Világfájdalom, dekadencia, nihilizmus

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere…
Pilinszky János

Byroni világfájdalom, Baudelaire-i dekadencia, így szokták emlegetni, két olyan névhez kapcsolva e szavakat, akik ezeknek a fogalmaknak legjellemzőbb stílusjegyeit kialakították. A romantika érzése: minden mulandó, és minden középszerű. A klasszikus kor eszményei értéktelenednek, törpe a kor a lánglelkű, nemes eszmék tüzében élő ember számára. A rend, a szépség utáni vágy nem találja végső és igazi beteljesülését, céltalanul bolyong, jobb esetben szelíd bölcsességgé, vagy ha nem, hát komor pesszimizmussá alakul. Byron és követői a felesleges embert tették hőssé, a sírást divattá.
Modernebb változata Franciaországban virágzik, a Baudelaire-i Les Fleurs du Mal, a romlás virágainak kertjében. A dekadens szóhoz elsősorban a római és bizánci hanyatlás képzettársítása tapadt, bár mindig minden pusztuló társadalomra jellemző a dekadencia, a szellemi hanyatlás is. De magát a dekadens életérzést Verlaine és Baudelaire hozza divatba a XIX. század Franciaországában. Baudelaire előtti és utáni irodalomról beszélnek a franciák, oly nagy hatással volt a költő – nemcsak hazájában – a korra, a művészetre, hatása minden nemzeti irodalomban fellelhető. Magyarországon különösen kedvezőek a feltételek mindehhez, nemcsak a társadalmi körülmények, hanem főleg a magyar szellem fogékonysága, borulátó, múltat sirató szemléletmódja miatt is.
S a harmadik? A nihilizmus tipikus módon személytelen, mégcsak híres névhez sem kapcsolódik, hiszen sokaknak sajátja. Minden korban felbukkan az unalom, a “semminek sincs értelme” féle életérzés. Névszerint talán Turgenyevet, az Apák és fiúk című regényét lehetne említeni – az új nemzedék már végére jutott a hitnek és a reményeknek, elérkezett a semmihez. Csehov tökélyre vitte ezt az ábrázolást, műveiben fantasztikusan nem történik semmi, felesleges emberek élnek felesleges világban.
A tudomány már régóta próbálja nyomon követni a mentális problémákat, hol lelkibetegségnek, hol XX. századi elidegenedésnek bélyegezve mindazt, ami tagadhatatlan módon korunk leggyakoribb kórsága. Igaz, nincsenek statisztikai adatok arról, hányan kerültek kórházba emiatt, milyen a halálozási arány vagy hány évvel rövidült meg az élet, csupán az öngyilkossági számadatok ugrottak meg. Mindenesetre az is jellemző, hogy például a 14 milliós Los Angeles egyik tévétársaságának operatőr-riportere szerint az emberek ki se mernének mozdulni, ha tudnák, mi minden történik éjjel az utcákon. De talán legtalálóbban a Nobel-díjas Selye János professzor fogalmazta meg ezt az ürességet, a XX. századi nihilizmust, a semmi fájdalmát:
“Sajnálnivaló, hogy a mai emberek zöme olyan sóvárgó szenvedéllyel akar gyakorlati lenni, előrejutni, hogy már ideje sincs elgondolkozni azon, vajon hová törekszik.”

O tempora, o mores…

Óh, idők, óh, erkölcsök! – sóhajt fel Horatius, máshelyütt pedig haragosan ezt kérdezi:

…e szörnyű kor
hát semmitől sem tart?
Van oly bűn,
mely nem az ő bűne?

