Úton a boldogság felé

Elmélet és gyakorlat

Életünket, létünket elvek vezérlik, amiket ritkán követ módosítatlan gyakorlat. Váratlan helyzetek borítják megfontolásainkat: elvet módosít a gyakorlat.
Ősünknek a pillanat törtrésze alatt kellett új helyzet elé néznie, amikor a kardfogú elől, tüdejét megerőltető lihegéssel esett be az utolsó másodpercben a menedéket adó barlangba. Nem az „infarktus” és a „stressz” kerülgette, hanem tűzcsóvát tartott a visszavonuló vadállat felé. Legyőzte félelmét, megjegyezte helyzetét. Megváltoztatta alkalmazkodási stratégiáját, másként cselekedett, megfontolta következő vadászatát, élelemhez jutását.

Ki- és fel-használók

Az ember-lét együtt jelenti lelki és testi állapotunkat. A két szempontot vizsgálódásunk teszi szétválaszthatóvá. Úgy tartják, hogy az emberi élet száz éve alatt az első 25 év a tanulás és az információgyűjtés ideje. Ez ugyan kitolódhat kényszerű pályamódosító tényezők hatására. A váratlan helyzetek átírják terveinket. Foglalkozásunkban munkahely-változás, lelki életünkben létünk értelmének kutatása új értelmet nyerhet, ha kitágul ember-ismeretünk. Új kulturális tényezők, eddig ismeretlen vallások, szokások változtatják meg ismereteinket.
A megnőtt munkakínálat szélesedő, megváltozott volta már nem az „apáról fiúra” átfinomodó, áterősödő, átörökítő folytatólagosság, a hagyomány folytatása. A művész-, kézműves világban, vagy más, specializálódott foglalkozásokban még él az apai foglalkozás folytatása, mégis általánosabb az új pályák választása. Gyorsuló világunk konfrontál, a körülmények gyorsabb alkalmazkodást kívánnak, a változás a pillanatnyi megélhetéshez közelít, ideiglenes biztonságot ad. Nő a rövid távú tervezés, avagy a céltalanság gyakorisága. Elgondolkodtató veszély, melyben nem hibáztathatjuk a körülményeket.
Ne a világot okoljuk! Céltalanul, pusztán rövid távú tervekkel, életpályánk hossza miatt nem élhetünk. Meg kell tanulnunk az új kihívások mellett és között is gondoskodni életünk céljáról. A céltalanság lélekvesztő veszélye miatt érdemes embervoltunk alapértelmezésére figyelnünk.
A közoktatás a megélhetéshez segít hozzá, míg a személyes fejlődés emberi kiteljesedésünkhöz visz közelebb. A közoktatás kérdései a politika útvesztőjének szövevényébe vezetnek, ezzel szemben a személyes fejlődést a család és a megerősödő célok helyes megjelölése garantálja. Ide kívánkozik néhány nélkülözhetetlen alapgondolat, amikben a célt nem a vagyon, a foglalkozás, a hivatás, inkább a tudatosság szándéka vezérli.
Létfenntartásunkban tudjuk, hogy minden élő élőn él. Ki- és fel-használók vagyunk, ez „természetes” lételemünk. Az emberi faj a 8 400 000 féle élet csúcsán él, s a nagy teremtésben egyedüli döntőképessége miatt nagy a felelőssége is. Mi mást tesz az anyaság, mi mást a virágzó fa, miről beszél a kiáradás milliárd csírája, mi másról szól földi küldetésünk? Arról biztos nem, amit itt hagyunk, ami nem a miénk, ami nem a mi lelkünk sajátja, amit nem ehetünk meg, amit nem vihetünk magunkkal. A koporsón nincs zseb, amiben vihetnénk a kitüntetéseinket, Istentől kapott tehetségünk aratta dicsőségünket, a könyvtárunkat, a kottáinkat, az anyagi tapasztalatainkat, a festményeinket, büszke épületeinket, városainkat, szobrainkat, gyűjteményeinket, megírt könyveinket, kirándulásainkat, a vagyonunkat…
Elgondolkodtató, hogy akkor „mi végre vagyunk itt, a földön”?

• Azoknak az életminőségén élsz, akikre hallgatsz!
Tisztátalan, tisztázatlan, homályos példák, példaképek tisztátalan, tisztázatlan, bizonytalan kapaszkodókat adnak életünkben. Homokra nem építhetünk házat, biztonságos vezetés nélkül elbizonytalanodunk. Jóakaró, vezető lehet minden okos gondolat, ezért nem mindegy kire, kikre hallgatok, nem mindegy kinek a tanácsát fogadom el, kiért lelkesedem. Soha ne becsüljük le a gondolat erejét! Ahol most tartok, az eddigi gondolkodásom eredménye. Pillanatnyi célok pillanatnyi örömöket szereznek és elaprózzák testem-lelkem energiáit. Érdemesebb véges erőnk miatt nagy és szent vezetőt, a tiszta jóakaró biztonságát választani.

