A gonosz fejedelem

Volt a világon egy gonosz és elbizakodott fejedelem, akinek minden gondja és iparkodása az volt, hogy meghódítsa a világ valamennyi országát, és már a neve is rettegést keltsen mindenfelé; tűzzel-vassal pusztított el mindent; katonái letaposták a gabonát a mezőn, fölgyújtották a parasztok házait, úgy hogy a vörös lángok lenyaldosták a fák leveleit, amelyek megsülve lógtak az elszenesült, fekete ágakon. Sok szegény anya meztelen csecsemőjével a füstölgő falak közé rejtőzött, de a katonák fölkutatták, ráakadtak, s pokoli örömük csak akkor kezdődött; gonosz szellemek sem garázdálkodhattak volna jobban – de a fejedelem úgy gondolta, hogy minden a legjobb rendben halad. Hatalma napról-napra nőtt, mindenki rettegett nevétől, és szerencse kísérte minden lépését. A meghódított városokból aranyat és tömérdek kincset hozott haza, s székvárosában olyan gazdagságot halmozott föl, hogy nem akadt párja az egész világon. Pompás palotákat, csarnokokat emeltetett, s aki ezt a sok nagyszerű dolgot látta, mind így szólt: “Mily nagy fejedelem!” Nem gondoltak arra, hogy milyen nyomorba döntött más országokat, s nem hallották a nyögést és jajgatást, mely a fölperzselt városokból hangzott.

A kegyetlen fejedelem nézte az aranyát, nézte gyönyörű épületeit, s aztán ugyanazt gondolta, mint a nép:

– Milyen nagy fejedelem vagyok! De nekem ez még nem elég! Ne legyen senki olyan hatalmas vagy talán még hatalmasabb mint én!

És háborút kezdett minden szomszédjával, s legyőzte valamennyit. A levert királyokat aranyláncokkal fűzette kocsijához, amikor végighajtott az utcákon, s ha ebédhez ült, a szegény fogoly királyok az ő, meg az udvaroncai lábához kuporodtak, úgy kapták el a kenyérmorzsákat, melyeket odaszórt nekik.

A dölyfös fejedelem a piacokon és a királyi palotában fölállíttatta szobrát, sőt azt kívánta, hogy a templomokban az Úr oltára előtt álljon a szobra, de a papok azt felelték:

– Nagy vagy, óh, uram, de Isten még nagyobb, s mi ezt nem tesszük meg.
– Jó! – kiáltotta a hatalomittas fejedelem. – Akkor Istent is le fogom győzni!

És esztelen elbizakodottságában remekbe készült hajót építtetett, amellyel repülni tudott a levegőben, olyan tarka volt, mint a páva farka, s mintha ezer szeme lett volna, de minden szeme egy-egy puskacső volt. A fejedelem a hajó közepén ült, s ha megnyomott egy rugót, ezer golyó repült széjjel, s a puskák rögtön megtöltődtek. Száz meg száz sast fogtak a hajó elé, így repült az őrült ember a Nap felé. És a sasok egyre följebb emelkedtek, de akkor Isten számtalan angyalai közül leküldött egyetlenegyet, s a gonosz fejedelem egyszerre ezer golyót röpített feléje, de azok lepattantak az angyal fénylő szárnyairól, mint a jégeső, csak egyetlenegy vércsöpp szivárgott le az egyik fehér tolláról, ez a csöpp ráhullt a hajóra, olyan súllyal nehezedett rá, mintha ezer mázsa ólom lett volna, és szörnyű sebességgel ragadta a hajót lefelé. A sasok erős szárnyai szétzúzódtak, a szélvész a király feje körül zúgott, s körös-körül a felhők (melyek az elhamvasztott városok füstjéből tevődtek össze) fenyegető alakokat öltöttek, mint mérföld nagyságú rákok, hosszú ollójukat nyújtogatták, s jöttek feléje, mint dübörgő sziklák vagy tűzokádó sárkányok. A fejedelem félholtan feküdt hajójában, mely végre fennakadt egy erdő sűrű ágai között.

– Akkor is legyőzöm Istent! – ordította esztelenül. – Megesküdtem rá! Amit akarok, az meglesz!

Hét álló esztendeig építtette egyre másra a remekmívű hajókat, hogy átvitorlázhasson a levegőn, villámokat kovácsoltatott kemény acélból, és minden országból hatalmas seregeket szedett ösz-sze, hogy legyőzhesse Istent.

Amikor serege fölszállt a fortélyos hajókra, az önhitt fejedelem is be akart szállni a magáéba – de ekkor Isten egy szúnyograjt bocsátott le, egyetlenegy kis szúnyograjt, mely körüldongta a fejedelmet, és összeszúrkálta kezét, arcát. Az dühében kirántotta kardját, de csak az üres levegőt kaszabolta, a szúnyogokat nem tudta elérni. Ekkor drága szőnyegeket hozatott oda, beburkolta magát, gondolván, hogy azon keresztül nem tudják bántani a repülő ellenségek. De egy szúnyog elbújt az egyik legbelső szőnyegben, bemászott a fejedelem fülébe, és megszúrta. Ez úgy égette a szívtelen királyt, mint a tűz, a méreg az agyába szivárgott, a fejedelem fölugrott, lehányta magáról a szőnyegeket, letépte ruháit is, s meztelenül táncolt a katonák előtt, akik csúfolták a veszett királyt, aki hadat üzent Istennek, s akit egy nyomorult kis szúnyog legyőzőtt.

(H. C. Andersen)

1996/20.