Az az érzés, hogy a civilizáció visszafelé halad, s az ember nem találja benne sem helyét, sem saját magát, a személyiségét, ez nem újkeletű jelenség. Hésziodosz számára is elviselhetetlen kora hanyatló látványa, Lucretius hosszú költeményt szentel a kor miatti panaszainak, Cicero egy lassan szétmálló festményhez hasonlítja az államot, Szent Ágoston pedig néhány évszázaddal később egyszerűen csak megkérdezi: “Meglep benneteket a világ hanyatlása? Azon csodálkoztok, hogy a világ öregszik?” Mintha a múlt, a letűnt idő elvitt volna valamit, ami értékes volt, mintha a jelen mindig csak korcs utód lenne – no nem a tudomány területén, mert ott többnyire melldöngető büszkeséggel hirdetik a fejlődést, függetlenül attól, mire jutott általa az emberiség. A művészet azonban mindig talál okot a panaszra, hiszen a tökéletes után áhítozik, s nem elégszik meg a civilizáció úgynevezett. fejlődésével, a belső ember gyarapodásáért küzd. A művész, aki ardens et lucens, égve és világítva próbálja vezetni korát, Babits Jónásához hasonlóan arra kényszerül, hogy felvállaljon valamit, egy küldetést, ami sokszor önmagának is gyötrelmes. Számára mégis a megalkuvás a legfájdalmasabb dolog, amikor minden küzdése ellenére csak azt tapasztalja, hogy az ember, akit tanítani, vezetni kíván, beéri félmegoldásokkal, feladja esetleges ifjonti álmait, s természetének isteni vonását elnyomva a test rabja marad. Így teljesedik be az emberen a fausti gúny:

Mohó kezekkel kincset ás,
És boldogan kap egy gilisztán!

De az ember vagy a művész, aki ki akar törni a középszerűségből, az eszmények nélküli életből, sajnos ritkán talál kiutat – vagy álmai közé, egy elképzelt világba menekül, vagy bezárkózik önmagába és a művészet elefántcsonttornyába.

Vesd le földünk kínzó bánatát,
Menekülj e szűk, dohos világból,
Vár az eszmény hona rád.

– írja Schiller Az eszmény és az élet című versében. Még a nagy kortárs, Goethe, a költőfejedelem is, mikor aggastyánként életének boldog óráira emlékezik, úgy véli: ha mindent összeszámol, alig négy hétig volt igazán boldog.

Természetesen nem egyik napról a másikra, korántsem hirtelen terjedt el e ragály. Az emberiség történetének kezdetétől tapasztalható, egyidejű az emberi gondolkodással, csupán intenzitása erősödött korszakról korszakra. Mindaddig amíg a mérleg egyik serpenyőjéből nem került ki a vallás és az erkölcs, valamint a tiszta törekvések legalább kezdeti próbálkozása, addig még volt valami támasz az egyén számára, valamiféle cél, mely értelmessé tette életét. De attól a pillanattól kezdve, hogy e célokat – legtöbbször öntudatlanul – fokozatosan háttérbe szorították a tudatosan félrevezetett tömegek, kialakult a kellő táptalaj ahhoz, amit a XX. század betegségének neveznek.

A “fejlődés” természetes velejárója, torzszülött gyermeke például a dadaizmus vagy az azt követő modern irányzatok némelyike, mely a kor abszurditása ellen tiltakozva minden hagyományos kifejezési formát kétségbe von. Anti-művészetével ugyan nem képes pozitív eszményeket adni, csupán lerombolni tud minden addigit, nemcsak a rosszat, de a jót is. Mi marad hát?
“…a modern nihilizmus szerint minden embernek csak saját »én«-je az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs, család, szerető, az a »semmi«.” (Jókai: A jövő század regénye)

