általában béta agyhullámokat kelt. De nem az a kérdés, jobb-e Beethovennel a béta-szint, mint Halpernnel az alfa. Eltérő állapotokat indukálnak, s az alfa-szint újdonság a mi számunkra, bár védikus vonatkozásai folytán meglehetősen ősinek tekinthető.
A new age muzsikában klasszikus elemek vegyülhetnek a kortárs vagy ősi zenei motívumokkal, de ez egyszerre több is, mint puszta ötvözet. A zene a tudat vivőhulláma. Igaz, őszinte new age zenét csak olyan előadó játszhat, aki tisztában van önmagával. Ezért is olyan sok a hitvány „új korszak zene”: a gazdasági lehetőségek a lelki élményekkel, tapasztalatokkal nem rendelkező zenészeket és lemezkiadókat egyaránt elkápráztatják. Csupán lejátsszák a hangjegyeket, ez minden. Számukra a new age címke nagy példányszámot, jó fogyást biztosít, viszont csökkenti az új kor zenéjének egységességét és hátráltatja az igazán önfeláldozó művészek törekvéseit. Ne feledjük, a klasszikus, a dzsessz, rock vagy popzenében a minőségi teljesítménnyel szemben éppúgy túlteng a tömegáru.
A pop és a rock, valamint a new age zene egyes válfajai terén megfigyelhető egy „világmuzsika” kikristályosodása. Tudom, ez a folyamat tovább tart majd, s egyre érdekesebbé válik. A hiteles (tehát nem populáris vagy neo-diszkó) new age zene jövője abban rejlik, hogy hozzásegít humán hangszerünk finomabb és hatásosabb hangolásához, fokozza jólét- és egységérzetünket. A zene mindig is kiváló eszköze volt a tudati önhangszerelésnek. Manapság, amikor oly sokan keresik a legális, nem drog alternatívákat, kézenfekvőnek tűnik ez a zene, amely hasonló szolgálatot tehet nekünk, mint a védikus zene az óind társadalomnak.

Sok út vezet az igazsághoz – beszélgetés Yehudi Menuhinnal

– Talált-e valami olyant Indiában, amit azelőtt nem ismert?
– Úgy éreztem, ott találtam meg a civilizációk forrását. Zeneileg is sokat adott nekem. Mi ismerünk bizonyos skálákat (dúr, moll, kromatikus, egészhangú), de Indiában ezek mellett még 200 másik létezik. Volt idejük, hogy rendszerezzék a gondolataikat. Világos elképzelésük volt az atomokról, idegekről stb. Az életüket a változatlanság, az állandóság jellemezte, s így rengeteg ismeretet tudtak felhalmozni a tudomány minden ágában, a csillagászattól a biológiáig. Zenéjükben, táncaikban minden szimbolikussá vált, s ugyanakkor szenvedéllyel telítődött.
– Adott-e Önnek valamit India a zenei interpretáció terén?
– Az indiai zenészek improvizációja hatott rám, ugyanis ott minden egyes hangjegynek jelentősége van. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes hangjegyet megízlelnek. Az ő fülük sokkal élesebb és kifinomultabb, mint a miénk. Mi a temperált skálákkal lemondunk a tökéletes pontosságról. Tiszta kvintről beszélünk, de ez a kvint zongorán már nem tiszta. Az indiai zenében azonban mindig abszolút tiszta kvintet találunk. Ha már négy húrt kell hangolni, nem lehet abszolút tiszta  kvintre hangolni. Az indiaiak hangszerén ellenben csak három főhúr van, s azzal lehet. Az ő ritmusaik sokkal összetettebbek, mint a mieink.
Bár Sztravinszkij és Bartók óta mi is ismerjük a népzenék hetes és ötös ütemegységeit, ezek létezését Németországban és a nyugati országok zenéjében évszázadokon keresztül egyszerűen nem ismerték el, csak bizonyos hangszerekben és mindig hármas és négyes ütemegységekben komponáltak. A klasszikus zenében szinte soha nem találni hetes ütemegységet. Pedig a népzenében létezett, s Bartók alkalmazta is. Az indiai zenében viszont nemcsak hetes, de tizenegyes, tizenhármas ütemegység is van. A hallgatónak követnie kell a páros és a páratlan ütemek küzdelmét. Ha a hangsúlyok minden negyedik hangra esnek, s tizenegyes ütemegységben játszunk, a kettő csak negyvennégynél esik egybe. A tanult indiai közönség képes ezt követni, s ha tényleg egybeesik negyvennégynél, a hallgatóság szinte eksztázisba esik, ugyanis az előadónak nemcsak a négyre, hanem a tizenegyre is figyelni kell. Ez egyfajta intellektuális s ugyanakkor szenvedélyes játék. Ez a zene tehát szellemi téren fejlettebb… (Kritika – 90/7.)