• Mindaz, amit nem értem el, azért maradt elérhetetlen, mert szokásaim nem oda vezettek!
A gyakorlati élet – aminek során nem mindegy mit eszünk, mit teszünk, mit cselekszünk – intelme: a hibát is be lehet gyakorolni! A helytelen tett elkövetésekor megijedünk és meglepődünk, másodszor az ismétlődés miatt már ismerős helyzetben vagyunk, harmadszor pedig már szokássá minősül ugyanaz, beépülve észre sem vesszük.
Ha a tetteimen nem változtatok, és mégis más eredményt várok, mint korábban, az a szenilitás első jele, ami fiatalon is koravénné öregít, és előáll a beletörődés, lustulás fázisa. A koldusnak és a királynak is 24 órája van – mondták az ókori királyságokban, ami életerőnk és életenergiánk beosztására int, tudatván mostani lehetőségeink határait.

• Saját életedért csak Te vagy a felelős!
Adottságokkal, körülményekbe születtem. Több millió létforma között az emberit kaptam, ami kitüntetett az összes földi élőlény között. Olyan szabad akaratú, döntőképes lét, amiben óriási a választék; választás előtt áll minden emberi teremtmény, hozott és kapott tulajdonságaival együtt. Befolyásolnak szociális és neveltetési (család, iskola) körülményeim, ám végső fokon saját testemért, saját lelkemért én vagyok felelős, testemre és lelkemre nekem kell gondom legyen.
Nyilván annak nem megy a dolga, aki nem érti, aki nem hiszi, aki nem meri tenni. Szándékosan hagytam ki a felsorolásból az akadályozottság kérdéskörét. Nincs határ a legkiszolgáltatottabb előtt sem, mert a változás és a változtatást érvényesíteni akaró ember mindig megkapja a lehetőséget a teremtés akarata szerint. A magyar mondás szerint ahová az Isten bárányt ad, oda legelőt is ád. Értsük úgy: ha a döntés megszületett, a Gondviselés is beindul. Átalakul a kitörni akaró gondolkodása, túlteszi magát a nehézségeken, épül a kudarcokon és körülbástyázza magát céljaival.

• Soha nem késő olyan emberré válni, amilyen mindig is lenni akartál!
Az önképzés ára a tudatlanság elkerülése. A harmadik évezred nem a birtoklás, hanem a tudás emelésének az évezrede lesz. Miféle „tudás” emelése lelkesít? Kérdés, hogyan legyek előrelátó, hogyan döntsek jól? Mik a céljaim, milyen emberré akarok válni, milyen emelkedett tudás tesz felelősebbé, boldoggá?

• Okos ember magát alakítja, az előrelátó magához alakítja a világot.
Előbbiek az alkalmazkodás finomító útján haladnak, ők alkotják a gondolkodó emberiség nagyobb hányadát. Jelmondatuk: üres tányérból senkit sem lehet megetetni! Sorsukat a körülményeikben élik. Mesteri módon finomítják, használják ki a mindennapok lehetőségeit.
Az utóbbiak kevesebben vannak, ők maguk alakítják a világot. Tényekkel és nem véleményekkel élnek. Jelmondatuk: Segíts másokon és magadat mented meg! Az életet álmodják és maguk építik fel.
A meggyőzés eszközéül a példát élik. Ők az elől-járók, a példaképek, az ikonok, akikre érdemes figyelni, akik formálják az emberek gondolkodását. Akik már látták az igazságot, akik látják és láttatják azt a lehetőséget, amit a világ csak később vesz észre. Víziójukban a tapasztalat, sőt leginkább a merésznek tartott távolbalátás képessége irányítja őket. Személyiségük lehet érthetetlen és különc, szokatlan, de bölcs és tényekre alapozott is. Meglátásaik, gyakorlatuk viszi előre a világot. Rájuk érdemes hallgatni. Ők azok a vezetők, mesterek, guruk, akik jobbító akaratukkal élnek.