Nem a való hát: annak égi mása…

Már a régi görögök is tudták, hogy az ember kétféle énje mindig viaskodik egymással. A gondolkodó egyén egyrészt apollói tisztaságra, mértékletességre vágyik, másrészt dionüszoszi fantasztikus élményekre, érzéki életre. Ez a kettősség vívja harcát, hol egyik, hol másik kerekedik felül, míg győz az erősebb. Erről szól minden igazán nagy alkotás, ez maga az élet. E küzdelemnek az árnyéka az a pesszimista életérzés, melyet legfőképpen a mulandóság táplál, de nemcsak az emberi élet végeként számontartott halál, hanem minden földi szépnek hanyatlása, megsemmisülése.
A világfájdalom, a kiábrándultság egyeseket az érzéki élvezetekhez, másokat Isten keresésére vezérelt. Az olasz Manzani szerint az ember gyenge, minden rosszra képes, segítség csak felülről jöhet. Byron más utat választ, fölényes pesszimizmusa azonban csupán a dandy büszkesége, a botrányhősé, aki ugyanúgy nem találja helyét a világban, sem a kiutat. Előkelő, szép, okos, évtizedeken át Európa legnépszerűbb alakja. Benne azonban a dionüszoszi ember kerekedett felül, általa belép az irodalomba a “felesleges ember”, akit igazán majd a két orosz nagyság, Puskin és Lermontov rajzol tovább. Nem véletlen, hogy mindkettejük számára Byron a példakép, aki saját magáról is írhatta volna az alábbi sorokat:

Nagyot tevél, de arra, hogy megoldd
A legnagyobbat, lelked törpe volt.

A felesleges ember mellett ott áll a végzetes ember is, aki önmagában hordja a mennyet és a poklot: “Az elme, amely halhatatlan önmagát torolja meg jó és rossz gondolataiért, baja és vége önmagából ered, önmagának tere és ideje.”

Keats a szépségben keresi a megoldást. Híres sora: A thing of beauty is a joy for ever, egy szép dolog örök öröm. Mivel anyagi síkon a szépséggel mindig együtt jár a szomorúság, ő az előbbit teszi művészete középpontjává. A l’art pour l’art alkotások azonban ha el is zsongítanak, de nem juttatnak előbbre.

Baudelaire tovább viszi a romantikus hagyományt, nála a világ elleni dac már olyan szélsőségeket is elér, hogy könyvet ír a hasis és az ópium dicsőségéről. Irtózott a köznapi élettől, de azt is tudta, hogy saját magunkat tesszük nyomorékká a bűn által, majd szenvedünk a bűntudattól is.

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
Oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit.
Mint koldus élteti öntestén férgeit,
Mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

A bűntudatban érezte otthon magát, állandóan kettősségek között őrlődött, az erkölcs tagadását és a bűn dicséretét választotta, s ugyanakkor szenvedett is ettől. “Már kora gyermekkoromban két ellentmondó érzést éreztem szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát”– írja magáról. Ilyen kettősséget okozott számára a szerelem is. A nőket materialistáknak tekintette, ami nála a legnagyobb megvetést jelentette, ugyanakkor rendkívüli módon vágyott a tiszta szerelem után, mondván: “az élvezés megöli a szerelmet, csak azt a nőt imádjuk, akit nem élvezünk”.

Feljegyezték róla, hogy néha szinte sokkolta környezetét. “Evett már friss gyermekagyvelőt?” – kérdezte, vagy így kezdte mondandóját: “Amikor szegény apámat megöltem…” Barátja és költőtársa, az őrült Gérard de Nerval is ellentmondásos személyiség volt, nála az álom győzedelmeskedett a valóságon. Róla is keringtek furcsa történetek, pédául egyszer pórázon vezetett rákkal sétált a korzón. Nerval a megújhodás reménye nélküli énközpontú világban csakis egyféle megoldást lát a művész számára: “Mi maradt nekünk? A Költő elefántcsonttornya, ahol egyre magasabbra kapaszkodunk, hogy elszigeteljük magunkat a tömegtől.” Természetesen ez nem oldotta meg a problémát, élete is tragikusan végződött, felakasztotta magát. Baudelaire is vonzódott az öngyilkosság gondolatához, egyszer próbálkozott is, sikertelenül. “Megölöm magam, mert nem tudok használni másoknak, magamra nézve pedig veszélyes vagyok” – írta.

