LXV.: Elmélet és gyakorlat

65. szám, borítóoldal

„A szavak nem igazak. Az igazság akár a Hold, szavaim pedig mint az ujjaim. Ujjammal ugyan rámutathatok a Holdra, de az ujjam nem a Hold.” – mondja Hui Neng, a hatodik zen pátriárka.
Ennek alapján állíthatjuk, a jelenségvilág elemei csak rámutatni képesek a magasabb valóságra. Ajánlatos elkülönítenünk három kört, a tények, az igazságok és a valóság köreit. A tények egy túlkommunikált világban devalválódnak, a híreket, tényeket, botrányokat egyre csak gyártják, ezért vált olyan képlékennyé a világ. Az igazságok talán megbízhatóbbnak tűnnek, de sokaságuk ugyanúgy káprázat, s a nagybetűs igazság kutatásának csak emberi útvesztőjét, a relatív igazságok labirintusát jelöli. Akkor talán a valóság…

Melyik áll közelebb a Valósághoz, az elmélet vagy a gyakorlat? Sokak számára az elmélet a gyakorlat, míg másoknak a gyakorlat csak elmélet. Mondhatjuk, az elmélet a Valóságról szól, a gyakorlat pedig annak megtapasztalása. Persze itt az elmélet nem csupán egy passzív elv, s a gyakorlat sem merő pragmatizmus, lelki szempontból az elmélet a megalapozottságot, a mély gyökereket, a gyakorlat pedig az átültetést, a valóra váltást jelenti. Ezért beszélnek az óind hagyományban is elméleti és gyakorlati tudásról, elvekről, tanult tételekről, illetve a gyakorlatba átültetett, megvalósított tudásról, amit bölcsességnek neveznek. A bölcsesség tehát a realizált elv, ezért a gyakorlati megvalósíthatóságot az elvek királyvizének is tekintik. Amely elmélet átültethető a gyakorlatba, az jó elv (tekintsünk most el a szélsőséges helyzetektől, hiszen az erőszak elve is átültethető a gyakorlatba, de ettől nem feltétlenül válik jóvá).

Elmélet és gyakorlat a legtöbb esetben meglehetősen távol áll egymástól. Szép szavak – és minősíthetetlen viselkedés, elvi egyetértés, gyakorlati viszály, mindannyian bólintunk: igen, az alázat mily fontos! majd egymásnak esünk, hogy eldöntsük, melyikünknek van jobban igaza… Ilyen esetekben szinte paradox ellentmondás van az elvek és a megvalósítás között. Pedig a paradoxonokat fel kell törni, megoldást kell találni rájuk. Meglehet, az elmélet és a gyakorlat paradoxonára épp egy-egy paradox kifejezés világít rá, az ébreszt rá a megoldásra. A paradoxonok egyik esszenciális mondata így szól: Ez az állítás hamis.
Hiába töri az ember a fejét, nem tudja megfejteni, a logika kudarcot vall. Ha ez az állítás hamis, mint ahogyan a mondat értelmi üzenete mondja, akkor magának az állításnak igaznak kell lennie, ha pedig igaz, akkor nem lehet érvényes a mondandója, vagyis nem hamis az állítás. Ez azonban ellentmond az igazként elfogadott mondatunk értelmének, miszerint az állítás hamis. Létezik helyes válasz? Igen, például ez: „Mester, ezt csak azért mondod, hogy zavarba hozz…” A zavarodottság ugyanis a megnyílásnak, a megvilágosodásnak egyik lehetséges előfeltétele.
Akár az elméletből, akár a gyakorlatból indulunk ki, a metafizikai Valóságot kell megpróbálnunk megközelíteni. Hajdan a misztikus iskolákban nem akarták népszerűvé tenni a titkos elméletet, ezért szigorú követelményeket támasztottak a jelöltekkel, s még szigorúbbakat a gyakorlókkal szemben. A mesterek az akarat (i), a rátermettség (ii) és a morális erő (iii) meglétét vizsgálták, s elvárták az elméleti tan életmódszerű megvalósítását (iv).
Vajon a Valóság kutatásában kiindulhatunk-e a káprázatból? Avagy a Valóságból kell kiindulni? Itt is érvényes a tétel, ha az egyik vizsgálatából indul ki az ember, eljuthat a másik alapos megértéséig. A káprázat világát megismerve lehull a fátyol s felfénylik a Valóság, a Valóság fényében pedig könnyebben átláthatóvá válik a káprázat. Ezért tanácsolják, hogy ami nincs meg a gyakorlatban, azt keresd az elméletben, s ami nincs meg az elméletben, azt keresd a gyakorlatban… De ha rám hallgatsz, adeptus, csak magadra hallgass!
Rácz Géza