Ember-vállaló vállalkozók

Korunknak is vannak gondolkodói, bölcsei, akikre hallgathatunk. Gyanítom, minden külső tényező mellett mi magunk tehetünk legtöbbet helyes céljaink kitűzésében. Mérlegelés, jó arányok, igaz tények, valóság, lehetséges megvalósítás, meggondolt tervek segítenek a döntésben. Mindezt felülírja a merész, eddig nem szokásos megoldás, ami másít, forradalmasít, szokatlan célt tűz ki. A világot a vállalkozók változtatják, akiknek van bátorságuk az eddigi szokásokat felülírni, akik akár az ősi igazságok felújított gyakorlatával frissítenek, sugallnak. A „vállalkozás” nevében hordozza a vállalás kockázatát, ami alatt ma anyagi, pénzbeli rizikót értünk. Minden döntésünk kockázat. Ember-vállaló vállalkozók vagyunk. Az életünk bármelyik részét vizsgálhatjuk, minden lépésünk döntés. Értünk életét áldozni képes szülő, vagy legjobb társunk sem képes helyettünk vállalni sorsunkat – lelkünk, testünk, életünk állapotát.
Úgy látom, ezekkel a napi, vagy hosszú távú célokkal, illetve a döntések következményeivel nem számolunk. Pedig a mindennapok gyakorlata adja jelenlegi állapotunkat. Szokásaink vezetnek valamilyen eredményre, amivel csodálkozva nézünk szembe, mintha ezt nem mi akartuk, nem mi gyakoroltuk volna. Helyzetünkért mi vagyunk a felelősek. Bármi a foglalkozásunk, emberi felelősségünk morális következményei mi magunk vagyunk. Mire gondolok? A válásokra, az egyedül-hagyottakra, az ártatlanokra, az árvákra. Árvának nevezem az „édes” nélkül felnövekedetteket, sorsukról mit sem tehető tehetetleneket: gyerekeket, öregeket. Ez nem politikai kérdés. Be kell látnunk, hogy nekünk kell összetartóan, felelősséget vállalón gondolkodni vágyainkról, házastársi igenről, ránk váró válaszokról: VÁLLAKOZÁSAINKRÓL. Mi más egy házasságkötés, mint egy nemes, életre szóló emberi vállalkozás, mi más a napi étkezésünk, az egészségről való gondoskodásunk, mint egy vállalás, amit netán elhanyagolunk. Csak 20-40 év múlva érezzük a következményeit, s leszünk betegek, korán halóak ahelyett, hogy türelmes nagyszülők és erkölcsi szabályainkat átörökítő bölcs, tanácsadó öregek lehetnénk.

Gandhi azt mondta: ha azt akarod, hogy a világ változzon meg, kezdd el! Ennek, önmagunk tanulásának, a kutatás fontosságának – nagy jelentősége van. Nemcsak önmagunkra figyeltet, de önbecsülésre is nevel. Ha magamat nem becsülöm, rosszul értelmezett alázatra, rosszul értelmezett alázkodásra szorítkozom, ami lelkileg visel meg, mentálisan betegít: magyarul egész-telenné tesz. Aki önismeretében, önmagával bánva, önfegyelmező módon képes élni, az erős, céljaiért lemondani kész. Távol él attól, ami hátráltatja – kerek egész világban, mosolyogva él. Mindezt elérhetjük, ha tisztázzuk, helyére illesztjük tudatunkat, cél-tudatos életünket. A hosszú távú cél megvalósul, ha nagy-néha, részleteiben kitérőt is kell tenni. Mi mást vár magától az ember, minthogy jó eséllyel feleljen meg az élet elvárásainak, hogy ne az „azt hittem”, magát felmenteni szándékozó „elnézés”-sel kelljen botladoznia.

De mi van a lelkemmel?