A valóság unt és utált zaklatása s nem utolsó sorban spirituális sóvárgásai, majd 1860-ban bekövetkezett súlyos betegsége Isten felé tereli a magányos költőt. Így fohászkodik: “Esküszöm magamnak, hogy ezeket a szabályokat életem örök szabályaivá teszem: minden reggel imádkozni Istenhez, minden erő és igazság tartályához (…) bízni Istenben, vagyis magában az igazságban, minden este új imát mondani, életet és erőt kérve Istentől anyámnak és magamnak.” Elég nagy utat kellett bejárnia ahhoz, míg a dekadens önmagába fordulástól, sőt a negatív vallásosságtól, a sátánizmustól (melyre szintén hajlama volt) az imáig jutott. “Az imák az őrszemeim” – mondta ekkortájt. Sátánizmusa és vallásos hite ugyanúgy viaskodott benne, mint a testiség és a tisztaság utáni vágy. E belső zűrzavar és kétségbeesés után születik meg benne az érzés: “A vallásokon kívül nincs a földön semmi érdekes.”

A semmi ágán…

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog…

– írja József Attila e jellegzetesen XX. századi sorokat. De a kiábrándultság, a világtól való eltávolodás vágya nemcsak az ő korában, már sokkal előbb megtalálható a magyar irodalomban is.

A hazai költészetben Berzsenyi a legjobb példa a romantikus elvágyódásra. A niklai remete, akinek egész életműve egy sóhaj, a letűnt kor, az eltűnt szépség utáni vágyakozás. Horatiushoz hasonlóan ő is az enyészet költője, az elmúlás megigézi és fogva tartja, nem tud örülni semminek, minden túl kicsiny, nem érdemes küzdeni érte. “Látom hangyabolyi művedet, ó világ…” Szerb Antal találóan jámbor indiánnak nevezi őt, akit megölt a civilizáció. Pedig ez igazán majd a későbbi korok problémája lesz, a XIX. és XX. századé, amikor rá kell döbbennie az embernek, hogy a kultúrát megfojtja a civilizáció, s nemcsak hogy nem lelhetők fel a régi eszmények, de nincs is senki, akit érdekelne ez.

Az Arany János-i rezignáció is ebből táplálkozik. 1853-ban így ír sógorának, Ercsey Sándornak: “Az emberek idegenek, és nekem, úgy hiszem, azok maradnak, ha sok száz évig is lakom itt.” Egy másik levélrészlet 1857 decemberéből: “Belefáradtam mindenbe.” Csodálatos önvallomás versében sztoikus nyugalommal, a sokat tapasztalt ember higgadt békéjével így ír:

…s ha egy kocsis bevert sárral,
nem pöröltem, félreálltam, letöröltem.

