LXVIII. Nyugat

Hogy mi a Nyugat? Hawaiiból nézve Japán nyugat, Tokióból nézve Vlagyivosztok nyugat, Ukrajnából nézve Magyarország is nyugat, és Magyarföldről nézve a Lajtán túl már igencsak nyugat. Rómából nyugatra, Avignonba száműzték a pápákat, a kontinentális Európától nyugatra van Britannia, és onnan nézve is nyugatabbra az amerikai kontinens.

Lehetséges-e megérteni a Nyugatot önmagában? Az absztrakt vizsgálódás teljes izolálást jelentene, elszakítva ezt az amúgy is rendkívül összetett történelmi és szellemi fogalmat a világ többi részeitől. Nyugat elsősorban Európában értelmezhető, majd az euro-atlanti régióban, s hiába tükrözi a nyugat normáit sok vonatkozásban Japán vagy a kis tigris országok, azok mégis a Távol-Kelethez tartoznak. Érdemes egy homorú tükörbe állítani ezt a jelenséget – Nyugat, és a Kelet tükrében megvizsgálni azt.

A Nyugat mérhetetlenül ambivalens. Jól szervezett technikai tökéletesség és szinte tökéletes szellemi értékvesztés, fantasztikus kulturális eredmények és mérhetetlen dekadencia, látszólag egységes jelleg, mégis a monarchiától az elnöki rendszerig terjedő hatalomgyakorlás, koherens gazdaság és pártos történelem, tudat alatti lelkifurdalás és arrogáns hatalmi dominancia, gyarmattartó világbirodalmak a történelem évszázados vesztesei – mind a nyugat fogalom- és szellemkörébe tartoznak.

Számunkra azonban a Nyugat elsősorban nem földrajzi, szociológiai vagy társadalmi jelenség, hanem szimbolikus fogalom. Napkelettel szemben napnyugat – elmúlás, alkony, veszedelem, hanyatlás és újjászületés, akár egy labirintus.

„… úgy rémlett, mintha mindenféle kerülőt csináltattak volna velük, hogy ne ismerhessék meg a palota igazi elrendezését: annyi volt a folyosó, az átjáró, az utca, a sikátor, az előcsarnok, az oszlopcsarnok, a terem, a cella, a tető tető hátán, a fal a falon, az oszlop; és hol fel hol le a vég nélküli lépcső. És mindez gipszből, krétából, mészkőből, alabástromból épülvén, a napon vakítóan ragyogott, az árnyékban halvány opálfényben derengett és forgott, kavargott, örvényzett, kacskaringózott: kibogozhatatlan Labyrinthus.” – írja Merezskovszkij a Kréta-szigeti labirintusról (Az istenek születése). Ennél találóbban nem is lehetne jellemezni az európai és nyugati ember, s egyben a kontinens utóbbi háromezer évét.

Ugyan csábító volna intelligenciában zseniálisnak és győztes civilizációnak kikiáltani a nyugati, fehér, huszadik században kibontakozó rendszert, de ennek a remélt káprázatnak tömérdek gyönge pontja közül két alapvetőre Hamvas Béla kíméletlenül rámutat.

Pro Primo: „A zseni jellegzetes szörnyeteg, aki semmi egyéb, mint kolosszális púp. Aránytalanná lett ember, akin egyetlen tehetség abszolutisztikusan és terrorisztikusan uralkodik, s az egész ember a zsenialitás őrületének (bűnének, betegségének) szolgája. Ez a tény a történet zseniális emberein tapasztalatilag ellenőrizhető. … Itt most csak azt kell hangsúlyozni, hogy a közhelyszerűen zseninek nevezett nagy magatartásnak üdvértéke negatív.” (Mágia szútra 60.)

Úgy tűnik, Hamvas egy emberről, a zseniális, a szinte megszállottan zseniális emberről beszél, de tessék behelyettesíteni a zseni helyébe a Nyugat kifejezést, és siralmas lesz az eredmény. Ami a lényeg: a zsenialitás üdvértéke negatív. Hiába okos a nyugat, ésszel nem lesz boldog soha a varázstalanított világban, a transzcendens céljaitól megfosztott életben. Éppen ezért,

Pro Secundo: „Az európai [ember] úgynevezett morál-gyakorlatai mind használhatatlanok. Többnyire az ellenkező eredményt érik el, mint amit kívánnak (amire példa az egész európai nevelés: jó állampolgárt akar készíteni, és a becsvágyó gonosztevőt ébreszti fel).” (Mágia szútra 60.)

Meglehet, másfajta ébresztésre, másfajta ébredésre volna szükség, de ezt szenderegve nehéz felismerni.