Bhaktivinód Thákur versei

Bhaktivinód Thákur
(1838-1914)

A világi tudomány
(Vidjára vilászé, kátáinu kála)

A világi tudomány gyönyöre jelentette minden
vágyamat,
Sohasem imádtam, Uram, lótuszlábadat.
Most már Te vagy egyedüli oltalmam.

Az anyagi tudást az élet igazi útjának véltem.
Milyen meddő volt ez a reménységem!
Most már tudom: mindez ostobaság.

Illúzió szülötte csak az ilyen tudás,
Szamárrá változtat, kiben nincs odaadás,
A lelket a világ csalóka bűvkörébe ejti.

Ilyen szamárként cipelem az anyagi lét terhét,
Vénségemre semmi nem adja már a múlt
örömét,
Hiszen élvezni sem tudom a dolgokat.

Az élet agóniává lett, tudásom értéktelen
szememben,
A tudatlanság éles tőrként döf most a szívembe,
Elviselhetetlen fájdalmat okozva.

Kedves Uram, nem keresek már más kincset e
világban,
Nincs reményem másban, mint lótuszlábad
oltalmában.
Bhaktivinód mindent fölad, csakhogy azt
elnyerhesse.

Elfelejtettelek, óh, Uram!
(Bhulijá tomáre szomszáre ászijá)

Elfelejtettelek, óh, Uram, minden hiába,
Így jöttem a bánat s szenvedés eme világába.
Lótuszlábadnál mondom gyötrő történetem.

Anyám méhének szűk barlangjában volt egy
pillanat,
mikor megpillanthattalak, mert fölfedted magad.
Ám aztán elhagytad nyomorult szolgád.

Megfogadtam, imádlak majd ha megszülettem,
de kibújva az illúzió hálójába estem,
S ez megfosztott a józan eszemtől.

Dédelgetett gyermekként, kacagva teltek
napjaim,
Szüleim elfeledtették velem a régi kínt,
Azt hittem, egész kellemes e világ.

Más fiúcskákkal játszva napjaim egyre teltek,
Eszem is fejlődött, az adott értelmet,
Hogy folyton csak olvastam, tanultam.

Tudásomra büszkén utazgattam ide-oda,
Családot gondoztam, gazdagságban
gyarapodva,
Óh, Uram, Hari, megfeledkeztem rólad.

Bhaktivinód már öreg, bánatában csak zokogni
tud,
Nem imádtalak Téged, értelmetlen lett a múlt.
Mi lesz hát most a sorsom?

1996/20.