Nem egy földhözragadt filozófia napi, nevetséges kis problémáinak szellemében élő ember életérzése ez, hanem olyané, aki fölül tudott emelkedni az ideiglenes és illuzórikus anyagi világ délibáb mutatványain. S bár az a bizonyos “kocsis” valamennyiünket próbára tesz nap mint nap, tőlünk függ, mennyire hat ránk a “sár”, mennyire vagyunk a panaszkodás hullámhosszán, s mennyire tudjuk tekintetünket a porból az ég felé emelni. “Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek nincs lába” – mondja egy perzsa közmondás. Van hát egy pont, amikor a sírás, a panasz nemcsak jogtalan, de egyben visszataszító.
A századfordulóra a keresztény Európa kultúrája megkérdőjeleződik, az erősödő materialista szemlélet messze elkerüli a metafizikai síkot. Mi marad hát? Az érzéki élet vagy az unalom, a semmi. A század első harmadában már érezteti hatását az a kiábrándult, céltalan, és üres világszemlélet, mely a modern ember legnagyobb ellensége. Az egyén nem találja, nem találhatja helyét ott, ahol a tömegek kerülnek előtérbe, ahol a demokrácia köntösében tulajdonképpen a kapitalizmus jut érvényre, amely teljesen a pénz rabjává teszi az embert. Sokak szemében a tudomány már elvesztette rangját és jelentőségét, csalódást okozott azoknak is, akik hittek benne. Bebizonyosodott, hogy a mechanikus világfelfogás, ami mindenre magyarázatot ígért, de semmire sem adott – csupán illúzió. Így aztán vagy a Baudelaire- és Adyféle kocsmázó éjszakázó élet vált életstílussá, vagy a magányba zárkózás, a reménytelenség, a nagy Nyugat-nemzedék elefántcsonttornya. De mindkettő alapja az az ürességérzés, mely a XX. század európai kultúrájának rossz szelleme lett. Fülep Lajos, a kor neves esztétája így fogalmazta ezt meg: “A valóság ésszerűségébe vetett hit megingásával teljessé vált a mai ember kiábrándulása, s innen van sok keserűsége, reménytelen vergődése. Tragikus helyzetéből csak valami olyan hit emelheti ki, amely a valóságnál magasabb értékeket fog vele megláttatni.”
De a magyar valóság sajnálatos módon egy még szerencsétlenebb fejezetet volt kénytelen nyitni történelme lapjain: a kommunizmus időszaka még azt a kevés optimizmust és hitet is sikeresen elsorvasztotta, ami úgy ahogy fennmaradt. Ekkor az individuum helyébe végérvényesen a tömeg lépett, a személyiség, a lelki látásmód helyett a szervezet és a gyilkos materializmus.
Persze a “szabad” nyugati világban sem jobb a helyzet, csupán másfajta zsákutcaként jelentkezik a nihilizmus. Heidegger tanulmányt is ír A létezés, a semmi és a szorongás címmel: “A mélységes unalom a létezés szakadékaiban vonul néma köd gyanánt ide s tova, minden tárgyat, embert és velük saját magunkat is sajátságos közömbösségbe sodor össze.”
Ez a világ és egymás iránti közömbösség az alapja annak az életmódnak, mely napjainkra már a teljes kihasználás felelőtlenségébe torkollik, mind a természet javaival, mind embertársainkkal szemben.
Jean-Paul Sartre hőse, Antoine Roquenti napló formájában tárja fel érzelmeit, egy nemzedék érzéseit: “A Csömör azóta sem múlt el rólam, s alig hiszem, hogy egyhamar elmúlik; de már nem arról van szó, hogy el kell viselnem, nem betegség immár, s nem is múló rosszkedv: a Csömör – én vagyok.” Bár a létezés kérdéseit boncolgatja, de nagyon elkanyarodik a valóságtól: szótárában a képtelenség, a semmi, az abszurd zűrzavar asszociálódik a világ fogalmával. “Ha megkérdezték volna tőlem, mi is az a létezés, jóhiszeműen azt válaszoltam volna rá, a létezés semmi, legfeljebb üres forma csak. (…) És én magam, aki satnyán, bágyadtan, szemérmetlenül emésztettem, forgattam sivár gondolataimat – én is fölösleges voltam.” Amikor Sartre kimondatja hősével: “ok nélkül való minden, ez a park, az egész város, én magam is”, – a modern ember legnagyobb tragédiáját fogalmazza meg: a céltalanságot. Az ember, aki nem tudja, miért él, miért és mit kell cselekednie, a legfélelmetesebb magányra és reménytelenségre van ítélve. Így nem csoda, hogy számára a világ, az élet csak zűrzavart jelent, kilátástalan küzdelmet valami ellen, amit nem is ismer. Az ember megfosztotta magát a szabadságától, elvetette, elvesztette a célt, s ezáltal kiszolgáltatta magát a kényszerű létezésnek. A kor, amelyben megszülethetett egy ilyen Sartre-i mondat: “Minden létező ok nélkül születik, gyengeségből folytatódik, és véletlenül hal meg” – nos, az ilyen kor méltán sirathatja az embert, a nihilista életérzés által a jó és rossz közötti választás szabadságától megfosztott embert, akinek (ismét Sartret idézve) “a pokol – ez a többiek”…
Ady “halálon innen, életen túl”-i költészete, a “menekülő élet” is ezt a kínlódást ábrázolja. Baudelaire-hoz hasonlóan vitalitása, életigenlése az érzéki élethez vonzzák, a filozofikus Adyt pedig Verlainehez hasonlóan a megtéréshez. Az élet harcai, betegségei, az üresség érzése “Istenhez hanyatló árnyék”-ká alakítják őt. “Szívem valami újért sikolt” – mondja Ady. Vitalizmusának legfőbb bástyája a szerelem, melyet a betegség, életerejét pedig az ifjúság múlása, a halál fosztja meg hamis glóriájától.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel,
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Még az életet leginkább habzsolókat is lefékezi a közelgő halál, rájuk kényszeríti a megtorpanást, az elgondolkodást. A dionüszoszi ember ekkor apollóivá válik, a testi ember lelkivé nemesedik.
A Nyugat virtuóz csapata Babitscsal, Kosztolányival, Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal szinte megszokottá tette a negatív életérzést, amit Váci Mihály később így fogalmaz meg: “valami nincs sehol”. Kosztolányi verset ír Ének a semmiről címmel vagy Boldog-szomorú dalt zeng; és tudja, hogy aki földi hazát keres, elveszti égi otthonát.

Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.

Mindnyájan külön egyéni stílusban alkottak, Babits klasszikus mértékkel, Kosztolányi játszi bravúrral, Tóth Árpád pedig fáradt rezignáltsággal, de valamennyien rendkívül csiszolt, mesteri versszakokba foglalják a pesszimizmus költészetét, olyannyira, hogy az már öncélúvá válik:

Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre,
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.

Babits is bezárkózik individualizmusának elefántcsonttornyába, s míves tökéletességgel formálja sorait. Az énközpontú művészet bár látja a külvilágot, mégis csak önmagával foglalkozik, az egoizmus pedig nem vezet sehová.

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

Kosztolányi hasonlóan érez: “Én önmagamat önmagammal mérem”. Mi maradt hát a modern embernek? Milyen célok? Milyen küzdelmek? Hol találja meg nyugalmát és otthonát? “Én nem tudom, hogy utam merre fussam”– sóhajt Babits, s vele együtt a magára maradt XX. századi ember.

Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már a semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár századok
harcánál szörnyebb harcot…

Babitsot teista felfogása menti meg a teljes összeroppanástól, hiszen az elembertelenedett világban nem leli helyét, nem látja értelmét a művészetnek sem, csigaházába menekülne, de a gyilkos háború mindenhová elér. Nem véd meg a klasszikus versmérték, a tökéletesre csiszolt költemény nem ad oltalmat. Ebből a káoszból horizontálisan nincs menekvés, csakis földtől az égig lépve, a lélek erejével.

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy, aki Valaki, mégis,
akire hallgat a föld is, ég is.