Családi hagyomány a pódiumon – beszélgetés M.S. Gópálkrishnan hegedűművésszel

Magyarországon is vendégszerepelt már a két indiai művészeti együttes, egy családi zenekar M.S. Gópálkrishnan vezetésével, illetve Birju Maharádzs majd húsz tagú zene- és tánckara. Az alábbi interjút legutóbbi sikeres európai turnéjuk utolsó állomásán, Budapesten készítettük Gópálkrishnan úrral, a hegedűjáték indiai virtuózával.
M.S. Gópálkrishnan Dél-India zenei világának egyik nemzetközileg is elismert képviselője. A műfaj fontos alapeleme a krti, vagyis a dallam-motívum, valamint a kötött ritmusképletek, a talák, amelyek a melodikus magot mesteri díszítésekkel, cizellálással szövik át. A dallamformákat a tanítómesterek láncolata örökíti tovább, akik művészetük és érzelemviláguk minden titkát igyekeznek átadni odaadó hívüknek, tanítványuknak. Az avatott művész saját érzelmei is ott csengenek a rajongó áhítatban, az isteneket és istennőket dicsőítő hangokban.
M.S. Gópálkrishnan édesapja és mestere Parur Szundaram Ijer, a travancore-i maharádzs udvari zenésze volt. Dél-Indiában ő honosította meg a hegedűt. Gópálkrishnan is tovább építi a családi tradíciót: lánya méltó követője a zenében. Kérdéseinket a sikeres koncert után tettük fel.

– Először zenei tanulmányairól szeretném kérdezni, mert azt hiszem az indiai tanítási módszerek sokban különböznek az európai gyakorlattól.
–  Pontosan. Mi indiaiak vagyunk, s Indiában négy fő társadalmi rend, ún. kaszt létezik: bráhmanák (értelmiségiek: papok, írók, tanítók stb.), ksatriják (nemesek: katonatisztek, miniszterek és hasonló foglalkozásúak), vaisják (földbirtokosok, bankárok, állattenyésztők), és súdrák (fizikai, kétkezi munkások) és ötödikként a mleccsákat (érinthetetlenek) említhetnénk. Mi bráhmin családból származunk, ami többek között azt jelenti, hogy szigorú szabályok szerint élünk. Például csak vegetárius ételeket fogyaszthatunk, vagy napjában háromszor meditálunk a szent bráhminzsinór segítségével. De hasonló szokásról tanúskodik a homlokomra festett jel, a vibhuti is, ami megvéd sok ártalomtól, s emellett a felesleges hőt is leköti. A tudomány is igazolta ennek előnyös hatását, s magam is tapasztaltam, hogy hozzásegít a lelki nyugalomhoz. Persze a bráhminokra vonatkozó elírásoknak ez csupán töredéke, órákig beszélhetnénk erről a témáról. Én a zenei pályát választottam, apám is hegedűs volt. Hatéves koromban kezdtem tanulni apámtól, s a mai napig nagyon sokat kell gyakorolnom, különben az ember mindazt elfelejti, amit addig tanult. A gyakorláshoz pedig odaadásra van szükség. Ha például valaki bráhmin, akkor felkelés után meg kell fürdenie, és a reggeli ájtatosságot (meditációt, imádatot) követően foghat hozzá napi teendőihez. Én minden reggel virágot áldozok Istennek, és ezen meditálva kezdek játszani.
Olyan eszköz ez, mely segíti az embert az elmélyülésben. Az ilyen gondolatok mindenkinek megindítanák a szívét. A zenei téma eszményét kell megragadni. Ha valaki csak felkapja a hegedűt, az nem elég.
– Így volt ez már édesapja esetében is?
– Hogyne, apám nagyon komolyan vette a szabályokat, és magam is igyekszem követni az ő példáját, amennyire tőlem telik. Több mint 40 éve gyakorlok és játszom így, s igyekszem továbbadni ezt a szellemet. A lányom is hatéves korában kezdett hegedülni, s még ő is apámtól tanult. Most már több mint tíz éve játszunk együtt. Van még egy lányom s egy tízéves kisfiam is, aki szintén kezébe vette már a hegedűt. Igazi hegedűs dinasztia a miénk, és szeretnénk, ha az is maradna.