Az eddigiekben összefoglaltuk, amit az elmélet és a világi gyakorlat sugall. Rájövünk-e, mi való a lelkünknek?
Középkorúvá válván, 50 év körül, erőtlenedésünk kezdetén látjuk be, hogy gondjaink súlya alatt már-már összeroskadunk, jó szóra, lelki vigaszra van szükségünk. Önmagát senki sem képes rendbe hozni, helyre igazítani. Mesterre, lelki vezetőre, hovatovább lélek-irányítóra lesz szükségünk, mert rádöbbenünk, hogy kétségeink és kérdéseink oly súlyosak, hogy tán még azzal sem vagyunk tisztában életünk felénél, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen, s mi a teendőnk?
Az előbbire nem elég válasz a nevünk, nem elég emlegetni felmenőinket. Ráirányul a figyelmünk születésünkre, mely bizonyítja, hogy nem a nulláról indultunk, nem a semmiből lettünk s hozott és kapott tulajdonságaink különböztetnek meg élőlény-társainktól. Ráeszmélünk, mi való nekünk eledelül, szentelt-e az étel, amit naponta magunkhoz veszünk. Egyáltalán belátjuk-e napi kötelességünk végzése közben, hogy kihez tartozunk, s mi a lelki föladatunk? Indulataink, belső válaszadó képességeink milyen adottságokból erednek?
Néven nevezzük-e a bennünk lakozó szeretet lehetőségét, ápoljuk-e lelki empátia-képességünket, tudjuk-e, tanuljuk-e naponta a szeretetet, a gyakorlati, okosan szeretés szerteágazó lehetőségeit gyermekeinkkel, s a ránkbízottakkal, társainkkal, az élőlényekkel, akik közül még egy légynek sem vagyunk képesek életet adni?
Mit sem tudok magamról: kezdem gyanítani, hogy minden tettemnek következménye van, s következmény-láncolatok sorozata vezetett mai állapotomhoz. Ehhez jönnek még fölfedezetlen kötőerőim, melyek tudás-állapotomból, szenvedélyeimből, jóságomból következnek.
Az élet föladta döntenivalókban rossz választ adtam, s a helytelent kijavítani már vannak keserves tapasztalataim, mégis be kell látnom, hogy a hibát is be lehet gyakorolni.
Háromféle veszély leselkedik minden élőre a Földön: természeti csapások, másik élőtől származó támadások, s a legkeservesebb: belőlem, én-magamból keletkező indulatok, támadások.
Lesz-e időm, lesz-e erőm kijavítani, s megmenteni elhibázott lelki életemet? Tudatossá válhatok-e Istenről, magamról: az Isteni lélekről, az egyéni lelkemről? Életszakaszaimat tekintve mi a további teendőm?
Annyi már világos számomra, hogy egyedül jöttem a világra, s egyedül megyek el.

Nem osztódik, sokasodik

Mit ajánlatos tennem, hogy egyre erőtlenedve mégis felkészült lehessek az elhasznált ruha levetésére, a test-cserére, amit az újraszületés jelent? Hibát hibára halmozva még nem érthettem meg az Istenit, azaz élet-gyakorlatommal még nem jutottam arra a felismerésre, hogy érthessem az időtlen Isteni létet. Nem tanultam még meg a helyes Isteni-kapcsolók és Isteni-karok funkcióját, s ha nem is járok úgy, mint az a bizonyos kis elefánt a porcelánboltban, de érteni, s megértésre jutni semmiképpen még nem fogok.
Vannak olyan létek, olyan foglalatosságok, amelyekre a bölcs-emberek tapasztalva mondják: legalább egy élet kell a kitanulásukhoz. Az Isten-lét mennyivel „ilyen”-ebb, ha több száz, vagy több ezer élet szükségeltetik a gyakorlati megvalósításhoz!
Madách Az ember tragédiája reinkarnációs láncolatán keresztül juttat el minket a gyakorlati következtetésig: „Ember küzdj, és bízva bízzál!”
A bízás, a bizalom a hit sajátja. Velejárója a cselekvésre buzdító felszólítás: esendő, változó-erejű gyakorlataink, imáink biztatása, amit a szent-emberek, a lelki tanító Mesterek adtak át évezredek során nekünk.
Édesanyámtól annak idején megkérdezte gyermektelen, öreg szomszédasszonya, hogyan tudja elosztani a szeretetét három fiúgyermeke, férje, két öregünk: hatunk között. Anyácskám huncutul elmosolyodott és nevetve válaszolt: „Tudod, Bertuskám, a szeretetnek más a természete, nem osztódik, SZORZÓDIK!”
Más dimenzióba kerülünk, ha tudatosodunk, ha megválasztjuk, mi való nekünk, s milyen eszközzel élünk. Az ima lényegét a kérésben határozzuk meg, pedig az adás lenne a fontosabb – mit adok én? Hogyan gondolkodom, miként cselekszem? Kérem-e Isten áldását? Istenét, akinek a mosolyából, bizalmából ember lettem. Ember, és nem kő, növény, vagy állat. Aki bízott bennem, amikor lelkemet adta szüleim vágyában testi ide-kerülésemhez, hogy betöltsem boldogságban biztató küldetés-tervezetét. Ha hiszek emberi küldetésemben, akkor elérhetem a szeretet-szolgálat útját. A csúcsragadozó falánk habzsolása kimerüléshez vezet, régi, mindenevő létemben rosszat s jót egyaránt lenyeltem. Falánkságomban nem láttam be, hogy lelkem házának, templomának tisztaságra van szüksége, hogy betölthesse boldogságot adó szeretet-tervezetét.
A változás a belátás útján vezet. Fogd mestered kezét, kedves Barátom! Boldogságra születtünk… Ezen az úton egyetlen lépés sem vész kárba, mert a második lépésnél már a Gondviselés is beindul, válaszoló intése kegyben végződik, eszköze a mosoly, hangja a viszonzatlan jóság, tánca pedig az öröm csillogó könnyei.

65/2016
Váray László