Tükröt tartani a természetnek…

A művészet mindig is arra törekedett, hogy egyéni eszközei révén bemutassa az embert, a világot, s e kettő közti kapcsolatot, hogy helyet találjon az ember számára az univerzumban. Meg akarta érteni a különféle érzelmeket és indulatokat, kimondani a kimondhatatlant, tulajdonképpen szavakba, képekbe, szobrokba, mozdulatokba, hangba, vagyis anyagba akarták szorítani azt, aminek jórésze anyagtalan, a transzcendens világ sajátja, aminek értelmét nem érdemes fizikai síkon kutatni. Ez okozta mindig a megtorpanást. A művész, a zseni mindig is kora előtt járt, felfokozott érzelmekkel, látnoki szemmel vizsgálta az életet, s megfogalmazta annak törvényeit, kimondta hibáit, felhívta a figyelmet nemcsak szépségére, de gyarlóságaira is. Sok esetben pusztába kiáltott szó maradt mindez, csak az utókor értette meg és ismerte el nagyságát, művészetének egyetemes igazságát. Igaz, mindig is hálátlan szerep volt tükröt tartani az egyénnek s a társadalomnak egyaránt, hiszen a szembesülést csak az képes elfogadni, aki nem egy kozmetikázott, ráncait és szeplőit elkendőző képet akar látni, hanem a valóságot. A művészet, az igaz, a nagy, a nemes művészet mindig is megkísérelte (néha görbetükör formájában) bemutatni az embernek “önnön természetét”, rádöbbenteni az élet nagyszerűségére és démoniságára; mindig is szélsőségek között, a teljesség utáni vágytól hajtva létezett. Azok a művek maradtak fenn, amelyeket ilyen tűz táplált, amelyek a miértek erdejében keresték a kivezető utat, s legalább megpróbálták a felkiáltójelet is kitenni…
A szó valódi értelmében vett irodalom is ezt tűzte ki célul minden korban. A maga eszközeivel, hol lágy szódallamok, hol szívszorító hasonlatok és szóképek, hol száraz sorok vagy színpompás jelzők forgatagában fogalmazta meg magát a gondolatot, a létezés üdvét és poklát, hogy segítsen az egyénnek megértenie önmagát és társait, magát az életet. Mennyire sikerült ez? Maga a törekvés, a kiindulópont jó, a szándék nemes. Csupán az okoz nem kis megtorpanást, hogy az emberről és a vele kapcsolatos dolgokról, s az életről sem lehet úgy beszélni, hogy ne lennénk kénytelenek egy másik szférába is átlépni. Az emberről csak úgy tudunk beszélni, ha nemcsak fizikai, de lelki valóját is számbavesszük. Így aztán kénytelenek vagyunk a transzcendens síkra is felemelkedni, másképp csak egyoldalú, homályos kép rajzolódik ki. Másképp csupán a probléma felvetése történhet meg, megoldás nélkül. Igaz, már bizonyos fokig az is gyógyír, ha “kimondva a rettenetet” kissé feloldjuk, végső megoldást azonban ez nem ad.
Mindaddig, amíg a művészet csupán bemutatni képes a világot, tényszerűen feltárva annak szépségét, ellentmondásait és fekélyes sebeit, csupán az első lépést tette meg, de azt nem mondta meg: mit kell tennünk, hogy harmóniában éljünk, hogy megszabaduljunk félelmeinktől, hogy valóban szabadokká válhassunk, felülemelkedve az anyagi világ legkínzóbb kettősségén, a születésen és halálon. Szerepe mégis óriási, hiszen elindít egy gondolatsort, változtatásra ösztönöz. Az az ember, aki egy műalkotás láttán, hallatán vagy olvasásakor helyes módon szembesül önmagával és a világgal, ha pozitív módon képes feldolgozni a kapott élményt, biztosan többé válik, személyisége, jelleme gyarapszik általa. S ezzel teszi meg az első lépést valódi szabadsága felé. Yehudi Menuhin Az Ember zenéje című írásában így vall erről:
“Az ember lényegéből következően vallásos, és ugyanilyen alapon művész is, hiszen állandóan azzal kísérletezik, hogy látomásait valóra váltsa, a titokzatost a józan ész számára is felfoghatóvá tegye. Ez sohasem sikerül tökéletesen, és az ember csak akkor találhatja meg belső egyensúlyát, ha beletörődik, hogy korlátai vannak. Ám hitét sohasem szabad elveszítenie, és azt az érzést sem, hogy egy magasabb cél szolgálatában áll, tágabb valóság része, mint amit valaha is felérhet ésszel.”

Kellár Márta
1996/21.