– Ha jól tudom, ez az átörökítési rendszer nagyon fontos Indiában, ugye?
– Igen, a tradíciónak nagy szerepe van. Jó zenész csak abból lesz, akit érdekel a muzsika, persze könnyebb a helyzete, ha érdeklődése párosul a szülői ház zenei kultúrájával. A családi szellem sok esetben meghatározza a gyermek jövőjét: a ksatriják uralkodásra születtek, a vaisják élete az üzlet és így tovább. A hindu világszemléletben mindenkinek megvan a sajátos szerepe. A dharmát (itt: a Védákban a különféle kasztok számára előírt feladatok, szabályok – a szerk.) részletesen tárgyalja a Manu-samhita vagy például a Mahábhárata.
– Mi a véleménye, érthető ez a gondolkodásmód a nem indiaiak számára is? Bárki el tudja ezt fogadni?
– Akit igazán érdekel a művészet és őszintén törekszik, annak minden lehetséges. Ha az embernek van hite és bizalma, mindent elérhet. De ha nem hisz semmiben, semmit sem fog elérni. Az embernek kell, hogy legyen hite. Ha hisz Istenben, meg fogja tapasztalni Őt, de ha nem hisz, akkor nem is próbálkozik.
– Említette az odaadást. Beszélne erről részletesebben?
– A mesterségbeli tudáshoz sok gyakorlásra van szükség. Naponta nyolc-tíz órát gyakoroltam magam is. Csak így lehet közelebb jutni a tökéletességhez. Ez természetesen az élet minden területén igaz. Teljes odaadással kell lenni aziránt a művészet iránt, amit választott az ember. Ha hegedülök, el kell feledkeznem magamról. S ez az odaadás mindenkit vonzani fog, lenyűgözi a hallgatót is. A zene egyetemes nyelv, bárki megértheti. Engem pedig lelki békéhez, nyugalomhoz segít. Minél többet gyakorlok, minél többet tudok, annál jobban eltölt ez a nyugalom. A pénz vagy a siker anyagi dolog, egyszer van, másszor nincs, de a zene nem hal meg soha.
Egy igazi hindu nem tesz különbséget európai vagy indiai között, hanem az emberhez szól, a lelket szeretné látni. A lélek pedig nem pusztul el soha. A test mulandó csak, a lélek másik létformába költözi.
Mindannyian emberek vagyunk, bár ön az éghajlatnak megfelelően európai módra öltözködik, ép pedig az indiai hagyományok szerint, mégis egyformák vagyunk. S ha az ember kitartóan próbálkozik, komoly a szándéka, akkor felismerheti ezt az azonosságot, a lelket mindenkiben. Erre megvan a mód, csk sajnos az emberk nem eszerint élnek. Mondj mindig igazat, és cselekedj úgy, ahogy beszélsz! Erre tanítanak a Védák is. A hindu dharma szerint, még ha az ember valami csekélységet is ajánl szeretettel a Legfelsőbbnek – egy kis vizet, tulaszi-levelet, vagy vegetárius ennivalót – azt Ő elfogadja. Mi tudjuk, hogy Isten létezik, és azt is, ha hiszünk Őbenne, mindent elnyerünk. Manapság már nehéz tiszta dolgokat találni, de mégis minden működik, hiszen a Legfelsőbb mindenről gondoskodik. Az ember nem lehet mindig boldog az anyagi világban, mert a dolgok jönnek-mennek, minden változik. Ezért van nagy szükség az érzékek ellenőrzésére, persze ez nagyon nehéz. De ha az ember kordába szorítja elméjét és érzékeit, akkor rsi (bölcs) lehet belőle, megszabadulhat az anyagi kötelékektől. Ez a tisztaság pedig meglátszik az emberen, a tekintet elárulja a kivételes személyt.
– Véleménye szerint segíthet a művészet az önmegvalósításban, azaz a lélek felismerésében?
– A Védák azt tanítják – szól közbe a művész leánya -, hogy az ember minden kiváló tulajdonsága az Ő megnyilvánulása, vagyis a Legfelsőbbnek köszönhető minden. Ha tehát valaki kiváló eredményt ér el valamilyen téren, az nem egyedül az ő személyes erőfeszítéseinek következménye, hanem Isten sajátos áldása. Vagyis pusztán a gyakorlás nem elegendő ahhoz, hogy valamiben komoly eredményt érjünk el; ehhez szükség van Isten áldására is. Ennek elnyerésében pedig sokat számít az előző életekben tanúsított jámborság. Aki komoly odaadást mutat a zene iránt, részesül Isten és a guru (mester) áldásában, nekik köszönheti sikereit. Indiában nagyon nagyra tartják még a szülők áldását. Azért fontos a szülők szolgálata, mert az ő kegyükből sokra viheti az ember. Lehet, hogy a gyermek nem olyan kiváló, mint apja vagy anyja, de a szülők vagy a guru kegye folytán mégis sok mindent elérhet. Ravi Shankar például mindig nagy odaadással szolgálta guruját. Apám is nagyon figyelmes volt nagyapámmal szemben. Nemcsak a tanulás terén, hanem nagyapám szolgálatában is. Vagyis az emberek kiváló tulajdonságaiban Istent kell látnunk.
– Hogyan érvényesül ez az áldás az ön életében, Gópálkrishnan úr?
– Én apám tanítványa vagyok, ő volt a gurum. Ő tanított hegedülni, s eddig áldásának köszönhetően mindig sikerem volt. Megjósolta nekem, hogy semmiféle mesterkedésre nem lesz szükségem a sikerhez. Eddig mindenütt tetszett a zeném az embereknek. De tudom, hogy ez nem az én érdemem, hanem apámnak, gurumnak és végső soron Istennek köszönhetem mindazt, amit elértem.
– A guru és tanítvány viszonyában nagyon fontos – veszi át ismét a szót a művész leánya -, hogy a tanítvány a lehető leghívebben kövesse a guru tanítását. Kisebb módosításokra persze olykor szükség lehet, de az alapelveken nem szabad változtatnia. Amire a gurunak nem volt lehetősége az életében, azt tanítványán keresztül szeretné megvalósítani. Ezért kell a tanítványnak szigorúan ragaszkodnia mestere szavaihoz. Ez az odaadás persze nem mechanikus vagy kényszerű dolog. A guru sohasem követel hűséget a tanítványtól, inkább a jó tanítvány szeretné még hívebben szolgálni mesterét. Így érez az igazi tanítvány. Indiában a művészet terén is ez a hagyomány. Apám például atyjától sajátította el a parur-stílust, és ezt igyekszik népszerűsíteni.
Ezért a koncertezés mellett tanít is. Ez az odaadás a guru szolgálata. Én mint tanítvány arra törekszem, hogy tanítóm gondolatait közöljem az emberekkel, az ő ügyén fáradozzam. Igyekszem megőrizni az alapokat, amiket kaptam. Nem másíthatom meg a művekben a sorrendiséget vagy a variációkat, vagyis hűnek kell maradnom ahhoz, amit tanultam.
Ha odaadásommal és szolgálataimmal megörvendeztetem tanítómat, akkor gurum és Isten kegyéből biztos a siker, bármivel foglalkozzam is.
– Akkor ez valóban nem is az ember egyéni sikere, hanem a mesteréé?
– Igen – válaszol a mester. – Ha valaki hűségesen követi guruját, mindenben sikerre számíthat. Ehhez nem fér semmi kétség. Én például azért mondhatom sikeresnek magam, mert atyám áldása kísér. A Legfelsőbb is elégedett azzal, ha az ember megörvendezteti szüleit és guruját. Indiában ma is élő ez az ősi gondolkodás. Nálunk nem a pénz és az anyagi gyarapodás az első az emberek szemében, hanem a finomabb, lelki dolgok. A tradíció nagyon fontos, és nem egyszerű szentimentális gondolkodást tükröz. Mindennek megvan a tudományos igényű magyarázata.
Például a mindennapi fürdés következménye a tisztaságot szolgálja, a templom rendszeres látogatásával pedig az ember elmélyítheti odaadását. A szülők a kisgyermeket is elviszik a templomba, aki lehet, hogy még nem sokat ért, de megtanulja Istennek szentelni az idejét. Az érzelmek már a kisgyerekben is megtalálhatók, felnőttkorban pedig még jobban kibontakoznak. Manapság Indiában is sok a változás, mi is hordunk európai ruhát, tanulunk idegen hangszereken játszani, míg a nyugatiak éppen szitározni szeretnének, vagy jógáznak. Ez mind a kulturális közeledés jele, de azt hiszem, alapjaiban nem lehet megváltoztatni az indiai gondolkodásmódot. Ezért vonzódik egy indiai annyira a hazájához.
– Nagyon köszönöm a beszélgetést, és kívánok további sikereket!

5/1990.